Fémkereső

Gondoltam egy nagyot. Elmentem szórakozni a Dog Eat Dog koncertjére. Mert azt hallottam, úgy olvastam, jó kis bulikat nyomnak. Ez igaz is lett: jó kis bulit nyomtak.

Azért egy pillanatra elbizonytalanított a turnét szervező cég neve – Avocado Booking –, de végül is a DED fellépett tavaly a Rockmaratonon…

Nem is a zenekar, hanem inkább a rajongói tömeg felől érdekes, hogy eszét veszve éltet egy olyan bandát, ami 27 éve alakult, és a korai korszakban készült első 3 lemezén lévő 3-4 sláger tartja életben a nevét még ma is. Ahogy a zenekar tagjai önironikusan meg is jegyzik: 10 éve (a negyedik lemez óta) nem jelent meg tőlük semmi, csak most a Brand New Breed EP 4 száma – ami a turné alapját adja, vagy fordítva. Szóval nem itt lehet a népszerűség oka, hanem a koncertek hangulatában. Erre voltam kíváncsi.

Maga a DED-féle rap-ska-punk-pop-rock-hip-hop-metál-stb. egyveleg elég uncsi, egyedül a szaxofon jelent benne üdítő hangfoltot (el sem hiszem, hogy ezt leírtam) – ha már rap és metál, akkor RATM vagy Ice-T & Slayer kooperáció minimum. Jó, jó, ne kérjünk rajtuk számom azt, ami nem ők. Mindenesetre én egyáltalán azért tartom számon őket, mert a tagságnak köze volt a Mucky Pup nevű zenekarhoz, akiket 28 éve kedveltem…

Mit is tud a DED? Amitől a közel telt ház A38 közönsége 45 percnyi várakozás (az egri Szükségállapot felvezetése) után is odavan, meg vissza. Hát, vannak a klipes nótáik, a slágerek (Who’s the King, Rocky, No Fronts), meg van egyfajta szellemiségük, közvetlenségük, amivel keblükre ölelik a nagyérdeműt, mintha csak egy hatalmas nappali szőnyegén adnák elő a haveroknak a garázsban gyakorolt dalszerűségeket, amire John Connor ráköpködi-rapeli a tutit. Ilyen házibuli-főpróba jellegű volt a tegnapi tavaszi turné nyitó budapesti fellépésük is – amiből azonban legkésőbb a 40. perc után egy unalmas alibi-valami lett, kb. egy elnyújtott levezető szuszogás, amit aztán a No Fronts össznépi hejehujája a színpadon volt hívatva megkoronázni a 70. percben, de az már tűnt inkább kínlódásnak. Connor nem győzte lerázni magáról a lelkes, de pofátlan rajongókat.

Neabore, Finley, Connor, Haemmerli

Véleményem szerint a cseh szaxis volt a legjobb aznap este (ahogy fújás közben ő is páros lábbal ugrált), a svájci gitáros (Roger Haemmerli) matatása alig hallatszott, a basszer (Dave Neabore) hozta a korrektet, a dobos (Brandon Finley) meg nem is tudom, minek volt ott, a Rocky alatti geg-időhúzásban ott sem volt, egy csomószor csak lesett állig beöltözve sportruhába plusz sapka, míg gépről ment a dob – nem is értettem. Amikor meg kijött előre rapelni, látszott élvezi, bár a szám (dalnak nem nevezném) harmatgyenge volt.

A közönség mindenesetre elszórakoztatta magát, 3 ropiért ez nem is rossz arány, gondolhatnánk. (Connor nem győzte amúgy belefűzni a mondókáiba Budapestet, az 1995-ös PeCsa-beli bulit, a két évvel ezelőtti Kék Yuk-as koncertet, vagy a tavalyi Rockmaratont… Ljubljanában azért ez nehezebb lesz ma, főleg a városnév ritmikája miatt…) Én sem éreztem rosszul magam, nem voltak különösebb elvárásaim, de a No Fronts után már nem vártam meg a langyi „még egy számot,” ahogy sokan mások sem.

BRAND NEW BREED TOUR 2017
Dog Eat Dog (US), (Szükségállapot)
Budapest, 2017. április 6., A38
Belépőjegy ára: 2900/3500 Ft

Már nem is emlékszem, pontosan mikor vagy miért, talán tavaly vagy tavalyelőtt és a Metal Allegiance kiadványaihoz volt köze, de tudatosult bennem, hogy Alex Skolnicknak jazzlemezei is vannak. Végig is hallgattam akkor őket becsülettel, mind a négyet, a 2002-es Goodbye to Romance: Standards for a New Generationtől egészen a 2011-es Veritasig. Annyira azonban nem fogtak meg, különösen nem izgatott fel, hogy ismert rock és metál dalokat jazzesített, az eredeti számok túl mélyen voltak már beágyazódva az agyamba. Ellenben a mindezidáig uccsó lemez, a Veritas már saját szerzeményeket tartalmazott, a Metallica Fade To Blackjének átiratán kívül, az valahogy figyelemreméltóbbnak tűnt. Mindenesetre „élő fellépésen csekkolni” bilétát kapott tőlem a banda.

Jó pár zenész, még a thrash csapatok tagjai közül is kalandozó természet, a fém világán túlra is kikacsintanak. Lombardo már klasszikus zenei albumon is bizonyított, vagy legutóbb nálunk is Philmmel, Trujillo fanatikusa Jaco Pastoriusnak, az életrajzi dokufilmjét szponzorálja, Marty Friedman… Na de Alex Skolnick egészen odáig megy, hogy inkább jazz-zenész, aki ugyan nem mellesleg, de a Testament oszlopa mégis. Önképe szerint mindenesetre – erről a HammerWorld 2009/11-es számában vall az XY akták rovatban többek között. (Ugyanitt olvasható, hogy már 2009-es Európa-turnéján is eljött volna Budapestre a trió, de aztán áttolták 2010-re, ám végül nem lett belőle semmi, legalábbis a magyar fellépésből – szóval ez a tegnapi volt az első.) Még szerencse (nekünk), hogy 2005 óta ismét a sorai közt tudhatja a metálbanda, és mi is láthattuk, hallhattuk itthon, ha nagyon akartuk. A 2013-as budapesti Barba Negra Track-es koncerten ugyanis épp az ő szólóit vitte el a szél vagy a hangosítás, a tavalyi rockmaratonos fellépésük pedig esőzuhogás közepedte zajlott.

Most viszont, hogy a Testament csak áprilisban ugrik neki a tavalyi lemezüket bemutató észak-amerikai turnénak, Alex egész márciusra átjött az öreg kontinensre, és Nathan Peck bőgős és Matt Zebroski dobos társaságában klubozik az AST repertoárjával. És hát hiába volt Anthrax-koncert két napja, muszáj volt meglesni a formációt.

Nekem mondjuk még jobban tetszett volna, ha például a Budapesti Jazz Clubban lépnek föl, mintsem a Dürer középtermében, de ez csak afféle nyafogás, a produkció így is kiválóan érvényesült. A Room 041-be valamiért székeket állítottak, kb. 60-at – a metál nagyobb állóképességet igényel, a jazzhez le kell roskadni? –, így az a 70-80 érdeklődő, aki jobbára a Testamentből ismeri Skolnickot, kényelmesen be- és elfért.

A hangzás kitűnő volt, tényleg pengeélesen lehetett hallani minden egyes hangot, ami itt azért külön fontos, nincs helye maszatolásnak. Alex és társai a kiírtaknak megfelelően 21 órakor megjelentek a színpadon és bele is kezdtek a muzsikálásba – ami aztán kitartott egészen 22.50-ig, szóval megadták rendesen a módját, nem is bírtam végig a széken ülni, az utolsó fél órában már inkább hátrasétáltam és állva hallgattam őket.

Eleve nagyon szimpatikus volt a trió, Alex csupán a konferálások alkalmával tűnt feszültnek, kereste a szavakat, de látható igyekezettel próbált kedvesen kommunikálni a közönséggel, még a „köszönöm” és az „egészségedre” szavakat is szerette volna eltanulni a színpadról, de sajnos sikertelenül, majd legközelebb. Saját dalokkal nyitottak, ha jól emlékszem, harmadikként került elő az Aerosmithtől a Dream on, majd jött Django Reinhardt Tangója, egy Prince-szám, Jon Lord (a Hammondjának) megidézése gitáron tök furi volt, de már a Dream on esetében is érdekes, ahogy a húros zongora hangai a húros gitáron szólalnak meg. Ozzy Revelation (Mother Earth) című számára rá nem ismernék infó hiányában, jazzben megmártva, ahogy a Black Sabbath-dal sem tűnt így annyira közelinek, bezzeg a ráadásban elővezetett Scorpions-evergreen, a Still Lovin’ You.

Legyen metál, jazz, bluegrass, avagy pszichedelikus a dal, Skolnicknak nem okozott gondot, és hát mivel jazzről van szó, így az improvizáció a lényeg és a kulcsszó. A fent említett dalok előadását sem úgy kell elképzelni, hogy valóban eljátszották őket, csak más hangszerelésben, dehogy, ezek csupán ugródeszka, rajtkő funkciót töltöttek be a teljesen elmászkálós témák kibontásában. Ebben egyébként szerintem nem is annyira Alex, hanem az egészen szenzációs bőgős Matt jeleskedett. Szinte egyhelyben táncolt a nagybőgőjével, miközben az ujjai is táncoltak a húrokon, totál letapizta a hangszer egész testét…

Nekem az utolsó 40 perc volt a legmaradandóbb, ekkor játszották a Veritas címadóját, a Black Sabbath-dalt, a Scorpionst, itt szabadultak el leginkább az energiák, a dobos Nathan is ekkor szólózott egy nagyobbat, Alex pedig Budapestet és a közönséget is „megbluesolta”. Üdítő, kellemes, egyszerre kikapcsoló és feltöltő este volt.

