2016
LEGJOBB FELDOLGOZÁSALBUMA
The Doom in Us All – A Tribute To Black Sabbath (US) (január 20.)
Ted Kirkpatrick nem ma kezdte, a Tourniquet dobosaként 1990 óta jelentet meg albumokat, elkötelezett metálzenész és -fan. Ja, és nem elfelejteni: a Trouble lemeztelen, köztes időszakában (1987–1990) aktívan segítette a chicagói bandát. Ezért aztán nem véletlen, hogy amikor a Black Sabbath újbóli végórái (The End Tour) apropóján egy EP erejéig leróni kívánta tiszteletét az ősök előtt, olyan muzsikusok segítették a munkáját, mint Eric Wagner, vagy Bruce Franklin. De a félórás, 6 számos tribute (War Pigs, Into The Void, Lords of this World, Electric Funeral, Embryo, Children of the Grave) további szereplői sem akárkik: Ted alapozása mellett Doug Pinnick kezeli a basszusgitárt, Tim Ripper Owens és Corey Glover csillogtatja énekhangját, miközben Karl Sanders és Scotti Hill is be-beszáll szólózni egy-egy számba. Nagyon kellemes hallgatnivaló, nem is kétséges, habár akkora invenció vagy átlényegülés nincs, nem is lehet benne, mint anno a Nativity In Black I-II. (1994; 2000 – főleg az első) kompilációkon, vagy a Masters of Misery Earache-összeállításon (1992).
LEGJOBB KONCERTLEMEZE
The Gathering (NL): TG25: Live at Doornroosje (2014. nov. 9.; január 29.)
De jó lett volna ott lenni ezen a koncerten, 2014. november 9-én. Amikor Silje mellett ott énekel Anneke, vagy a régi időkből Bart Smits. Amikor valóban az elmúlt 25 dalai kerülnek terítékre, és valami nagyon szép dramaturgia szerint, együtténeklésekkel, varázslatos – baráti – hangulatban. Mindez átjön a lemezen, és hiába 2 óra hosszúságú, végig leköt, körbefonva ott tart.
LEGJOBB EP-I
1. VoiVod (CAN): Post Society (február 26.)
2. The Doomsday Kingdom (S): Never Machine (március 18./november 25.)
3. Prophets of Rage (US): The Party’s Over (augusztus 26.)
4. Watchtower (US): Concepts of Math: Book One (október 7.)
5. Skeletonwitch (US): The Apothic Gloom (augusztus 19.)
Idén nem volt nagylemez, de az 5 számos EP-vel (na és a budapesti koncerttel) a kanadaiak megmutatták, mitől is olyan különleges még ma is a VOIVOD, a Lemmy emléke előtt tisztelgő Hawkwing-feldolgozás pedig hab a tortán. Leif Edling krónikus fáradtságának tünetei elég termékeny módon jelentkeznek, elég csak az Avatariumra gondolni, vagy a házibarkács THE DOOMSDAY KINGDOMra, aminek anyaga demóként kezdte, majd 12 inches lemezként, már EP-ként jelent meg kis kiadónál, aztán nagyobb kiadónál, jövőre pedig érkezik a nagylemez. Mestere a doomnak, a Candlemass, a Krux, az Abstract Algebra, no és az Avatarium kedvelői is kedvüket lelhetik benne. A RATM énekes nélküli tagsága összebútorozott a Public Enemy (Chuck D) és Cypress Hill (B-Real) arcaival és olyan brutálon nyomják PROPHETS OF RAGE néven a RATM-féle rapmetált, hogy leesik a hajad, saját és koncertszám is tarkítja ezt az energiabombát. A WATCHTOWER technothrash-hagyatékát, azt hiszem, nem kell külön ecsetelnem, és a két klasszikus album után, még mindig nagyon korszerűen, magas színvonalon nyomják az egyedi, futurisztikus hibridjüket – remélem, a következő kötet sem késik soká. Volt bennem félsz a SKELETONWITCH énekesváltását követően, az egykor a Veil of Mayában is énekelt Adam Clemans süvöltötte fel az EP-t, de meghallgatva eloszlott. A zene maradt a régi: azaz megújulásra képes, egyedi hangulatú thrash.
