Fémkereső

Már előre tudni lehetett, hogy ezen az estén tömegnyomor lesz a Dürer kertben, hiszen mindhárom terem jelentős eseménynek adott otthont: a nagyteremben a VHK tartott farsangi mulatságot, a középsőben a nemsokára feloszló Blind Myself játszott, a kicsiben pedig a lengyel Mgła adta első magyarországi koncertjét. Többször volt alkalmam megtapasztalni, hogy a facebook-os érdeklődés és a tényleges látogatószám csak ritkán fedi egymást, underground koncerteken pedig pláne nehéz megtippelni egy esemény sikerességét (már ha ezen a nézők számát értjük). A Mgła-koncertre azonban, köszönhetően a zenekar kultikus hírének, illetve a koncerthelyszín korlátozott befogadóképességének, már hetekkel előre elfogytak a jegyek.

Általában nem örülök, ha a külföldi főzenekar elé bezsúfolnak egy csomó magyar bandát, ezúttal azonban hangzóanyagaik alapján kíváncsi voltam az összes előzenekarra. Az estét nyitó miskolci SVOID egyfajta pszichedelikus témákkal gazdagított, rockos elemekkel is operáló black metalt játszik. Számaik változatosak és összetettek voltak, hangszeres játék tekintetében a húzósan és igen látványosan ütő dobost emelném ki. Besegített a dallamos énektémákba is, amik jó kontrasztot jelentettek a durvább, gyorsabb részekkel. Szimpatikus volt a zenéből sütő eklektika, azonban a koncert végére a változatosság kezdett az összhatás rovására menni, az egyébként jól eljátszott Watain-feldolgozás (The Devil’s Blood) is kilógott a sorból.

A szegedi DUNKELHEITnél biztos voltam benne, hogy a változatosság, illetve a dallamos ének írmagja sem fog szerepet kapni a programban. Nem is tévedtem, jobbára gyors, támadó jellegű black metal volt a menü, meglepően jó hangzással támogatva. Az előzenekarok közül az ő anyagaik nyerték el leginkább a tetszésemet, legyen szó akár a két nagylemezről, akár a svájci Wachttal közös splitről. A zene a Burzumon kívül (nomen est omen) a finn Shatraug zenekaraira (Horna, Sargeist, Mortualia) emlékeztetett, mind tempóban, mind monotonitásban, melyet itt a műfaj jellemzőjeként pozitívumként kell értékelni. Érdekes módon az otthon tökéletes hangulati aláfestésként funkcionáló muzsika élőben nem mindig képes fenntartani az érdeklődést, itt azonban a zenészek tökéletesen vissza tudták adni a témák sodró intenzitását, így nem vált unalmassá a produkció.

A Dunkelheit társzenekaraként aposztrofálható szintén szegedi LEPRA az okkult, brutális black metal egy másik szegmensét mutatta be, több tagot is kölcsönözve az előttük játszóktól (a Dunkelheit vezetője, Nebel itt szólógitáron játszik, illetve ha jól láttam a dobosuk is ugyanaz volt ezen a koncerten). Nüansznyi különbségekről beszélhetünk csupán, de ők a black metal manapság „divatos” (ez a képzavar is megér egy misét…) orthodox, kaotikusabb hangzásvilágú ágát művelik, a nagylemezükön (Tongue of Devil Prayers) fel-felbukkanó rockosabb témák itt egyáltalán nem domináltak a fekete zúzás közepette. A Dunkelheit dallamosabb, kimértebb témái közelebb állnak a szívemhez, de ez is egy korrekt koncert volt, az általam 2014-ban látott Trafikban tartotthoz képest sokkal élvezhetőbb hangzással. Ráadásként a Svoid énekesével elnyomták a Mayhem De Mysteriis…-ének címadóját, ügyelve Csihar énektémáinak hű interpretálására.

Lehetett olyan pletykákat olvasni, hogy a szervezők több jegyet adtak el a kisterem befogadóképességéhez képest, ezeket sem megerősíteni, sem cáfolni nem tudom, mindenesetre a lengyel főzenekar kezdésére agyig megtelt a nézőtér. Taposás, lökdösődés szerencsére nem alakult ki, és én pozitívumként értékeltem a várakozásteljes, forró hangulatot, amibe szinte berobbant a MGŁA fekete csuklyákba, egyen-bőrdzsekibe öltözött legénysége. Kezdetektől követem a zenekar pályafutását, és az utolsó két nagylemezükkel sikerült az underground black metal legfelső ligájába bejutniuk, teljesen megérdemelten. Sokat számít a precíz játék, a hozzáállás és a hangulati plusz (különösen a koncerteken), viszont az igazán jó riffeket ezekkel nem lehet helyettesíteni. Az pedig már az első percektől nyilvánvaló volt, hogy ezen a téren a Mgła egy felsőbb szinten tartózkodik pl. az előzenekarokhoz, de az egész színtér többségéhez képest. Mdłości kislemezüktől kezdve (melynek mindkét számát eljátszották) az összes anyagukat bemutatták, értelemszerűen az új Exercises in Futilityre koncentrálva. A sodró témák és Darkside egészen fantasztikus dobolása és cinjátéka eksztatikus őrjöngést eredményezett a közönség első soraiban, ez különösen a With Hearts Towards None utolsó számánál volt tetten érhető. A hangerő (különösen a gitárnál) lehetett volna egy kicsit nagyobb, de én alapvetően elégedett voltam ezzel a hangzással, mert így legalább minden témát fel lehetett ismerni, a lemezen nem nagy szerepet játszó basszusjátékról nem is beszélve.

A telt házzal kapcsolatos kezdeti aggodalmaimmal ellentétben remekül sikerült az este, a végén még sikerült elcsípni a VHK ráadásszámát is, aminek farsangi, emelkedett hangulatára bár kevéssé tudtam ráhangolódni, mégis jó zárása volt az eseménynek.
SILENCER

Mgła számlista: Mdłości I., Further Down the Nest I., Exercises in Futility I., Mdłości II., With Hearts Towards None I., Exercises in Futility II., Groza III., With Hearts Towards None VII., Exercises in Futility VI.

Mgła (PL), Lepra, Dunkelheit, Svoid
Budapest, Dürer-kert, 2016. február 6.
Belépőjegy ára: 3000 Ft

Vérmes reményekkel érkeztem a helyszínre. Hinnétek, hogy a zenekarok miatt. Na, persze. A Vampire tavaly kiadott 10 inches vinyljét akartam minél előbb a birtokomban tudni. A négy számos Cimmerian Shade teljesen elvarázsolt, így 19 óra után pár perccel berongyoltam a még végletekig üres terembe, ahol csak a merchpultnál árválkodott az eladó, és beszereztem. Aztán körülnéztem. Valóban senki más. Tényleg senki? Negyed nyolckor voltunk már vagy tízen. Aztán – nem kis meglepetésemre, de annál nagyobb örömömre – mire félkor elsötétült az előadótér és felhangzott az intro, jócskán megtelt a helyiség. Húh, nagy megkönnyebbülés: már azt hittem, szokás szerint, a magyar közönségnek nem jött át időben ez a három komoly karrier előtt álló banda.

Erről beszélek

Ha játékidőben nem is, de három egyenrangú produkciót láthattunk tegnap este. A színvonal pedig végig kiemelkedően magas volt. Az előadás, a hozzáállás vérprofi. A svéd deathrasher VAMPIRE izzó szemű kaszásának tekintete a háttérvásznon, a vörös fények dominálta színpad mögött szinte hipnotizált. Miközben rendesen fölfelé görbült a szám (értsd: mosoly) a korai Slayer és a korai Death heavy-thrash-death stílusára hajazó, mégis óhatatlanul mai (töményebb gitárhangzás) megszólalású muzsikájukat hallgatva. Amihez a karizmában nem hiányos, ehhez az említett korszakhoz ruházatban is idomuló Hand of Doom (Lars Martinsson) énekes orgánuma is nagyban hozzájárult. Ha arayai magasságú sikolyokig nem is ragadtatta magát (bár minden pillanatban vártam), határozottan karakteres hanggal bír. Fél órás műsoruk számomra, maradi rajongónak, a legmaradandóbb élmény volt aznap este. (Úgy láttam, az ő koncertjük alatt voltak legtöbben, legsűrűbben a teremben.) Ebből még az sem von le, hogy kissé puffogó volt dob, és örültem volna, ha a gitárokon kevesebb a kosz (értsd: élesebben szólnak). Kellően feldobódtam, nem vitás.

Két halálrúd elszívását követően máris színpadon termett a finn, svéd és angol tagságú GRAVE PLEASURES. Nem mondanám, hogy akár az előd Beastmilk Climax című, vagy a már e név alatt készített Dreamcrash lemez nagy rajongója volnék. Inkább csak szorítok nekik, mert szimpatikus csapat, érezhetően saját mondanivalóval, művészi önkifejezésre törekvő ambíciókkal – viszont rám kevésbé ható zenével. Na ja, a szeptember végén az A38-on a magyar közönségnek már bemutatkozó (szemtanú állítása szerint elég kevesen voltak jelen) zenekar tagságának előélete is kíváncsivá tett, vonzott az élő találkozásra. Mat „Kvohst” McNerney énekes a Code, a Dodheimsgard és a Hexvessel okán vívta ki tiszteletemet, utóbbival hamarosan ismét erre jár majd. Linnéa Olsson gitáros pedig a rövid életű The Oath egyetlen lemeze alapján lett kedves a szívemnek, s mivel akkori zenésztársát, Johanna Sadonist már láthattam a Lucifer élén, ideje volt meglesnem, milyen pengén is penget ez a vékonyan is vonzó fiatal hölgy.

