Nem elkezdődik, tart, ameddig tart, aztán lecseng, nem, egyszerűen megtörténik veled. A Martfűről indult Effrontery Reign in Blood-hosszúságú második albuma lecsap rád a magasból, és elragad(tat)ott pocok-léted szemgödréből tekintve még azt hiszed, te cipeled a hátadon a sasmadarat.
Nyáron ünnepelte 15. szülinapját egy szülővárosbéli fellépéssel a melodikus-progresszív-agresszív death metal csapat, amely 2005-ös Flaming Mud című demójával tette le névjegyét a hazai halálos fémipar élmunkásai szakszervezetében. Első albumuk, a Mayfly 2012 decemberében vált elérhetővé, s tulajdonképpen azóta dolgoztak a következő megjelentetésén – erre 2017. január 26-ig kell várni.
A Seven Years of Agony nyolc(!) tétele csomagolását ismét Földházi Krisztina grafikus végezte, akárcsak történt ez a Tiszavirág esetében – most a barna szín legalább hét árnyalatával utalva hiányra és pusztulatra.
A dagerrotíp látvány sápasztó hatásával szemben – lépjünk beljebb! – a zene az adrenalináramlás fokozásának és az endorfintermelődés időegység alatti maximalizálásának rekordkísérlete – méghozzá sikeres.
Az Enter the Misery révén egyszerre csak a dolgok sűrűjében vagyunk, intro semmi, csak némi felkészítő riff-tréning, aztán egy rakétavonat száguld végig szellemtestünkön, a benne ülők csíkokká mosódnak-nyúlnak el szemünk előtt az 500 kilométeres sebesség félelmetes izgalmat kiváltó megtapasztalása közepedte. Őszintén szólva ez az album messze maga mögött hagyta a Mayfly – igencsak tetszetős – világát: jóval zakatolóbb-robogóbb, sebességmániákusabb lett a végeredmény, kevésbé dramatikus (se vonósok, se fúvósok, se női ének), holott az ötletes ritmusok, fantasztikusan kimunkált, mégis improvizatívnak ható, experimentális gitárszóló-hegyek innen sem hiányoznak, sőt, vezérműtengelyként szolgálnak az Arcátlanság gépezetében.
Lipák Péter gitáros (a Guttedben a basszusgitárosi poszton) igazán kreatív muzsikus, ő az Effrontery dalszerzője – a valóban érdekes és elmélyülésre érdemes szövegekért pedig Lédeczi Zsolt (lásd még Deathstruck, Ignotus Enthropya) énekes felel –, valószínűleg álmában két gitáros, akik ikerszólókat játszanak egymással (a lemezen Sasvári Ferenc a partnere ebben). A komplex, fifikás, megtekert-csavart, technikás dalépítmények híve, de mindig úgy, hogy ne kelljen azért matematika szakos diplomát szerezni a megértéséhez – abszolút befogadható és élvezhető marad! Amit megvalósít, afféle hibrid: a speed, a thrash és a death metal magas szintű technológiája kombinálódik az érzelmek széles spektrumát kiváltani képes dallamvilággal (ezt főként korai Arch Enemy-, vagy kései Death-hatásnak tudom be, de Jeff Loomis szólómunkái is beúsztak a képembe; és ne afféle Children of Bodom-féle összhatást vizionáljatok) – nagyon lényegretörően és maximális fordulatszámon pörögve.
EFFRONTERY (balról jobbra): Lipák, Lédeczi, Filák, Molnár, Sasvári
Nem egyszer kap el hallgatás közben az az érzés, hogy ez tkp. egy virtuóz (balkezes) gitárhérosz-komponista észjárását/készségeit tükröző szimfónia (a tételek különösebb szünet nélkül csúsznak egymásra), és akár klasszikus énekhangra is konvertálható lenne (l. Death => Contol Denied). Mindenesetre a Necrophagist rajongói is élvezetekre lelhetnek benne, ahogy a mai Amott-hívők is. Kedvencem e téren is a negyedikként érkező Poisonous, ahol a váltott szólók mellett még ős-heavy metal riffeket is fölfedezni vélek. Amikor a „kedvencem” kifejezést használom, akkor persze úgy értem: „épp azt hallgatom”, mert az egész album vérpezsdítő számomra – szóval elég mozgékonyra vett agónia ez, a középtempót is mindig fölülről súrolja. Filák Zsolt dobos és a basszer Molnár Balázs igazán nem hagy időt a szusszanásra, még akkor sem, mikor Péter a Revelationben éppen egy szvit-motívumot szólózik, vagy a záró címadóban tényleg már cinikusan masvidali Focus-magaslatokra emelkedik.
Egy szó, mint száz, ha jót akartok magatoknak, szerezzétek be az Effrontery új albumát – és ne habozzatok a minden bizonnyal hamarosan közhírré váló lemezbemutatóra sem eljönni!