KEDVENC ÉNEKESNŐJE
Laura Ferreux (F) (Elvenstorm)
Az Elvenstormmal is idén ismerkedtem meg és mindkét lemezük, valamint a Heavens Gate- és Slayer-dal feldolgozásokat rejtő, tavalyi EP-jük (Soulreaper) rabul ejtett, elsősorban az énekesnőjük (dalszövegírójuk-dalszerzőjük), Laura hangjának köszönhetően. S habár a muzsika erős továbbgondolása a német Running Wild legjobb pillanatainak, ez még akár távolságtartásra is késztethetne – mint ahogy a testvérzenekar Lonewolf, ahol az Elvenstorm bárdistája, Michael Hellström szintén hasonló húrokat penget, befogadhatatlannak bizonyult számomra. Na, ennyit számít, hogy itt egy tehetséges hölgy írja és énekli a dalokat!
FANZINE-JEI
Metal Catacombs #3 (január)
Burning Sun #2 (február), #3 (augusztus)
No Obligation #1 (március), #2 (szeptember)
Tales of the Morbid Butchers #3-4. (július)
Blast #3 (október)
Old School Union #1(december)
Olvassatok mindennap!
„ZENEI TÉMÁJÚ” KÖNYVE
Duff McKagan, It’s so easy… és más hazugságok
Ford. Pritz Péter. Budapest, Cser Kiadó, 2016. 340 o.
Nem Rex és nem Max! Hanem Duff. Ez az önéletrajzi kötet akkor is érdekes és érdekfeszítő – és értékes – lenne, ha nem a Guns basszerja írja. Gyakorlatilag egy nevelődési regény, tele jó sztorikkal, a demagógiát elkerülve. Jó magyarsággal átültetve. Átjön az intelligencia. Meg a jó szerkesztői munka.
LEGEMLÉKEZETESEBB KONCERTJEI
(Megadeth – ROCKMARATON 2016, Dunaújváros, Szalki-sziget, július 15.)
1. Castle – Dürer-kert, október 6.
2. Dead Lord, Night Viper, Lizzies – Dk, október 11.
3. Steve Vai – Budapest Park, július 28.
4. Skull Fist, Evil Invaders, Mortillery – Barba Negra Music Club, október 26.
5. Voivod – BNMC, november 1.
6. S. D. I. – Showbarlang, június 24.
7. Slayer – VOLT FESZTIVÁL 2016, Sopron, július 2.
8. Amon Amarth – ROCKMARATON 2016, Dunaújváros, Szalki-sziget, júl. 15.
9. Vampire – Dk, január 22.
10. Satarial – Route 66, szeptember 23.
11. Ian Gillan – Sportaréna, november 8.
+
Róisín Murphy – SZIGET 2016, Óbudai-sziget, A38 színpad, augusztus 13.
Candy Dulfer – JAZZY FESZTIVÁL 2016, MOM Sport, szeptember 16.
Utóbbi kettő némi magyarázatra szorul. Pluszságuk nyilván a blog által felvállalt műfaji kereten való túllógásukat jelzi. Amiért mégis idekeveredtek, annak az az oka, hogy példaadó színpadi jelenlétet tudtak felmutatni, ami számomra hatalmas élményt okozott. Mert én ugyan szintúgy bírom a „fölmegyünk pólóban-farmerben, egy szál villanykörte alá, és csutkára tekerjük az erősítőt, oszt zúzunk típusú” előadásokat is, de ugyanúgy komálom a profi dramaturgiával megtámogatott zeneszínházi előadásokat is – már amennyiben fülnek tetsző zene járul hozzá, annak nem hátrányára (és ne tessék musicalekre gondolni!).