Mondom, ez a goth, dark, alternatív-artisztikus (new wave) pop/rock nem az én zeném, viszont egy percig nem állítanám, hogy a náluk kék fényben úszó színpadról nem az jött le, mennyire profin, összetetten tolják a nyolcvanas évek második felében már egyszer nagyon is népszerű, óriási közönségre ható muzsikát. Joy Division, de hol itt a rock and roll? – hallom egyfelől a jelenlévő neves magyar írótól, Sexepil ’89-ben – mondja a másik oldalamon Kjell Månsson barátom. Az igazság odaát, pontosabban középen van, ahol én állok: veretes dark rock ez, csak sokkal durvábban, keményebben a megszokottnál. Ehhez nem keveset tesz hozzá Uno Bruniusson az In Solitude-ban megismert dobos, aki úgy verte a tamokat este, hogy az én bőröm is rezgett belé. Ha hirtelen elhallgatott volna a többi hangszer, és dobshow-ra szűkül a produkció, nekem az is teljes értékű lett volna. Ők szóltak egyébként a legjobban a három fellépő közül, Mat pedig hatalmas rutinjával igazi frontemberként vezette az órás játékidejű műsort. Szerethető volt az egész, igaz, bevallom, gondolatban néha kikapcsoltam, elkalandoztam, de lehet, épp a zenéjük nyomta meg ehhez a gombot, a végére kerek egésszé állt össze a produkció, és azt mertem mondani rá: szép volt. (Linnéa nagyon szimpatikusnak tűnt, és jó gitáros, később fölfedezhető volt a közönség soraiban…)

Róla beszélek

Ha a GP koncepcióval dolgozik, még inkább igaz ez a főattrakció TRIBULATION elképzeléseire – ők egészen új jelentést adtak a kriptahangulatnak. A temetői síri csend szóba sem jöhetett: fáklyaként tornyosuló füstoszlopok törtek a magasba, kék és fehér fénypászmák, a végig hatalmas füstköd mélyéről előbukkanó zombizenészek – sajnos a hangzás is elég nekróra sikeredett, csak találgathatok, ez is a koncepció része volt-e. A füstölők szagától, mondjuk, kiborulok, elég csak egy indiai cuccokat árusító bolt mellett elhaladnom, már egybefolyik taknyom-nyálam, megfájdul a fejem. A füstköd mellett pedig végig ez a szag keringett…

Az első perctől az utolsóig ki volt számolva minden – a közel hetven percben a Dürer-kert sírkertté vált – érezhető volt a törekvés a művészi hatás minél nagyobb elérésére. Progresszív, horrorisztikus death metallal tarolni pedig már önmagában művészet. A két gitáros marionett kócbabahullákként (minden tag ki volt festve zombinak, a Michael Jackson-i értelemben) hányták-vettették magukat a két szélső oldalon, mindeközben brillíroztak a sűrű hangzású témákat előcsalva a hangszerűkből. Középen pedig a rastafrizurás énekes-basszer Johannes Andersson ügyelt arra, hogy ihletett legyen az előadás minden pillanata. Ennek azonban ára volt, nem kicsit egybefolytak a dalok, a köd mellett az előadásmód is cseppfolyósította azokat, némileg masszásította is. Mintha egyetlen maratoni hosszúságú dallá gyúrták volna össze a számokat, jegyezte meg egy barátom. Konszenzusként pedig arra jutottunk, hogy míg a Grave Pleasures koncerten jobb, mint lemezen („ezt így, ahogy van, kiadhatnák, ezzel a hangzással”), addig a Tribulationnek inkább lemezen élvezetesebbek a dalai, annak ellenére, milyen komoly hangsúlyt fektetnek látványosságra, s ezt mennyire issza is a tekintetünk.

A turnéra CD-n megjelent EP borítója, a címadót a koncerten is játszották, rögtön az elején

Élményekben, egy Vampire EP-vel és az ajándékba kapott turnéplakáttal gazdagon tértem haza.

THE WAILING DEAD TOUR 2016
Tribulation (S), Grave Pleasures (FIN/S/GB), Vampire (S)
Budapest, Dürer-kert, Room 041, 2016. január 22.
Belépőjegy ára: 3999/4499/4999 Ft

Nem hagy hidegen, még ebben a zimankóban sem, a crossover thrash muzsika. Dacára, hogy időben és térben is történt némi elmozdulás: Moszkva 10 ezer kilométerre van L. A.-től, ezt a gördeszkás/bmx-es punk-thrash-HC-rap egyveleget pedig legalább 30 évvel korábban hozták össze először Kaliforniában és New Yorkban. Soroljam? Suicidal Tendencies, D. R. I., S. O. D., M. O. D., Anthrax, Mucky Pup (később Dog Eat Dog) stb., stb. Manapság a nálunk is többször megfordult svéd Dr. Living Dead talán a legismertebb. A 2010-ben alakult hatfős orosz formáció szintén hihetetlen elánnal nyomatja „apáik” zenéjét, ez már az időközben publikált EP-ikről arcbamászott (tavaly aztán minden eddigi számukat egy CD-re pakoltak föl, s lőn definitív első nagylemez). Sajna sem a tavalyelőtti, sem a tavaly nyári körútjuk budapesti légyottjára nem volt érkezésem, most viszont izgulhattam, hogy a prognosztizált fagyos pokol csakis a színpad előtti térben valósuljon meg, és ne az országutakon.

Jön a medve! Nos a pattogós thrash-kiszámolók itthon is nagy népszerűségnek örvendenek, ezt bizton állíthatom, a hazai rajongók csurig töltötték a Dürer középtermét. Ötven perces műsorával maximálisan meg is hálálta ezt a bandanáktól övezett fejű érdeklődést a moszkvai szextett: magasra szöktették az energiaszintet. Még a Suicidal Tendenciestől is előkapták a Suicidal Maniacot, de lenyomták a készülő (és tavaszra ígért) lemezük egyik számát is, a Face the Clant, amit a turné apropóján is köröztetnek a YouTube-on.

Medvetánc. A két fekete álarc mögé bújt mackósabb testalkatú énekest a két gitáros is segítette a vokáljaival, miközben azért eleresztettek néhány ihletett szólót – amúgy meg reszelték tisztességgel és nagy lelkesen a korai thrash-riffeket. Persze volt most is magáról megfeledkezett rajongó, aki emelkedett hangulatában egészen a színpadra emelkedett, és nem találta a visszafelé vezető utat. Kellett neki az iránymutatás: el vagy ázva apukám, gyerünk, pattanj a centrifugába! Intenzív víztakarékos, thrash-mosh program…

Nem búcsúzhattak mással, csakis a Hail To The Tsarral, azaz mégse, a közönség kikövetelte a ráadást is, akár a medvecukrot.

Az év első koncertje remekül sikerült.

Спасибo!

WINTER WARZ TOUR 2016
Siberian Meat Grinder (RU)
(Warchief, Dolor)
Budapest, Dürer-kert, Room 041, 2015. január 17.
Belépőjegy ára: 1500/2000/2500 Ft

BEVEZETŐ A „MILYEN KONCERTEN ÉREZTEM JÓL MAGAM TAVALY” TOPLISTÁHOZ

A „MAJDNEM OTT VOLTAM”-KONCERTEK
Kis túlzással azt is mondhatnám, fele annyi koncerten voltam tavaly, mint amennyin szerettem volna ott lenni. Volt, ami egyszerűen elmaradt: Broken Hope a Rockmaratonról, Fu Manchu és The Melvins az A38-ról, Skindred az Akváriumból. Volt, amire azért nem jutottam el, mert egyidőben valahol máshol valami jobban érdekelt: inkább Skyforgert hallgattam az Anathema, Kamchatkát a Behemoth előtt föllépő Bölzer helyett. Szerettem volna meglesni a The Agonist koncertjét, de jól tettem, hogy a túl magasnak tartott jegyár okán hanyagoltam, mert az énekesnőjük, Vicky Psarakis a budapesti föllépés napján gyengélkedett, nem is állt színpadra, a zenekar meg valami pótlékműsort rittyentett. Ezért kár lett volna fizetni… Van, hogy az előbanda érdekel, a főbanda pedig egyáltalán nem, ilyenkor nem vagyok hajlandó teljes jegyárat fizetni, részlegest pedig nem lehet, ezért aztán ugrik a buli és marad a remény, jönnek majd önállóan is. A frissen pihenőre tért Sister Sin idén az UDO elő koncertezett, ez eleve kizárta a jelenlétem (ahogy majd tavasszal az Anvil hasonló okokból kimarad). Mivel a Santa Cruz is az Amaranthe-nek melegített, felejtős volt, akárcsak Anneke a Delain előtt… ne vicceljünk már! (Vö. Amophis a Nightwish és az Arch Enemy előtt…) A Nuclear Assaultot és az SDI-t poénból megsasoltam volna, ha az általam is lakott fővárosban egy kis klubban lépnek föl, nem pedig a dunaújvárosi Rockmaraton és a debreceni Roncsbárban… Úgy gondoltam, a múltkori zseniális szigetes Judas Priest-koncert nehezen fölülmúlható, így akarom megőrizni emléküket, ezért a FEZEN-es szereplés csak kósza ötletként merült föl, és süllyedt el szinte azonnal. Egy ideális multiverzumban ott lettem volna Candy Dulfer paloznaki jazz piknikjén, ahogy a RockPart The Dillinger Escape Plan-, Melechesh- és My Dying Bride-koncertjein is. De túl nagy ára lett volna, s most nem a piszkos anyagiakra gondolok. Szerencsére a Siberian Meat Grinder kihagyott augusztusi (show)barlangászását januárban pótolni tudom. De jó lett volna ott lenni a Remorse, Dying Wish, Vale of Tears május 15-i KVLTikus együttlétén, a VHK júniusi jubileumi dzsemboriján a Trackben, vagy a The Joystix–Wackor tandem prezentálta minapi yukas örömzenén – amikről a maguk idejében túlterheltség/kimerültség okán lemondtam.