EUROPEAN UNBOUND TOUR 2017
Alex Skolnick Trio (US)
Budapest, Dürer-kert Room 041, 2017. március 14.
Belépőjegy ára: 3000/3600 Ft

A lelkesedésem határtalan. Ahogy az Anthrax-koncert tegnapi felvezetése is annak tűnt. Mintha zenetörténeti bevezető kurzust tartanának saját magukhoz. Előbb AC/DC, majd a slayeres véreső, aztán felfutottunk a dombra az Iron Maidennel, eztán Mob Rules a Black Sabbathtól, végül a Blues Brothersszel vidámkodhattunk az Otis Redding-dalra (I can’t turn you loose). Na, akkor aztán színpadra léptek Scotték és belevágtak a 30 éve kiadott Among the Livingbe. És kiderült (számomra), Charlie továbbra sem hagyja el az Amerikai Egyesült Államok területét. (up to date: ja, mégis, L. L. szíves közlése alapján, csak hozzánk nem jutott el, l. Fb-bejegyzés) Jon Dettét amúgy imádom.

Egyéb felvezetése is volt az emlékestnek. Méghozzá a THE RAVEN AGE nevű brit formáció kapott lehetőséget ezen a telt házat vonzó estén/turnén, hogy a most pénteken debütáló lemezét (The Darkness will rise) élőben is bemutathassa. A csapat amúgy tavaly a VOLT fesztiválon is fellépett már nálunk, aznap, amikor a Maiden. Ja, igen, a szólógitárosuk George Harris, és Steve Harris fia. De ettől még… Nem nagyon tudok belekötni a fiatal csapatba, profi muzsikusok, vonzó kinézett, jól megírt számok, George is nagyon tehetségesen szólózott többször is. DE! ízlésileg ez a zene nagyon nem az enyém, egyfelől nem értem, miért kellenek a gépi alapok, mikor két gitáros épp elég hangos tudna lenni, másfelől ez a Linkin Park óta divatos dallamos, melodrámai hang, ami mellett a zene nyomokban metált tartalmaz, hát, kissé hányinger… Arról nem is beszélve, hogy ez már 15 éve sem volt valami innovatív. Inkább átlagos, és vessetek a mókusok elé, de már az Anthrax színpadra lépésének a pillanatában sem tudtam egyetlen dalukat sem felidézni. Szóval 13 egy tucat típusú a zene, ahogy a 40 perces produkciójukat is csak a fiatalságuk miatt néztük el nekik, udvariasságból, egy rajongásig szeretett apa miatt, akinek szigorú tekintete mindenki előtt felsejlett, gondolom…

Jó volt látni Scottékat, most amúgy is turbó fokozaton vagyok belőlük. 5 év alatt 4 koncert (itt, itt és itt) – sőt!!!, ha igaz, akkor júniusban ismét fellépnek nálunk, Scott a legvégén, 2 óra múltán ugyanis ezzel az ígérettel búcsúzott el tőlünk! Na meg most olvastam el az önéletrajzi kötetének magyar kiadását (A gitáros faszi az Anthraxből, Konkrét Könyvek, 2017. ford. Dudich Ákos. 371 o.), amiben nem egy érdekesség akadt – de most csak azon a részen akadnék le, amikor az ismételt-ismételt újraegyesítéskor Scott elgondolkodik rajta, vajon mi a fenéért is tette ki annak idején Joey szűrét… Mert az énekteljesítménye alapján biztos nem! Joey most is leénekelte a csillagokat az égről, ahogy mondják.

A hatalmas turnémolio elé emelt dobemelvény, és a két lépcsősor látványilag sokat dobott a koncerten, meg a zenészek is tudtak ide-oda sétálni (Joey esetében rohanni), a kis színpadi tér valósággal megkétszereződött. És igen, tényleg eljátszották a március 22-én 30. „életévét” betöltő Among the Livinget. Mint a pinty.

Édesapám annak idején (’91-92 körül lehetett) Münchenből vinylen is meghozta a kívánságlistánk alapján kedvenc zenekaraink lemezeit. Én a Slayer Decade-jével lettem gazdagabb, a húgom kapta az Anthrax-korongokat. Köztük az Amongot, aminek az Indians alatt az „A hopeless situation”-nál mindig akadt a tű, csak kézi rásegítéssel ment tovább. Ez nagyon beragadt nálunk is… Tegnap aztán koncert előtt az Island által kiadott CD-verziót csúsztattam be a számítógép lejátszójába – hiszitek vagy sem, ugyanott „akadt” meg a lejátszás során a lemez. Megrázó élmény volt. Valszeg le kell cserélni a lejátszót...

Gyilkos hangzásuk volt, baromira fémes, erőteljes, telt – a gyakorlatilag Benjamin Button-szindrómás Frank Bello hangszere is marha dögösen szólt, de ő persze látványilag sem utolsó, kevesen tudják térdre eresztett basszusgitárjukat ilyen lazán, ujjal megszólaltatni. Scott Flying-V-jein mintha acélhúrok lettek volna, és a pengetője is rozsdamentes…

Nagyon jót tett a dinamika szempontjából, hogy nem a lemezsorrendben játszották a dalokat: az Among és a Caught után jött a One World, majd az I am the Law, aztán Scott kedvence az A Skeleton in the Closet. A Belushi emlékére írt NFL után kicsit megijedtem, hogy Jonathan valóban szólózni kezd-e, de csak felvezette a Horror of it Allt, ez után jött az Indians, amikor is Joey ha nem is tolldíszt, de sapkát húzott a hajára, ami aztán rajta is ragadt a koncert végéig. A záró nóta – az egyik személyes favoritom –, persze, az Imitation of Lfe volt.

Nem ugrabugráltak annyit mint sokkal korábban, Jonathan csak óvatosan lépkedett, Bello is visszafogottabb volt a szokásosnál, egyedül Joey jött-ment, heccelte a nagyérdeműt, a gityósok mikiállványairól lopkodta a pengetőt, és szórta ipari méretekben a közönség soraiba.

Jött a második blokk, a tkp. ráadás. Egy aprócska megjegyzés. Scott szerint az önálló turné a 30. évforduló nélkül is megtörtént volna. Meg az új lemez a szívük csücske. Oké, csak akkor miért 2 számot játszottak róla, amikor volt még egy órácskájuk. Mert A Fight ’em ’til you can’t a Worshipről tényleg fantasztikus – értsd: Joey fantasztikusat énekel benne, de tényleg! Ámbátor, ha tényleg fesztiváloznak a nyáron, akkor az újabb körben talán nagyobb hangsúly kerül a mostani lemezre – ez mondjuk, ellentmondana a fesztiválos best of programoknak… Meg magamnak is ellentmondok némileg, mert én aztán nem nagyon vagyok oda az új albumért. Vagyis úgy látom, ez amolyan Belladonna-jutalomlemez, ahogy a koncerten is előadott Breathing Lightningban és Blood Eagle Wingsben Joey gillani-dickinsoni magaslatokban definiálta újra az Anthrax stílusát (mégha közéjük ékelték a Madhouse-t is, ami nem illett most ide), hatalmasakat énekelt, ezek a dalok rá íródtak. DE! slágerek soha nem lesznek, ebben biztos vagyok. Még annyira sem, mint az Only volt valaha. Arra az Evil Twin volt esélyes. Ami most nem szólt, volt helyette egy egészen hihetetlenül nagyszabású Be all, and all, valamint az Antisocial (képzeljük el magyarul a refrént: „társadalmi beilleszkedésre alkalmatlan”, kiáltsuk gyorsan egymás után többször…)

Levezetőnek, keretezve a zenetörténeti előadást, ismét Dio, csak most nem Black Sabbath, hanem Rainbow és a Long Live Rock ’n’ Roll, miközben ismét pengetőfelhők repülnek a közönség feje fölé, majd hullanak alá.

Nagyon csodálkoznék, ha valaki nem elégedetten távozott volna, mert bivalyerős koncert volt, még az ilyen örök kétkedőket, szurkapiszkálódókat is meggyőzött, amilyen én vagyok. Bizony, mondom, Scottot megerősítve: az Among-lemez élőben előadva kiállta az idők próbáját.

AMONG THE KINGS TOUR 2017
Anthrax (US), The Raven Age (GB)
Budapest, Barba Negra Music Club, 2017. március 12.
Belépőjegy ára: 7500/8500/8999 Ft

Kataklizmát idézett (igézett?) az athéni kvartett zenéje tegnap este a Dürer kistermében. És katasztrófaturistákban sem volt hiány. Míg az emberszag tartóssá válása miatt kinyitott ablakokon csak úgy áramlottak befelé a mínuszok, a színpad előtti rész fortyogó katlanná nemesült, igazi küzdőtérré.

Ám a görög halálosztók előtt még a belarusz RELICS OF HUMANITY horzsolta az agysejtjeinket. Ők pontosan kezdtek – pontosan akkor, amikorra az előzetes tervek szerint már a főbandának lett volna színpadon a helye… Úgy emlékeztem a lemezeikre, mint egy zajbrigád dühkitöréseire, de élőben jóval változatosabbak voltak. A minszki négyes a brutál és technikás gyorsulások közé lassabban gördülő részeket is beépített, így jóval tagoltabb lettek a számaik, ám a cséphadarások és a komótosabb haladások kettőseiből, úgy tűnt, csak ötletparádé, nem pedig jól megírt dalok kerülnek elő. Mindenesetre, mivel ellazsáltam a három magyar banda fellépését, nekem éppen jók voltak bemelegítőnek – az említett nyitott ablakok ellenére.

