Fémkereső

Hó hullt a Barba Negrában. A színpadon, Ricardo Amorim gitárost egészen belepte szólózás közben. De ez már a ráadásban történt.

Szégyen vagy sem, a Road To Extinction Európa-turné második állomásán Budapesten föllépő portugál zenekarnak most voltam először koncertjén. Pedig, ha jól számolom, 11. alkalommal zenéltek nálunk. Igaz, korábban jobbára fesztiválfellépőként vagy előzenekarként jöttek hozzánk, 1998-ban pedig, mikor a Therion vendégeként először álltak ki az E-klubban, én már más hullámhosszon rezegtem, s terjedtem tova… A Sin/Pecado nálam nem hatott… Hasonlóan a hétfőn a Dürer-kertben föllépő Paradise Losthoz, az ő pályagörbéjük is visszafelé hajlott egy idő után, s a 2008-as Night Eternal lemez óta ismét szorosabbra fűztem barátságunk. De úgy igazán a 2012-es Alpha Noir/Ómega White kettős album csigázott föl: az valami csoda, művészi kiterjeszkedés magas nívón. Ahogy az idei Extinct is egy kiváló black/dark/goth produkció. Ideje volt tehát meglesni őket.

Sajnos a görög Jaded Star autóbusza elakadt útközben, ide sem értek. Ennek a legnagyobb nyertese a Nevergreen lett, akik így közönség előtt játszhattak a helyükbe lépve – úgy hiszem, a Moonspell utáni eredeti after pozíciójukra kevesen maradtak volna…

A francia DAGOBA ellenben nagyon is elemében volt. A zenéjük a Fear Factory hatását mutatja erősen, főleg a gépparki háttér, a dobok és a váltott üvöltős–melodikus ének kettőse, a gitár nagyon más, de pluszként egy kis groove-csomag is került bele. Mindez azonban nem túl egyedi vagy vonzó, ugyanakkor az elán és az energia esetükben is sokat hozzátesz a színpadon. A magával ragadásban, figyelem kivívásban különösen élén járt Shawter frontember – ki más? –, akinek karizmatikus jelenléte, közönségmozgató ereje komoly értéknövelő. Jó svádájúsága pedig minden bizonnyal a közönség hölgytagjainak dobogtatta meg a szívét…

Aztán… Aztán jött a portugál MOONSPELL. Már a színpadkép is érdekes volt. A hatalmas dobszerkó egy szintén óriási hegyi kecske vagy muflon trófeájára épült, a billentyűs hangszert vascsövekből komponált orgonaimitáció takarta, a háttérben pedig dalonként változó vizualizáció (a borítókat is festő görög septicfleshes Seth Anton beteges csonkolmányai többek közt), nem egy esetben mozgókép is. A színpadi függöny ellebbenését követő intro után az új album kezdőszámaival indító portugálok iszonyúan jól szóltak. A lábdoboktól elől szinte rezgett a bordakosaram… Hátráltam is a keverőpult mögé. Minden hangszer jól és élesen hallatszott. A szemek persze Fernando Ribeiróra tapadtak, aki hihetetlen magabiztossággal celebrálta végig ezt a sötét 70+20 perces színházi előadást. Nála szuggesztívebb és hitelesebb frontember – jó hanggal! – kevés akad a mezőnyben. Kaptunk egy rakat dalt az új lemezről is, de a sztenderdek – Opium, Alma Mater, Full Moon Madness, Vampiria – terén sem szenvedtünk hiányt. Különösen a Vampiria előadása alatt vált nyilvánvalóvá, mennyire jól komponált a zenén túl is az előadás: a fények látványorgiája letaglózó hatással bírt. De akár a fáklyaként fölszökő színpadszéli füstoszlopok, akár a ráadás The Future is Darkjában említett aláhulló „hópelyhek”, mind-mind a Moonspell zenéjében rejlő, annak varázsát tulajdonképpen okozó teatralitást (viszonylag könnyen adaptálható vizuális és verbális narrációra, dramaturgiára) segítették elő. Koncertelőadás volt ez, a legjobb fajtából.

