Fémkereső

Ha kapásból kéne válaszolnom arra a kérdésre, milyen magyar zenekarnak sikerült az elmúlt negyed évszázadban koncerteznie az Egyesült Államokban, a Blind Myself, az Ektomorf, a Tankcsapda neve jut eszembe. Ehhez a névsorhoz legutóbb a Dalriada csatlakozott a 70 000 tonnás hajós fellépésével (másfelől ne felejtsük el megemlíteni Csihar Attila Mayhem-énekest vagy Vörös Attila és Bodor Máté gitárosokat). Nem hosszú lista. Ezért is érdemel megkülönböztetett figyelmet a 21 éves death metalos Gutted egy hónappal ezelőtti rendkívül sikeres fellépése a Las Vegas Deathfesten – aminek nem marad el a folytatása! A frontember Hajnali Sándor készen állt az élmények megosztására. Exkluzív interjú következik.

A közönség őrjöngött, teljesen megvadultak, egyre többen lettek a teremben, a harmadik dalra már tele volt, és amikor az utolsónál lementem közéjük, nemcsak nekik, nekem is elment az eszem: azt sem tudtam hol vagyok, hol a mikrofon, pedig a kezembe volt végig – ecseteli lelkesen a június 10-i, szombati, Las Vegas-beli, Backstage Bar & Billiards Freemont Country Club-os fellépésük élményét Hajnali Sándor. – Ez mindenért kárpótolt bennünket, mert nagy volt bennünk a feszkó amiatt, hogy csak négyen léptünk fel. Bandi szerencsétlen módon ágynak esett, nem tudta vállalni a koncertet, és mivel nálunk a ritmusgitár a stabil igazodási pont, nagyon hiányzott, kétszer el is mentünk az erdőbe. Ugyanakkor a hangulat óriási volt; többekkel beszélve, kiderült, Amerikában ritka, kivételes húzásnak számít, hogy lementem a közönség közé, a személyes kontaktust nagyon élvezték. A death metalosok a mi komplex, technikás daránkra többnyire csak bólogatnak álldogálás közben, csak a lassabb részeknél nyomják a circle pitet… A sztenderd fél órás programunk után aztán megrohamozták a merchpultot, el is kapkodtak mindent, ami jelzi, tényleg bejött nekik a Gutted.

A Las Vegas DeathFest mekkora volumenű és presztízsű fesztivál?

Európai szemszögből kicsinek számít, de az Egyesült Államokban nagyhírű. Ez volt a 9. alkalom, hogy megrendezték, a két színpadon fellépett vagy ötven zenekar, köztük a húzónévnek számító Vader, akik az Internal Bleedinggel turnéztak odaát, a Mortician, vagy az Angelcorpse. Mi szombaton headlinerként zártuk a színpadunkon, 21.30-kor kezdtünk; az egész rendezvényen kb. 5-600 ember vett részt.

Kiket néztél meg a fellépők közül?

Nem vagyok az a fesztiválozós alkat, az Angelcorpse-ba azért belenéztem, és a szombati nap néhány fellépőjének műsorába is, de aznap főleg a merchpultunk mögött álltam, a korábbi napokon pedig a hangszereinket próbáltuk beszerezni/kölcsönözni a városban.

Mennyire kényeztették a szervezők a fellépőket?

Amerikai zenekarokkal beszélgetve, kiderült, nagyon ritka, hogy a kisebb bandákat tele hűtő, rekesz sör, meleg étel várja. Ezek talán csak a nagyobb nevek privilégiumai. Ehelyett, úgymond, a szervező, Michael Gordon rendezett még a fesztivál előtti szerdán egy VIP-partyt a Las Vegas-i házában, ahová pár zenekart, így minket is és más rendezvények szervezőit hívta meg – medence, kikészítve a tacók, behűtött piák…

Ő az, akinek köszönhetően felléphettetek. De hogy történt mindez?

Ismerte a Guttedot. Egyszerűen rámírt a Facebookon tavaly májusban, hogy szeretné, ha 2017-ben fellépnénk náluk. Örültem neki, de azért ilyen felkérésből volt már pár. Nepálban, Tokióban is szívesen láttak volna már minket, de hogy mindent önerőből oldjunk meg. Ezért azt válaszoltam neki, rendben, de ne csak mi tegyünk bele pénzt, hanem ő is. Így mi álltuk a repjegyeket, ő pedig a kilenc napi ottlétünk szállásdíját. Én már akkor végigböngésztem a világhálón, hogy juthatunk ki a legoptimálisabban, és az egész fellépés tető alá hozása két nap alatt lezajlott pár levélváltást követően.

Mesélj, kérlek, az utatokról, hogy utaztatok, mit láttatok, hogy múlattátok az időt?

A kijutás kész időutazás volt. Budapestről először London repültünk, onnan pár óra várakozást követően 12.30-kor indult a gépünk és 16.30-ra(!) érkeztünk Los Angelesbe, pedig 11 órát voltunk a levegőben. Onnan aztán a MegaBus járatával öt óra alatt értünk Las Vegasba.
Az első benyomás LA-ben ijesztő volt Amerikáról, minden olyan hatalmas volt, de az út szervezőjeként nagy kő esett le a szívemről: megérkeztünk, itt vagyunk Amerikában, nagy baj már nem lehet. Los Angelesben amúgy nem töltöttünk sok időt, eléggé elfáradtunk a repüléstől, míg a többiek pihentek, Bandival és Tamással sétáltam egyet a szállásunk környékén, másnap pedig indultunk tovább. Egy héttel korábban érkeztünk a nevadai városba, a fesztivál helyszínéhez közel eső kempingben béreltünk egy jól felszerelt házat.

Gondolom, rögtön elmentetek kaszinózni…

Elmentünk, de csak minimál összegekkel játszottunk, azért az nem a mi világunk. Vegas is tetszett, színes-szagos, de nagyon kirakat az én ízlésemnek.

Mivel töltötték azt az egy hetet?

Mondhatni, a vegasi emberek mindennapjait éltük. Reggeli, medencézés a kempingben, sörözgetés, ebéd, majd délután, miután enyhült az átlagos 42 Celsius-fokos hőség, felültünk a helyijáratra és felfedeztük a várost. Jártunk az óvárosban és a filmekből jólismert plázás, kaszinópalotás részeken is. És mivel nem vittünk hangszereket, turistavízummal utaztunk, a Mike által megadott hangszerboltokba mentünk el, hogy hangszereket kölcsönözzünk a fellépéshez.

Abban pedig már a kiutazás előtt megegyeztünk, hogy a Grand Canyonhoz mindenképp elmegyünk, és hát épp útba esett a Hoover-gát is, így azt is megnéztük.

Nem merült fel bennetek, hogy a fesztiválos fellépés köré egyéb koncerteket is szervezettek?

Nem, mert a megállapodás kifejezetten exkluzív, egyetlen fellépésre szólt.

Mekkora eseménynek könyveled el a zenekar történetében, hogy felléptetek az Egyesült Államokban?

Hatalmas esemény, leírhatatlan érzés. El sem hittem igazán, amíg meg nem történt, és meg nem tapasztaltam, hogy reagál ránk a közönség. Azt hittem előzetesen, üres teremnek fogunk játszani. Egy európai kis zenekar életében ez óriási esemény – főleg úgy, hogy meghívtak rá, nem én házaltam, minket kerestek a szervezők!

A közönségsikert ráadásul tetézni tudtátok, jövő május végére meghívást kaptatok a Maryland DeathFestre!

Valóban, sorra kapjuk a gratulációkat, a rajongói írásokat, az ott készült közös fotókat, mert fényképezkedtek velünk, mint az igazi sztárokkal, hogy várnak minket vissza. A marylandi konfirmáció miatt meg írnak a régi ismerősök, például a Wasteform zenekar, hogy mennyire büszkék ránk, de jó lesz majd ott újra találkozni. Érdekes, hogy egy-két személyes gratuláló bejegyzésen kívül, idehaza senkit nem érdekelt a sikerünk mindezidáig rajtad kívül. Nem mintha túlzott vállveregetést várnánk, de akkor is… ezt mi magunk, önerőből értük el. Most jöttünk haza, és már tudni, hogy ismét megyünk! Ott leszünk a kultikus Maryland Deathfesten, ami kb. az amerikai Brutal Assault! Az izgalomtól el fogok ájulni a színpadon!...