Amiken viszont nem futottam lyukra:

TOP KONCERTEK 2015
1. Slayer (Bécs, Gasometer, november 7.)
2. Skull Fist–Evil Invaders (Dürer-kert, május 31.)
3. Swallow the Sun–Wolfheart (Dürer-kert, december 12.)
4. Overkill–Sanctuary (Club 202, március 13.)
5. Castle (Dürer-kert, május 11.)
6. Moonspell (Barba Negra Music Club, október 24.)
7. Black Stone Cherry (A38, augusztus 10.)
8. Philm (A38, szeptember 9.)
9. Paradise Lost–Lucifer (Dürer-kert, október 26.)
10. Suicidal Tendencies (Budapest Park, június 24.)

Ennyit az élő show-król. A tömegprés után lássuk a préselt zenéket! (Tavaly, hasonlóan a korábbiakhoz, kb. 250 albumot füleltem, ebből 50 körüli a magyar kiadvány.) A legkellemesebb meglepetést talán két magyar punkzenekar friss alkotásai okozták. Olcsóságuk miatt vásároltam meg a szekszárdiak és a pécsiek új albumait, hozzácsapva őket a célirányosan vett lemezhez, de fordult a kocka: a viccesen is éles (sőt maró) társadalomkritikát arcba pogózó (egykor) taréjosok lopták be magukat a szívembe, még ha jelentősen különböznek is egymástól, viszont egyként érdekesek.

TOP 2 – LEGFASZÁBB MAGYAR PUNKLEMEZEK
Prosectura: Földi nyalandók
Hétköznapi Csalódások: .

Ha már magyarok… A Slogan részéről sajnos még mindig csak ígéret van, a muzsika egyelőre nem nyilvános. Az Effrontery is csak koncerten mutatta be újdonságait. Így kiadvány szinten nem volt idén olyan magyar alkotó/alkotás, ami teljes mértékben maga mellé állított volna a fémzenék világában. Az érdeklődésemet mindenesetre érzékelhetően egyféle zenehalmaz keltette föl. Ám sajnálatos módon Kátai Tamás THY CATAFALQUE-jának Sgùrrja korántsem adta azt nekem, amit pár éve a Rengeteg, a fotóalbum is inkább ígéretes volt, mint valóban művészi, a wikipédiáról idézett „víz” szócikk pedig egyenesen ciki. A PERIHELIONtól ennél önállóbbat és merészebbet vártam, a Zeng így sem kellemetlen, csak éppen korlátos a vonzereje. Ellenben BAKOS ATTILA szólóprodukciója egyből szárba szökkent a testem zenei érzékelésért felelős részének táptalaján. Mondom ezt úgy, hogy egyáltalán nem érdekelnek a dalszövegei, távol állnak tőlem, de a dallamok, amiket hangzásuk által keltenek, magával ragadnak, ahogy a zenéje is – akárcsak a Taranis-albumon és a Thy Catafalque-lemezeken korábban. Érthető módon Attila fizikai formátumban nem adta ki albumát, pedig a vinylnek biztos lenne keletje a gyűjtők közt.

Talán a karácsony közeledte, annak gyömbéres-fahéjas érzete, forralt boros hangulata okozta, de a TURBO december közepén közzétett negyedik albuma teljesen rabul ejtett. Egy akusztikus lemez egy pihenőre vonuló bandától! Akiknek próbáltam szeretni a lemezeit, de nem igazén vettek le a lábamról. Ez meg egyenesen kirúgta alólam azokat. Olyan, mintha a korábban villanygitározott dalok végre megtalálták volna az igazi formájukat. (Ezt, aki akarja, CD formátumban is megrendelheti.)

TOP 2 – KITÖRÉSI PRÓBÁLKOZÁSOK A MAGYAR UGARRÓL, MÉG HA A NEMZETKÖZI PORONDON EZ TÚL KEVÉSNEK IS BIZONYUL
Bakos Attila: Aranyhajnal
Turbo: Lullabies for Awakening

Szeressük ezt a formátumot. Az EP-t. No, nem azért, mert most divat digitálisan évente ilyennel jelentkezni, fönntartani a zenekar iránti érdeklődést. Hanem, mert jobb esetben mindig valamilyen pluszt tartogat a long play verzióhoz képest. Például koncertfelvételeket, feldolgozásokat, dalváltozatokat…

A STONE SOUR muzsikusai egész sorozatot dobnak piacra, a Burbank-széria első darabja talán az év legtöbbet hallgatott lemeze lett nálam, a második epizód már annyira nem ragadott magával, de még bármi megtörténhet… Kobra Paige persze nagyon mutatós hölgy, de mindez mit sem érne önmagában, ha nem lenne jó hangja, netán a zenéjük fos lenne. Egyik sem igaz, ellenben most egy EP-nyi feldolgozást kanyarítottak kanadai rock-/metálbandáktól. Több mint kellemes. A Tribulation januári budapesti koncertjét a VAMPIRE miatt is várom: a göteborgi death metalosok hihetetlen vehemenciával rendelkeznek, amit sikerült zeneileg manifesztálni, sőt érdekessé tenni. Úgy olvasztottak egybe megannyi metal stílust (death, thrash, heavy), hogy elegyük egyszerre jeleníti meg a hagyományt és képviseli az ebből izgalmasan kinövő újdonságot. Arégi szerelem, szurkoltam, hogy visszatérjenek, és ne csak hozzák a saját szintjüket, de még azon is túltegyenek. Ez az EP biztató ebből a szempontból, épp olyan kiszámíthatatlan – tört ritmusok, polifónia, kontrasztos, kanonikus ének –, mint az angol csapat bármelyik előző kiadványa. [Azt viszont sajnálom – és hajánál fogva ide ráncigálom –, hogy sem a kanadai Unexpect, sem a svéd Diablo Swing Orchestra (szintén szívszerelmek) nem jelentkezett idén hanganyaggal.]

TOP 5 EP-K
1. Stone Sour (US): Meanwhile In Burbank
2. Vampire (S): Cimmerian Shade
3. SikTh (GB): Opacities
4. Kobra and the Lotus (CAN): Words of the Prophets
5. Stone Sour (US): Straight Outta Burbank

És akkor lássuk a főfogást!

(Természetesen az észak-amerikai bandák uralják a terepet, úgy kétötödrészt, a svédek és az Egyesült Királyság csapatai közösen birtokolnak egyötödrészt, a maradék egyötödön osztoznak a francia, kanadai, finn, német, norvég, ír és egyéb nemzetek zenekarai.)

A SLAYER persze kategórián fölüli, hiszen nyilván őket hallgattam a legtöbbet ebben az esztendőben. Ezzel megbékülve mégis a kaliforniai visszatérőkre, a GOATSNAKE bluesos doomjára dobtam négyfelé végtagjaimat, amikor csak meghallgattam, és éreztem úgy: ez az! De hasonló tökéletességérzet járt át az új HIGH ON FIRE-album csekkolása közben is. A dobogó alján pedig a svéd popdoom AVATARIUM áll, Jennie-Ann Smith-szel az élen, akinek a hangjától bármelyik fémszív megolvad, az tuti. Arayáéknak, köszönhetően a jó pár tölteléknótának, csak a pontszerző negyedik hely jutott. De kárpótoltam őket a koncerthelyezéssel (lásd fenn, talán megvigasztalódnak…). Utánuk a tripla szaltót bemutató finn melankolikusok, a SWALLOW THE SUN következik, na, ezt a jéghegyet olvassza föl a klímaváltozás!... Ahogy a hatodikként befutó portugál MOONSPELLnek sem kell a szomszédba menni ötletekért, hogy minél jobban kiteljesítse a rá jellemző teatrális-gótikus-vámpírikus melodrámát.

TOP 25 – LEGINKÁBB KEDVELT KÜLFÖLDI LEMEZEK
13. Armageddon (S): Captivity & Devourment
3. Avatarium (S): The Girl With The Raven Mask
14. Backyard Babies (S): Four by Four
17. Barren Earth (FIN): On Lonely Towers
10 Black Trip (S): Shadowline
11. Christian Mistress (US): To Your Death
19. Crypt Sermon (US): Out of the Garden
8. Death Dealer (US): Hallowed Ground
18. Dødheimsgard (N): A Umbra Omega
15. Gentlemans Pistols (GB): Hustler’s Row
1. Goatsnake (US): Black Age Blues
16. Gorod (F): A Maze of Recycled Creeds
2. High On Fire (US): Luminiferous
7. Hollywood Vampires (US): s/t
12. Kylesa (US): Exhausting Fire
24. Luna Sol (US): Blood Moon
6. Moonspell (P): Extinct
21. Nonexist (S): Throne of Scars
4. Slayer (US): Repentless
20. Sorcerer (S): In the Shadow of the Inverted Cross
9. Symphony X (US): Underworld
5. Swallow The Sun (FIN): Songs From The North I-III.
23. Thulcandra (D): Ascension Lost
22. Tribulation (S): The Children of the Night
25. Vehemence (US): Forward Without Motion

A HOLLYWOOD VAMPIRES albumán az egy hangszerre jutó szupersztár valószínűleg minimum három. Ahol Johnny Depp együtt muzsikál Alice Cooperrel, Paul McCartneyval, Dave Grohllal, Joe Perryvel, Duff McKagannel, vagy Matt Sorummal, Perry Farrell-lel, s ahol föltűnik Christopher Lee is, nem lehet bénaság. Pláne ha kipróbált klasszikus rockdalokkal csábítanak. Sikerrel. Én odaadtam nekik a lelkem. Ezért a laza, érzéki hangulatért szeretem a GENTLEMANS PISTOLS új albumát is, no, persze, a húzónév Bill Steer keltette föl nekem is az érdeklődésem irántuk, akit azonban nemcsak a Carcass, de a Firebird zenekara miatt is nagyon tisztelek (anno a Kultiba sikerült is elcsípnem a formációt az Alabama Thunderpussy előtt, biztos említettem már, többször is…) (Mellesleg a The Dead Daisies is ott van a szeren az új lemezével ebben a műfajban…)

Ahogy egyáltalán nem érzem avíttnak a BLACK TRIP ’70-es évek felé fordulását, Thin Lizzy-mániájuk sem olyan durva, mint mondjuk a Dead Lorddé. Sokan ócsárolták csalódottságukban a sok év kihagyás után visszatérő szintén svéd sleazereket, a BACKYARD BABIESt, meghallva friss albumukat. Ugyan nekem is a Total 13 az egyik kedvencem tőlük, ám jól elvagyok az újjal is – ahogy a magyar „változatokkal” is: hard rock terén az OZONE MAMA (Sonic Glory), sleaze tekintetében a THE JOYSTIX (Punchline) új lemezei igazi koncertre csábító produktumok.

