„A Voivodot sohasem hallották…” – áll ironikusnak szánt kommentként a Slogan zenekar Facebook-oldalán a november 6-án posztolt, a 22 év után megjelent új stúdiólemez – Előbújhat minden Állat – felvezetéséül szolgáló Mé lángol, Mé forog című klip alatt. A zenekar válasza a következő: „Ha valóban elemzed a VoiVod munkásságát, és összehasonlítod a Slogannel, akkor láthatod, hogy azok a stílusjegyek, amelyeket VoiVod-osként ismersz fel, nálunk hamarabb megtalálhatóak voltak, (1989 Atonális harmóniák) mint a kanadai zseniknél… A korai VoiVod 84-88, még nem erről szólt…”
Hatások, recepció, zenehallgatási szokások, zenei hagyományok, no és kommentálási módi a digitális kommunikáció korszakában – mind olyan szempontok, melyek alapján ez a kis dialógus megközelíthető, vagy amelyeket figyelembe vehetünk a budapesti zenekar visszatérő albumát analizálva.
A megkésettség–megelőzöttség a Slogan esetében megkerülhetetlen probléma(?), hiszen első aktív (Nap) korszakukban is a kortárs értetlenség, be nem illeszthetőség kísérte végig működésüket. Csak maroknyi zenebolond követte őket megveszekedett érdeklődéssel, a többséghez képest – ahogy Valachi Attila dobos fogalmazott majd’ 2 éve egy interjúban – „nem ugyanolyan szinten voltunk érdekeltek a létezésben”. A ’80-as évek végi techno-progresszív thrash hazai úttörői azonban nemcsak az itthoni törekvésektől (Barbed Wire, Bedlam, Undertaking stb.) különböztek már a kezdett kezdetén, úgy zenét, szöveget és előadásmódot tekintve (multimediális, performance-szerű, avantgárd-ihletésű Sun Clubok), de ha lett volna nemzetközi átjárás, abban az esetben is kimutatható lett volna a disszonancia, ami a Slogan és a kortárs előadók, pláne a közönség nagy része között fennállt.
Lábjegyzet: hallgassátok meg az idei Megadeth-lemez, a Dystopia Bullet To The Brain című dalát, egy kis On Obese Bodies a háttérszólamban, hm?
Ez az elkülönböződés aztán az Art of Ego demót követő 1994-es Voluntary Swoon című első lemezen (amely egyben záróköve is volt a zenekar akkori működésének) még inkább formát öltött, ekkor már képtelenség lett volna a fent említett műfaji kategóriákba gyömöszölni a muzikalitásukat. (Személyes megjegyzés: nálam ez a lemez minden idők legjobb albumai közt van a mai napig, olyan társaságban, mint a Cynic Focusa, a Metallica Masterje, a Slayer God hates us allja.) Önálló utat tapostak ki maguknak, melynek azonban csak ennél jóval egyneműbb vetületeit tudták felvillantani a gyűjteményes formák a holt időszakukban (Special Vászontekercseknek és Gyurmahabarcsoknak ’94; NINCS ’97).
Ha már a nincs… Itt érdemes megjegyezni, hogy a magyar fémzenei közegben nincs hagyomány: az egyes zenekarok munkássága zenei értelemben nem épül egymásra, nincs kapcsolódási pont, amire azt mondhatnánk, sajátos diskurzus mentén követik egymást, fejlődésükben, zenei tapasztalatokban az egyes korszakok együttesei. Még a lakodalmas-lakossági metálban talán vannak ilyen érintkezési pontok, ám ezek esetében inkább az ismétlődések (epigonizmus), nem a továbbgondolások a dominánsak. Persze ez a sajátos kelet-európai, periférikus geopolitikai helyzetnek egyfajta leképeződése is a művészetekben…
Új hold kelt föl…
Nem szaporítva a szót túlságosan: a 2010-es években ismét próbateremben mozgolódó Slogan alkotói kör 2016. november 28-án egy 9 dalos lemezzel tért vissza. Nem is akárhogyan. Idegesítő, felkavaró, utálható, fizikailag (agy és gyomor) mozgósító, intellektusra és érzelmekre egyaránt ható, szerethető, imádható, a (saját) múltra, jelenre, jövőre is reflektáló, önreflexív, deiktikus, történet-decentikus, ideológia-dekonstruáló módon. A közömbösség mentsvárát messze elkerülő befogadói attitűdöt nélkülözve. Ismét VANnak – beköszöntött a Hold-kor!