Hogy jött ez össze, kivel kellett ehhez találkoznod?

Már eleve úgy indultam el, ahogy ez egyébként bevett szokás nálam, hogy tudtam, kapcsolatokat akarok odakint építeni, nem ülök a sarokba sörrel a kezemben, és nem szólok senkihez, hanem beszélgetni fogok szervezőkkel. Feltérképezem előre, kik lépnek fel, ki mit szervez stb. Így találkoztam a Las Vegas-i VIP-rendezvényen Shawn Wrighttal, a Bestial Evil nevű death metal banda énekesével, aki ismeri a Maryland Deathfest szervezőjét. Rajta keresztül jött létre a kapcsolat. Sok múlik tehát a személyes jelenléten, és hogy lássák például, megbízható vagy. Ráadásul a Maryland DeathFest-esek szervezik már évek óta a Netherland DeathFestet is, így még akár 2019 tavaszára az is összejöhet. És már most úgy készülök Baltimore-ra, hogy onnan hazajőve is legyenek meghívások a tarsolyunkban.

Várható, hogy akkor a fesztiválon kívül több bulit is adtok?

Igen, már most 4-5 fellépéssel számolok: New York, Boston… valószínűleg a Bestial Evillel teszünk egy kisebb kört. Érdekes lesz amúgy, mert közvetlenül előtte Walesben játszunk, és még nem tudnom, onnan közvetlenül repülünk át, vagy előtte még hazaugrunk…

Egy nagyobb nevű zenekarral nem mennétek el turnézni?

Hogy például befizetnénk-e egy 20 napos Cannibal Corpse- turnéra? Nem is bírnám fizikailag. Ha már van ez a költséges hobbink – mert a legtöbb esetben ezek vagy negatív, vagy nullszaldós kiruccanások –, akkor inkább a fesztiváljellegű fellépéseket részesítem előnyben – kis nyaralással körítve a különleges helyszínen. Legyen élményjellege! De komoly csapatépítő erővel is bírnak ezek a túrák, bármilyen hülyén is hangzik, hogy 30 perces műsorért szeljük át a fél világot!

És mi a helyzet az itthoni lehetőségekkel? Budapesten legutóbb május végén léptettek fel a Sleepless lemezbemutatója vendégeként, a következő koncertjeitek viszont szinte kivétel nélkül külföldön lesznek. Ez a jövő?

Itthon nem nagyon érdemes máshol fellépni, mint ahol eleve összejönnek az emberek, a fesztiválokon: SzegeDeath, Total War, Full of Anger. Fölösleges lenne erőltetni, hogy minden hétvégén föllépjünk itt vagy ott, vidéki városokban. Meg hát a felkérések főleg külhonból érkeznek. Augusztusban ugyan ott leszünk Debrecenben a Full of Angerön, de utána szeptemberben lengyel és cseh koncertjeink, októberben elején több spanyol, október végén újabb csehországiak lesznek, novemberben pedig két osztrák buli körvonalazódik. Jövőre pedig a walesi és a marylandi fesztiválok, illetve az utóbbi köré szervezett, említett több fellépés.

Az élő bemutatók mellett kiadványban is gazdagodtok. Nemsokára kijön – a július 28-29-i, körmendi Total War Festre – a Dudás Attila-féle Fekete Terror Productions kiadásában egy szemre is mutatós Gutted-kazettabox, amiben 4 kazettán hallgatható lesz az első 3 lemezetek, demók és EP. Te meg tudod még hallgatni ezt a formátumot?

Nem, és CD-n sem tudnám, csak az autóban. Ne legyünk álszentek, én is letöltött mp3-ban hallgatom a zenéket. De nagyon szimpatikus Attila elszántsága. Sokan szeretik az old school formátumokat, még ha csak dísznek is. Azt gondolom, jópár embernek azért van bakelit vagy kazetta a polcán, mert ezek emlékek, visszahoznak valamilyen jóleső érzést azokból az időkből, amikor még csak ezekben a formátumokban volt elérhető a zene – így még hallgatás nélkül is élmény biztosítanak. Ezért sem voltam ellenére: a tetszetős csomagban elérhető lesz a Gutted múltja, hiszen a legutóbbi Martyr Creationön kívül minden anyagunkat tartalmazza.

Fél év telt el a negyedik album kiadása óta, hogy összegeznéd a visszajelzéseket?

Vegyes a kritikai fogadtatás: annyira nem húzták le. De néha az az érzésem, mintha meg sem hallgatták volna, legalábbis nem figyelmesen. „Újra pusztít a Gutted, megy előre, gyors… semmi extra” – írják. Közben meg ott a Deeper Than Hell – soha korábban nem indult középtempóval Gutted-szám! Aztán még az is megtorpan, cselló, hegedű, kislány beszéde… Amit egyébként a Las Vegas-i koncerten samplerről játszottunk be.

És amit az akkor 6 éves kislányod, Csilla mondott föl a lemezre, mit szólt amúgy a felvételhez?

A legelső kommentárja az volt: „Hol van a sikításom, apa?” Mivelhogy a végén a sikítását Dróti kicsit megvágta. Megnyugtattam, ott van az, csak nem hallatszik olyan élesen. Az amerikai koncert felvételét is megmutattam neki, hallhatta-láthatta, hogy bolondul meg az ő szavai alatt a közönség zöme. Örült neki. Amúgy nagy Ozzy-fan, figyelem is, mi lesz az újabb Ozzy–Zakk Wylde összeborulásból, mert ha jönnek esetleg Európában, elviszem rá.

Fura, hogy sokan az utolsó utáni pillanatra hagyják egy világsztárokból verbuvált rockbanda első hazai koncertjére megvenni a jegyet. Egy aránylag kis befogadóképességű hajógyomorba ráadásul. (Ahol aztán plusz keverőpult került a meglévő elé, szűkítve a teret; a merchpult is a szemközti büféhelyiségbe tevődött.) Aztán ajánlanak dupla-tripla annyit a belépőkért, amikor észbe kapnak. Mert hát hiába, hogy nemrég Bécsben forrósították a hangulatot az Elhervadt százszorszépek, oda sem jutott ki mindenki, és persze, mégis kellemesebb az itthoni kánikulában… Ja, igen: Doug Aldrich, John Corabi, Marco Mendoza és Brian Tichy áll a színpadon – míg a főnök-sztárcsináló gitáros David Lowry családi ügyben hazautazott, őt ezen a koncerten Yogi Lonich (Buckcherry, Fuel, Chris Cornell zenekara) helyettesítette. Szóval ez akkor is alkalmi, ha éppen az ember nem egész nap Whitesnake-et hallgat… (Ráadásnak a legkorábban érkező 100 vendég részt vehetett a koncert utáni zenekari tagokkal való vegyülésen, ha akart…)

De hát a banda mindhárom albuma (s/t, Revolución, Make Some Noise) remek, az idén kiadott koncertlemez (Live & Louder) meg egyenesen kiváló, marha hangulatos – hasonlónak szerettem volna a hajós estét is! S lőn!

Mindenek előtte azonban kaptunk egy kis aperitifet egy stockholmi lánycsapat képében. Bár a korábban két lemezzel is jelentkező (Rock ’n’ Roll Disaster, 2014; Road Fever, 2015), Filippa Nässil gitáros köré épülő zenekar vadiúj felállással hódít május vége óta – ez volt a 7. közös fellépésük –, a bizalom így is megvolt irányukban az általam nagyon kedvelt Crucified Barbara honfitársaiként. A THUNDERMOTHER – Filippán kívül: Guernica Mancini énekes, Sara Pettersson basszusgitáros és Emlee Johansson dobos – azonban nem annyira karcos-morcos, motörheades-WASP-os, mint a fent említett kolléganőik voltak egykor. Hard rockosabbak inkább, klasszikusabb értelemben rockandrollosabbak, ahogy azt az új felállás első dala, a két hete kiadott dal címe is sugallja: We Fight For Rock N Roll.

Ezt a dalt is eltolták, persze, és még ez volt a legharmatosabb a többi szerzemény között, amik dögösök, nagyon! És most valóban a zenéről beszélek, mert az előadók amúgy nem poszterlányok, teltkarcsúak és az arcuk is baltával faragott, talán Guernicát kivéve, de kinek a pap, kinek a paplan… (Éljenek a közhelyes és szexista megjegyzések!) A zene és a színpadi jelenlét megvolt, bár utóbbi még nem zökkenőmentes, rutintalanok, de mégis bájosan esetlen volt, ahogy sört ittak az egészségünkre, majd Filippa megcsúsztatta az üveget a gitárnyakon… Guernicán látszik, hogy nem a metál felől érkezett, inkább Joplin az ő „anyukája”: a hangján nyilván érződött, de a mozgását is onnan leste el, még csak egy headbangre sem vetemedett.