A DEATH DEALER első albuma is kiváló volt, ahogy ez a második is az. Na, kérem, ez a heavy metal tradicionálisan, de modernül eljátszva, Ross the Boss-szal a gitároknál, és persze a CAGE-vokalistájával, Sean Peckkel (akartam is mondani: az új Cage, az Ancient Evil is remek lett!).

Russell Allen hangja szintén kedvenc, méltó zene került mögéje a SYMPHONY X jóvoltából, progresszív metál, egyáltalán nem elkoptatva.

Nézzük a sorskérdéseket! A KYLESA nagyon is hallgatós lemezt prezentált, de mégsem érzem annyira jelentősnek, mint például a High On Fire esetében, volt már ennél bivalyabb kiadványuk is, ugyanakkor a Paranoid-feldolgozásuk zseniális, önmagában is jelentős. Ilyen felfogásban talán a Type o Negative nyúlt hozzá anno a BS-tradícióhoz.

A denveri magaslati kősziklás LUNA SOL első látásra tipikus stonerkedésnek tűnik, retróval spékelve. Másodjára is. S akkor mi van? Nagyon kellemes hallgatnivaló – a Kyuss-allúzióval egyetemben. A csapat a Hermano-gityós, David Angstrom kiruccanásával vette kezdetét, aki pihenni, kikapcsolódni érkezett a környékre, de nem bírta ki, és összehozta a bandát: ebből lett a vérvörös hold felkelte.

Az igazán súlyos nehézfiúk azonban az aiszkhüloszi veretességgel páncélozott svéd veteránok (SORCERER) és a fiatal amerikai trónvárományosok (CRYPT SERMON). Köd, várfalak, láp… Hanyi Istók, ó, nem! – ilyeneket kell írni, ha doom kerül szóba, igaz? Málházós témák, elefántcsorda súlyú riffek… Black Sabbath, Trouble, doom – csak moodjával! Elegánsan, ahogy a romantika klasszicizmustól örökölt görögségeszménye azt elgondolja…

Azzal, hogy Jón Aldarát elhappolták a Feröer-szigeteki Hamferðtől, igen csak jól járt a Kreator-gityós Samit is sorai közt tudó finn BARREN EARTH. Jón hangi adottságairól másfél éve az Amorphis budapesti koncertjén én is meggyőződhettem. Ez egy nyerő felállás így, a melankolikus/melodikus doom/death stíljű album kiváló, ám úgy érzem, további lehetőségek is rejlenek bennük, ha bírják kreativitással.

Noha a The Formulas of Death lemezük közelebb áll a szívemhez, a hangsúlyváltás az új TRIBULATION-albumon közel sem a Ghost-féle popularitás léptékét követi. Élőben, január 22-én biztos horror lesz!

A fiatalabb Amott újraaktivizált ARMAGEDDONjának 4. lemeze bár kissé kiszámított, nagyon is életerős, dinamikus, van benne spiritusz, még ha visszafogott is. Ha együtt marad a brigád és összeforrnak, ebből még születhet nagy muzsika. A doboknál pedig… tam-tam-tadam: Veress Márton.

Ha az ember a német THULCANDRÁt hallgatja, akkor a svéd Dissectiont is hallgatja. S ez így van rendjén. Steffen Kummerer (l. a cynices Obscurát, kiknek az új lemeze itt van a kanyarban; vagy a Death DTA-fellépéseket) és bandája hommage-a az előd felé van olyan méltóságteljes és él annyi szabadsággal, hogy önálló alkotásként tekintsünk rá. És persze örömmel.

No és a technikás progresszívek? A norvég posztavantgárd DØDHEIMSGARD ma már külön kategória. Az, hogy 2015-ben miért nem az új Arcturusért lelkesedem inkább, hanem értük, sokféleképpen magyarázható. De az oslói Shining mellett ma inkább náluk tapasztalom a zenei szabadság és önkifejezés magasabb fokát. A francia cyberzúzdák közül a Pitbulls In The Nursery Equanimity című lemeze is levert a lábamról, de a honfitárs GOROD aztán még nagyobbat gurított az A Maze of Recycled Creeds albumával. Technikaőrültek számára mennyország. Ahogy az ős-Ősellenség-rajongók számára is, hogy Johan Liiva orgánuma újra bizserget a NONEXIST 3., Throne of Scars című lemezén.

Na ne! A portlandi CHRISTIAN MISTRESS Neonja épp úgy indul, mint az egykori magyar Southern Special Fogom a fejem! című dala. Előfordul az ilyesmi, akár közös ősgyökök, akár a véletlen műve. A To Your Death című album mindenesetre olyan heavy metal album, aminek hallgatása után rögtön indulnék a banda koncertjére. Hazai koncertszervezők, halljátok? Mondom, indulnék!

Nem bírták ki, a phoenixi death kvintett újra csatasorba állt, és több mint 10 évvel a legutóbbi albumuk után ismét lemezzel jelentkeztek. A VEHEMENCE Forward Without Motionje igazán hangulatos, majd’ egyórányi technikás death metalt rejt, számos emlékezetes dallal, pillanattal.

Lista a listán nem szereplő albumokról
Pillanat! Volt itt néhány érdekes momentum, amire érdemes kitérni. Ezek főleg morfondírozást vontak maguk után. Aztán még mindig nem sikerült zöld ágra vergődni velük kapcsolatban.

Nem könnyű falat
Itt van elsőként a NAPALM DEATH Apex Predatorja, ami majdan meg nem értett zsenialitásként vonul be a fémtörténetbe – nem könnyű hallgatnivaló, de végig érzem a hallgatása (az agysúrlódás) közben, nem vagyunk rá méltók.

Óóó, Afrika!
Ugyan nem 2015-ös lemez, hanem egy évvel korábbi, de hozzám most jutott el (a Burning Sun magyar heavy/power fanzine szerkesztője írásának, ajánlásának köszönhetően és disztributori segédletének jóvoltából). Az afrikai metál színtér rejtett szépsége. A botswanai SKINFLINT Nyemba című albuma, ahogy a korábbiak is, a ’80-as évek legelejének brit protometalját illesztik össze a Sabbath örökségével, valamint az afrikai mondák dallam- és szövegvilágával, ritmusaival.

Hitbeli kérdések
A nagy visszatérők közül a FAITH NO MORE lemeze, a Sol Invictus elég tetszetősre sikeredett, barátkoztam is vele viszonylag sokat, mégsem vált tartóssá, meghitté a kapcsolatunk. Inkább olyan partnerség lesz ebből, ami évi egy telefonhívást ér meg, amikor is biztosítjuk egymást kölcsönös megbecsülésünkről…

Fémállagmegóvás
Tagadhatatlanul jól sikerült az ARMORED SAINT Win Hands Downja, ahogy ex-Agent Steel-zenészek végtelenül hülye nevű MASTERS OF METALjának From Worlds Beyondja is hallgattatja magát. Ámdeezzelszemben az isteni szikra mindkettőből hiányzik.

Nagy nevek
Eleinte booktam az IRON MAIDEN The Book of Soulsára, aztán egyre kevesebb lelkesedéssel vettem elő minden egyes meghallgatás után. Dickinson szólóalbumára azonban ismét ki vagyok hegyezve, de leginkább annak örülnék, ha Adrian Smith és a SikTh-frontember, Mikee Goodman kooperációja, a Primal Rock Rebellion folytatódna. A MOTÖRHEAD albuma (Bad Magic) pont olyan jó, mint mondjuk az előző három, se több, se kevesebb, a szeretve tisztelt Lemmy halála okán vettem elő igazán újra; jelentősége azonban ezzel a szomorú ténnyel megpecsételődött: ez az utolsó lemez. A Cronos vezette VENOM ellenben sokkal fittebb albummal állt elő (From the very Depths), még ha játékidőben némileg terjedelmessel is. A SAXONt (Battering Ram) akkor sem tudom megszeretni, ha fejen állnak, vagy én hallgatom őket fejen állva. A GIRLSCHOOLnak viszont felemás lett a lemeze (Guilty as Sin), inkább egy erős EP-t kellett volna… A SCORPIONS előző lemeze sokkal megnyerőbb volt számomra, most (Return To Forever) az én ízlésemnek már túl sokat hátráltak visszafelé az időben.

Feldolgozóipar
A DANZIG csontvázai, hiába estek ki a szekrényből (Skeletons), ma már nem igazán tűnnek föl/ki – ennél nagyobb merészség szükségeltetik a figyelemhez. A VADER viszont nagyon szimpatikus módon karolja föl honfitársait/elődeit, a Future of the Past II – Hell in the East album nemes gesztusként a 20 évvel korábbi lengyel thrash/death szcéna jó hírét viszi a világba.