A mai death metal irályok egyik sokat lájkolt ünnepeltje a görög DEAD CONGREGATION, nem véletlen, hogy itthon is ennyire sokan kíváncsian voltak rájuk. A lemezeik valóban figyelemre méltóak, bár nálam azért jó pár hallgatás után annyira nem működtek. Ellenben élőben: ha geológus lennék, számos szakkifejezéssel illetném a természeti környezetet átrendező tevékenységüket. Nemhogy hegyeket mozgattak, egész hegyvonulatokat gyűrtek fel és alá tektonikus ihletettséggel! Hol a föld nyílt meg alattunk, hogy a gitárszólószerűségeik nyomán a pokolban senyvedők sikolyai is felhallatszódjanak, hol mennykövekkel dobálóztak, s perzselték fel a Föld erdejeit. Szóval álltam ott padlóba gyökerezett lábbal és engedtem, hogy maga alá gyűrjön ez a mélyre hangolt cunami.

Különösebb látvány nem társult hozzájuk, ám a kopasz dobossal a háta mögött, a szintén tar énekes-gitáros – kigyúrt felsőtestén pattanásig feszült az ujjatlan old school Bathory-póló – elég szuggeszív volt, szemöldöke akár egy kiugró párkány, mely alatt ott sötétlett a természet céltalan és közönyös pusztítása… Két oldalt meg a hosszú hajú basszer és gitáros bangelt folyamatosan.

Aki kedveli az Immolation/Incantationre alapozott durvulatokat, a szándéka szerint a végletek felé tolt világvége hangulat mintegy 50 perces megidézésével elég jól szórakozott. És míg a fehérorosz hörgős hiába kért egy tisztességes circle pitet, addig a DC alatt eszét vesztett tomboló tömeg fogott magától is e sajátos haláltáncba.

SOMBRE MARTYRIUM OVER EUROPE – PART II SOUTHEAST LEG
Dead Congregation (GR), Relics of Humanity (BY)
(Kill with Hate, Nadir, Purulent Rites)
Budapest, Dürer-kert, február 19.
Belépőjegy ára: 2000/3000 Ft

Kedves magyar zenekarom, a progresszív és melodikus death metalt játszó Effrontery január 26-án jelentette meg második nagylemezét Seven Years of Agony címmel – egy hiperintenzív, adrenalinnövelő, nyolctételes dühkitörést, tele finom gitárszólókkal, olvasásra is érdemes dalszövegekkel. Lédeczi Zsolt énekessel és Lipák Péter gitárossal egy kézműves sörök széles választékát kínáló budapesti pubban ültünk le, hogy megválaszolják kérdéseimet – a szimpatikus környezetet és hangulatát a hétvégi alkoholtúrára érkező brit fiatalok tették tönkre pár perces ottlétük alatt, és ezt vehetitek szó szerint!

Lédeczi Zsolt és Lipák Péter

(Fotók: Draskovics Ádám) 

Az előző albumotok, a Mayfly 2012 karácsonyán jelent meg, a Seven Years of Agony 2017. január végén. Nem mondta a PR-osotok, hogy lemezt a kereskedelmi szempontból holtszezonnak számító december–januári időszakban kiadni életveszélyes?

LIPÁK PÉTER: Eredetileg szeptemberre terveztük a megjelenést, de megcsúsztunk a felvételekkel és a keveréssel is. De ha már elkészült, nem akartuk még tovább eltolni a közreadását, így ütemeztük be januárra.

LÉDECZI ZSOLT: Az underground közegben minimális mértékben befolyásolja a befogadást, ha egy marketingszempontból nem túl szerencsés időpontban adsz ki anyagot. Egyfelől, ha rendesen promotálod, mindegy, melyik hónapban jelenik meg, másfelől az emberek januárban is éppúgy hallgatnak zenét, mint az év bármely más szakában, nem igaz?

A Seven Years of Agony, elődjéhez hasonlóan szerzői kiadásban vált – egyelőre csak digitálisan – hozzáférhetővé. Nem is tervezitek zeneműkiadóval felvenni a kapcsolatot a fizikai formátum elkészítése miatt?

L. P.: Először a zenei sajtón keresztül szeretnénk felhívni magunkra a figyelmet, a promóciós anyagok szétküldését követően várjuk a visszajelzéseket, a kritikákat. Forogjon egy kicsit a nevünk, fedezzenek fel bennünket a fesztiválok, a koncertek szervezői. Február végén a Terrorizer magazin Fear Candy válogatáslemezén szerepel majd az Autoscopic Journey című dalunk – ez 25 ezer példányban jut el a hallgatókhoz, köztük a kiadók képviselőihez is. Mindezt ismertető és kritika, honlapi zenekari banner egészíti ki. Ha elterjed a nevünk, sokkal könnyebb lesz majd tárgyalni az érdeklődő kiadókkal.

Egy 15 éves zenekartól mindenesetre furcsa, hogy még mindig a nevének elterjesztését, a koncertmeghívásokat kénytelen kitűzni célként maga elé.

L. P.: A másfél dekád alatt egyszerűen nem értük még el azt a szintet, amit egy normálisan lemezt kiadó, turnézó zenekar – most, ezzel a lemezzel léphetünk erre a szintre. Az első lemezünk egy korszak – a „garázskorszakunk” – lezárása volt. Akkor is vagy nem is kaptunk rá reakciókat, vagy csupán azt, nem illünk bele az éppen futó trendekbe, stílusokba…

(Mindeközben megérkeztek a britek, akár egy több százas tüntetési menet, és fölmasíroztak a söröző galériájára, aztán hallhatóan rögtön felaprítottak pár széket.)

Apropó: 15 éves jubileum: szülővárosotokban, Martfűn a nyáron koncerttel ünnepeltétek a zenekar megalakulásának évfordulóját. Mekkora meglepetést okoztatok?

L. P.: Egy szabadtéri városi fesztiválon majd’ az egész lemezt eljátszottuk. A régi osztálytársak, ismerősök, cimborák pedig leesett állal figyelték, hová is fajultunk el a fővárosban.

Nyolc dal 28 percben – 4 év alatt. Khm, ha csak a számokat nézzük, kevesellhető.

L. P.: Óh, és még ha ehhez hozzávesszük azt, hogy már az első lemez idején is játszottunk ezek közül nem is egyet… Miközben nagyjából már most megvannak a következő „másfél album” dalai. Nálunk az alkotás: folyamat, és nem rövid, megírom a dalok vázát, akár hónapokig gondolkodom aztán rajtuk, ha eszembe jut valami, toldozgatom-foldozgatom őket, a többiek is véleményezik, cserélgetjük az egyes elemeket, gatyába rázzuk a dalt… Nem kapkodunk, az tény. Szerintem amúgy sem lehet egy számot soha befejezni, csak abbahagyni.

L. ZS.: A zeneszerzési metódus mellett persze a magánéletünk eseményei is, visszavették a zenekar lendületet: Péter időközben megházasodott, és háromszor is próbatermet kellett cserélnünk.

(A galériáról lehömpölygő kretén ordítozás is éppen hátráltatja a zenekari promóciót, jelesül az interjú elkészítését – már nem halljuk egymás szavát, így szürcsölgetjük a söreinket idegesen mosolyogva. Kisvártatva elül a hangzivatar, valószínűleg épp odafent is isznak.)

Mik azok a minőségi szűrők, amik révén mégiscsak pont kerül egy-egy dal végére?

L. ZS.: Erős akaratú személyiségek vagyunk mindahányan a zenekarban, csakis akkor kerül a kész címke egy dalra, ha mindenki elégedetten rábólint – egészen addig megy a véleményezés a hangzás, a dalszerkezet, a zenei megoldások tekintetében.

(Üvöltések, mégis nekünk fáj.)

A death metal nem jelent műfaji korlátot?

L. ZS.: Soha nem deklaráltuk, hogy mi csak és kizárólag death metalt játszunk, de még a death metalon belül is széles skálán mozognak a lehetőségek, elég csak azt megnézni, hogy az elmúlt 30 évben honnan hová jutott el a műfaj. Egyáltalán nem szűk a keret, mindig vannak úttörő zenekarok, és mi is igyekszünk a saját utunkat járni. Rengetegféle zenét hallgatunk amúgy, amik hatással vannak ránk.

Mondanátok párat ezekből?

L. P.: A régi kedvenceken (Death, Vader, Morbid Angel, Slayer, Nile, Arch Enemy, Carcass) kívül alapvetően nem is hallgatok death metalt, hanem főleg instrumentális gitárzenéket.

L. ZS.: Én a durvábbik, old schoolabb közegből indultam…

(Erre rímelve poharak csörömpölése, üvegek törésének hangjai keverednek lábdobogással – „széjjelbaszták az egészet”, hallik a pultos lány irányából, miközben kivezetik a briteket az utcára.)

…aki ismeri a munkásságomat, tudja, hogy mindenevő vagyok metál és punk terén. Az Effrontery esetében azonban mindig az adott témának megfelelően alakítom ki az énekstílust, amiben persze ott van a Nile vagy az Obituary hatása, de nagyon odafigyelek, hogy ne legyen egyhangú.

L. P.: Akinek egész nap death és grind megy a fülébe az Filák Zsolt, a dobosunk.

Míg az első lemezen a klasszikus zenei vonalat vonós hangszerekkel oldottátok meg, az új albumon a gitárra hárult ez a szerep. Péter, a gitárzenék mellett milyen klasszikus zenét hallgatsz?

L. P.: Mozartot, Beethovent… Kilenc év zeneiskola beleívódik az emberbe, és én alapvetően zongorista voltam. Meggyőződésem, hogy a gitározási technikámat és zeneszerzői képességemet, annak szabadságát a zongoratudásomnak köszönhetem.

A lemez címe, egyben a lemez zárótétele koncepciót sejtet, a szövegekben hogyan nyilvánul meg mindez?

L. P: Sajnos idejekorán elvesztettem az édesapámat, a lemezzel az ő emléke előtt akartam tisztelegni. Sokáig küzdött a leukémiával, eredetileg a betegség egyes fázisainak dalokká írását képzeltem el a lemez tételeiként. Végül egy szövegig jutottam el, ez a címadó – ebben minden dühöm, gyötrelmem, nyomorúságom benne van, így dolgoztam fel a veszteséget.