Ellenben Filippa nem szívbajos, ő szólózva körbejárt a közönségben: de hiszen a zenéje és az attitűdjei alapján, neki Angus Young az apukája. A 35 perc, ami alatt bemutatkozhattak, gyorsan letelt – én azt mondom, amit feltehetőleg, nyíltan vagy burkoltan, a managmentjük is mondhatott nekik: lányok, ha ezt a nyári turnét kibírjátok együtt, akkor semmi sem lehetetlen. Addig meg csiszolódjatok össze! Remélem, látjuk még a polírozott változatot is! Drukkolok nekik.

Aztán megjöttek a királyok. És a királyok közötti király, Marco Mendoza – rágózva végig, szeretnivaló pózőrként. Akinek olyan a frizurája, mintha most szállt volna le a motorjáról, és úgy maradt hátramenetben.

Long Way To Go, Mexico, Make Some Noise – kezdésnek nemhogy levettek a lábamról, de egyenest kirúgták alólam. Én már szinte ennyivel be is értem volna… Hatalmas elán, magabiztosság, topmuzsikusok. Corabi hangja is kiváló aznap este.

Pár dallal odébb aztán felért Zalából a front, villám, mondják – annyi bizonyos, szám közben ment el a kimenet, a zenészek pedig vagy ennyire rutinosak, vagy nem is vették Cortabin kívül észre, nyomták végig becsülettel. Végül a technikus értesített mindenkit külön. Tíz perc – mutatja Mendoza. De aztán idő előtt visszajönnek, Aldrich hatalmas impróba kezd, ízes szólót alakít, amihez Tichy adja az ütemet, a kontrollhangot hallani. Mendoza sem akar kimaradni, basszusszólóval folytatja, már énekel, és akkor, bumm!, visszajön a közönség felé a hangerő, füstöt okádva visszatér, hamiskás mosollyal a szája szélén Corabi is.

Folytatják – főleg a 3. lemez dalaival –, mintha mi se történt volna. A hangulat a lehető legfokozottabb, de nem feszkó, hanem a kellemes fajta. Nemsokára Tichy, az aznapi mennydörgés isten szólózik, előbb még dobverőkkel, aztán már ököllel. Tényleg jó, bár feleslegesnek érzem a magam szempontjából, a többiek biztos szusszannak. Aztán The Who módra egybegyűlünk (Join Together).

Pár saját szám, jópár feldolgozás, Aldrich tényleg egy isteni kezű gitáros, de az örökké mosolygó Yogi is marha szimpatikus – közben egyre fogy a levegő a fedélközben.

Már amikor kijöttek a színpadra, mintha csak baráti találkozóra érkeztek volna, lepacsiztak az első sorokkal, Corabi folyamatosan ment egyik oldalról a másikra, Mendoza még oda-odabökött egy-egy mondatot is a lelkes első sorokban ácsingózóknak. Rutinos rókák, persze, de a jó dalok, és előadásuk mellett pont erre van szükségünk – emberközeliség!

Na, abból megkaptuk a magunkét aznap este, mintegy 800-an! Izzadva, kiszáradva, énekelve. De akár holnap is: ma ez a banda a hard rock zászlóshajója (hogy stílszerű legyek).

LIVE & LOUDER WORLD TOUR 2017 – EURO SUMMER TOUR ’17
The Dead Daisies (US), Thundermother (S)
Budapest, A38, 2017. június 28.
Belépőjegy ára: 3900/4500 Ft

Füllentenék, ha azt írnám, nagy izgalommal vártam ezt az Anthrax-koncertet. A 7. magyarországi, egyben 6. budapesti fellépésük inkább afféle jóleső várakozással töltött el, mint azt a rajongót, aki a világ szerencsésebb részén él, és nem jelent számára különösebb eseményt, hogy este lemegy a haverokkal egy-két sörre, és közben – ha nem is mellesleg, de – meghallgatja a városában koncertező híres-neves zenekart – újra. Mert hiszen évente-kétévente mindig jönnek, ez természetes, hiába tagcserék, vendégzenész a doboknál, esetleg ritkább lemezmegjelenés…

A fintorgásom része, hogy ráadásul 3 és fél hónapja is láthattam őket az Among The Living jubileumi turnén – az előzetes tájékozódás alapján majdnem pont ezzel a szettel –, csak most best of-nak nevezik. Én bizony, ezúttal nemcsak mást néztem volna meg a turnétárs britek helyett, hanem megtartva 3-4 klasszikust, az uccsó két lemezre alapoztam volna még jobban a nyári körutat, pláne azokon a helyszíneken, ahová a 30 éves évforduló után nem sokkal visszatérek – mormoltam magamban (még magamat is meggyőzve) a prekoncepcióm. Mely szerint több merészséget várnék a számválasztásban: nagyobb bizalmat kéne megszavazni az amúgy interjúkban magasztalt Worship Music és For All Kings felé. Így, megelőzően, csak biztonsági játéknak (profi hakninak) tűnt az egész…

Jó, jó, ellenérveim is akadtak: nem mindenki volt ott márciusban a BNMC-ben, a befogadók jó része a slágereket akarja hallani, fogalma sincs a többségnek, mi történt a Persistence of Time óta, lassan kell adagolni a friss dalokat stb.

A korábbi Anthax-koncertekről itt olvashatsz a blogon: itt (2013 Budapest Park) – itt (2014, Budapest Sportaréna, Iron Maiden előtt) – itt (2015 Bécs, Gasometer, Slayer előtt) – és itt (2017. március Budapest, BNMC). A The Big 4 DVD-ről (2010) pedig itt.

De legalább Charlie ismét tiszteletét teszi nálunk, mondták… egy nagy fenét, mint később kiderült!

Nem mintha Jon Dette hiányérzetet keltett volna a teljesítményével sem az utóbbi alkalmakkor, sem most!...

Dette forever!

Nekem azért a Steve-fia George Harris fémjelezte The Raven Age nem hiányzott (100 nap kevés hozzá, hogy vagy ők, vagy én annyira megváltozzunk…), így eleve úgy időzítettem az indulásom a Rákóczi (Lágymányosi) híd budai hídfőjéhez, hogy kb. a műsoruk vége felé érkezzem (– ezt a sznobot!).

Intro: I Can’t Turn You Loose (Otis Redding), Among the Living, Caught in a Mosh, Madhouse, Fight ’Em ’Til You Can’t, Breathing Lightning, Efilnikufesin (N. F. L.), All of them Thieves, Intro to Reality, Belly of the Beast, Medusa, March of the S. O. D. (Stormtroopers of Death), Blood Eagle Wings, Be All, End All, Antisocial (Trust), Indians, outro: Long Live Rock ’n’ Roll (Rainbow)

Hát, baromira nem ismerem magamat: úgy kapott el a lelkesedés, ahogy egy Anthrax-koncerten kell! Az N. F. L.-től átállt a szervezetem a Scott Ian szolgáltatta pumpáló thrash-riffekre, és kenyérre lehetett kenni. Főleg, hogy az All of them Thievest is behozták a szettbe (itt, nálunk debütált a dal) – mégis nekik van igazuk, finoman kell adagolni az új lemezek tételeit. A másik 3 „új” szám már beette magát a fülembe, nem lógnak ki a klasszikusok közül, előbb-utóbb akár fordulhat a kocka és a Worship Music, valamint a For All Kings számai adják majd az Anthrax-bulik gerincét.

A másfél órás összeállítás tkp. tökéletes volt, hamar leakadtam Benante távolmaradásán, vagy hogy nincs díszlet (csak kivetített logó, de aztán a sötét leszállásával lettek látványos fények, füst…), csak a zene számított. Az meg kiváló volt. De Joey hangja szárnyalt igazán, nagyon jó formában van ez a fazon. S míg ő menet közben ajándékozgatott pengetőket az első sorokban állóknak, a végén Scott és Frank öntött be rájuk vagy pár kilót. Leginkább persze az utóbb említettek pörögtek igazán – !!! Scott az Indians Wardance-e alatt ismét bemutatta a 30 éve videókról megismert csodás kacsázó (chuckberrys) lépegetését) !!! –, de mind a négyen (Jonathant is meg kell említeni) jól belakták a színpadot.