Férfibánat
Blackie Lawlesst akkor sem kedveltem, amikor német követőjét, Rock ’n’ Rolfot követtem kalózútjai némelyikére. A WASP zenéje nálam süket fülekre talált mindig. A Golgothát sem a saját kedvemért hallgattam meg – először. Aztán már igen. Bizarrul idegen nekem az öreg megtért zenei világa, de egyben nagyon vonzó is. Nem kimagasló ötletparádé, de szövegértés nélkül, pusztán a muzikalitásra hagyatkozva is érezni benne valami pluszt. Egyfajta érettséget, megéltséget. A zenéje elgondolkodtató, a mondanivalója persze kit érdekel.

Zeneélvezetben gazdag 2016-ot!

Benyomok egy kávét – este kilenckor.

Benyomom az új Slayer-albumot CD-n a kocsi lejátszójába – háromnegyed tíz van, indulás, ébren kell maradnom.

Irány észak!

Ide a rozsdás bökőt, hogy valamelyik szervező két lovat akar egy este megülni: ott akar lenni az arénás Amorphis–Arch Enemy–Nightwish koncerten, majd telhetetlen módon további finnkedésre vágyik, látni szeretné a Swallow the Sun és a Wolfheart párosát is a Dürer-kert kistermében. Gondoltam. Mert ugyan mi a fene magyarázhatja ezt a kifejezetten ellenszenves éjszakai időpontra „halasztott” koncertkezdést, meg a Showbarlangból való áttelepítést? Hogy a Nightwish- és STS-rajongók közös halmaza át(t)érjen még? Na persze! Másodpercre nem veszem be, szerintem az egy üres halmaz. Gondoltam. Aztán a Dürer-kert kistermében összefutottam pár ismerőssel, akik valóban az arénából jöttek át, ki már a 40 perces, 8 számos Amorphis-koncertet követően, ki pedig a 11 órás zárás után… Na, ők a hibásak! Gondoltam.

De mindegy is, a STS olyan tripla albummal jelentkezett novemberben, ami teljesen elvarázsolt, mindenképp látni/hallani akartam őket élőben – csak ehhez persze jó, ha az ember ébren marad.

Húszméteres sor lóg ki a városligeti műintézmény ajtaján, na, ezek a kölkök tuti nem a finn fagyra jöttek, inkább Goa napfényimádói, s kerülöm is meg őket rögtön negyed tizenegykor, hogy pontosan az óra húszas kezdésre pozícionáljam magam a legkisebb terembe.

Mit adtak nekünk a rómaiak? Nos, ami a négylemezes ADIMIRONt illeti, látványilag (vigyázat: szexista megjegyzés!) csupán Cecilia Nappo basszeros hölgyet, bakancsban, neccharisnyába bújtatott Barbie-lábakkal, ezüstöves miniszoknyában, topban, párducmintás tartópánttal – ízlés szerint. Az öttagú progresszív death/doom banda nem játszik érdektelen zenét, bár olyan nagyon emlékezetest sem. Minden tag jól teljesít a maga helyén, nekem különösen a dob erőssége és a gitárosok ötletessége tűnt föl, jóllehet a vokál/szavalás hörgés/károgás egyenre gyalulja a produkciót. 50-70-en néztük őket, jó 4 lépés távolságban a színpadtól, óvatosan, hiszen nem valószínű, hogy bárki is hallott róluk korábban, maximum belehallgatott a legutóbbi, tavalyi Timelapse című lemezükbe, amiről játszottak is dalt. Szimpatikusak voltak, de az utánuk következők lényegében teljesen feledtették őket…

A szünetben egy diszkótermen kellett áthaladni a levegős udvarra, ahol pár kelekótya pár rázta magát a vibráló fények alatt, na persze, hogy a partifotós minket kapott le vonultunkban – szóval, ha valami közösségi oldalon épp csapatjuk, akkor… akkor megkérdezem, mi a francokat keresel te olyan oldalon.

Fél éjfélkor – ahogy mifelénk mondják – elindult a lavina: színpadon a hihetetlenül klisés nevű WOLFHEART. Kétoldalt farkaspofás logós molinók, középen a némileg Kerry King-klón Tuomas Saukkonen, a kisterembe beújított fényberendezés pedig szórta a kék-zöld-vörös fényeket. Elszabadult egy hóförgeteg: a Wolfheart akkora, de akkora koncertet adott a maga 45 percében, hogy minden perce külön élvezet volt…

Mellékes: egy önkényes távlatból azért elég… elgondolkodtató, hogy az Amorphis volt az előzenekara a többi finn bandának, miközben… hát… igen!

A kiválóan sikerült idei Shadow World című lemezük alapján gondoltam, hogy nem szarral gurigáznak, de ennyire elsöprő, átütő erőre nem számítottam. A zenéjük olyan, mintha az Amorphis vissza death-esedett volna, vagy máshogy megfogalmazva: velük párhuzamosan egy death metal zenekar is zúzna. Mivel összesen két lemezük van, játszottak mindegyikről, a klipesített dal címe meg is maradt az emlékezetembe: Zero Gravity. A csurig telt kisterem egy emberként bangelt a nótákra, jó hangzású, igazi fémzenei koncert részeseiként káprázt(att)unk el. Hiányérzetem csak a végén volt: legalább még 2-3 dalt meghallgattam volna tőlük!

Mindezek után lehangoló volt a SWALLOW THE SUN koncertje. Mert hogy pontosan le akartak hangolni minket: apátiába dönteni, melankóliára, szomorúságra kényszeríteni bennünket, ez lehetett a terv. A korai Anathema–My Dying Bride–Paradise Lost brit szentháromság és a finn melodikus (Amorphis, persze) vonal összeeresztése révén olyan jégsivatagban találtuk magunkat, hogy a termet levegőztető légbefúvó alatt állva nem csak a testem fázott, de a lelkem is fagypont közelébe került. Fagyási sebek és szépség – ezt a kettőt kínálja a STS, művészi kivitelezésben. (Hát miért nem énekelnek ezek a finnek a pálmafás-homokos-napfényes tengerpartról?) A dobos elé felsorakozott 5 tag: kopasz gitáros, kopasz billentyűs, az énekes egyszáltrikós, tetovált sapkában daloló Mikko Kotamäki, a kopasz basszer és a hosszú hajú gitáros füstködbe burkolózva, zongorás intróra bevonulva, szórt meg minket jéghideg melódiákkal. Főleg a billentyűs Aleksi dobálta nagy elánnal a jégkockákat, meg a villákat, míg Mikko könnyfakasztóan visszafogott és melankolikus volt szakállba és sapkába rejtezetten.

A koncerttrikó...

A Wolfheart azonban föladta nekik a leckét, mert hiába az év egyik csúcslemeze nálam már most a Songs from the North, amit hosszúsága ellenére is igen szívesen és gyakran hallgatok, annyira hangulatos, a farkastestvérek minőségi energiabombája érzésem szerint most pusztítóbbnak bizonyult. De ez csak azt jelenti, hogy a WH csillagos ötös, a STS koncertje pedig ötös, ha egyáltalán összevetni kellene (nem kell!) – na, nem őket, hanem az azéjszakai benyomásaimat. Nálam a Lost & Catatonic volt az egyik csúcspont

Nem gondoltam volna, hogy a tripla album középső korongjáról is elővesznek dalokat, de fél kettőkor megtörtént, ekkor Mikko azt mondta, 3 szám van vissza, de végül 4 volt, és Ozzy Osbourne-t idézve felszólította a közönséget, emeljék magasra az öngyújtóikat. A széleken elhelyezkedő gitárosok székfoglalót tartottak, akusztikus gitárokra váltottak, és becsöndesültünk. De csak azért, hogy még nagyobbat zúzhassunk a záró Swallow-ra!

Na, ez olyan koncert volt, ahogy a Wolfhearté is, amin egy pillanatig nem unatkoztam, nem gondoltam, hogy itt herdálom el az időmet, és b… meg, még haza is kell vezetnem… Sőt, teljesen éberen jelen voltam, „minőségi időt töltöttem”, ahogy a Cosmo pszichóműveltjei mondanák.

És csak annyit tennék hozzá: vissza-vissza!

Swallow the Sun (FIN), Wolfheart (FIN), Adimiron (I),
(Visioned Frality)
Budapest, Dürer-kert, 2015. december 12.
Belépőjegy ára: 2999/3999/4999 Ft

Most akkor csak a zene.

Merthogy az elmúlt időszakban voltam bár több koncerten is, de az eseményeken jobbára a személyes kapcsolataim megerősítése játszotta a főszerepet (ezért nem is tudósítottam róluk külön-külön): a Nomad instantos – áramszünetes (azaz akusztikus) – koncertjét (december 4.) is fél füllel hallgattam csak, eleve arra alapozva, hogy e hónap 30-án úgyis megnézem őket a GMK-ban, már visszadugaszolva; vagy ugyanígy a Neverheard Distro. 10. születésnapi buliján (december 5.) a Showbarlangban, a péceli Witchcraft black előadását és szegedi Gravecrusher death metalját sem a legnagyobb odaadással figyeltem, inkább az underground terjesztők kínálatát böngésztem, barátokkal diskuráltam…

Nem gondoltam, hogy az áprilisi koncert után ilyen hamar viszontlátom/-hallom a váci kvintettet – ráadásul a 3. magyar nyelvű, a 2002-es megjelenésű Terra Incognita konceptalbum teljes elővezetésével. Egy hangulatos koncert pont alkalmas a feltáratlan területek meghódítására, föltérképezésére – pont úgy, ahogy a számomra mindeddig még nem látogatott Városligeti fasori szórakozóhely esetében.