Az ír hölgy valaha a Moloko nevű popformációban vált híressé, majd szólistaként sem merült feledésbe. Én a Blues Pills koncertje után keveredtem a Szigetre az éjszaka kezdődő fellépésére, és nem bántam meg. Noha a zenéről semmi emlékem, sem mondanivalóm, a színpadi előadásmódja príma volt, a vizuálisan kiérlelt, teatrálisan felépített produkció egész lenyűgöző volt – az elekropop kíséret meg éppen nem volt irritáló. Érzékelhetően a számtalan nációjú szigetelő (jó pár ezren követték az előadást) ingerküszöbének túl sok is volt ez a „high pop”, nem nagyon tudtak rá szeletelni, meg a koncepciójával, szöveg-kép-előadás komplex mivoltával mit kezdeni, meghaladta a megszokottat, a kondíciókat…
A holland Candy meg igazi cukorfalat, 46 évesen is – a profi, koreografált előadás jól kiegészítette a jazzy-hibrid típusú igazán szórakoztató zenét.
LEGHALLGATOTTABB LEMEZEI
1. Castle (US): Welcome To The Graveyard (július 12.)
[Mortal Strike (A): For the Loud and the Aggressive (2014)]
2. Slogan (H): Előbújhat minden állat (november 28.)
3. Megadeth (US): Dystopia (január 22.)
4. Metallica (US): Hardwired… To Self-Destruct (november 18.)
5. Suicidal Tendencies (US): World Gone Mad (szeptember 30.)
6. Cult of Luna & Julie Christmas (S/US): Mariner (április 8.)
7. Sinsaenum (US/H): Echoes of the Tortured (július 29.)
8. Rotting Christ (GR): Rituals (február 12.)
9. Sixx: A. M. (US): Prayers for the Damned / Prayers For The Blessed (április 29./november 18.)
10. Neolunar (H): s/t (július 1.)
A Davis–Blackwell zenész házaspár az én hőseim. Eddigi 4 lemezükből utóbbi 3-at bemutatták nálunk is, ez a jó szokásuk, remélem, megmarad továbbra is, mert elkötelezettségük, klasszikus metálzenéjük egyéni ízű, szuggesszív előadása példaértékű. Az új CASTLE-lemezzel pedig nem tudok betelni, érzelmi hullámvasútra ültet, széles spektrumon kelt újabb és újabb hangulatokat, rejt állandó felfedeznivalókat.
Ha adrenalinnövelésről van szó, idén nálam az osztrák MORTAL STRIKE 2 évvel korábbi albuma a gyógyszer – rögtön a plafonon vagyok tőle, na és széles terpeszben a léggitárt markolva, a léghajat lóbálva. Eddig háromszor koncerteztek nálunk, kétszer Körmenden (Total War Fest), egyszer Komlón, de remélem, a következőn már én is ott leszek!
Talán már említettem párszor – nem elégszer –, hogy a SLOGAN Voluntary Swoonja nálam minden idők legjobb lemezeinek rövid listáján szerepel. Most előbújt minden állat, és belőlem is előbújt, no nem a nosztalgia, hanem az az különleges érzés, ami a Slogan hallgatása során mindig elfog. Új énekes, új basszer, magyar szövegek, a szellemiség úgy régi, hogy közben új. Magasan a magyar mezőny felett, előtt, olyan komplex értelmezési lehetőségekkel, hogy könyvet lehetne írni belőle. Aki meg csak vadulni akar rá, miért is ne?, bőven megteheti, szeretheti ő is.
Amióta csak megjelent, szinte perpetum mobile-ként forog nálam a MEGADETH új korongja, ezt még a szerencsétlen nyári koncert-hiátus sem tudta megváltoztatni. Egy igazi klasszikus szerintem, ami közben inkább csak hangzásában új, de közben meg olyan fenomenális Kiko-szólók tűzdelik, hogy mézeskalácsszívvé alakul a mellkasba ágyazott vérpumpám. Adler pedig ugyancsak király. Kényelmes, jól ismert Mega-érzés, utoljára ilyet tényleg a RIP-nél éreztem, szóval a nosztalgiafaktor is működik, de egy pillanatra sem uralkodik.