A Fight eljátszása után a mi Scottunk nemtetszését fejezte ki a hídfő korlátjánál ácsingózó egybegyűltek felé, hogy nemcsak a lemezüket lopják el, de így, hogy nem fizetnek koncertjegyet, a zenéjüket, őket is meglopják, bassza meg! és hát pont passzolt később a Joey által nekik dedikált All of them Thieves nóta, haha. Igazuk van, nekik is – de szerintem az 40 (vagy 50) rajongó, aki vette a fáradtságot és kiült oda egy-egy sörrel, nem azért nem jött beljebb, mert utálja őket és egy sunyi, élősködő, hanem, tessenek megnézni a jegyárakat, meg a hazai fizetéseket, és a köztük lévő köszönőviszonyt… nem ragozom. Amúgy a hely, ha nagyon akarná, el tudná takarni a leshelyet, de szerintem jó bolt ez így nekik, hátha a hídfőről később mégis bejönnek az emberek. A legegyszerűbb az volna, persze, ha egy jó magas kerítést húznak fel oda (is), és áram is kerülne bele. (De jó érzés lehet egy ilyenen belül kerülni…)

Az Anthrax mindenesetre villámcsapásszerű hatást ért el nálam, levett a lábamról, és Scott megint ígért egy újbóli eljövetelt, ezúttal immár jövőre. És a fene egye meg, akkor is ott leszek – ezt sikerült elérniük! Ebben nagyon jók, nincs mese!

(Scott a búcsúzáskor egy rajongónak még a magyarul is megjelent önéletrajzát is dedikálta a színpadról, látva, hogy a srác mennyire nagyon lengeti a könyvet...)

EUROPEAN SUMMER TOUR 2017
Anthrax (US)
(The Raven Age (GB))
Budapest, Barba Negra Track, 2017. június 21.
Belépőjegy ára: 6900/7900/8900 Ft

Szombaton razziát tartott a rendőrség az Auróra Közösségi Házban, este 22 órától vasárnap 12 óráig motozgatták a jelenlévőket, hátha megtalálják hazánk drogbáróit a rengeteg civil egyesületnek otthont adó józsefvárosi helyszínen. Így egy adag plusz izgalommal indultam el a dél-kaliforniai proto desert és stoner rock kultikus képviselőinek koncertjére, nehogy a végén még falhoz nyomjanak, aztán lábakat szét.

Na, ilyen nem volt, legalábbis amíg ott voltam, de a forróság, az eléggé rám szállt, és még a pincemélyre is követett, illetve különösen ott akaszkodott a nyakamba, pedig nagy merészen egy korsó szódát is magamba öntöttem… Tavaly ősszel kihagytam a Desszert fesztiválos, első hazai fellépését az Ásító faszinak, így most menni kellett. És a YAWNING MAN négyese a nyári kánikulát is tavaszi zsongássá tudta változtatni.

Legalábbis az én érzékelésemben az „utaztató”, „elszállós”, „építkezős”, általában 8-9 perces dalaik (főleg az uccsó album, a Historical Graffiti) bármely természetrajzi tv-csatorna aláfestő zenéjeként elmennének, főleg a növények rügyfakadását, virágzását sűrítve (a növények magán- és nemi élete) bemutatók alatt, de lehetne űrtudományos filmek háttérzenéje is (de mégsem „space rock” ez).

A páratartalom sem volt alacsony odalent az utcaszint alatt, minden számnál hangoltak a fiúk. Engem különösen a Fatso Jetsont is alapító, szemüveges basszer, Mario Lalli játéka fogott meg, olyan témái voltak (és jól hallatszottak), hogy akár jazzklubba is felléphetne vele – néha, amikor a zenéjük keltette hullámról elszállva „visszatértem” a 60 fős közönséggel terhelt kis forró lyukba, fejben tovább is improvizáltam a témáit és „átírtam” azokat nagybőgőre… (Mari hónalja egy gramm se, minek ide, ha ott a zene…)

Pincéből

pincébe

Háromnegyed óra virágzás pont elég volt (nehogy aztán a nagy pincemelegben hervadásnak induljon), így átslattyogtunk a nem messzi Akácfa utcai Robotba – mert hát az újkori SLOGAN adta ott második koncertjét, méghozzá ingyen. És hát hozzánk órát lehet igazítani, miután leóvakodtunk a lépcsőn és beléptünk a terembe, fél perc sem telt el (22.15), kezdett a zenekar. A Kapukód: B4zm3g Sl0g4nnel.

Az alagútszerű helyiség megtelt bólogató, táncoló, ugráló emberekkel, a színpad előtti fiatalok ajkáról a szöveget is le tudtam olvasni. Az egy órás, nagyon dinamikus összeállítású szettben a 10 számból 8 az új lemez 9 dala közül lett kiválogatva (a Nap vége maradt ki) – sorrendben: fönn említett, Mé forog, mé lángol; Vöcsök, Semmi valami; Angyal, Béke, szeretet, anarchia; Accident; Villogó pillangó; Art of Ego; Soha nem változik. Mint olvashatjátok 2 régi volt, az AoE-nél megvolt a libabőr is.

Nagy erénye volt a koncertnek (azon kívül, hogy itt a légkondi jobb volt), hogy ezúttal működött Rüjön Hönt mikrofonja, szemben a múltkorival. Habár a hangzás nem volt teljesen polír; Attila dobja viszont kegyetlen jól szólt. A Moon-korszakbeli Slogan molinója előtt – melyet boci és barikák képe egészített ki – alig fért el a tagság, Lucu Endriske háta mögött alapozott, Rob beállt a hangfalakba szinte, csak az Endrével való thrashelésre lépett elő. Rön a lehetőségeihez képest jött-ment, bangelt sokat a védjegyéül szolgáló neonszínű napszemcsiben és álarcban.

A már megszokottnak nevezhető kellékek: az Endriske által beethoveni szinten használt szinti és a rajta helyet foglaló halloween-macsek (csúcsos boszisüvegben, tökökkel, mozgó farokkal) mellett egyéb extrával is készült a csapat. A harmadikként előkerülő Vöcsök előtt állati maszkokat osztottak szét a közönség között, mivel videót forgattak a dalra – volt ott minden: csimpánz, gorilla, sárkány, nyuszi, kutya, fehér farkas (előbújhatott minden állat; én a végén el is hoztam kettőt a srácoknak…) –, volt is nagy örömködés, zúzás a kamerák előtt. Azt hiszem, az Angyal alatt – mikor épp nem bűvölte a szintetizátort – Endre ismét lejött a színpad elé a közönség sorai közé, lehetett touch & go-zni, de amúgy is hozta a formáját – lehet, hogy „szert mindenki szed már”, de neki csak elég bedugnia a gitárját az erősítőbe és máris átlényegül rocksztárokat kifigurázó rocksztárrá. Rön a befejezésül eljátszott Soha nem változik felkonferálásakor megjegyezte, hogy ezt először játsszák, majd hozzátette: a többit pedig amúgy másodszor…

Hát, visszamenőlegesen is bearanyozták a napomat ezzel az esti fellépéssel.

Yawning Man (US)
Budapest, Auróra, 2017. június 13.
Belépőjegy ára: 2500/3500 Ft
Slogan
Budapest, Robot, 2017. június 13.

Ha messziről nézem, igazi tündérmese a görög BARB WIRE DOLLS története. A krétai művészeti kommunától egészen a Los Angeles-i bárig, ahol éppen Lemmy fogyasztotta whisky-kóláját, és lemezszerződést ajánlott nekik. (Június 16-án már a 4. albumuk jelenik meg, Ruby My Mind címmel. Ha viszont közelebbről veszem szemügyre az ötöst, akkor egy underground-foglaltházas csatak-punk banda gürcöl a sikerért állandó koncertkörutakon a világ körül. (Amint vége a mostani egyhónapos európai turnénak, már folytatják is Észak-Amerikában egy 41 állomásos túrával; a tegnapi ingyenes Robot-beli fellépés előtt már kétszer ellátogattak hazánkba: 2013 májusában a megboldogult R33-ban, tavaly októberben pedig a Dürer-kertben nyomatták.) Egy biztos, baromi szimpatikusak és nagyon odateszik magukat.