S jó páran voltunk az este konkvisztádorok az éjszakában, mikor a zenekar fél kilenckor belevágott, vagy ötvenen álltunk a színpad előtt, és a széleken is többen hallgatták még az igen jó hangzással elővezetett tételeket. A srácok minden komment nélkül előadták a 13 éve megjelentetett lemez egészét – ami cirka 67 perc. Nincs összehasonlítási alapom, mert soha korábban nem hallottam a lemezt, csak pár dalt róla koncerten (felfedezés volt tehát e téren is…). Valami pazar volt. Kibillentett az evilági dolgos mindennapokból. Ugyanakkor nagyon is koncentráltak voltak a zenészek (Fábian Zoltán gitáros egy szám végénél meg is jegyezte mosolyogva, mikor talán egy plusz fél hang becsúszott záráskor, hogy „nem olyan könnyű ez”, nem bizony!; Nagy György billentyűs, ismét rá kellett jöjjek, fenomenális; Tolmacsov György basszer pedig szerényen, alázattal brillírozott jobbszélen), mindőjük belebújva a hangszerébe, a posztján remekelt. Kiss Zoltán pedig, Dickinsonnal és LaBrie-vel a torkában, átéléssel vitte színre a konceptalbum szerepköreinek megszólalásait. Egyedül talán Krecsmarik Gábor, a hatalmas elánnal és látványosan ütő dobos nyitott pár alkalommal a közönség felé a zenei nyelven is túl, mikor fölállva a szerkója takarásából biztatta a jelenlévőket.

Volt olyan pillanat, amikor Dream Theater-koncerten éreztem magam (na, persze!), volt olyan momentum, hogy jazzkoncerten. De a tényleg szuper hangzásbeli tisztaságnak, arányosságának köszönhetően elmélyülhettem az AoN sajátos, csakis rájuk jellemző világában…

„Vár egy másik táj, ahová lelkünk ér”

– énekli Kiss Zoltán a Másik lét című dalban. Nos, a lélekkérdést nem bolygatva, az általuk keltett hanghullámok összhatása révén valóban dimenziókat válthatunk.

20 perc szünet, azután…

…december ajtaján vezetett tovább az út. Újra színpadra állt a zenekar, hogy az exkluzív első szett után immár egy kevésbé koncept számsorrend előadásával folytassa a koncertet, rögtön ránk nyitva A Végzet ajtaját. Majd a tágra nyílt elménk elé szépen sorjáztak be a többi dalaik – valahogy olyan líraiaknak tűntek most, még ha zúzósak is amúgy.

Amikor a pub ajtaján kilépve a fagyos decemberbe vezetett az utam, jóleső melegség sugárzott szét mégis a mellkasom tájékáról.

Age of Nemesis
Koncept koncert – Terra Incognita magyarul
Budapest, Backstage Pub, 2015. december 11.
Belépőjegy ára: 1500 Ft

Nincs az a zenekart, akit ne radírozna le, ne tenne feledhetővé a Slayer koncertje. A koncertjük érzéketlenné tesz minden más rákövetkező zene iránt. Nincs az a zenekar, aki fölléphetne utánuk…

Norvégok pénteken, norvégok szombaton. Vasárnapra már csak Jo Nesbø regényei maradnak… Fél nyolc, bejött a színpadra egy bagolyember. Pontosabban egy bagoly volt a fejébe húzva. Aztán később levette. A baglyot. Ám az arcát így is ritkán láthattuk, még a szakállát is hajsátor takarta. Mégis, az ősember-korszakos Bruce Dickinsonra hajadzott. Kivéve a hangját. Tettestársaival 6-7 dalt nyomtak el, de két és fél-háromnak tűnt mégis, annyira egybefolytak, nem is igen különböztek ezek a tételek. Bár a KVELERTAK legénysége hatalmas vehemenciával nyomult, a zenéjük, ahogy lemezeiket hallgatva sem győzött meg, most sem, arról, hogy további próbálkozások szükségeltetnek a megszeretésük érdekében. Balról jobbra: egy alter kinézetű gitáros, egy tokától bokáig szénné varrt punk basszer, egy vadember kinézetű, félmeztelen szőrmók, akinek a hangja nem az igazi. A háttérben egy irgalmatlan erősen ütő dobos, akinek a teljesítménye külön említést érdemel (megvolt). Rendezői jobbon egy punk-HC kinézetű gitáros és egy ritkás, csapzott hajú metálos alkatú másik hathúros, mindketten vokáloznak is.

Reméltem, az Anthrax a feldolgozásai közé nem erőlteti be ezúttal az AC/DC-t, erre a Kvelertak jött elő a végén a beépített Thunderstruckkel, jobban mondva, abból is thunderrel… Aztán meg…

A szextett végig bangelt, de a színpadon mintha nagyobb lett volna a nyomulás, mint a csurig telt nézőtéren, még csak figyelt jobbára a köz. Azért a végén az énekes csak meglengette a győzelem nagy K zászlaját. 45 percük azonban a negyed órás átszerelést követően színpadra lépő New York-iak első percében már el is szelelt…

Az ANTHRAX tavalyelőtti budapestparkos föllépése egy álom volt, a tavalyi arénás, Iron Maiden előtti szereplésük már kevésbé volt átütő, így várakozással telve, kíváncsian tekintettem a februárban új lemezzel jelentkező banda élőshow-ja elé. A kicsúsztatott új dal, az Evil Twin nekem tetszett, reméltem is, hogy játsszák majd. A dobok mögé ismét Jon Dette ereszkedett le, ő jött be először a háttérlogós, pentagrammákkal díszített színpadra. Aztán berobbantak az egyenruciba öltözött többiek is. Nagy elánnal, mondanom sem kell talán. Sajnos a hangzás tompasága, ami a norvégok esetében is tapasztalható volt, kitartott náluk is, sőt, a Slayerre is megmaradt, a gitárok, főleg a szólórészeknél, nem voltak élesek, tiszták, míg a ritmusoknál kissé maszatosan mutatkoztak. De kicsire nem adunk, bőven élvezhető volt, laboratóriumi körülmények között otthon hallgassunk zenét. Joey hozta a szokásos manírjait, a színpadon a többiek között bújócskázva rohangálást, a közönség aktivizálását – míg ő gesztusokkal, Scott Ian szóval biztatta a szlovák-cseh-magyar-román nézősereget… ja, és osztrák, persze… Az örökifjú Bello akár egy némafilmhős, túljátszotta a szerepét, de ide ez kell, hogy még a 20. sorban is lássák a mimikáját, fintorait… Szegény Jonathan Donais, szólómunkás, akár egy láthatatlanná tévő köpenyt dobtak volna rá a Harry Potterből, a showmanek mellett esélye sincs, de erre szerződött. Az azért külön tanulmányt érdemelne, ahogy az Indians szólóját követően Joey, miközben végig Jonathanra mutogatott, „mekkora király, igaz, gyerekek!”, finom mozdulatokkal a színpad bal oldalára navigálta-taszigálta vissza a közepéről, „tudja már, hol a helye!”, s közben sikeresen magára irányította a figyelmet, aratta le a dicsőséget… (That’s all Folks!)

Az Evil Twin nagyon hasított, élőben is meggyőzött, a March of the S. O. D. alatt Joey is gitárt ragadott, egy fekete Flying-V-t, és beszállt a riffelésbe. Ami viszont nekem már kínos, az a Dio–Dimebag emlékest az In the End alatt, amikor a pentagramok molinójára a két metálhős képe kerül, és Joey is sűrűbben mutat villát, mint szokott. Ez a villanegyed… De meddig a megemlékezésre épített műsor? No, mindegy, zárásnak visszatértünk az „élők közé”. Semmi ráadás, kerek egy óra, összeölelkező muzsikusok. Nem volt rossz, eleve magas a nívó, de kiugró sem, ezt én főleg az évek óta bestofizált programnak tudom be, talán az új album változtat majd ezen…

Ezek voltak, ebben a sorrendben: Caught In A Mosh, Got The Time, Madhouse, Antisocial, Evil Twin, Fight ’Em ’Til You Can’t, Indians, March of The S. O. D., In The End, Among The Living

Basszus, na vajon mi szólt a fehér függönnyel fél órára eltakart színpad átrendezése közben? Naná, hogy az ausztrálok, haha. A Thunderstuck „thunder”-je helyett viszont a közönség lelkesedésében „Slayer”-t kiáltott.

Aztán lehullt a lepel. Dehogy! Előbb vetítve megjelent rajta négy kereszt, amelyek átfordultak, fejre álltak, majd pentagrammok álltak közös halmazokba, amik Slayer-csillagokká nemesültek. Aztán piros egyesült fehérrel, a logóval. Na, akkor hullt a lepel, és csendült föl az intro után a Megbánástalan. A színpad három oldalát az új album borítófestményei borították hatalmas méretben: a Borzalmak Templomába bezárva érezhette magát a négy zenész. A festmények különféle megvilágításai különféle részleteit csalták elő a képnek, hol Krisztus véres könnyeit, hol egyéb rémisztő alakokat. A zsinórpadlásról pedig négy óriási fordított keresztet igazgattak, amik különféle konstellációkban süllyedtek, emelkedtek Arayáék feje fölé. Később, valamelyik fényárban, sötétben cserélték a hátteret: a kardos Slayer-csillag óriási vetülete a háttérben, az oldalakon pedig egy-egy sasos markolatú kard keretezte a színpadon tombolást keltő gyilkolókat.

Merthogy itt elszabadult a pokol. (És ez úgy kellett nekem, mint a falat kenyér, mert 2011-es dupla magyarországi koncertjük (itt és itt) óta nem láttam őket élőben.) Araya először a God Send Death után kontaktált a közönséggel, azaz mormogott valamit a mikrofonba üdvözlésképp. Majd hátralépett, és várta a hatást vigyorogva. Ami nem maradt el, a több ezres rajongóhad kikelt magából. Ez még két alkalommal ismétlődött az éjben.

