Benyomok egy kávét – este kilenckor.
Benyomom az új Slayer-albumot CD-n a kocsi lejátszójába – háromnegyed tíz van, indulás, ébren kell maradnom.
Irány észak!
Ide a rozsdás bökőt, hogy valamelyik szervező két lovat akar egy este megülni: ott akar lenni az arénás Amorphis–Arch Enemy–Nightwish koncerten, majd telhetetlen módon további finnkedésre vágyik, látni szeretné a Swallow the Sun és a Wolfheart párosát is a Dürer-kert kistermében. Gondoltam. Mert ugyan mi a fene magyarázhatja ezt a kifejezetten ellenszenves éjszakai időpontra „halasztott” koncertkezdést, meg a Showbarlangból való áttelepítést? Hogy a Nightwish- és STS-rajongók közös halmaza át(t)érjen még? Na persze! Másodpercre nem veszem be, szerintem az egy üres halmaz. Gondoltam. Aztán a Dürer-kert kistermében összefutottam pár ismerőssel, akik valóban az arénából jöttek át, ki már a 40 perces, 8 számos Amorphis-koncertet követően, ki pedig a 11 órás zárás után… Na, ők a hibásak! Gondoltam.
De mindegy is, a STS olyan tripla albummal jelentkezett novemberben, ami teljesen elvarázsolt, mindenképp látni/hallani akartam őket élőben – csak ehhez persze jó, ha az ember ébren marad.
Húszméteres sor lóg ki a városligeti műintézmény ajtaján, na, ezek a kölkök tuti nem a finn fagyra jöttek, inkább Goa napfényimádói, s kerülöm is meg őket rögtön negyed tizenegykor, hogy pontosan az óra húszas kezdésre pozícionáljam magam a legkisebb terembe.
Mit adtak nekünk a rómaiak? Nos, ami a négylemezes ADIMIRONt illeti, látványilag (vigyázat: szexista megjegyzés!) csupán Cecilia Nappo basszeros hölgyet, bakancsban, neccharisnyába bújtatott Barbie-lábakkal, ezüstöves miniszoknyában, topban, párducmintás tartópánttal – ízlés szerint. Az öttagú progresszív death/doom banda nem játszik érdektelen zenét, bár olyan nagyon emlékezetest sem. Minden tag jól teljesít a maga helyén, nekem különösen a dob erőssége és a gitárosok ötletessége tűnt föl, jóllehet a vokál/szavalás hörgés/károgás egyenre gyalulja a produkciót. 50-70-en néztük őket, jó 4 lépés távolságban a színpadtól, óvatosan, hiszen nem valószínű, hogy bárki is hallott róluk korábban, maximum belehallgatott a legutóbbi, tavalyi Timelapse című lemezükbe, amiről játszottak is dalt. Szimpatikusak voltak, de az utánuk következők lényegében teljesen feledtették őket…
A szünetben egy diszkótermen kellett áthaladni a levegős udvarra, ahol pár kelekótya pár rázta magát a vibráló fények alatt, na persze, hogy a partifotós minket kapott le vonultunkban – szóval, ha valami közösségi oldalon épp csapatjuk, akkor… akkor megkérdezem, mi a francokat keresel te olyan oldalon.
Fél éjfélkor – ahogy mifelénk mondják – elindult a lavina: színpadon a hihetetlenül klisés nevű WOLFHEART. Kétoldalt farkaspofás logós molinók, középen a némileg Kerry King-klón Tuomas Saukkonen, a kisterembe beújított fényberendezés pedig szórta a kék-zöld-vörös fényeket. Elszabadult egy hóförgeteg: a Wolfheart akkora, de akkora koncertet adott a maga 45 percében, hogy minden perce külön élvezet volt…
Mellékes: egy önkényes távlatból azért elég… elgondolkodtató, hogy az Amorphis volt az előzenekara a többi finn bandának, miközben… hát… igen!