Krash, Isis, Iriel, Remmington, Pyn

Nekem elég volt olvasnom a csapat sztoriját, már bizalmat szavaztam nekik, és mivel az őszi dömpingben nem tudtam megsasolni őket, most kapva kaptam az alkalmon.

Első érzékelésre a Robot nem tűnik ideális koncerthelyszínnek, a Rocktogon vagy a Dürer-kisterem óriási hangversenyterem hozzá képest, leginkább a Trafik szintén pincemélyi homálya és abrosznyi területe a mérvadó, a zsebkendőnyi színpaddal együtt. Aztán döbbentem, hogy milyen jól elfértünk vagy 150-en, és az akusztika csakúgy rendben volt, mint a hangzás. Bár egy punkbrigádnál azt gondolnád, ez mindegy, de nem! Talán csak Isis Queen frontbaba mikrofonját hangosítottam volna egy fokkal feljebb, de így sem volt vészes, sőt kellemes!

Mielőtt a produkcióról… Ismét rádöbbentem, én naiv, a budapesti éjszaka romkocsmanegyedi sokszínűségre: brit részeg fiatalok, orosz macák, gótok, rockabillys pin-up girlök, elszórva rockerek, metálosok, tonnányi bőrfelületen tetoválásorgiák – észveszejtő öltözködési multikulti, ami egyben hozható közös nevezőre: mindenki szuperdrága aliggöncben, miközben mindent megtesz azért, hogy a leglazább, legműszakadtabb, legmenőbb legyen.

Márai Sándor berlini tudósítása jutott eszembe, amit 1922-ben küldött a Kassai Naplónak, és Német farsang címmel jelent meg:

„Kosztüm-bálok. Az emberek táncolnak (…) Fiatalok, öregek, nyugtalan polgárok. (…) Az arcokon festék tapadt és izzadság. Fogták egymást, szorították össze testeiket, s a forró katlan-teremben boldogtalanul, hozzá nem értően, fáradhatatlanul örültek az életnek. Minden álarc és jelmez ott volt. Indiai hercegek és török bégek, Pierret-k és dominók, orosz-ingesek, szakácsok, apache-ok, parasztok, démon, király, katona. Ember nem volt.”

S bár az uccsó kitétel hírlapírói túlzásnak tűnik, és túl szigorúnak is – nem is értek egyet vele: ezek az emberek –, azért itt is hasonló karakterek mászkáltak, de ennek én csak örültem, mert csípem a látványt.

Nos, a színpadot 22.35-kor foglalta el az ötös, és ők sem festettek átlagosan. A három frontlány különösen szemrevaló, igaz, magassága saccra egyiknek sem éri el a 160 centimétert, így az alapító, a jobb oldalon gitározó Pyn Doll meztelen felsőtestével, tar koponyáján lengő egyetlen tinccsel szó szerint kimagaslott közülük. Isis a festett baba, arcán kilónyi, de jól álló smink, hihetetlenül energikus, kiváló frontlány, egyedül talán a hangja átlagos, és nem is túl erőteljes, de az előadásmódja viszi a show-t. Volt, hogy beugrott a tömegbe egy kis szörfre, dalt ajánlott Chris Cornell emlékére (Fade Away), végig kommunikált az igen csak lelkes közönséggel. A helyszűke miatt egyhelyben taposott, szerintem egy spinning edzés lement nála a 70 perc alatt. Iriel Blaque basszeren látszott, hogy ő, ha nagyobb lenne színpad, lefutotta volna a 20 kilométert, így csak rázta az üstökét, melyen baloldalon sötét, jobboldalon világos színű volt a haja, de kócos mindfelett. A rendezői balon mintha Izzy Stradlin titkolt húga pengetett volna. A széttetovált, helyes frizurát viselő Remmington olyan vehemensen támadta be a mikrofonját a vokáljai során, hogy öröm volt nézni a punk attitűdjeit. Jól ki is takarták a fáradhatatlan Krash Doll dobost.

Szerintem zeneileg fél óra van a bandában – értsd: újdonság –, ekkor sokan szállingózni is kezdtek, ami amúgy egy klubban természetes, no meg késő is volt már… de maga a produkció és a tagok szimpatikussága engem odaragasztott a keverőpulthoz. Jó-jó, a csajok is jól néztek ki, főleg mert egyáltalán nem játszották meg az amúgy macsó közegben a túlkompenzált vadat, hanem nagyon is természetes nőiességükben eresztették ki a gőzt!... A zenéjük elég slágeres a punk-karcos rock-pop vonalról, de jó kis váltásokkal operáltak, és az egész műsor is marha dinamikusan volt felépítve, ereszkedőkkel, emelkedőkkel. A vége az új (kislemez)dal, a Back in the U.S.S.A. és a Revolution szenzációs volt, ezért is furcsállottam, hogy még egy számot követel a közönség, hiszen így volt kerek a produkció.

Barb Wire Dolls (GR)
Budapest, Robot, 2017. június 7.

Hogy jobb sorsra érdemes, amúgy tényleg zseniális zenészek veszik a hangszereiket és jelen esetben Manowar-klasszikusokat játszva járják a világot, nyilván hakni-jellegű. De hogy mindez a szegény ember Manowarja lenne, részemről vitatnám. Hiszen a hakni is lehet minőségi – a tegnapi parádés koncert ezt fényesen bebizonyította, másfelől szeretném én látni klubban a Manowart így aprítani, vagy egyáltalán, hogy a tagok külön-külön ilyen zenei kvalitással bírnak. A Symphony X Mike LePondja szerintem összekötött kézzel is virgább a basszusgitáron, mint Joey Demaio fénykorában valaha is volt. És mindezt úgy állítom, hogy bírom a basszushúrkitépő Dongó-harcost.

Szóval, nagyon klassz koncert volt a nyárnyitó klubbuli. A gitáros Főnök, a dobos Rhino, vagy a már említett LePond (akinek Them-beli alakítását, vagy a szólólemezét csak és messzemenőkig ajánlani tudom) kvalitásával tisztában voltam, egyedül a dalnok Marc Lopes neve nem mondott semmit. De a koncerten hallva bizton állíthatom, nemcsak az adamsi magasságokat ugrotta meg jól (pedig beteg volt – jaj, de szeretnék így énekelni betegen!), de egyéni hangszínnel és karcossággal is rendelkezik. Tuti letöltöm a hétvégén a Let Us Prey és a Hellspeak albumait, hogy más közegben is hallgathassam!

A Blood of the Kings kezdés már megpezsdítette a vérem, a tesztoszteronszint is szédítő magasságokba emelkedett a jócskán megtelt középteremben. Mivel Ross az első hat Manowar-lemezen játszott, de nekem fejben jobbára csak a Fighting The World és a Kings of Metal van meg (nem szégyellem), a 85 perces koncert nagyobb része meglepetés volt. Jó, jó, azért a Kill With Powerről hallottam már…! Meglepetés főleg onnan jött, hogy milyen klassz számok ezek a jórészt több mint 30 éve írott dalok (The Oath, Dark Avanger, Sign of the Hammer, Metal Daze stb.), és milyen jól elő lehet adni őket, majdhogynem progresszív jelleggel bírnak. Ez utóbbi persze nagyban az előadók attitűdje. A bajuszkája alatt hamiskásan mosolygó Mike brillírozott, az anno tejfelesképűként megismert Rhino, aki ma akár az Amon Amarthba is beleillene robosztus, vikinges külseje miatt, a sajátos, cineket fellógató szerkóján dübörgött kegyetlenül, nem egyszer szólózva, a Főnök meg mint valami eltotyakosodott-megvénült Dumber (Jeff Daniels), de biztos kézzel (marokkal) vágta ki az ízes, blues-ihlette szólókat. Lopes meg rekesztett, ahogy kell! Na, ezek a dalok jól és jó ízléssel lettek megírva egykor!

Nagyon lelkesítő volt az egész, szimpatikusak a tagok, magas zenei iskolázottság, príma számok, pózmentesség(!) – az általam nagyon kedvelt Death Dealer-albumok mellé, azt hiszem, bevállalom a Ross The Boss két lemezét is majd, illetve felfrissítem a Manowar-repertoáromat az első 4 lemez hallgatásával. A koncertélmény így elég tömény lemezhallgatási vágyat hívott elő, miközben az ottlét is fémkirályság volt!

Hail & Kill!