Vajon mire gondol Araya, mikor eljátssza ezt a rítust ezredszerre is? Beleborzong? Fölszökkenti az adrenalinját? „Már megint ugyanaz?”

Bal szélen Holt elevenedett meg, jobbon Kerry, aki láncai ellenére sem láncolta le magát csupán arra az oldalra, sűrűn áttért gitárpartneréhez egy kis közös döngölésre. Mivel iszonyú szoros helyzet volt, értsd: marha sokan voltunk, igazi szardíniakoncert, valódi mozgáslehetőség nélkül, egyszerűen csak élveztem, hogy ekkora hangerőn bömböl a kedvenc bandám. Mert otthon a gyerek miatt nem lehet, az asszony miatt nem lehet, a kibaszott szomszéd miatt nem lehet… Itt végre: IGEN!

A Slayer nagy mestere az egyes dalok másikba való átcsúsztatásának, többször is élt ezzel a lehetőséggel most is. Ahogy a Mandatory Suicide átörvénylett a Chemical Warfare-be, a Die By The Sword a zseniális Black Magicbe, vagy a Seasons a Hell Awaitsbe (úh, ez pokoli volt!), szinte egy tömbbé varázsolta az egész föllépést. A leghatásosabb mégis a South of Heaven–Raining Blood váltás volt Bostaph külön produkciójával, míg a gitárosok kitartották a hangokat.

Apropó Bostaph. A záró Angel of Death dobkiállást úgy leharapta, lerövidítette, hogy csak néztem. Már nagyon mehetnékje volt, netán pisilnie kellett, de a végén úgy kirohant a színpadról, hogy tán ma is fut, nem is jött vissza az „Auf Wiedersehen!”-nel elköszönő Araya és a többiek búcsúzkodására. Igen, a Slayer általában 70+20 percet nyomat, most meg egyben és hosszabban – 100 percben – taroltak, de akkor is… Csalódni persze nem csalódtam, csak meglepett!

Még most is felépülőben…

A halálsoron: Delusions of Saviour, Repentless, Postmortem, Hate Worldwide, Disciple, God Send Death, War Ensemble, When The Stillness Comes, Vices, Mandatory Suicide, Chemical Warfare, Die By The Sword, Black Magic, Implode, Seasons In The Abyss, Hell Awaits, Dead Skin Mask, World Painted Blood, South Of Heaven, Raining Blood, Angel Of Death

REPENTLESS WORLD TOUR - Slayer (US), Anthrax (US), Kvelertak (N)
Bécs, Gasometer, 2015. november 7.
Belépőjegy ára: 43,9 €

Fjordcore – micsoda elméncség. Akár a desert rock. Meg a róna burger és a tundrabugyi, na, jó, annak legalább van értelme… De minek ide egy új marker, amikor megvan a saját, sokkal jobban hangzó: blackjazz.

Shiningék utolsó napja a Trollungán

Amikor annak idején, még a Blackjazz lemez megjelenésekor a jazz és fémzenék szerencsés konstellációi után kutatva, a Shiningra találtam, nem gondoltam volna, hogy bármikor is látom-hallom őket színpad elől. Erre, tessék, idén márciusban már az A38-ról a Barba Negra Music Clubba áthelyezett koncerten melegítettek egy röpkét, de nagyon hatásosat Devin Townsend előtt, majd a friss lemez (International Blakjazz Society) megjelenést pár héttel követően, immár főzenekarként üdvözölhetem őket, ezúttal a hajó gyomárban. Így legyen ma ötösöm a lottón!

Az oslói, Jørgen Munkeby, Håkon Sagen, Tobias Ørnes Andersen, Eirik Tovsrud Knutsen és Ole Vistnes alkotta SHINING fergeteges koncerttel örvendeztette meg a magyar rajongókat (hogy a promofotón miért vannak csak négyen, a fene tudja). Erős félház várta őket péntek este a hajótérben. Kellemes volt a szellősség a nézőtéren, amikor negyed tízkor belevágtak. És rögtön a kontrolládákat ostromolták, ahogy aztán még tucatszor a koncert során. Fülig érő vigyorok (különösen Ole Vistnes basszer részéről), széles terpeszek, önfeledt, de nagyon profi előadás. A háttérben a molinón a banda logója feketén-sárgán, a tagok fekete egyencuccban, sárga fények, naná, hogy komponált – és nyerő! Bár korábban a zene valóban inkább metál és jazz kereszteződése volt, némi blackes felhanggal (ének, rikács), mára a Rammstein, a posztnumetal (sic!), -groove és ipari metal rajongói is bátran bólogathatnak a muzsikájukra. Már persze, ha képesek erre a headbangre, mivel a Shining öntörvényű ritmusai erre alig adnak lehetőséget, egyáltalán nem kiszámíthatóak.

Már múltkorjában is megfigyelhettem a dobos Tobias Ørnes Andersen szenzációs teljesítményét, most sem adta alább, sőt, külön kiállása is volt egy számban. Persze, Munkeby tevékenységét bírom a legjobban, kifejezetten akkor, amikor szaxofont ragad és ilyenkor bizony St. Martin „forog a sírjában, pedig még el sem hunyt a fószer". A diszritmiák, atonalitások, kontrasztok a szaxi és a metál egymásnak gyürkőzésekor a legaktraktívabb, ekkor csal igazán elégedett mosolyt az arcomra. Arra is odakaptam a fejem, mennyire nincs előtérben a billentyűs hangszer (a srác, Eirik Tovsrud Knutsen sem, aki klimpírozik rajta), miközben totálisan jelen van végig, diszkréten, de nagyon is markánsan, imprózva, (naná, jazz!) sűrítve-tömörítve az amúgy is irányított káosz zenét.

Pontosan egy órás műsort adtak, a dalok ívét az új albumra fesztíve. A ráadás számra előrébb merészkedtem, na, erre kifogtam egy nem normálist, aki teljes vehemenciával tartott felém elölről, oldalra tologatva a nézőket. Rettenve léptem el előle – pedig… Kiderült, Håkon Sagen vágtázott keresztül a nézőseregen, a gitárja nyakával nyitva magának utat vissza a színpadra, miután megtett egy őrült kört. Aztán persze a dal végén ismét a közönség soraiban találtuk. De addig Munkeby is megmártózott a hallgatóságban: szaxizás közben háttal beledőlt a feltartott kezekbe és egy percig úszott is ott a boldogságban, a fújást abba nem hagyva. Akkor, kérésére, szépen visszaállították a színpadra. Tehát show is volt a gitárosok ládákon való vadulásán kívül.

Csuda barátságos és lelkes zenei (blackjazz) társulat ez a Shining. Láthatóan-hallhatóan beleadtak anyait-apait, és megbecsülték a közönség reakcióit, ennek eredményét bizonyára a Facebook-oldalukon közzé is teszik ma.

Bárhol, bármikor!

Shining (N)

(Caligula’s Horse (AUS), Jack Dalton (N))

Budapest, A38, 2015. november 6.

Belépőjegy ára: 2900/3500 Ft

Kívánni se lehetett volna jobb időzítést: október közepén jelentek meg a Thy Catafalque és a Perihelion új lemezei. Többen mindjárt ki is szerették volna játszani egymás ellen a két műremeket, vetélkedéssé nyilvánítani a versengéssé nem nyilváníthatót, nemhogy örültek volna annak, hogy magyar komponisták is tudnak úgy alkotni a metál műfaj körében, ahogy az egyébként más zenei terekben évtizedek, netán évszázad óta dívik.

Újabb remek hír volt, hogy a debreceni Perihelion a fővárosban is lemezbemutat. Így a terveim szerint a koncerten hallo(tta)m először a Zeng dalait, a közreadott/streamelt változatot most ignoráltam, ellenben a koncerten beszereztem a Costin Chioreanu alkotta szépséges borítóba csomagolt Apathia Records-kiadványt.

Negyed tízkor azonban még csak a szegedi újdonász, Nagy János basszus/gitár, Pintér Máté gitár/basszus és Pintér Bence dobok felállású JOHNNY IN THE JUNGLE trió foglalta el jó ¾ órára a színpadot – ugyanakkor már élénk közönségérdeklődéstől övezve. Space-psychedelic-flow hatásoktól nem mentes postrockjuk nekem kissé cseppfolyós volt, pont elég ehhez hasonlót hallottam már, a hazai trónon e műfaj képviselő közül nálam a Corrodal ült a két lemezével. De hangulatos hangképeik nem érdektelenek, jól is szóltak.

A debreceni kvartett ¾ tizenegykor kezdett zengeni. A PERIHELION nem látványkoncentrált kiállású fellépő, a dalok magukért beszélnek. Szinte sorrendben követték egymást az új lemezről. Azért persze a VHK-feldolgozás (Verőfény) is helyet kapott az alig egyórás összeállításban, de az EP-ről a Nap felé néz is, ahogy a 2012-es – nekem még a neokhrome-os, hazai kiadású – lemezről szintúgy egy, a későbbi daloktól jelentősen eltérő blackes szám.

Vasvári Gyula érezhetően megküzd néha a bakosattilai orgánumot (TC, Taranis stb.) igénylő dallamokkal, magasokkal, de nem vészes, a szerzemények túlmutatnak az előadói készségeken. A hangzás lehetett volna tisztább is, ám a jelenlévő 60 fős közönséget, köztük engem, se lehetett eltéríteni a rajongás útjáról – el-elmerengve a dallamszárnyakon, csuda jól éreztem magam.

Örülnék, ha viszonylag rendszeres fellépők lennének a pest-budai klubokban (már előre örülök a november 30-i fellépésnek ugyanitt). Addig is figyelmes hallgatójává szeretnék válni az albumnak.