L. ZS.: A koncepció kiszélesedett: a lemez dalszövegei egy emberi életutat követnek végig születéstől a halálig. Hogy milyen nehézségekkel kénytelen szembenézni bárki az élete során. Azt a sok-sok negatívumot próbáltam besűríteni a sorokba, amikkel nap mint nap találkoztam abban az időben: az ismerőseim jó része elhagyta az országot, mindenhonnan az anyagi, egészségügyi, egzisztenciális nehézségek köszöntek vissza, a függőségek, a depressziós hangulat. Igyekeztem figyelembevenni az életkor változását is: ahogy az évek lepergésével a nem teljesülő álmok elkeseredettséget szülnek – szóval nem egy derűs anyag.

Na igen, de miközben a szöveg borús, a zene vérpezsdítő, szélvészként vágtat!

L. ZS.: Mert mindezt kíméletlen dühkiadásként értelmeztük.

És egy merészet ugorva: akkor nem voltatok dühösek, immár rajongóként, mikor a nyáron elmaradt a Rockmaratonon a Megadeth-koncert? Péter, te éppen a Gutteddel léptél fel egy másik színpadon…

L. P.: …igen, és nekünk még jót is tett, hiszen esett az eső, a nagyszínpadon nem lépett fel senki, az emberek szépen beszivárogtak a kissátorba. De én amúgy arra készültem, hogy miután minél gyorsabban elnyomjuk a Gutted műsorát, átszaladok megnézni Mustaine-éket, mert a legutóbbi lemez szenzációsan sikerült.

L. ZS.: Én ugyan nem voltam soha egy megveszekedett rajongójuk, de az biztos, hogy ezt a bulit évtizedek múlva is emlegetni fogjuk, ráadásul elmondhatjuk, egy hangot sem fogtak félre.

Az Effronterynek maradt már el koncertje?

L. ZS.: A mi hibánkból soha.

L. P.: Bulit nem mondunk le, mert talán nem hívnak még egyszer! Még amikor 2013-ban a népligetes MetalWar Festen szolid két órát kellett várakoznunk, akkor is felléptünk – köszönhetően annak, hogy a Christian Epidemickel, nagylelkűségüknek köszönhetően, sikerült idősávot cserélnünk.

A zenélésen kívül marad még időtök bármilyen hobbira?

L. P.: Imádok pingpongozni. Tizenkét évig pingpongoztam egyesületben, Filák Zsoltot is itt ismertem meg. Manapság, amikor csak az időm engedi, munka előtt, munka után pinyózok.

L. ZS.: Nekem a zenélés elveszi az összes energiám, nem hiányzik még egy hobbi, így sem unatkozom soha.

Mit becsültök leginkább egymásban?

L. ZS.: Amikor beszálltam a zenekarba, döntő tényező volt, hogy voltak terveik, és arról is voltak elképzeléseik, hogyan akarják elérni azokat. Más kérdés, hogy nem minden sikerült, míg én közben más formációkkal kétszer bejártam Európát – ezek a zenekarok ma már nem léteznek, ellenben az Effrontery még mindig itt van! Köszönhetően Péternek, aki hatalmas elszántsággal egyengeti a zenekar útját. Ezt a hozzáállást becsülöm benne a leginkább.

L. P.: Zsolt már a meghallgatáson is elképesztő profizmussal tette, amit előzetesen kértünk tőle. Eleve alaposan felkészülve érkezett. Kitart mellettünk, nem vág át, nem akar többnek látszani, annál, ami, mindig önmagát adja. És nagyon őszinte – azon kívül, hogy kreatívan részt vesz a zenekar életében, ez a legnagyobb érték egy bandán belül.

Rendben, akkor a romantikus vallomások után elő a farbával: mi az, amivel kiakasztjátok a másikat?

L. ZS.: A stúdióban ütközünk a leginkább, Péter maximalista, és sokszor máshogy látjuk a dolgokat, ezért aztán elvitatkozgatunk.

L. P.: Ha valami böki a csőröm Zsolt ötleteivel kapcsolatban, azt megpróbálom visszaforgatni pozitívba: ha már nagyon köti az ebet a karóhoz, azt mondom, csinálja, aztán majd kisül, jól gondolta-e. És hát, ha pozitívumként kiemeltem, hogy őszinte, ehelyütt azt is hozzáteszem: ami a szívén, az a száján…

Próbán, koncerten kívül is összejártok?

L. ZS.: Persze, hosszú távon nem is lehet egy zenekart fenntartani másképp. Ott baj van, ha a próba és a koncert után mindenki megy a maga dolgára, más emberekkel érzi inkább jól magát, semmint a zenekari társaival.

L. P.: Szeretem összetartani a csapatot, nem heti rendszerességgel, de elhívom őket magunkhoz, ilyenkor főzök egy babgulyást, dumálunk, sörözünk, családias a hangulat.

Megőrizve ezt a hangulatot, utolsó kérdésem, Zsolt: hogy főz Péter?

L. ZS.: Egészen ehető!

Az Effrontery lemezbemutató koncertje március 16-án a ShowBarlangban lesz.

Nem elkezdődik, tart, ameddig tart, aztán lecseng, nem, egyszerűen megtörténik veled. A Martfűről indult Effrontery Reign in Blood-hosszúságú második albuma lecsap rád a magasból, és elragad(tat)ott pocok-léted szemgödréből tekintve még azt hiszed, te cipeled a hátadon a sasmadarat.

Nyáron ünnepelte 15. szülinapját egy szülővárosbéli fellépéssel a melodikus-progresszív-agresszív death metal csapat, amely 2005-ös Flaming Mud című demójával tette le névjegyét a hazai halálos fémipar élmunkásai szakszervezetében. Első albumuk, a Mayfly 2012 decemberében vált elérhetővé, s tulajdonképpen azóta dolgoztak a következő megjelentetésén – erre 2017. január 26-ig kell várni.

A Seven Years of Agony nyolc(!) tétele csomagolását ismét Földházi Krisztina grafikus végezte, akárcsak történt ez a Tiszavirág esetében – most a barna szín legalább hét árnyalatával utalva hiányra és pusztulatra.

A dagerrotíp látvány sápasztó hatásával szemben – lépjünk beljebb! – a zene az adrenalináramlás fokozásának és az endorfintermelődés időegység alatti maximalizálásának rekordkísérlete – méghozzá sikeres.

Az Enter the Misery révén egyszerre csak a dolgok sűrűjében vagyunk, intro semmi, csak némi felkészítő riff-tréning, aztán egy rakétavonat száguld végig szellemtestünkön, a benne ülők csíkokká mosódnak-nyúlnak el szemünk előtt az 500 kilométeres sebesség félelmetes izgalmat kiváltó megtapasztalása közepedte. Őszintén szólva ez az album messze maga mögött hagyta a Mayfly – igencsak tetszetős – világát: jóval zakatolóbb-robogóbb, sebességmániákusabb lett a végeredmény, kevésbé dramatikus (se vonósok, se fúvósok, se női ének), holott az ötletes ritmusok, fantasztikusan kimunkált, mégis improvizatívnak ható, experimentális gitárszóló-hegyek innen sem hiányoznak, sőt, vezérműtengelyként szolgálnak az Arcátlanság gépezetében.

Lipák Péter gitáros (a Guttedben a basszusgitárosi poszton) igazán kreatív muzsikus, ő az Effrontery dalszerzője – a valóban érdekes és elmélyülésre érdemes szövegekért pedig Lédeczi Zsolt (lásd még Deathstruck, Ignotus Enthropya) énekes felel –, valószínűleg álmában két gitáros, akik ikerszólókat játszanak egymással (a lemezen Sasvári Ferenc a partnere ebben). A komplex, fifikás, megtekert-csavart, technikás dalépítmények híve, de mindig úgy, hogy ne kelljen azért matematika szakos diplomát szerezni a megértéséhez – abszolút befogadható és élvezhető marad! Amit megvalósít, afféle hibrid: a speed, a thrash és a death metal magas szintű technológiája kombinálódik az érzelmek széles spektrumát kiváltani képes dallamvilággal (ezt főként korai Arch Enemy-, vagy kései Death-hatásnak tudom be, de Jeff Loomis szólómunkái is beúsztak a képembe; és ne afféle Children of Bodom-féle összhatást vizionáljatok) – nagyon lényegretörően és maximális fordulatszámon pörögve.

EFFRONTERY (balról jobbra): Lipák, Lédeczi, Filák, Molnár, Sasvári

Nem egyszer kap el hallgatás közben az az érzés, hogy ez tkp. egy virtuóz (balkezes) gitárhérosz-komponista észjárását/készségeit tükröző szimfónia (a tételek különösebb szünet nélkül csúsznak egymásra), és akár klasszikus énekhangra is konvertálható lenne (l. Death => Contol Denied). Mindenesetre a Necrophagist rajongói is élvezetekre lelhetnek benne, ahogy a mai Amott-hívők is. Kedvencem e téren is a negyedikként érkező Poisonous, ahol a váltott szólók mellett még ős-heavy metal riffeket is fölfedezni vélek. Amikor a „kedvencem” kifejezést használom, akkor persze úgy értem: „épp azt hallgatom”, mert az egész album vérpezsdítő számomra – szóval elég mozgékonyra vett agónia ez, a középtempót is mindig fölülről súrolja. Filák Zsolt dobos és a basszer Molnár Balázs igazán nem hagy időt a szusszanásra, még akkor sem, mikor Péter a Revelationben éppen egy szvit-motívumot szólózik, vagy a záró címadóban tényleg már cinikusan masvidali Focus-magaslatokra emelkedik.

Egy szó, mint száz, ha jót akartok magatoknak, szerezzétek be az Effrontery új albumát – és ne habozzatok a minden bizonnyal hamarosan közhírré váló lemezbemutatóra sem eljönni!

2016

LEGJOBB FELDOLGOZÁSALBUMA
The Doom in Us All – A Tribute To Black Sabbath (US) (január 20.)