THE DISCIPLINE OF STEEL WORLD TOUR
Ross The Boss (US)
(Rebel)
Budapest, Dürer-kert, Room 041, 2017. június 1.
Belépőjegy ára: 3990/4900 Ft

Engem kétség kívül bevonzottak. Pedig még csak Morbid Angel-rajongónak sem mondanám magam. Ha épp MA-koncert lett volna, nem valószínű, hogy elmegyek rá, hiszen láttam őket nem is oly rég, és ahogy olvashatjátok (újra), akkor sem éppen foglalkoztatott különösképp. Ugyanakkor vagyok annyira sznob, hogyha egy countryénekessé avanzsáló frontember saját tribute-bandát alapít az első 4 MA-lemezre alapozva, meglessem. Miközben az MA Észak-Amerikában turnézik éppen Steve Tuckerrel, a Tucker-érás albumok számaival…

Szóval talán nem az én érdeklődésem a fura. Ki gondolta volna 10 éve, mondjuk, hogy a turnék jelentős része tematikus lesz (ezt a „hogy is volt…”-ot talán a Maiden kezdte), másik részük egy album megjelenési évfordulója miatt indul (ezt meg talán a Metallica), és itt vannak a jó öreg „szétmentek a tagok, de mégis a régi anyagot toljuk” turnék, és nem egy banda(!) duplán nyomja (lásd többek közt Queensryche). Így már nem is annyira morbid, hogy egyik nap Mr. Vincent korai munkásságának összefoglalóját hallgatom, másnap (ma) meg a Manowar-nosztalgia vesz erőt rajtam Ross The Boss koncertjén ugyancsak a Dürerben.

Igazság szerint lazulni mentem. No meg kíváncsi voltam a Necrophagia első magyarországi fellépésére. Azt gondoltam, jó kis horror lesz. Részben lett is.

A kaliforniai HELSÓTT fiatal zenekar még. Ők is először jöttek hozzánk, öten alig fértek el a nadrágszíjnyi színpadon (Morbidék szerkója már fönn állt), a jelentős kerülettel rendelkező szőrmók frontember-énekesük és állandóan a színpad szélén egyensúlyozott. Ahogy otthon megállapíthattam 2 EP-jüket és egy nagylemezüket hallgatva, kialakulatlan muzsika az övék. Van benne thrash, death, heavy, sőt folk is, de valahogy iránytalanul, és tét nélkül. Ahogy a színpadi kinézettük is szedett-vedett, utcáról beesett volt. Valószínűleg soha többé nem lesz szerencsénk hozzájuk, de bemelegítésnek, lelazulásnak jók voltak – ekkor már egy hónapja nem voltam fémzenei rendezvényen, kellett a füljáratok beüzemelése, szoktatása. Na és hangerő tekintetében nem is vallott szégyent egyik banda sem aznap este!

A félórás bevezető játékidő után jött a kultikus NECROPHAGIA 40 perce 20.20-tól startolva. Én valahogy több tagra, és nagyobb show-ra számítottam, ha már proto-black és -death horrorba áztatva, de csak 4-en voltak (az arctetkós, veszedelmes vicsorokat produkáló Jake Arnette basszer, a pálcikakezű nagyon ifjú, de szigorúan nézni próbáló Serge Streltsov gitáros, a drogos-alkesz kinézetű Shawn Slusarek dobos – és persze Killjoy), és a már említett helyszűke miatt sem adódott nagy lehetőség a pőre fellépésen kívül. Killjoy, aki furán apró és aránytalan termetével meglepett, azért hozta a kifordított szemgolyókat, és előkerült a death és black and roll durvaságok között egy levágott női fej és egy fekete lábszár is. Amiket meg lehetett lengetni, Dudás Attila (Fekete Terror, Tales of the Morbid Butchers) az első sorban kapott is az alkalmon, a dobos legnagyobb derültségére. Elég rendesen odatették magukat, kellemes nyakizomlázat okozva mára. Örülök, hogy láttam őket.

S velük a fülem is felkészült a fél tíz után színpadra lépő ászok műsorára. Nem volt semmi fakszni, kijöttek az I AM MORBID fiúk és ígéretükhöz híven elnyomták a klasszikusokat az első 4 lemezről, valamint a legutóbbi albumról, az I-sről a névadót. Ira Black és Bill Hudson jó kiállású szólógitárhősök, akik furcsa mód a power metal irányából érkeztek mindketten, de úgy facsarták a beteges, ótvar harmóniákat és riffeket, hogy még. Bár valamiért a megelőző napot Kassán nem a színpadon, hanem kórházban töltötték, elég jól nyomták, Tim Yeung pedig szokásához híven dobisteni magaslatokból ütötte el a bő egy órát. Vincent mintha kicsit unott lett volna… vagy ő mindig ilyen, nem tudom, de sütött róla a rutinosság, hibátlanul adta a sztárt.

A nyakmerevítő izmaim még érzékenyebbekké váltak hallgatva őket, és úgy láttam a teli középterem közönsége is elégedetten távozott a szinte már nyári éjszakába.

I am Morbid (US), Necrophagia (US), Helsótt (US)
Budapest, Dürer-kert, Room 041, 2017. május 31.
Belépőjegy ára: 5500/6000/6500 Ft

Liquidators címmel négy év után új lemezzel jelentkezett a Corrodal zenekar, mely az 1986-os csernobili atomerőmű-baleset és egyéb lehetséges jövőbeli atomkatasztrófák körüli történésekhez kapcsolja a zenehallgatót. Györe Mihály basszusgitárost egy kávé mellett kérdeztük a zenekari folyamatokról.

Ismered az Undertaking magyar thrash zenekart?

Nem.

Pedig az ő híres, 1989-es, V12BB4U című demójukon hallható a Reactor No. 4 című dal, ami a csernobili katasztrófáról szól. Másról nem is tudok, aki megénekelte volna itthon az eseményt. De ha nem, hát nem. Akkor viszont áruld el, minek a hatására döntöttetek úgy, hogy e köré az ismert „radioaktív sztori” köré szövitek zeneileg a lemezt?

Nos, míg az előző lemezt, a Lathe Of Heavent az Égi eszterga című Ursula K. Le Guin-regényre írtuk – és szerintem úgy élvezhető igazán, ha ismerjük a könyvet –, addig most sokkal spontánabb módon dolgoztunk. Előbb formálódott a zene, és csak később illesztettük rá a koncepciót – így a csernobili történések ismerete nélkül is élvezhető. Laza koncepció ez, ami legfőképp a borítón, szövegbetétekben, számcímekben érhető tetten. A zenei eszközökben nem feltétlenül.

Mégis, zeneileg merre léptetek?

Teljes visszaszigorodás jellemez most minket – az első lemez irányába. Ez annak köszönhető, hogy a korábbi felállásból hárman maradtunk, így az egzotikus hangszerek – a didgeridoo-k – is eltűntek, egyedül egy nagyméretű sámándobot használtunk. Az egygitáros modell keményíti a hangzást, itt nem lehet mellébeszélni, neki mindenképp vinnie kell a keményebb vonalat, különben nem lesz többé metál a metál. Ugyanakkor negyedik tagnak bevettük Mészáros Pétert (Pedro Helvete), aki az első, Xei című lemezünkön felelt az intróért és az elektronikus részekért – most így sokkal több az elektronika a lemezen.

Hová tűntek a többiek?

A Lathe of Heaven megjelenését követő koncertek – például Nyugat-Európában a pozvakowskival – után léptek ki… Így hozták az élethelyzetek.

Azóta nem is léptek föl túl gyakran.

Talán három alkalommal léptünk föl a fővárosban. Túl sok időt venne el a koncertekre való felkészülés, nekünk pedig nagyon kevés van belőle, ezért inkább zenét írunk helyette. Egyikünk Komáromban, másikunk Salgótarjánban él, én Pásztón, a dobosunk Kőnig Feri pedig Lengyelországban. Amikor ő havonta egyszer hazajön, akkor próbálunk, hozzá igazítjuk az időbeosztásunkat.

Feri az Oakenben is dobol.

Ő még fiatal. Mi, többiek negyvenes apukák vagyunk, akik nagyon komolyan vesszük a hobbinkat, és így sem időnk, sem késztetésünk nincs más zenekarban zenélni. De őszintén szólva a közönség részéről sincs igény a fellépéseink sűrítésére.

Keserű vagy emiatt?

Egyáltalán nem. A zenénk hatóköre korlátozott.