Perihelion, Johnny in the Jungle
Budapest, Trafik Klub, 2015. október 30.
Belépőjegy ára: 1000 Ft

A francia HEBOÏDOPHRENIE underground death metal zúzdája éppen arra volt jó, hogy előmelegítse füleinket, hozzászoktatott a hangerőhöz.

Repestem az örömtől, amikor kiderült, hogy a Johanna Sadonis és a köré verbuvált LUCIFER lesz a Lost körútjának vendége. (Az angliai menethez a Tribulation is csatlakozott!) Még a Metal Catacombs magyar fanzine első számának hasábjain olvastam a The Oath kislemezéről (Night Child/Black Rainbow, 2013), meghallgattam, zseniális volt, nagyon vártam a beígért lemezt. Ami tavaly meg is érkezett, de rögtön után az énekesnő és a svéd gitáros lány, Linnéa Olsson útjai elváltak. Utóbbi a Beastmilkből átalakult Grave Pleasures-höz csatlakozott. Idén már nálunk is fölléptek, egy beszámoló szerint nagyon kevesen voltak kíváncsiak rájuk az A38-on. No, majd a januári Tribulation-koncert előtt végre én is megnézem őket… Sadonis kisasszony közben szövetkezett Gaz Jennings úrral, a Cathedral gitárosával és összehozták a Lucifert, aminek első lemeze idén jelent meg több kislemezt követően. Nekem egy fokkal jobban tetszett a The Oath muzsikája, de még így is nagyon vártam a föllépésüket.

Fél nyolckor ki is penderültek a színpadra, Johanna tényleg nagyon előnyös fizikai tulajdonságokkal rendelkezik, szögezzük le az elején – de a lényeg azért a zenén van. Az pedig rendkívül masszív, majdnem durva, sűrű szövésű alapokra (Alasdair Mitchell basszer és a The Oathban is már társ Andrew Prestridge dobos) épül, amikre Gaz hozza a zakatoló Black Sabbath-os riffeket, vagy éppen a dallamokat. Igen erőteljesen, hangosan szólaltak meg, az elején kicsit visszhangosan is, de pár szám után vagy hozzáidomultam, vagy állítottak a hangzáson. Johanna hangja és melódiái könnyen felismerhetőek, még ha a Blues Pills-es Elin és az avatariumos Jennie-Ann messze jobb orgánummal is bír. A hajlításaiba néha még Anneke korábbi munkái is visszaköszönnek, ami persze a véletlennek is betudható; Johannánál teljesen hiányzik az „éteri” jelleg. Nála karcosabb és sötétebb a tónus, de ekként is magával ragadó. A dalaik ugyan egyívásúak (azt azért nem mondanám, hogy egy kaptafára készülnek), könnyen beazonosíthatóak, ami akár előny is lehet. A kislemezes Anubisszal nyitottak, majd az Abracadabrával folytatták, no meg a Sabbathtal. 40 perces szettjük kifejezetten erős volt, nagy kedvvel hallgattam élőben az otthon tucatszor lefülelt számokat. A ’70-es évek bő ujjú ruhájába öltözött Johanna előadásmódja is jellegzetes, igaz, talán kevésbé változatos, most még nagyon leragad a mikrofonnál, és csípőtekergése, kézmozdulatai is behatároltak… De bármikor is jönnek újra, ott leszek. A mindössze 7 számos műsorukat a Morning Starral és az Izraellel zárták – a szellősen telt nagyterem közönsége pedig nagy tapssal jutalmazta őket.

A másik francia fellépő, a NO RETURN olyan intenzív thrash produkciót zúdított le színpadról, hogy csak úgy forrt a terem.

Hogy az új, 14. nagylemezük 7/10-ét eljátszották a 12. magyar koncertjükön, több dolgot is jelent. Elsőként, hogy a PARADISE LOST tagjai komolyan veszik a The Plague Within album lemezbemutató jellegét, másodszor szeretik a friss lemezük dalait, és harmadsorban: nem állnak be a szupersztárok best ofokat prezentáló hosszú sorába, akik éppen csak 1-2 szám erejéig megvillantják a friss lemezt, aztán jöhet a közönségkedvenc összeállítás – sokezredik alkalommal ugyanaz. Nem, a 27 éves angol zenekar tagjai, akik a Shades of God lemezük óta rendszeresen tiszteletüket teszik nálunk, nem ilyen könnyű dicsőségre szomjaznak, mindig is a saját fejük után mentek, mégha 1997 és 2005 között a metálos közönség nem is annyira követte őket. A csurig megtelt Dürer-kerti nagyterem ugyanakkor jelezte: a respektjük jelenleg kimagasló.

Már a fél kilences kezdés előtt negyed órával ment a helyezkedés a nézőtéren, itt tényleg tömött sorok álltak a színpad előtt egészen a pultig. A 2008-as Zöld Pardon-os föllépést követően csak fesztiválos koncerteket adott a Lost (2009: FEZEN; 2010: Sziget; 2013: Rock Beach), talán ezért is volt oly nagy az érdeklődés – persze, lehet, ez az alap.

Na, jó, de ki ez a dobos? – szökött szembe, és tolult föl a kérdés majd’ mindenkiben a színpadra lépéskor. Az biztos, hogy nem Adrian Erlandsson. Elsőre úgy néz ki, mint egy lány, bár a karjai ehhez túl izmos-vastagok, és kebelt sem látni – na, jó, mindez minimum férfisovinizmus, szexizmus. Hm, ja, hogy Mackintosh Vallenfyre death metal bandájának ütőse! A nagyon fiatal finn (férfi) dobos a Waltteri Väyrynen névre hallgat, jöttem rá ma a net segítségével. Annyi biztos, stabilan hozta aztán végig az alapokat, de nem igazán variált, hívta föl magára a figyelmet a játékával. Nem baj, nem is miatta voltunk ott igazán.

A fekete göncökben kiálló zenekar nem tétovázott, egymás után sorjáztak a The Plauge Within tételei, közéjük behúzva pedig a korábbi lemezek egy-egy slágere: a Widow az Iconról, a The Painless a Gothicról, az Erased a Symbol of Life-ról. Nekem a libabőr a Draconian Times Enchantmentjénél, az új lemezes Victim of the Pastnál és – naná! – a kissé elhadart As I Die-nál volt meg. Death metal banda Svédországból – humorizált a bemutatkozáskor Holmes, de nem ez volt az utolsó szóbeli gegje, ahogy a vége felé egy nézők közül fölkerült üveg ital kortya után is megjátszotta, hogy elment a hangja, vagy éppen halódik is már… Nem egy hangtornász amúgy így élőben, de kit érdekel, pont jó. A gitáros szekció leszögezve állt a deszkákon, a rasztás Greg a rendezői balról csiholta a jellegzetes, torz dallamokat, Edmondson föltűrt inggallérban alapozott, Aedy pedig hol teljes átéléssel tekergette magát a jobbon, hol eltűnt a látóteremből, mivel kétrét görnyedve zakatoltatta a hangszerét.

A PL-dalok magukért beszélnek, az újak is nagyon szimpatikusak, egész koncert alatt csak úgy röpült az idő, egy percre nem untam magam. Egy óra után kicsit levonultak, majd a visszatértükkor újabb két számot adtak a nyár elején megjelent albumról (Return of the Sun, An Eternity of Lies), közte fölhangzott a Faith Divides Us – Death Unites Us, zárásként pedig a „diszkós, buzis” (közönségből vélemény) korszak slágere a Say Just World a One Secondról. Na, erre legalább akkor a beindulás volt elől, mint az As I Die-ra – ez meg egy másféle véleménynyilvánítás!...

Nagyon meggyőző, jó érzéseket keltő koncert volt, erős zenekart mutatva. Egyéni kondíció csupán, hogy a két nappal korábbi Moonspell még jobban bejött, de ez a megelőzöttség, az elsőbálozói jelenlét újdonságélménye, valamint a teatralitásra való hajlam eltaláltságának tudható be többek közt… Így is remek volt a Lost!

Afféle levezetésként ismételten bekukkantottam a Room 041-be a párhuzamosan futó thrash „fesztiválra”, és két szám erejéig belehallgattam a DEW-SCENTED koncertjébe. A Leif Jensen énekes köré újra (és újra)szervezett banda egész kiválóan nyomta a thrasht. Leifnek ugyan éppen olyan volt a hangja, mintha beteg lenne, minden pillanatban vártam, hogy elszakadnak a hangszálai, elég erőtlen, fátyolos volt, de csak hörgött tovább… Máskülönben ebből a távlatból számomra úgy látszik, csupán az Inwardsot fölvezető „Who the fuck is Slayer?” marketingduma (emlékeztek még a Sadus esetére: „Slayer 78-as fordulaton” szlogenre?) emelte meg őket annak idején az európai thrash színtéren, aminek iramát aztán a következő Impact lemezen tartani tudtak még, ám utána már jelentősen megfáradtak. Az i kezdőbetűs lemezeik meg csak jöttek folyton, rajta a slayeres posztulátumokkal, de semmi maradandó…
Aki csak zúzna, annak kiváló, én is bólogattam rendesen ez alkalommal is. Nagyon lelkes zenészek álltak a színpadon. Leif pedig igazán ékesszólóan ecsetelte a magyar fellépések (2007-ben a Kultiplexben az első, pazar volt, emlékszem) élményeit, és „köszönöm”-mel, „köszi, szépen”-nel reagált a tapsra, éltetésre.

THE PLAUGE WITHIN TOUR 2015
Paradise Lost (GB), Lucifer (GB/D)
THRASH MERCENARIES TOUR 2015
Dew-Scented (D), Angelus Apatrida (E), Heboïdophrenie (F), No Return (F), Vesztegzár
Budapest, Dürer-kert, 2015. október 26.
Belépőjegy ára: 4999/5999 Ft