Ted Kirkpatrick nem ma kezdte, a Tourniquet dobosaként 1990 óta jelentet meg albumokat, elkötelezett metálzenész és -fan. Ja, és nem elfelejteni: a Trouble lemeztelen, köztes időszakában (1987–1990) aktívan segítette a chicagói bandát. Ezért aztán nem véletlen, hogy amikor a Black Sabbath újbóli végórái (The End Tour) apropóján egy EP erejéig leróni kívánta tiszteletét az ősök előtt, olyan muzsikusok segítették a munkáját, mint Eric Wagner, vagy Bruce Franklin. De a félórás, 6 számos tribute (War Pigs, Into The Void, Lords of this World, Electric Funeral, Embryo, Children of the Grave) további szereplői sem akárkik: Ted alapozása mellett Doug Pinnick kezeli a basszusgitárt, Tim Ripper Owens és Corey Glover csillogtatja énekhangját, miközben Karl Sanders és Scotti Hill is be-beszáll szólózni egy-egy számba. Nagyon kellemes hallgatnivaló, nem is kétséges, habár akkora invenció vagy átlényegülés nincs, nem is lehet benne, mint anno a Nativity In Black I-II. (1994; 2000 – főleg az első) kompilációkon, vagy a Masters of Misery Earache-összeállításon (1992).

LEGJOBB KONCERTLEMEZE
The Gathering (NL): TG25: Live at Doornroosje (2014. nov. 9.; január 29.)

De jó lett volna ott lenni ezen a koncerten, 2014. november 9-én. Amikor Silje mellett ott énekel Anneke, vagy a régi időkből Bart Smits. Amikor valóban az elmúlt 25 dalai kerülnek terítékre, és valami nagyon szép dramaturgia szerint, együtténeklésekkel, varázslatos – baráti – hangulatban. Mindez átjön a lemezen, és hiába 2 óra hosszúságú, végig leköt, körbefonva ott tart.

LEGJOBB EP-I
1. VoiVod (CAN): Post Society (február 26.)
2. The Doomsday Kingdom (S): Never Machine (március 18./november 25.)
3. Prophets of Rage (US): The Party’s Over (augusztus 26.)
4. Watchtower (US): Concepts of Math: Book One (október 7.)
5. Skeletonwitch (US): The Apothic Gloom (augusztus 19.)

Idén nem volt nagylemez, de az 5 számos EP-vel (na és a budapesti koncerttel) a kanadaiak megmutatták, mitől is olyan különleges még ma is a VOIVOD, a Lemmy emléke előtt tisztelgő Hawkwing-feldolgozás pedig hab a tortán. Leif Edling krónikus fáradtságának tünetei elég termékeny módon jelentkeznek, elég csak az Avatariumra gondolni, vagy a házibarkács THE DOOMSDAY KINGDOMra, aminek anyaga demóként kezdte, majd 12 inches lemezként, már EP-ként jelent meg kis kiadónál, aztán nagyobb kiadónál, jövőre pedig érkezik a nagylemez. Mestere a doomnak, a Candlemass, a Krux, az Abstract Algebra, no és az Avatarium kedvelői is kedvüket lelhetik benne. A RATM énekes nélküli tagsága összebútorozott a Public Enemy (Chuck D) és Cypress Hill (B-Real) arcaival és olyan brutálon nyomják PROPHETS OF RAGE néven a RATM-féle rapmetált, hogy leesik a hajad, saját és koncertszám is tarkítja ezt az energiabombát. A WATCHTOWER technothrash-hagyatékát, azt hiszem, nem kell külön ecsetelnem, és a két klasszikus album után, még mindig nagyon korszerűen, magas színvonalon nyomják az egyedi, futurisztikus hibridjüket – remélem, a következő kötet sem késik soká. Volt bennem félsz a SKELETONWITCH énekesváltását követően, az egykor a Veil of Mayában is énekelt Adam Clemans süvöltötte fel az EP-t, de meghallgatva eloszlott. A zene maradt a régi: azaz megújulásra képes, egyedi hangulatú thrash.

KEDVENC ÉNEKESNŐJE
Laura Ferreux (F) (Elvenstorm)

Az Elvenstormmal is idén ismerkedtem meg és mindkét lemezük, valamint a Heavens Gate- és Slayer-dal feldolgozásokat rejtő, tavalyi EP-jük (Soulreaper) rabul ejtett, elsősorban az énekesnőjük (dalszövegírójuk-dalszerzőjük), Laura hangjának köszönhetően. S habár a muzsika erős továbbgondolása a német Running Wild legjobb pillanatainak, ez még akár távolságtartásra is késztethetne – mint ahogy a testvérzenekar Lonewolf, ahol az Elvenstorm bárdistája, Michael Hellström szintén hasonló húrokat penget, befogadhatatlannak bizonyult számomra. Na, ennyit számít, hogy itt egy tehetséges hölgy írja és énekli a dalokat!

FANZINE-JEI
Metal Catacombs #3 (január)
Burning Sun #2 (február), #3 (augusztus)
No Obligation #1 (március), #2 (szeptember)
Tales of the Morbid Butchers #3-4. (július)
Blast #3 (október)
Old School Union #1(december)

Olvassatok mindennap!

„ZENEI TÉMÁJÚ” KÖNYVE
Duff McKagan, It’s so easy… és más hazugságok
Ford. Pritz Péter. Budapest, Cser Kiadó, 2016. 340 o.

Nem Rex és nem Max! Hanem Duff. Ez az önéletrajzi kötet akkor is érdekes és érdekfeszítő – és értékes – lenne, ha nem a Guns basszerja írja. Gyakorlatilag egy nevelődési regény, tele jó sztorikkal, a demagógiát elkerülve. Jó magyarsággal átültetve. Átjön az intelligencia. Meg a jó szerkesztői munka.

LEGEMLÉKEZETESEBB KONCERTJEI

(Megadeth – ROCKMARATON 2016, Dunaújváros, Szalki-sziget, július 15.)

1. Castle – Dürer-kert, október 6.
2. Dead Lord, Night Viper, Lizzies – Dk, október 11.
3. Steve Vai – Budapest Park, július 28.
4. Skull Fist, Evil Invaders, Mortillery – Barba Negra Music Club, október 26.
5. Voivod – BNMC, november 1.
6. S. D. I. – Showbarlang, június 24.
7. Slayer – VOLT FESZTIVÁL 2016, Sopron, július 2.
8. Amon Amarth – ROCKMARATON 2016, Dunaújváros, Szalki-sziget, júl. 15.
9. Vampire – Dk, január 22.
10. Satarial – Route 66, szeptember 23.
11. Ian Gillan – Sportaréna, november 8.
+
Róisín Murphy – SZIGET 2016, Óbudai-sziget, A38 színpad, augusztus 13.
Candy Dulfer – JAZZY FESZTIVÁL 2016, MOM Sport, szeptember 16.

Utóbbi kettő némi magyarázatra szorul. Pluszságuk nyilván a blog által felvállalt műfaji kereten való túllógásukat jelzi. Amiért mégis idekeveredtek, annak az az oka, hogy példaadó színpadi jelenlétet tudtak felmutatni, ami számomra hatalmas élményt okozott. Mert én ugyan szintúgy bírom a „fölmegyünk pólóban-farmerben, egy szál villanykörte alá, és csutkára tekerjük az erősítőt, oszt zúzunk típusú” előadásokat is, de ugyanúgy komálom a profi dramaturgiával megtámogatott zeneszínházi előadásokat is – már amennyiben fülnek tetsző zene járul hozzá, annak nem hátrányára (és ne tessék musicalekre gondolni!).

Az ír hölgy valaha a Moloko nevű popformációban vált híressé, majd szólistaként sem merült feledésbe. Én a Blues Pills koncertje után keveredtem a Szigetre az éjszaka kezdődő fellépésére, és nem bántam meg. Noha a zenéről semmi emlékem, sem mondanivalóm, a színpadi előadásmódja príma volt, a vizuálisan kiérlelt, teatrálisan felépített produkció egész lenyűgöző volt – az elekropop kíséret meg éppen nem volt irritáló. Érzékelhetően a számtalan nációjú szigetelő (jó pár ezren követték az előadást) ingerküszöbének túl sok is volt ez a „high pop”, nem nagyon tudtak rá szeletelni, meg a koncepciójával, szöveg-kép-előadás komplex mivoltával mit kezdeni, meghaladta a megszokottat, a kondíciókat…

A holland Candy meg igazi cukorfalat, 46 évesen is – a profi, koreografált előadás jól kiegészítette a jazzy-hibrid típusú igazán szórakoztató zenét.

LEGHALLGATOTTABB LEMEZEI
1. Castle (US): Welcome To The Graveyard (július 12.)
[Mortal Strike (A): For the Loud and the Aggressive (2014)]
2. Slogan (H): Előbújhat minden állat (november 28.)
3. Megadeth (US): Dystopia (január 22.)
4. Metallica (US): Hardwired… To Self-Destruct (november 18.)
5. Suicidal Tendencies (US): World Gone Mad (szeptember 30.)
6. Cult of Luna & Julie Christmas (S/US): Mariner (április 8.)
7. Sinsaenum (US/H): Echoes of the Tortured (július 29.)
8. Rotting Christ (GR): Rituals (február 12.)
9. Sixx: A. M. (US): Prayers for the Damned / Prayers For The Blessed      (április 29./november 18.)
10. Neolunar (H): s/t (július 1.)

A Davis–Blackwell zenész házaspár az én hőseim. Eddigi 4 lemezükből utóbbi 3-at bemutatták nálunk is, ez a jó szokásuk, remélem, megmarad továbbra is, mert elkötelezettségük, klasszikus metálzenéjük egyéni ízű, szuggesszív előadása példaértékű. Az új CASTLE-lemezzel pedig nem tudok betelni, érzelmi hullámvasútra ültet, széles spektrumon kelt újabb és újabb hangulatokat, rejt állandó felfedeznivalókat.