Ennek tudható be, hogy mindössze 100 darabot hoztatok ki CD-ből?

A fizikai megjelenés példányszáma az előállítás költségének a függvénye. Bár 200 darab olcsóbb lett volna. De a CD akkor fogy, ha turnézol, mi meg nem erőltetjük a turnézást. Akadt azonban olyan hallgató is, aki az új lemezt hallva, vett az elsőből is.

Kanyarodjunk vissza az új albumhoz: a 6., utolsó szám címe: Today is August 5, 2026, Today is August 5, 2026, Today is… Ez hogy kötődik Csernobilhez?

Sehogy, annál inkább az atomkatasztrófához. Ray Bradbury Langy esők jönnek című novellájában ismételgeti egy okosház hangszórója a dátumot, már egy ember nélküli világban.

Annak mi az oka, hogy nem a tavalyi április végi, 30 éves évfordulóra, hanem végül idén jelent meg a lemezetek – tartjátok a 4 éves ciklust?

Ki lehetett volna hozni, a lemez kész volt, csak a borító nem. Mi meg nem hajszoltuk a készítőjét, hiszen nincs túlzott jelentősége, mikor jelenik meg. Nálunk nincsenek kényszerek sem a zeneszerzés, sem a koncertezés, sem a kiadvány megjelenési időpontját, időzítését illetően.

Mi tartja mégis össze a zenekart?

Ez a kényszermentesség. Rengeteg zenekar azért megy szét, mert „többsebességes” a csapat. Valaki nagyon nyomatni akarja, valaki elüldögél benne, valakinek meg már a meglévő tempó is sok. Először ő száll ki, aztán az „üldögélő” kerül az ő hely(zet)ébe, majd végül az, aki nagyon akarta tolni a bandát, egyedül marad. Nálunk nincs meghatározva, milyen sebességgel csináljuk – ezért működik.

Atmoszférikus, progresszív metál – áll a Facebook-oldalatok névjegyében. Jobb híján, vagy megállja a helyét ez a kategorizálás?

Mindig is így körülírható zenekar voltunk. Én nem is hallgatok mást, csak metált. Jobbára a régebbi alkotásokat. A teljes spektrumot, kivéve az euro power metalt, mert azt gyűlölöm.

És mi a helyzet a posztmetál jelzővel?

Az Isist, a Neurosist, a Cult of Lunát szerettem, de ezek szerintem nem posztmetálok.

Az album elkészítése és megjelentetése közti időszakban mivel töltöttétek az időtöket?

Rengeteg zenét írtunk már jamelés közben – lassan eljön az ideje, hogy ezeket az ötleteket megnyesegessük, megformázzuk, koncepciót rendeljünk hozzájuk. Nagyon különbözni fog minden eddigi alkotásunktól, már csak azért is, mert Mészi is basszusgitárt ragadott, ő játssza a basszusfutamokat, míg én inkább effektezem. Kevesebb lesz az elektronika, cserébe nagyon pszichedelikus lesz.

Ezzel elégé feladjátok a leckét Angyal Zoltán gitárosnak, nem?

Nálunk nagyon egyenrangúak a hangszerek. Nem is menne másként, mert nincs ének, senki nem alibizhet… hogy majd a gitáros megírja úgyis.

Élnétek a lehetőséggel, ha egy más művészeti ágból felkérést kapnátok az együttműködésre?

Valószínűleg igen, ha például egy filmhez kapcsolódóan kérnének föl, de nem mozgunk ilyen körökben. Amúgy pedig, azt gondolom, a mi zenénk nehezen illeszkedne bármi máshoz, mert az alternatív zenék közt is szubkulturális. Négy ember művészkedése, akik persze nem sértődnek meg, ha az, amit alkotnak, másnak is tetszik.

„Nagyon szomorú” – írtam fel egykor – egészen pontosan 1994. október 29-én, szombaton – a 18. Slogan Sunclub jegyére a „kommentet”. Ekkor vásároltuk meg ugyanis a Voluntary Swoon című albumot (kazettát) személyesen Endriskétől a Viking-beli lemezbemutató koncertet megelőzően, s ekkor vágta oda aztán a koncert végén nevezett ikon a gitárját a színpadra, miután az énekes Lacika bejelentette a Slogan végét.

Na, ennyit a nosztalgiának és az emlékeknek (a többit lásd a fotón lent). 2009 márciusában láttam ismét a szeretett zenekart a Kék Yukban, akkor már Laci nélkül, Endrével a mikrofonnál – hát, elég kaotikus volt. 2010 márciusa óta viszont tegnap volt az első Slogan-koncert! És immár Rönnel a fronton!

Egy ereje teljében lévő Slogant láthattam. Zene és zenészek nagyon rendben. S függetlenül Rön folyamatos invitálásától, felszólításától, hogy menjünk közelebb a színpadhoz, hozzájuk („Nem vagyunk mi nácik!”) – az ilyen színpadi gesztusok rám nem nagyon hatnak –, mint az éji lepke a tűzhöz, azt vettem észre, egyre közelebb lépek feléjük, még a szám is elnyílik időnként – nyál azonban nem csöppent… – annyira bevonzott a zene, a produkció. Kiderült újra: a tavaly november végén megjelent új lemez, az Előbújhat minden állat dalai bivalyerősek, hatnak, akár valami ajzószer (ha már „szert mindenki szed már”).

Sunclubok és a többi a régi szép időkből...

A történelmi jelentőségű koncert 21.30-kor (21.29-kor, de ki nézi ilyenkor az óráját?) kezdődött egy hatalmas Moon-korszakos Slogan-logós molino alatt. Színpadon Lucu basszuson, Rob és Endre gitáron, a dobok mögött pedig Ati – és persze mindenki a titokzatos Rönre kíváncsi. (Jó, lehet, nem mindenki, sokan lehettek a helyszínen olyanok, akik nem is éltek még az említett gyásznapon…) Rön pedig jön az Art of Ego hangjaira: kalapban, „csinibabás” napszemüvegben, arcát álarc takarja.

(Megszakítjuk adásunkat: Endre már a színpadra való felcuccolásnál érdekesen nézett ki, manószerű jelleget kölcsönző, hihetetlenül csúcsos végű kapucnis pulóverében – jó nagy manó ez az inas, langaléta férfi… Majd egy mozgó farkú macskaboszorkányt helyezett a színpad széli szintire, ami egy halloweenes tököt szorongatott. Nem viccelt. Aztán: Endre valószínűleg nem beöltözött, hanem levetkőzött a színpadra: rózsaszín, lyukas tornacipő, fekete, seggben lógós jägeralsószerűség, fehér trikó – nem Bruce Willlis-es, de majdnem –, az elején még valami úszósapkaszerűség is volt a fején, de attól hamar megszabadult, akárcsak a Rönéhez hasonló napszemüvegtől.)

Szóval Art of Ego és Rön – és itt volt az amúgy dicső a koncert egyetlen, de tartós bakija, elég méltatlanul hasalva rá a produkcióra. Nem szólt Rön mikrofonja, a keverős meg hagyta! Bakker! Egy új énekes bemutatkozó koncertjén nem szól a miki! Így tkp. karaokeverzióban szólt az AoE – de még hogy!, jegyzem meg. A dal vége felé sikerült kicserélni a hibás vezetéket, de hát… az egész koncerten haloványan szólt az a mikrofon. Míg Endre mikrofonjából remekül lehetett hallani az éneket, addig Rön hangja csak jóval kevésbé érvényesülhetett. Ráadásul a magyar szövegek miatt ez triplán ciki, hiszen, Endre vokáljai tök tisztán és érthetően szóltak, Rön szövegét meg nagyon nehezen lehetett érteni, még úgy is, hogy nagyjából tudtam a szövegeket.

