Már nem is emlékszem, pontosan mikor vagy miért, talán tavaly vagy tavalyelőtt és a Metal Allegiance kiadványaihoz volt köze, de tudatosult bennem, hogy Alex Skolnicknak jazzlemezei is vannak. Végig is hallgattam akkor őket becsülettel, mind a négyet, a 2002-es Goodbye to Romance: Standards for a New Generationtől egészen a 2011-es Veritasig. Annyira azonban nem fogtak meg, különösen nem izgatott fel, hogy ismert rock és metál dalokat jazzesített, az eredeti számok túl mélyen voltak már beágyazódva az agyamba. Ellenben a mindezidáig uccsó lemez, a Veritas már saját szerzeményeket tartalmazott, a Metallica Fade To Blackjének átiratán kívül, az valahogy figyelemreméltóbbnak tűnt. Mindenesetre „élő fellépésen csekkolni” bilétát kapott tőlem a banda.
Jó pár zenész, még a thrash csapatok tagjai közül is kalandozó természet, a fém világán túlra is kikacsintanak. Lombardo már klasszikus zenei albumon is bizonyított, vagy legutóbb nálunk is Philmmel, Trujillo fanatikusa Jaco Pastoriusnak, az életrajzi dokufilmjét szponzorálja, Marty Friedman… Na de Alex Skolnick egészen odáig megy, hogy inkább jazz-zenész, aki ugyan nem mellesleg, de a Testament oszlopa mégis. Önképe szerint mindenesetre – erről a HammerWorld 2009/11-es számában vall az XY akták rovatban többek között. (Ugyanitt olvasható, hogy már 2009-es Európa-turnéján is eljött volna Budapestre a trió, de aztán áttolták 2010-re, ám végül nem lett belőle semmi, legalábbis a magyar fellépésből – szóval ez a tegnapi volt az első.) Még szerencse (nekünk), hogy 2005 óta ismét a sorai közt tudhatja a metálbanda, és mi is láthattuk, hallhattuk itthon, ha nagyon akartuk. A 2013-as budapesti Barba Negra Track-es koncerten ugyanis épp az ő szólóit vitte el a szél vagy a hangosítás, a tavalyi rockmaratonos fellépésük pedig esőzuhogás közepedte zajlott.
Most viszont, hogy a Testament csak áprilisban ugrik neki a tavalyi lemezüket bemutató észak-amerikai turnénak, Alex egész márciusra átjött az öreg kontinensre, és Nathan Peck bőgős és Matt Zebroski dobos társaságában klubozik az AST repertoárjával. És hát hiába volt Anthrax-koncert két napja, muszáj volt meglesni a formációt.
Nekem mondjuk még jobban tetszett volna, ha például a Budapesti Jazz Clubban lépnek föl, mintsem a Dürer középtermében, de ez csak afféle nyafogás, a produkció így is kiválóan érvényesült. A Room 041-be valamiért székeket állítottak, kb. 60-at – a metál nagyobb állóképességet igényel, a jazzhez le kell roskadni? –, így az a 70-80 érdeklődő, aki jobbára a Testamentből ismeri Skolnickot, kényelmesen be- és elfért.
A hangzás kitűnő volt, tényleg pengeélesen lehetett hallani minden egyes hangot, ami itt azért külön fontos, nincs helye maszatolásnak. Alex és társai a kiírtaknak megfelelően 21 órakor megjelentek a színpadon és bele is kezdtek a muzsikálásba – ami aztán kitartott egészen 22.50-ig, szóval megadták rendesen a módját, nem is bírtam végig a széken ülni, az utolsó fél órában már inkább hátrasétáltam és állva hallgattam őket.
Eleve nagyon szimpatikus volt a trió, Alex csupán a konferálások alkalmával tűnt feszültnek, kereste a szavakat, de látható igyekezettel próbált kedvesen kommunikálni a közönséggel, még a „köszönöm” és az „egészségedre” szavakat is szerette volna eltanulni a színpadról, de sajnos sikertelenül, majd legközelebb. Saját dalokkal nyitottak, ha jól emlékszem, harmadikként került elő az Aerosmithtől a Dream on, majd jött Django Reinhardt Tangója, egy Prince-szám, Jon Lord (a Hammondjának) megidézése gitáron tök furi volt, de már a Dream on esetében is érdekes, ahogy a húros zongora hangai a húros gitáron szólalnak meg. Ozzy Revelation (Mother Earth) című számára rá nem ismernék infó hiányában, jazzben megmártva, ahogy a Black Sabbath-dal sem tűnt így annyira közelinek, bezzeg a ráadásban elővezetett Scorpions-evergreen, a Still Lovin’ You.
Legyen metál, jazz, bluegrass, avagy pszichedelikus a dal, Skolnicknak nem okozott gondot, és hát mivel jazzről van szó, így az improvizáció a lényeg és a kulcsszó. A fent említett dalok előadását sem úgy kell elképzelni, hogy valóban eljátszották őket, csak más hangszerelésben, dehogy, ezek csupán ugródeszka, rajtkő funkciót töltöttek be a teljesen elmászkálós témák kibontásában. Ebben egyébként szerintem nem is annyira Alex, hanem az egészen szenzációs bőgős Matt jeleskedett. Szinte egyhelyben táncolt a nagybőgőjével, miközben az ujjai is táncoltak a húrokon, totál letapizta a hangszer egész testét…
Nekem az utolsó 40 perc volt a legmaradandóbb, ekkor játszották a Veritas címadóját, a Black Sabbath-dalt, a Scorpionst, itt szabadultak el leginkább az energiák, a dobos Nathan is ekkor szólózott egy nagyobbat, Alex pedig Budapestet és a közönséget is „megbluesolta”. Üdítő, kellemes, egyszerre kikapcsoló és feltöltő este volt.
EUROPEAN UNBOUND TOUR 2017
Alex Skolnick Trio (US)
Budapest, Dürer-kert Room 041, 2017. március 14.
Belépőjegy ára: 3000/3600 Ft