Csak két fő szál mentén fülrevételezem most az Előbújhat minden Állat című albumot. Mindkettő a kontextusteremtő és -pusztító szándék jelenlétét regisztrálja. Az egyik a zenei és szövegi allúziók alkalmazásával kapcsolódik a Slogan múltjához (is), kreatívan átszerkeszti és újraépíti azt (ezt már az említett NINCS-lemez, de 2015 elején kiadott Forgotten Tapes – The Slogan Anthology 1988–1994 is megtette bizonyos szempontból), a másik egy koncepcionális történetet mesél el, melynek komponensei az egyes dalok. (Miközben a koncepció része az egységes értelem/történet létrehozásának megakadályozása!) Az (ön)irónia, a szarkazmus jelenléte, akár zenei utalásokként pedig ne lepjen meg senkit…
Nagyon érdekes, hogyan hasznosítja, gondolja újra a Slogan a korábbi munkásságát ezen a lemezen. A Nap vége című dal az Art of Egón szereplő instrumentális The Sunt idézi, szöveggel! A megidézéssel egyben túl is lép rajta, átalakítja, a Moon-szakaszba transzportálja, a „holdsrác” (az énekes Rüjön Hönt) megjelenésével és a Mátrix-filmek virtuális létre és ideológiájára utaltságával a monologikus valóságértelmezést (így a Slogan-történet mesélését is) szétszórja (disszeminálja), a kaotikusság-káosz-párhuzamosság egyidejűségét hirdetve. A Béke, szeretet, anarchia – ha emlékeztek rá – először Fuck You Army címmel vált ismertté 1994-ben, aztán 2012-től már ezt a címet viselte, de már más, magyar szöveggel. Most ismét módosult a szöveg – az állandóság illúziója a művészetben az automatizmusok unalmasságához vezetne, mutat rá a kreatív alkotófolyamat szükségszerűségére a dal. De ez nem érhetett váratlanul senkit a Slogan esetében, már a Message-demóra következő Forgotten Moods (1990) is tartalmazott újragondolt verziókat. A Villogó pillangó korábban (2010) Fizikus címen vált ismertté (itt most a kémikusok és a kemikáliák „játsszák” az instrumentálisból szövegessé váló dalban a „főszerepet”). Tudjátok, ez az a szám, ami a ’90-es évek nyitányakor népszerű dancefloor csapat, a C+C Music Factory gigaslágerének (Everybody Dance Now) motívumát adaptálja riffként, az elektropop és más könnyűzenei (köztük a keményzenei) műfajok közti átjárhatóság illusztrálásaként.
A saját magát, zenei és szöveghagyományait újraértelmező Slogan a művészi kreáció folyamatjellegét hangsúlyozza ekként – választ is adva a brandként funkcionáló alkotói csoportok neve és az ezek alatt változó tagsággal alkotásokat létrehozó működés közt gyakorta feszülő (laikus) kérdésre. Magyarán: a klasszikus felállás mint olyan felejtős, egy éppen aktuális kollektíva érvényessége nem értelmezhető (hol van Messer, hol van Lacika? hol van Pál Cika? – mindenkit megnyugtatok: Rüjön kiválóan látja el feladatát). Másfelől így teremt igazán folytonosságot az identitásában, egyszerre jelenítve meg a múltat, jelent és a lehetséges jövőt, ezek egymásrautaltságának összetettségét viszi színre.
(Érdemes egy pillanatra elidőzni két másik aktuális album komparatív vizsgálatával e kérdéskört érintve. A Metallica Hardwired… To Self-Destruct című albuma 8 évvel az előző után jelent meg november 18-án. Míg a Death Magnetic a saját hagyományait kannibalizáló giccsgyűjteményként aposztrofálható, úgy a Hardwired jóval finomabb módon nyúl vissza a zenekar zenei múltjához, sajátjaként ismerve fel azt (Master és fekete album kevercse némi Load-os ízzel). De a Murder One (Lemmy-hommage) révén még a saját zenei alapjait is dekonstruálja: szövegileg idézi a Motörheadet, zeneileg viszont jelentősen eltér tőle (és saját magától is).