A kiválóan sikerült idei Shadow World című lemezük alapján gondoltam, hogy nem szarral gurigáznak, de ennyire elsöprő, átütő erőre nem számítottam. A zenéjük olyan, mintha az Amorphis vissza death-esedett volna, vagy máshogy megfogalmazva: velük párhuzamosan egy death metal zenekar is zúzna. Mivel összesen két lemezük van, játszottak mindegyikről, a klipesített dal címe meg is maradt az emlékezetembe: Zero Gravity. A csurig telt kisterem egy emberként bangelt a nótákra, jó hangzású, igazi fémzenei koncert részeseiként káprázt(att)unk el. Hiányérzetem csak a végén volt: legalább még 2-3 dalt meghallgattam volna tőlük!
Mindezek után lehangoló volt a SWALLOW THE SUN koncertje. Mert hogy pontosan le akartak hangolni minket: apátiába dönteni, melankóliára, szomorúságra kényszeríteni bennünket, ez lehetett a terv. A korai Anathema–My Dying Bride–Paradise Lost brit szentháromság és a finn melodikus (Amorphis, persze) vonal összeeresztése révén olyan jégsivatagban találtuk magunkat, hogy a termet levegőztető légbefúvó alatt állva nem csak a testem fázott, de a lelkem is fagypont közelébe került. Fagyási sebek és szépség – ezt a kettőt kínálja a STS, művészi kivitelezésben. (Hát miért nem énekelnek ezek a finnek a pálmafás-homokos-napfényes tengerpartról?) A dobos elé felsorakozott 5 tag: kopasz gitáros, kopasz billentyűs, az énekes egyszáltrikós, tetovált sapkában daloló Mikko Kotamäki, a kopasz basszer és a hosszú hajú gitáros füstködbe burkolózva, zongorás intróra bevonulva, szórt meg minket jéghideg melódiákkal. Főleg a billentyűs Aleksi dobálta nagy elánnal a jégkockákat, meg a villákat, míg Mikko könnyfakasztóan visszafogott és melankolikus volt szakállba és sapkába rejtezetten.
A koncerttrikó...
A Wolfheart azonban föladta nekik a leckét, mert hiába az év egyik csúcslemeze nálam már most a Songs from the North, amit hosszúsága ellenére is igen szívesen és gyakran hallgatok, annyira hangulatos, a farkastestvérek minőségi energiabombája érzésem szerint most pusztítóbbnak bizonyult. De ez csak azt jelenti, hogy a WH csillagos ötös, a STS koncertje pedig ötös, ha egyáltalán összevetni kellene (nem kell!) – na, nem őket, hanem az azéjszakai benyomásaimat. Nálam a Lost & Catatonic volt az egyik csúcspont
Nem gondoltam volna, hogy a tripla album középső korongjáról is elővesznek dalokat, de fél kettőkor megtörtént, ekkor Mikko azt mondta, 3 szám van vissza, de végül 4 volt, és Ozzy Osbourne-t idézve felszólította a közönséget, emeljék magasra az öngyújtóikat. A széleken elhelyezkedő gitárosok székfoglalót tartottak, akusztikus gitárokra váltottak, és becsöndesültünk. De csak azért, hogy még nagyobbat zúzhassunk a záró Swallow-ra!
Na, ez olyan koncert volt, ahogy a Wolfhearté is, amin egy pillanatig nem unatkoztam, nem gondoltam, hogy itt herdálom el az időmet, és b… meg, még haza is kell vezetnem… Sőt, teljesen éberen jelen voltam, „minőségi időt töltöttem”, ahogy a Cosmo pszichóműveltjei mondanák.
És csak annyit tennék hozzá: vissza-vissza!
Swallow the Sun (FIN), Wolfheart (FIN), Adimiron (I),
(Visioned Frality)
Budapest, Dürer-kert, 2015. december 12.
Belépőjegy ára: 2999/3999/4999 Ft