Ha adrenalinnövelésről van szó, idén nálam az osztrák MORTAL STRIKE 2 évvel korábbi albuma a gyógyszer – rögtön a plafonon vagyok tőle, na és széles terpeszben a léggitárt markolva, a léghajat lóbálva. Eddig háromszor koncerteztek nálunk, kétszer Körmenden (Total War Fest), egyszer Komlón, de remélem, a következőn már én is ott leszek!

Talán már említettem párszor – nem elégszer –, hogy a SLOGAN Voluntary Swoonja nálam minden idők legjobb lemezeinek rövid listáján szerepel. Most előbújt minden állat, és belőlem is előbújt, no nem a nosztalgia, hanem az az különleges érzés, ami a Slogan hallgatása során mindig elfog. Új énekes, új basszer, magyar szövegek, a szellemiség úgy régi, hogy közben új. Magasan a magyar mezőny felett, előtt, olyan komplex értelmezési lehetőségekkel, hogy könyvet lehetne írni belőle. Aki meg csak vadulni akar rá, miért is ne?, bőven megteheti, szeretheti ő is.

Amióta csak megjelent, szinte perpetum mobile-ként forog nálam a MEGADETH új korongja, ezt még a szerencsétlen nyári koncert-hiátus sem tudta megváltoztatni. Egy igazi klasszikus szerintem, ami közben inkább csak hangzásában új, de közben meg olyan fenomenális Kiko-szólók tűzdelik, hogy mézeskalácsszívvé alakul a mellkasba ágyazott vérpumpám. Adler pedig ugyancsak király. Kényelmes, jól ismert Mega-érzés, utoljára ilyet tényleg a RIP-nél éreztem, szóval a nosztalgiafaktor is működik, de egy pillanatra sem uralkodik.

Habár az új METALLICA csak novemberben jelent meg, jó sokat hallgattam, hallgatom. Annak ellenére, hogy felét fölösnek érzem. Semmi elvárásom nincs már jó ideje feléjük, persze, követem a dolgaikat, de számomra ők már nagyon nem tudnak figyelemreméltót alkotni zeneileg. Most sem sikerült, a mégoly jellegzetes saját világuk határain belül mozognak. Ennek ellenére most van pár szám, ami tetszik, mert többé-kevésbé jól megírt. A Death Magenticen mindössze az All Nightmare Long volt értékelhető számomra, na meg a My Apocalypse a slayeres húzás miatt. A Hardwireden viszont egyből 4 dal is megfogott. Számomra az Atlas, rise! viszi a hátán – szó szerint – az albumot a maga Diamond Head–Iron Maiden ízével, ikerszólójával, a Moth Into Flame is egy érdekes darab, a lemezkezdő Hardwired thrashes zúzdáját seggre dugott kézzel bármikor megírják, ha észlelik, kell egy gyors nyitónóta, be is tölti a feladatát. Ahogy a záró Spit out the Bone is, a Master-időket idézve. Ám, ha zenei szerkesztő lennék, a lepkés és a csontos számokból húztam volna pöttyet, 1-2 percet. A többi 8 tétel sokáig az unalom tengerének tetszett, önmagukban sem érdekesek, sem az általuk felidézett ’tallica-korszak/lemezek miatt. A Dream no more egyedül a Death-idézet okán érdekes, a Halo on Fire szólója is leköt egy időre, de a ManUnkind, a Here comes revenge, vagy a Am I Savage?, brrr! A Murder One zeneileg, a zseniális klip nélkül, pedig csak egy ötlet.

S akkor el is érkeztünk az album/produkció talán legérdekesebb mozzanatához, ami a látványban rejlik. Ugyan nem a Metallica találta fel a spanyolviaszt, volt már ilyen Beyoncé-, de még Blind Myself-lemez is, de mégis innen fog elterjedni, meglássátok, hogy minden dalhoz vizuális csemege jár majd. Ezt, ugye, korábban a CD-korszak végén DVD hozzáadásával oldották meg a kiadók, amin koncertfelvétel, pár klip, meg így készült a lemez (de ki a fenét érdekel ez?) betétek voltak láthatók. A vizuális kultúra időszaki térnyerésével azonban lassan-lassan már követelmény lesz, hogy képesítsék a dalokat, különben nem lesz „hallgatható” a célközönség számára. Nem is értem teljesen ezt a visszafogottságot, miért nem egyből DVD-n jelent meg a Metallica-album, s miért csak külön promócióként hozzáférhetőek a kisfilmek – amik közt akad nagyon remek, és nagyon tré is, és nem feltétlenül összhangban a dal milyenségével.

Azonban van valami mégis ebben a lemezben, noha nincsenek rajta gyorsan ölő „slágerek”, mert egyre gyakrabban veszem elő, érdekelnek rajta momentumok, már az amúgy borzalom Confusion refrénjét is dúdolom… Szóval lesz még vele munka, úgy érzem. Mindenesetre már ez is több annál, mint amire számítottam a Lords of Summer, vagy a Beyond Magnetic számai alapján.

Nekem a 13-as is zseniális volt, ez a SUICIDAL TENDENCIES-lemez sem alábbvaló, szeretnék már ozzysan tapsikolni az újabb hazai koncertjükön, miközben Lombardo légkalapácsol a dobok mögött! Ugyanakkor nem lehet eléggé magasan értékelni Dean Pleasants gitárosi mutatványait!

A többség nyilván a svédek felől közelített ehhez a lemezhez, de nekem KARÁCSONY KISASSZONY előélete miatt volt izgalmas ez a koprodukció. A Made Out of Babies budapesti koncertje (2008, A38) örök élmény, de a Battle of Mice-beli tevékenysége is figyelemreméltó. Na jó, persze, hogy ismertem a CULT OF LUNA zenéjét is, a közösködés pedig hátborzongatóan jó lett, még a nem összeillő részek is passzolnak – akinek flow kell, megkapja, akinek viszont jólesik a zuhatag, vagy a vadvízi izgalom is a nagy folyami utazás során, abban sincs hiány!

Csak remélni tudom, hogy a SINSAENUM legénysége, tele világhíres tagokkal, köztük Csihar Attilával, egyben tud maradni, vagy legalábbis időről időre újabb produktumokkal áll elő. Mert már az EP is arról tudósított, itt valami nagyon jó készül, a lemez meg egyenesen zseniális, a brutál műfajokban igazi esszencia a közelmúltból. Attilával ugyan a Mayhem tavaszi Európa-turnéján lesz szerencsénk találkozni, de ezzel a felállással is szívesen összefutnék a közeljövőben.

A görög ROTTING CHRISTtal csupán egy 2003-as gödöllői trafóbeli, felejthetetlen koncerten ismerkedtem meg (amúgy a Primordialért mentem ki, de ők végül nem érkeztek meg), de azóta követem őket hallgatásügyileg. Az idei albumuk azonban minden eddigieket maga mögé utasított számomra, nagyon elkaptak a sátáni-baudelaire-i rituáléjukkal. Sajnálom is, hogy végül nem mentem el az októberi barba negrás koncertjükre, egyrészt sűrű volt akkor (is) a program, másrészt a társfellépők nem érdekeltek annyira… A Rituals azonban minden egyes hallgatásánál megdöbbent, ahogy művészi alkotásként a hatása alá von. Lehet, hogy black metal, de nekem inkább a modernség romlott virága.

Az ex-Mötley-basszer csapata eddig is jófajta muzsikát tolt, de az idei duplázás igazi szenzáció, a The Dead Daisies (na, fájó pontként az ő decemberi bécsi bulijukat is kihagytam) mellett a kedvenc kortárs rockandroll formációmmá nőtték ki magukat. És Sixx szerint ez még csak a kezdet.

Kátai Tamás csak úgy ontja a lemezeket, tavaly a Thy Catafalque Sgùrrja (október 16.), idén a saját néven jegyzett Slower Structures klasszikus finomsága (május 1.), majd a NEOLUNAR filmzenés urbánus dark popja (július 1.), aztán zárásnak az új Thy Catafalque Metája (szeptember 16.). Engem a Rengeteg óta, amit imádok, a TC nem tud meggyőzni, a Slowert viszont sokkal jobban szerettem (nem az újdonságereje, inkább az intimitása miatt), mint az Erika szobáját, a leginkább azonban a poplemez bűvölt el – nagyvárosi nosztalgiajárat, nem kérdés, mégis! Van hangulata, akár egy ’90-es évek eleji művészfilm, pl. Jim Jarmusch-, Wim Wenders-, Hal Hartley-darab.

2017 REMÉNYEI

Magyar részről: az EFFRONTERY új albuma már a kanyarban.
Külföldi várakozás: a svéd DIABLO SWING ORCHESTRA szintén befejezte a stúdiómunkálatokat új albumán; egyszer csak újabb életjelet ad a kanadai UNEXPECT; a német HAGGARD pedig, ha visszajött Kínából, és ha nem is lesz új lemez, de csak ad újból egy koncertet Budapesten, az egykori Gothica fesztes, PeCsa-beli előadásuk (2005) máig emlékezetes (hazai koncertszervezők, hajrá!).

ZENÉBEN GAZDAG ÚJ ESZTENDŐT KÍVÁNOK!

Kiválóan ellenpontozta Marissa Nadler tegnapi fellépése a szerdai düreres Sadistic Intent koncertet – számomra. Elsődlegesen nyilván karakteresen különbözik az american goth folk/dream pop a protodeathrashtől, ahogy Bay Cortez sem veheti fel bájban a versenyt Marissával. De a szervezést tekintve egy afféle „magyar betegség” is fűszerezte mindkettőt. Szerda este az még csak hagyján, hogy már megint bepakoltak a külföldi vendégek mellé két magyar csapatot, mert a thrashben jeles Inhalator és a deathben decens Gravecrusher kivételesen jó választásnak bizonyult. Ám a túl korai kezdés a brazil Visceral Slaughter feláldozását jelentette gyakorlatilag, és ugyanazzal a lendülettel sikerült egy óra pluszt is összehozni, ami marha kellemetlen volt, mert a Sadistic Intent így csak „féléjfélkor” kezdhetett, és bármennyire is odatették magukat – bitangul egyébként! –, az én erőforrásaim végesek. Mégha éppen feltöltődni is járok a koncertekre.