A Tankcsapda november 22-én megjelent Dolgozzátok fel! duplája viszont szintén szabad kézzel alakítja a saját múltját (pl. A HBB dalát szövegileg is átírja, magára szabja), másfelől az egyéb szcénák felé nyitottan próbálja tovább örökíteni saját magját/dalait – nem kizárt, hogy száz év múlva a Wellhello-verzió lesz az „autentikus”…)
An(i/o)mália
A széles körű népszerűség elkerülése a hazai közegben nyelvi kérdés is. A Slogan angol nyelvű dalai ráadásul nem voltak könnyen kódolhatóak. Most magyarul énekelnek, de a felfejtésük ezúttal sem egyszerű – nekem például sokszor eszembe jutott az AE Bizottság, a Bikini első két lemeze, vagy az általam nem nagyon ismert/szeretett, csak fél füllel, tompán hallott, magyar alternatív dalszövegírók hatása (Müller Sziámitól Menyhárt Jenőn át a slammerekig/MC-kig). De Juhász Gyula Tiszai csöndjének (l. Vöcsök) allúziója még a legnyilvánvalóbb, vagy a már említett intermediális áthallások a Wachowsky testvérek filmjéből, amik maguk is egyéb médiumokból/diskurzusokból építkeznek (pl. tömegkultúra, vallás, filozófia stb.).
Azt előlegeztem meg, hogy a 9 szám egy koncepciót épít(het) föl szövegileg, mely talán úgy körvonalazható durván, hogy az ember animális létét a társadalomban éli, a technológiai-tudományos haladás ábránd csupán, spirituális áldozatra van szükség (Vöcsök). A Nap-korszaknak vége, eljött a Holdé, a holdsráccal (világválság; Mátrix-utalások, egyben a film franchise kritikája is) (Nap vége). (Vokálisan itt hol a King Diamond-i sikolyok, hol Vörös István ritmizálása ugrott be.) Az AC/DC-s Kapukód: B4zm3g Sl0g3n vokálisan már megidézi a következő Mé forog, mé lángol című dalt, de miközben rock ’n’ rollos „béjbe”-fordulatokkal ironizál és csúnya beszél, megidézi a saját régi szövegeit („elfogyott testeken”; „pillanatember”), ráadásul az egészet egy Slogan zenekari próba közegébe helyezi. Mindemellett a valóság és hit, valamint a vágy elkülönülését tematizálja (így viszi tovább a Mátrix-szerű megváltó-sztorit). Aztán jön a „voivodos” nóta (Mé forog, mé lángol), ami a világ, a gondolat entrópikus változását próbálja megragadni az állandó kérdezés által. A Béke, szeretet, anarchia AC/DC-s slágeressége mellé szövegileg egy avantgárdszerű szóépítkezés mentén a mindennapiság, a kiegyensúlyozottság lehetőségének illúzióját gúnyolja. A Semmi valami ezt a fajta szövegalakítást viszi tovább, játszva a határozatlan és az általános névmásokkal. S miközben zeneileg majd’ country, jazzy hangfekvésű, a teljes (Heisenberg-féle) határozatlanságot közvetítheti.
Ennek a vidámságnak állít oppozíciót a súlyosabb hangvételű Angyal, amiben szövegileg az égi küldött, Rüjön Hönt ismét a társadalomkritikára helyezi a hangsúlyt, és hagyatékául a Slogan éppen hallgatott lemezét jelöli meg üzenetének legfontosabb médiumaként. A Villogó pillangó akár egy pszichedelikus trip, valamiféle bódult bolondok tánca, egyben haláltánc, nagy szóleleménnyel („halálium”, „pipogyalevél”). (Neo/emberiség bekapta a kapszulát. De melyiket?) A záró, melankolikus Soha nem változikkal véget ér a Slogan-(film)lemez (a klipje a Mé forog, mé lángol vizuális világához csatol vissza) – veszteségmentesnek, örök túlélőnek (l. energia-megmaradás elve) remélve, óhajtva önmagát.
És akkor még csak ismerkedem a lemezzel… Mindenesetre dekódoltam egy lehetséges „üzenetét” – legalábbis, ami egy olyan dramaturgiát követ, ami egy Slogan-előadás során akár realizálható lehet mindenféle performatív és multimediális eszközzel.
Mivel az album nagyon tetszik, és baromira viszket tőle az agyam, remélem, megvalósul a színrevitel is. Az idei év egyik legnagyobb művészeti eseménye kétségkívül az Előbújhat minden Állat megjelenése.
