Liquidators címmel négy év után új lemezzel jelentkezett a Corrodal zenekar, mely az 1986-os csernobili atomerőmű-baleset és egyéb lehetséges jövőbeli atomkatasztrófák körüli történésekhez kapcsolja a zenehallgatót. Györe Mihály basszusgitárost egy kávé mellett kérdeztük a zenekari folyamatokról.
Ismered az Undertaking magyar thrash zenekart?
Nem.
Pedig az ő híres, 1989-es, V12BB4U című demójukon hallható a Reactor No. 4 című dal, ami a csernobili katasztrófáról szól. Másról nem is tudok, aki megénekelte volna itthon az eseményt. De ha nem, hát nem. Akkor viszont áruld el, minek a hatására döntöttetek úgy, hogy e köré az ismert „radioaktív sztori” köré szövitek zeneileg a lemezt?
Nos, míg az előző lemezt, a Lathe Of Heavent az Égi eszterga című Ursula K. Le Guin-regényre írtuk – és szerintem úgy élvezhető igazán, ha ismerjük a könyvet –, addig most sokkal spontánabb módon dolgoztunk. Előbb formálódott a zene, és csak később illesztettük rá a koncepciót – így a csernobili történések ismerete nélkül is élvezhető. Laza koncepció ez, ami legfőképp a borítón, szövegbetétekben, számcímekben érhető tetten. A zenei eszközökben nem feltétlenül.
Mégis, zeneileg merre léptetek?
Teljes visszaszigorodás jellemez most minket – az első lemez irányába. Ez annak köszönhető, hogy a korábbi felállásból hárman maradtunk, így az egzotikus hangszerek – a didgeridoo-k – is eltűntek, egyedül egy nagyméretű sámándobot használtunk. Az egygitáros modell keményíti a hangzást, itt nem lehet mellébeszélni, neki mindenképp vinnie kell a keményebb vonalat, különben nem lesz többé metál a metál. Ugyanakkor negyedik tagnak bevettük Mészáros Pétert (Pedro Helvete), aki az első, Xei című lemezünkön felelt az intróért és az elektronikus részekért – most így sokkal több az elektronika a lemezen.
Hová tűntek a többiek?
A Lathe of Heaven megjelenését követő koncertek – például Nyugat-Európában a pozvakowskival – után léptek ki… Így hozták az élethelyzetek.
Azóta nem is léptek föl túl gyakran.
Talán három alkalommal léptünk föl a fővárosban. Túl sok időt venne el a koncertekre való felkészülés, nekünk pedig nagyon kevés van belőle, ezért inkább zenét írunk helyette. Egyikünk Komáromban, másikunk Salgótarjánban él, én Pásztón, a dobosunk Kőnig Feri pedig Lengyelországban. Amikor ő havonta egyszer hazajön, akkor próbálunk, hozzá igazítjuk az időbeosztásunkat.
Feri az Oakenben is dobol.
Ő még fiatal. Mi, többiek negyvenes apukák vagyunk, akik nagyon komolyan vesszük a hobbinkat, és így sem időnk, sem késztetésünk nincs más zenekarban zenélni. De őszintén szólva a közönség részéről sincs igény a fellépéseink sűrítésére.
Keserű vagy emiatt?
Egyáltalán nem. A zenénk hatóköre korlátozott.
Ennek tudható be, hogy mindössze 100 darabot hoztatok ki CD-ből?
A fizikai megjelenés példányszáma az előállítás költségének a függvénye. Bár 200 darab olcsóbb lett volna. De a CD akkor fogy, ha turnézol, mi meg nem erőltetjük a turnézást. Akadt azonban olyan hallgató is, aki az új lemezt hallva, vett az elsőből is.
Kanyarodjunk vissza az új albumhoz: a 6., utolsó szám címe: Today is August 5, 2026, Today is August 5, 2026, Today is… Ez hogy kötődik Csernobilhez?
Sehogy, annál inkább az atomkatasztrófához. Ray Bradbury Langy esők jönnek című novellájában ismételgeti egy okosház hangszórója a dátumot, már egy ember nélküli világban.
Annak mi az oka, hogy nem a tavalyi április végi, 30 éves évfordulóra, hanem végül idén jelent meg a lemezetek – tartjátok a 4 éves ciklust?
Ki lehetett volna hozni, a lemez kész volt, csak a borító nem. Mi meg nem hajszoltuk a készítőjét, hiszen nincs túlzott jelentősége, mikor jelenik meg. Nálunk nincsenek kényszerek sem a zeneszerzés, sem a koncertezés, sem a kiadvány megjelenési időpontját, időzítését illetően.
Mi tartja mégis össze a zenekart?
Ez a kényszermentesség. Rengeteg zenekar azért megy szét, mert „többsebességes” a csapat. Valaki nagyon nyomatni akarja, valaki elüldögél benne, valakinek meg már a meglévő tempó is sok. Először ő száll ki, aztán az „üldögélő” kerül az ő hely(zet)ébe, majd végül az, aki nagyon akarta tolni a bandát, egyedül marad. Nálunk nincs meghatározva, milyen sebességgel csináljuk – ezért működik.
Atmoszférikus, progresszív metál – áll a Facebook-oldalatok névjegyében. Jobb híján, vagy megállja a helyét ez a kategorizálás?
Mindig is így körülírható zenekar voltunk. Én nem is hallgatok mást, csak metált. Jobbára a régebbi alkotásokat. A teljes spektrumot, kivéve az euro power metalt, mert azt gyűlölöm.
És mi a helyzet a posztmetál jelzővel?
Az Isist, a Neurosist, a Cult of Lunát szerettem, de ezek szerintem nem posztmetálok.
Az album elkészítése és megjelentetése közti időszakban mivel töltöttétek az időtöket?
Rengeteg zenét írtunk már jamelés közben – lassan eljön az ideje, hogy ezeket az ötleteket megnyesegessük, megformázzuk, koncepciót rendeljünk hozzájuk. Nagyon különbözni fog minden eddigi alkotásunktól, már csak azért is, mert Mészi is basszusgitárt ragadott, ő játssza a basszusfutamokat, míg én inkább effektezem. Kevesebb lesz az elektronika, cserébe nagyon pszichedelikus lesz.
Ezzel elégé feladjátok a leckét Angyal Zoltán gitárosnak, nem?
Nálunk nagyon egyenrangúak a hangszerek. Nem is menne másként, mert nincs ének, senki nem alibizhet… hogy majd a gitáros megírja úgyis.
Élnétek a lehetőséggel, ha egy más művészeti ágból felkérést kapnátok az együttműködésre?
Valószínűleg igen, ha például egy filmhez kapcsolódóan kérnének föl, de nem mozgunk ilyen körökben. Amúgy pedig, azt gondolom, a mi zenénk nehezen illeszkedne bármi máshoz, mert az alternatív zenék közt is szubkulturális. Négy ember művészkedése, akik persze nem sértődnek meg, ha az, amit alkotnak, másnak is tetszik.