Habár az új METALLICA csak novemberben jelent meg, jó sokat hallgattam, hallgatom. Annak ellenére, hogy felét fölösnek érzem. Semmi elvárásom nincs már jó ideje feléjük, persze, követem a dolgaikat, de számomra ők már nagyon nem tudnak figyelemreméltót alkotni zeneileg. Most sem sikerült, a mégoly jellegzetes saját világuk határain belül mozognak. Ennek ellenére most van pár szám, ami tetszik, mert többé-kevésbé jól megírt. A Death Magenticen mindössze az All Nightmare Long volt értékelhető számomra, na meg a My Apocalypse a slayeres húzás miatt. A Hardwireden viszont egyből 4 dal is megfogott. Számomra az Atlas, rise! viszi a hátán – szó szerint – az albumot a maga Diamond Head–Iron Maiden ízével, ikerszólójával, a Moth Into Flame is egy érdekes darab, a lemezkezdő Hardwired thrashes zúzdáját seggre dugott kézzel bármikor megírják, ha észlelik, kell egy gyors nyitónóta, be is tölti a feladatát. Ahogy a záró Spit out the Bone is, a Master-időket idézve. Ám, ha zenei szerkesztő lennék, a lepkés és a csontos számokból húztam volna pöttyet, 1-2 percet. A többi 8 tétel sokáig az unalom tengerének tetszett, önmagukban sem érdekesek, sem az általuk felidézett ’tallica-korszak/lemezek miatt. A Dream no more egyedül a Death-idézet okán érdekes, a Halo on Fire szólója is leköt egy időre, de a ManUnkind, a Here comes revenge, vagy a Am I Savage?, brrr! A Murder One zeneileg, a zseniális klip nélkül, pedig csak egy ötlet.
S akkor el is érkeztünk az album/produkció talán legérdekesebb mozzanatához, ami a látványban rejlik. Ugyan nem a Metallica találta fel a spanyolviaszt, volt már ilyen Beyoncé-, de még Blind Myself-lemez is, de mégis innen fog elterjedni, meglássátok, hogy minden dalhoz vizuális csemege jár majd. Ezt, ugye, korábban a CD-korszak végén DVD hozzáadásával oldották meg a kiadók, amin koncertfelvétel, pár klip, meg így készült a lemez (de ki a fenét érdekel ez?) betétek voltak láthatók. A vizuális kultúra időszaki térnyerésével azonban lassan-lassan már követelmény lesz, hogy képesítsék a dalokat, különben nem lesz „hallgatható” a célközönség számára. Nem is értem teljesen ezt a visszafogottságot, miért nem egyből DVD-n jelent meg a Metallica-album, s miért csak külön promócióként hozzáférhetőek a kisfilmek – amik közt akad nagyon remek, és nagyon tré is, és nem feltétlenül összhangban a dal milyenségével.
Azonban van valami mégis ebben a lemezben, noha nincsenek rajta gyorsan ölő „slágerek”, mert egyre gyakrabban veszem elő, érdekelnek rajta momentumok, már az amúgy borzalom Confusion refrénjét is dúdolom… Szóval lesz még vele munka, úgy érzem. Mindenesetre már ez is több annál, mint amire számítottam a Lords of Summer, vagy a Beyond Magnetic számai alapján.
Nekem a 13-as is zseniális volt, ez a SUICIDAL TENDENCIES-lemez sem alábbvaló, szeretnék már ozzysan tapsikolni az újabb hazai koncertjükön, miközben Lombardo légkalapácsol a dobok mögött! Ugyanakkor nem lehet eléggé magasan értékelni Dean Pleasants gitárosi mutatványait!