Ezzel szemben tegnap a kedves szervezők a koncert előtt nem sokkal előbbre hozták a kezdést, így szépen le is maradtam Jess Willamson fellépéséről, akit már csak a merchpult mögött csodálhattam meg. Hát köszi!

Odaérve alig sikerült levadászni egy parkolóhelyet, csodálkoztam is, talán ennyire népszerű a hajó étterme – abban biztos voltam, nem a koncert miatt érkezett a sok ember. Kiderült, hogy a hajógyomorban kábul a nép a Kiscsillagra, mi pedig a kiállítótérben örömködhetünk az amerikai fellépőkön.

Marissa miután befejezte a Ghosttal közös turnét Észak-Amerikában decemberre átruccant Európába, hogy legújabb, idei, Strangers című lemezét bemutassa. A lemez engem meggyőzött, és érzékelhetően másokat is, a folyóvíz szintjén ringatózó kiállítótér 100+ fős hallgatósága nagyon figyelmes volt a gitáros-énekeshölgy dalai iránt, amik persze nem csak a 7. lemezről szóltak, elég nagy merítésben kaptak helyet a korábbi albumok számai is, akár a 2014-es Julyról, akár az első vagy második lemezről is előkerültek dalok, sőt még feldolgozásokra is futotta a másfél órás szett alatt. Engem pl. a Black Sabbath Solitude interpretálásával nyűgözött le (nem véletlenül szólt BS a koncert előtt a hangszórókból!), de akadt, aki a Cortez the Killer Neil Young-átirattól alélt el.

A fekete estélyi ruhába öltözött, vékony, szimpatikus Nadler kisasszony előbb csak egyszál gitárral kezdett bele az estjébe, majd csatlakoztak társai is – hogy keretet adva, a végén ismét egyedül maradjon a színpadon. A kontinenstúrára elkísérte az Earth basszere Don McGreevy, (slide) gitáron a nagyszakállú Milky Burgess alakított nagyot, míg a billentyűket és a dobokat Steve Nistor szólaltatta meg.

Már maga a helyszín is predesztinál (voltam már itt amúgy többször) az intimitásra, és a művészi, intellektuális attitűdhöz kiváló hátteret adnak a falakon lógó festmények; a színpad mögötti fekete függöny vörös megvilágosítást kapott, amitől rögtön Twin Peaksben éreztem maga – Marissa hangját amúgy is sokszor hasonlították már Julee Cruise-éhez. De az egész légkör olyan volt, mintha egy loftban összejönnek a környék entellektüeljei és mindenki nagyon udvarias – és egyáltalán nem negatívumként mondom.

Marissa hangja amúgy nagyon természetes, erőteljes és kifejező, valóban megidézi az elmúlást, a bánatot, az őszt, a telet – most valahogy sikerült neki sok téli nótát kiválasztania, viccelt is vele. Az egész előadásmódja kicsit egzaltált, de szimpi módon, nagyon bensőséges, egyszerre elgondolkodtató és elandalító – talán éppen így jelenlétszerű.

Hol hat-, hol tizenkéthúros gitáron kísérte magát, a számok között kissé izgatottan konferált, kommentált, a zenésztársai pedig nagy alázattal tették a dolgukat, a barna hajú, fekete szakállú Milky pedig hihetetlenül ízesen játszott a slide gitáron.

Az idei koncertszezon a Diamond Hearttal ért véget számomra, ami egy igazi ínyencség Marissa minden fellépésén (nemcsak sorrendileg) megvariált dalmenüjén. Szárnyaló – ha írásban suttogni tudnék, valahogy úgy közvetíteném a hangja milyenségét –, mégis melankolikus hangja felkészített a kinti fagyra, egyben azonban a hamarost következő karácsonyi derűre is.

STRANGERS EUROPEAN TOUR
Marissa Nadler (US)
(Jess Williamson (US))
Budapest, A38, Kiállítótér, 2016. december 17.
Belépőjegy ára: 2000/2400 Ft

Éppen az új-zélandi Ulcerate legújabb albumát hallgattam, és arra készültem, felvágom az ereimet. Ez a habkönnyű happy metal igazán haláltáncba hívogatott. Aztán beköszöntött az igazi pokol. A lejátszómból felcsendülő, feldübörgő, felmorajló WRECKMEISTER HARMONIES Light Falls idei albuma megakasztott minden más tevékenységemben. Odaszegezte az agyamat és minden egyéb érzékszervemet magához, a rádöbbenés, a ráébredés az igazi földi kínszenvedésre felülírta a korábban hallottakat.

Kecsegtető volt, hogy mindezt élőben, színházi, mediális kiegészítőkkel halljam, éljem át újra a hajón. Én legalábbis a koncertajánló alapján arra számítottam, hogy itt valami szereplők általi dramatizálás is kíséri a súlyos, drone-os, poszt-Neurosis-szerű muzsikát. Ebben csalódnom kellett, mert csupán zenészek adták elő az albumot. Ami azonban így is elemi erejű volt. JR Robinson zenekarvezető-gitáros már önmagában is figyelemkeltő figura, magas, nagy szakállú, kalapos, a hangja pedig olyan mély, akár egy szakadék. Zenésztársai, a slide gitáros hölgy, illetve a billentyűkön és hegedűn önfeledten, széles gesztusokkal játszó lány, valamit a dobos és basszusgitáros Primo Levi Ember ez? című önéletrajzi írásának zenei „adaptációját” vitték színre. Ötvenöt perc erejéig belenézhettünk a mélységbe, ami visszanézett ránk. Számos csúcspont bizsergette meg a belsőnket, de igazi katarzis most nem történt, egy kis hiányérzet fakadt is ebből, de lehet, ha megtörténik, mentőautók hosszú sora kellett volna, hogy elszállítsa a mintegy 150 embert a hajó gyomrából. Jó volt ez így.

A Krasznahorkai–Tarr páros műveit tisztelő, velük rokonságot vállaló – a nevük is innen adódik – Robinson a koncerten meg is emlékezett a világhíres inspirációról, arra sarkallva, hogy talán a karácsonyi pangásban, végre újra kezembe vegyem az író legutóbbi kötetét, vagy beköltözzek pár órára a képernyő elé, egy kis tarri apokalipszis élvezetére…

A zenekarnak nyitó budapesti OAKEN is elég jól muzsikált, bele lehetett feledkezni a flow-jukba, egyedül talán az üvöltős vokál hagy bennem kérdőjeleket – Robinson orgánuma, melyen suttogott, dalolt épp a bársonyosságával hatásosabb.

A 17-i Marissa Nadler-koncertre – az énekes-dalszerző Robinson alkalmi dalszerző társa – mindenesetre megvettem a jegyet.

Wreckmeister Harmonies (US), Oaken
Budapest, A38, 2016. december 4.
Belépőjegy ára: 1900/2500/2900 Ft

„A Voivodot sohasem hallották…” – áll ironikusnak szánt kommentként a Slogan zenekar Facebook-oldalán a november 6-án posztolt, a 22 év után megjelent új stúdiólemez – Előbújhat minden Állat – felvezetéséül szolgáló Mé lángol, Mé forog című klip alatt. A zenekar válasza a következő: „Ha valóban elemzed a VoiVod munkásságát, és összehasonlítod a Slogannel, akkor láthatod, hogy azok a stílusjegyek, amelyeket VoiVod-osként ismersz fel, nálunk hamarabb megtalálhatóak voltak, (1989 Atonális harmóniák) mint a kanadai zseniknél… A korai VoiVod 84-88, még nem erről szólt…”

Hatások, recepció, zenehallgatási szokások, zenei hagyományok, no és kommentálási módi a digitális kommunikáció korszakában – mind olyan szempontok, melyek alapján ez a kis dialógus megközelíthető, vagy amelyeket figyelembe vehetünk a budapesti zenekar visszatérő albumát analizálva.

A megkésettség–megelőzöttség a Slogan esetében megkerülhetetlen probléma(?), hiszen első aktív (Nap) korszakukban is a kortárs értetlenség, be nem illeszthetőség kísérte végig működésüket. Csak maroknyi zenebolond követte őket megveszekedett érdeklődéssel, a többséghez képest – ahogy Valachi Attila dobos fogalmazott majd’ 2 éve egy interjúban – „nem ugyanolyan szinten voltunk érdekeltek a létezésben”. A ’80-as évek végi techno-progresszív thrash hazai úttörői azonban nemcsak az itthoni törekvésektől (Barbed Wire, Bedlam, Undertaking stb.) különböztek már a kezdett kezdetén, úgy zenét, szöveget és előadásmódot tekintve (multimediális, performance-szerű, avantgárd-ihletésű Sun Clubok), de ha lett volna nemzetközi átjárás, abban az esetben is kimutatható lett volna a disszonancia, ami a Slogan és a kortárs előadók, pláne a közönség nagy része között fennállt.

Lábjegyzet: hallgassátok meg az idei Megadeth-lemez, a Dystopia Bullet To The Brain című dalát, egy kis On Obese Bodies a háttérszólamban, hm?

Ez az elkülönböződés aztán az Art of Ego demót követő 1994-es Voluntary Swoon című első lemezen (amely egyben záróköve is volt a zenekar akkori működésének) még inkább formát öltött, ekkor már képtelenség lett volna a fent említett műfaji kategóriákba gyömöszölni a muzikalitásukat. (Személyes megjegyzés: nálam ez a lemez minden idők legjobb albumai közt van a mai napig, olyan társaságban, mint a Cynic Focusa, a Metallica Masterje, a Slayer God hates us allja.) Önálló utat tapostak ki maguknak, melynek azonban csak ennél jóval egyneműbb vetületeit tudták felvillantani a gyűjteményes formák a holt időszakukban (Special Vászontekercseknek és Gyurmahabarcsoknak ’94; NINCS ’97).