Ugyan a zenekar úgy tervezte, valami különleges színpadi produkcióval, performance-szel körített előadással fog koncertezni, végül mégis a Nomad 4. szülinapi buliján léptek fel különleges meghívottként. Ez nyilván befolyással bírt az előadásra is, amitől egy Slogan-koncert mindig különbözött mindenki másétól. Most „csak” a „félkegyelmű” Endre szokásos seggbillegetős, csípőrázó mozdulatai voltak – a higgadtságot Lucu basszer és a sapiban, Slayer-imitációs-logójú pólóban lévő Rob képviselte –, na és Rön provokatív jelenléte. Nem volt egy megilletődött fazon a színpadi, álarcos énje mögé bújt énekes frontember: jól mozgott, jól énekelt, hergelte is a közönséget – kérésre a szemét is megmutatta…

Tkp. az új lemez majdnem minden számát eljátszották (kivéve: Semmi valami és Soha nem változik), és az AoE mellett az Accident szólt még a régi szép időkből (ezt azoknak küldte Rön, akik már ’91-ben is voltak Slogan-koncerten, de most mégsem jöttek el, már nyugdíjaskodnak otthon – „tantrikus thrash metal”). (Persze egy csomó régi nóta új köntöst kapott, átírták l. The Sun–Nap vége stb., így ez elválaszthatatlan!) Fura volt azonban, hogy mind a két régi nóta éneklésekor a kottatartójára helyezett szövegek segítségére szorult. Hm! És ejnye-bejnye!

Az hogy mind Endre, mind Rön lejöttek a magas betonplatós színpadról a közönség pogo-osztagához, külön show-elem volt (Endre nem mellesleg még szájon is csókolta kedvesét menet közben), megszüntették a határokat, okoskodhatnék, az alkotásban egyaránt részt vett művész és közönség, amúgy igaz.

Roppantul élveztem a koncertet, vagy már mondtam?, és láttam, hogy a dobos Atinak is fülig ért a szája a cucca mögött. Nem volt egy cseppnyi nosztalgiaérzet sem bennem, mert azok a 25 év alatt teljesen kiürültek, átalakultak a szervezetemben, az emlékezetem sem a régi, vagy ezt mondtam már?, ez az egyórás buli önjogán volt kiváló – de egy Slogan esetében ez csak dobbantó lehet egy még kiválóbb felé, értsd: ahol jól hallatszik az ének, és még több őrület (Endre szemmeregetésein túl) jellemzi az előadást, pl. nagyon evidens lenne a kivetítő a fura klipjeikkel…

Utánuk a sivatagi eső… a Desert Rain hangjai zárták a fellépést.

Slogan
(Nomad, Karmapirin)
Budapest, Showbarlang, 2017. április 29.
Belépőjegy ára: 1500/2000 Ft

Csiharért mentem, mégis Hellhammer dobhangjai csengenek még ma reggel is a fülemben. Mit csengenek, az ágyúdörejek visszhangjai ide-oda, kiutat keresve ver(g)ődnek kétségbeesetten a hallójárataimban. De ne szűkítsem le ennyire a tegnap élményét, hiszen ennél jóval több volt: a Mayhem emlékműsora egy nagyon is jelenvaló és markáns, ütős és figyelemreméltó szeánszot jelentett a ’94-ben megjelent lemez dalait előadva.

Kezdjük az elején! Azaz a cseh INFERNÓval, akiknek új albuma éppen április első napjaiban látott holdvilágot. Én eddig csupán a nevükkel találkoztam, a zenéjükkel nem – pedig a Total War-os koncertjük kazettán is megjelent tavaly –, a sorban 7. nagylemezüket, a Gnosis Kardias (Of Transcension and Involucion)-t hallgatva viszont nem zárkóztam el a találkozástól. A koncerten aztán még jobb véleményem alakult ki róluk. A kiváló hangzás és a nagy hangerő mellett a zenei megoldások is tetszetősek voltak a hol csehül, hol angolul megszólaló dalokban.

A húrosok mai szokás szerint kendőt kötöttek az arcuk elé, egyik gitároson még csuklya is volt, a basszer ugyanakkor meztelen felsőtesttel nyomta. 19.40-kor kezdték a műsort, a megtelt nagyterem közönsége érdeklődve követte őket, ekkor még nem alakult ki se tumultus, se „szorongás”, se „szoros kapcsolat”. Nekem akár „ének” nélkül is megállta a helyét a zenéjük, az igen szép és hosszú hajjal rendelkező, köntösben színpadra lépő dalnok mormogásai nem hiányoznának. Sőt, ha lehet egy blaszfém gondolatom: ha ki lehetne vonni a black-jelleget (persze, hogy nem!) a zenei megoldásokból, akkor egy helyre power-heavy csapatot kapnánk… jól begyorsítva, naná! Apropó sebesség: igen érdekes volt, hogy amíg ez a vad, agresszív, nagy amplitúdójú, dinamikus zene magával sodort, addig a vokalista figura csak statikusan ácsorgott, akár egy földbeszúrt madárijesztő – nagy volt a kontraszt. Nem is érteném, ha nem tudnám, hogy egy életidegen feketefém koncerten vagyok. Még a dobok terén éreztem némi „csúszkálást” a gitárok ritmusához képest, de lehet, ez koncepció… A kekeckedéseim ellenére tetszett a produkció, kellően felhangolt a Mayhemre.

Oly annyira, hogy a következő, hazai Sear Blisst ki is hagytam. No nem azért, mintha nem komálnám őket, egyszerűen most „nem volt(am) alkalmas”. Inkább felkerestem a Dudich Ákos–Jakab Viktor által írt Undertaking-könyv árusításának helyszínét, és megvásároltam a külcsínében mutatós, sokat ígérő kiadványt, melyet a helyszínen Killan György és Jakab Viktor kézjegyével hitelesített (Esztári Imre dobos előre beírta). Ajánlom mindenki figyelmébe, mert csak részben szól az UTG-ről, egy egész korszak krónikája kíván lenni, ha nem is teljességében. (A ’80-’90-es forduló underground thrash-érája kapcsán csak szólok: 29-én vagy AMD a Dürerben, vagy Slogan a Showbarlangban!)

Amint befejezte a Sear Bliss, és kijött a tömeg, benyomultam a terembe: pozíciót foglalni. Ha már csak másodsorban jöttem a zenéért… (Ja, igen, elsősorban baromi kíváncsi voltam a MAYHEM színpadi jelenlétére, Csihar Attila produkciójára. Meg hát az alkalom is különleges volt: negyed századdal megszületése után, vajon, mennyire élő a zenei anyag? Hát eléggé, azt kell mondjam!) A vártnál kevesebb ideig tartott az átszerelés (21.50-kor kezdődött a koncert), és jóval nagyobb volt a tömeg. Sebaj, a nyolc szám lejátszási idejére ki lehetett bírni.

Hellhammer dobszerkója bitang nagy volt a három fehér fejes molinó előtt, egy fémszerkezet ölelte körbe, tartotta egyben. És szemet szúróan egy fehér színű cintányér is részét képezte. Négy színpadi molinó – ezek menet közben cserélődtek –, füstköd, intro. Az állva zenélők csuklyába be, a szélsőkön helyet foglaló gitárosok (Teloch, Ghul) arca kifestve, Necrobutcheré nem (erről akkor győződhettünk meg, mikor Attila a 2. számnál lehúzta róla a fejtakarót – amúgy, atya ég, hogy ez a fickó mennyire nem magas!), Attila arca is kidekorálva, de alig látni. Ahogy az egész zenekart sem, Hellhammer arcát, ha kétszer pillantom meg az egyórányi műsor alatt, kósza fénypászmák megvilágításában. Máskülönben csak a kontúrok, a homályból némileg kiszakadt démonok zúznak. De még hogy! „Lemezminőségű” a megszólalás, azok a dobok!...

De az egész koncept nagyon kompakt, Attila hangja pedig különösen jó formában volt, hiba nélküli az egész produkció. Igaz, némileg több színpadi „előadást” vártam, de a Dürer színpadán ennyire volt hely, gondolom. Attila a testtartással, a sűrű kézmozdulataival adta magát – miközben a molinók ismét cserélődtek, ezúttal 4 leples emberi csontvázra, míg az énekes egy koponyát tartott a kezében, ahhoz, vele énekelt. De még milyet! A De Mysteriis Dom Sathanas címadó tétele, ha nem is katartikus zárlatba, de mindenképpen magasztos, hatásos végkifejletbe torkollott – elképzelhetetlen lett volna egy „ráadás”. Az immár kámzsa nélküli, hamuszínű leprás/hulla arcú Csihar egyedül jött vissza a színpadra, és köszönte meg a magyar közönség érdeklődését. Nekik is, nekünk is jól esett!

DE MYSTERIIS DOM SATHANAS TO EUROPE 2017
Mayhem (N+H/GB), (Sear Bliss), Inferno (CZ)
Budapest, Dürer-kert, 2017. április 15.
Belépőjegy ára: 5490/5990 Ft