A többség nyilván a svédek felől közelített ehhez a lemezhez, de nekem KARÁCSONY KISASSZONY előélete miatt volt izgalmas ez a koprodukció. A Made Out of Babies budapesti koncertje (2008, A38) örök élmény, de a Battle of Mice-beli tevékenysége is figyelemreméltó. Na jó, persze, hogy ismertem a CULT OF LUNA zenéjét is, a közösködés pedig hátborzongatóan jó lett, még a nem összeillő részek is passzolnak – akinek flow kell, megkapja, akinek viszont jólesik a zuhatag, vagy a vadvízi izgalom is a nagy folyami utazás során, abban sincs hiány!
Csak remélni tudom, hogy a SINSAENUM legénysége, tele világhíres tagokkal, köztük Csihar Attilával, egyben tud maradni, vagy legalábbis időről időre újabb produktumokkal áll elő. Mert már az EP is arról tudósított, itt valami nagyon jó készül, a lemez meg egyenesen zseniális, a brutál műfajokban igazi esszencia a közelmúltból. Attilával ugyan a Mayhem tavaszi Európa-turnéján lesz szerencsénk találkozni, de ezzel a felállással is szívesen összefutnék a közeljövőben.
A görög ROTTING CHRISTtal csupán egy 2003-as gödöllői trafóbeli, felejthetetlen koncerten ismerkedtem meg (amúgy a Primordialért mentem ki, de ők végül nem érkeztek meg), de azóta követem őket hallgatásügyileg. Az idei albumuk azonban minden eddigieket maga mögé utasított számomra, nagyon elkaptak a sátáni-baudelaire-i rituáléjukkal. Sajnálom is, hogy végül nem mentem el az októberi barba negrás koncertjükre, egyrészt sűrű volt akkor (is) a program, másrészt a társfellépők nem érdekeltek annyira… A Rituals azonban minden egyes hallgatásánál megdöbbent, ahogy művészi alkotásként a hatása alá von. Lehet, hogy black metal, de nekem inkább a modernség romlott virága.
Az ex-Mötley-basszer csapata eddig is jófajta muzsikát tolt, de az idei duplázás igazi szenzáció, a The Dead Daisies (na, fájó pontként az ő decemberi bécsi bulijukat is kihagytam) mellett a kedvenc kortárs rockandroll formációmmá nőtték ki magukat. És Sixx szerint ez még csak a kezdet.
Kátai Tamás csak úgy ontja a lemezeket, tavaly a Thy Catafalque Sgùrrja (október 16.), idén a saját néven jegyzett Slower Structures klasszikus finomsága (május 1.), majd a NEOLUNAR filmzenés urbánus dark popja (július 1.), aztán zárásnak az új Thy Catafalque Metája (szeptember 16.). Engem a Rengeteg óta, amit imádok, a TC nem tud meggyőzni, a Slowert viszont sokkal jobban szerettem (nem az újdonságereje, inkább az intimitása miatt), mint az Erika szobáját, a leginkább azonban a poplemez bűvölt el – nagyvárosi nosztalgiajárat, nem kérdés, mégis! Van hangulata, akár egy ’90-es évek eleji művészfilm, pl. Jim Jarmusch-, Wim Wenders-, Hal Hartley-darab.
2017 REMÉNYEI
Magyar részről: az EFFRONTERY új albuma már a kanyarban.
Külföldi várakozás: a svéd DIABLO SWING ORCHESTRA szintén befejezte a stúdiómunkálatokat új albumán; egyszer csak újabb életjelet ad a kanadai UNEXPECT; a német HAGGARD pedig, ha visszajött Kínából, és ha nem is lesz új lemez, de csak ad újból egy koncertet Budapesten, az egykori Gothica fesztes, PeCsa-beli előadásuk (2005) máig emlékezetes (hazai koncertszervezők, hajrá!).
ZENÉBEN GAZDAG ÚJ ESZTENDŐT KÍVÁNOK!