Ha már a nincs… Itt érdemes megjegyezni, hogy a magyar fémzenei közegben nincs hagyomány: az egyes zenekarok munkássága zenei értelemben nem épül egymásra, nincs kapcsolódási pont, amire azt mondhatnánk, sajátos diskurzus mentén követik egymást, fejlődésükben, zenei tapasztalatokban az egyes korszakok együttesei. Még a lakodalmas-lakossági metálban talán vannak ilyen érintkezési pontok, ám ezek esetében inkább az ismétlődések (epigonizmus), nem a továbbgondolások a dominánsak. Persze ez a sajátos kelet-európai, periférikus geopolitikai helyzetnek egyfajta leképeződése is a művészetekben…

Új hold kelt föl…

Nem szaporítva a szót túlságosan: a 2010-es években ismét próbateremben mozgolódó Slogan alkotói kör 2016. november 28-án egy 9 dalos lemezzel tért vissza. Nem is akárhogyan. Idegesítő, felkavaró, utálható, fizikailag (agy és gyomor) mozgósító, intellektusra és érzelmekre egyaránt ható, szerethető, imádható, a (saját) múltra, jelenre, jövőre is reflektáló, önreflexív, deiktikus, történet-decentikus, ideológia-dekonstruáló módon. A közömbösség mentsvárát messze elkerülő befogadói attitűdöt nélkülözve. Ismét VANnak – beköszöntött a Hold-kor!

Csak két fő szál mentén fülrevételezem most az Előbújhat minden Állat című albumot. Mindkettő a kontextusteremtő és -pusztító szándék jelenlétét regisztrálja. Az egyik a zenei és szövegi allúziók alkalmazásával kapcsolódik a Slogan múltjához (is), kreatívan átszerkeszti és újraépíti azt (ezt már az említett NINCS-lemez, de 2015 elején kiadott Forgotten Tapes – The Slogan Anthology 1988–1994 is megtette bizonyos szempontból), a másik egy koncepcionális történetet mesél el, melynek komponensei az egyes dalok. (Miközben a koncepció része az egységes értelem/történet létrehozásának megakadályozása!) Az (ön)irónia, a szarkazmus jelenléte, akár zenei utalásokként pedig ne lepjen meg senkit…

Nagyon érdekes, hogyan hasznosítja, gondolja újra a Slogan a korábbi munkásságát ezen a lemezen. A Nap vége című dal az Art of Egón szereplő instrumentális The Sunt idézi, szöveggel! A megidézéssel egyben túl is lép rajta, átalakítja, a Moon-szakaszba transzportálja, a „holdsrác” (az énekes Rüjön Hönt) megjelenésével és a Mátrix-filmek virtuális létre és ideológiájára utaltságával a monologikus valóságértelmezést (így a Slogan-történet mesélését is) szétszórja (disszeminálja), a kaotikusság-káosz-párhuzamosság egyidejűségét hirdetve. A Béke, szeretet, anarchia – ha emlékeztek rá – először Fuck You Army címmel vált ismertté 1994-ben, aztán 2012-től már ezt a címet viselte, de már más, magyar szöveggel. Most ismét módosult a szöveg – az állandóság illúziója a művészetben az automatizmusok unalmasságához vezetne, mutat rá a kreatív alkotófolyamat szükségszerűségére a dal. De ez nem érhetett váratlanul senkit a Slogan esetében, már a Message-demóra következő Forgotten Moods (1990) is tartalmazott újragondolt verziókat. A Villogó pillangó korábban (2010) Fizikus címen vált ismertté (itt most a kémikusok és a kemikáliák „játsszák” az instrumentálisból szövegessé váló dalban a „főszerepet”). Tudjátok, ez az a szám, ami a ’90-es évek nyitányakor népszerű dancefloor csapat, a C+C Music Factory gigaslágerének (Everybody Dance Now) motívumát adaptálja riffként, az elektropop és más könnyűzenei (köztük a keményzenei) műfajok közti átjárhatóság illusztrálásaként.

A saját magát, zenei és szöveghagyományait újraértelmező Slogan a művészi kreáció folyamatjellegét hangsúlyozza ekként – választ is adva a brandként funkcionáló alkotói csoportok neve és az ezek alatt változó tagsággal alkotásokat létrehozó működés közt gyakorta feszülő (laikus) kérdésre. Magyarán: a klasszikus felállás mint olyan felejtős, egy éppen aktuális kollektíva érvényessége nem értelmezhető (hol van Messer, hol van Lacika? hol van Pál Cika? – mindenkit megnyugtatok: Rüjön kiválóan látja el feladatát). Másfelől így teremt igazán folytonosságot az identitásában, egyszerre jelenítve meg a múltat, jelent és a lehetséges jövőt, ezek egymásrautaltságának összetettségét viszi színre.

(Érdemes egy pillanatra elidőzni két másik aktuális album komparatív vizsgálatával e kérdéskört érintve. A Metallica Hardwired… To Self-Destruct című albuma 8 évvel az előző után jelent meg november 18-án. Míg a Death Magnetic a saját hagyományait kannibalizáló giccsgyűjteményként aposztrofálható, úgy a Hardwired jóval finomabb módon nyúl vissza a zenekar zenei múltjához, sajátjaként ismerve fel azt (Master és fekete album kevercse némi Load-os ízzel). De a Murder One (Lemmy-hommage) révén még a saját zenei alapjait is dekonstruálja: szövegileg idézi a Motörheadet, zeneileg viszont jelentősen eltér tőle (és saját magától is).
A Tankcsapda november 22-én megjelent Dolgozzátok fel! duplája viszont szintén szabad kézzel alakítja a saját múltját (pl. A HBB dalát szövegileg is átírja, magára szabja), másfelől az egyéb szcénák felé nyitottan próbálja tovább örökíteni saját magját/dalait – nem kizárt, hogy száz év múlva a Wellhello-verzió lesz az „autentikus”…)

An(i/o)mália

A széles körű népszerűség elkerülése a hazai közegben nyelvi kérdés is. A Slogan angol nyelvű dalai ráadásul nem voltak könnyen kódolhatóak. Most magyarul énekelnek, de a felfejtésük ezúttal sem egyszerű – nekem például sokszor eszembe jutott az AE Bizottság, a Bikini első két lemeze, vagy az általam nem nagyon ismert/szeretett, csak fél füllel, tompán hallott, magyar alternatív dalszövegírók hatása (Müller Sziámitól Menyhárt Jenőn át a slammerekig/MC-kig). De Juhász Gyula Tiszai csöndjének (l. Vöcsök) allúziója még a legnyilvánvalóbb, vagy a már említett intermediális áthallások a Wachowsky testvérek filmjéből, amik maguk is egyéb médiumokból/diskurzusokból építkeznek (pl. tömegkultúra, vallás, filozófia stb.).
Azt előlegeztem meg, hogy a 9 szám egy koncepciót épít(het) föl szövegileg, mely talán úgy körvonalazható durván, hogy az ember animális létét a társadalomban éli, a technológiai-tudományos haladás ábránd csupán, spirituális áldozatra van szükség (Vöcsök). A Nap-korszaknak vége, eljött a Holdé, a holdsráccal (világválság; Mátrix-utalások, egyben a film franchise kritikája is) (Nap vége). (Vokálisan itt hol a King Diamond-i sikolyok, hol Vörös István ritmizálása ugrott be.) Az AC/DC-s Kapukód: B4zm3g Sl0g3n vokálisan már megidézi a következő Mé forog, mé lángol című dalt, de miközben rock ’n’ rollos „béjbe”-fordulatokkal ironizál és csúnya beszél, megidézi a saját régi szövegeit („elfogyott testeken”; „pillanatember”), ráadásul az egészet egy Slogan zenekari próba közegébe helyezi. Mindemellett a valóság és hit, valamint a vágy elkülönülését tematizálja (így viszi tovább a Mátrix-szerű megváltó-sztorit). Aztán jön a „voivodos” nóta (Mé forog, mé lángol), ami a világ, a gondolat entrópikus változását próbálja megragadni az állandó kérdezés által. A Béke, szeretet, anarchia AC/DC-s slágeressége mellé szövegileg egy avantgárdszerű szóépítkezés mentén a mindennapiság, a kiegyensúlyozottság lehetőségének illúzióját gúnyolja. A Semmi valami ezt a fajta szövegalakítást viszi tovább, játszva a határozatlan és az általános névmásokkal. S miközben zeneileg majd’ country, jazzy hangfekvésű, a teljes (Heisenberg-féle) határozatlanságot közvetítheti.

Ennek a vidámságnak állít oppozíciót a súlyosabb hangvételű Angyal, amiben szövegileg az égi küldött, Rüjön Hönt ismét a társadalomkritikára helyezi a hangsúlyt, és hagyatékául a Slogan éppen hallgatott lemezét jelöli meg üzenetének legfontosabb médiumaként. A Villogó pillangó akár egy pszichedelikus trip, valamiféle bódult bolondok tánca, egyben haláltánc, nagy szóleleménnyel („halálium”, „pipogyalevél”). (Neo/emberiség bekapta a kapszulát. De melyiket?) A záró, melankolikus Soha nem változikkal véget ér a Slogan-(film)lemez (a klipje a Mé forog, mé lángol vizuális világához csatol vissza) – veszteségmentesnek, örök túlélőnek (l. energia-megmaradás elve) remélve, óhajtva önmagát.

És akkor még csak ismerkedem a lemezzel… Mindenesetre dekódoltam egy lehetséges „üzenetét” – legalábbis, ami egy olyan dramaturgiát követ, ami egy Slogan-előadás során akár realizálható lehet mindenféle performatív és multimediális eszközzel.

Mivel az album nagyon tetszik, és baromira viszket tőle az agyam, remélem, megvalósul a színrevitel is. Az idei év egyik legnagyobb művészeti eseménye kétségkívül az Előbújhat minden Állat megjelenése.