A Moonspell zenészei nem egyénieskedő hajlamaikról ismertek, náluk a színpadon is az összjátékról, az összhatásról szól minden – egyedül talán a basszer Aires Pereira rock ’n’ rollabb fazon, azaz járkál ide-oda néha a színpadon, maga Ribeiro is kirobbanhatatlan középtájról.

Nekem mindez – elsőbálozóként – hatalmas élmény volt, ki nem hagynám legközelebb. A Moonspell újabb lemezeiben, jelenlegi muzsikájában az a nagyszerű (többek közt), hogy magán viseli az érettség jelét, ezeket az alkotásokat akár 10 év múlva is előadhatják 50 évesen, akkor sem kell pironkodni miattuk, hogy ja, ez a 20-30-asoknak jobban állna, elmúlt felettük az idő… Előttük a jövő, még ha sötéten látják is!... (Igazítsátok át hozzájuk az óráitokat!)

– GOTHICA 2015 –
ROAD TO EXTINCTION TOUR 2015 (PART II)
Moonspell (P), Dagoba (F)
(Nevergreen, De Facto, Gyöngyvér)
Budapest, Barba Negra Music Club, 2015. október 24.
Belépőjegy ára: 3999/4999/5999 Ft

Egymást érték a meglepetések. Először is már a fél nyolcas kezdésre jó sokan összegyűltünk: ki gondolta volna, hogy a Santa Cruz-i heavy metal trió ekkora vonzerő? Másodsorban, minden Fb-előrejelzés ellenére telt ház volt az Enájhilétőrön – sok a rejtőzködő, közösségi felületen nem nyilatkozó rajongó… Aztán: ennyi veterán (eufemizmus) érdeklődőt az ember csupán egy Scorpions-koncerten lát. (Hiába, a kanadai csapat nem sűrűn látogat hazánkba, most voltak harmadik alkalommal, igaz, Jeff negyedszer, mert, ugye, egyszer a Savatage turnégitárosaként tette tiszteletét.) Szóval a szutyok időjárási viszonyok ellenére létszám tekintetében minden adott volt egy igazán jó bulihoz.

A kaliforniai triót nem ismeretlenül fogadta a közönség, hiszen 4 éve a Black Label Societynek melegítettek be a PeCsában. (Megjegyzem, a gitáros-énekes Dylan Rose le sem tagadhatná, hogy ellesett ezt-azt Zakk Wylde-tól, légyen az gitártechnika, vagy kinézet.) Most a nyár közepén kijött 2. albumukat (Culling the Weak) népszerűsítik az Annihilator Európa-turnéján. Heavy metal, de nem az …-i értelemben, mondta egy barátom, aki előzetesen belehallgatott a lemezükbe, nem úgy, mint én. A pontpontpont helyén egy magyar zenekar nevét említette, de én nyugodt lélekkel kiterjesztem az állítást az össze hazai csapatra – nincs és nem is volt itthon olyan banda, aki így, és ilyen színvonalon játssza a heavy metalt, pedig az ARCHER kb. az amerikai tizedvonal. Nagyon jók és meggyőzőek voltak: remek hangosítás, a dobok talán túl hangosak is, lelkes, profi előadásmód. Rose-nak nincs karakteres hangja, de kiváló frontember, végig kommunikált a nézősereggel, s bár a dalaik sem fülbemászóak, az egész produkciójuk odavonzotta a tekintetet. Mindezt meg is segítette, hogy előadták a Megadeth Rust in Peace lemezéről a Tornado of Soulst! Egy gitárral, heavymetalizálva – mégis hatásosan! Nagyon is. Fél órás programjuk remek kezdés volt.

A melbourne-i thrash brigád, a HARLOTT produkciója korántsem volt ilyen lehengerlő. De hát mi új volt tapasztalható az elmúlt 25 évben klasszikus thrashmuzsika terén? A Kreator–Testament vonalról csipegették föl a tudnivalókat, azonban éppen az egyéni jellegzetességek maradtak ki a dalaikból, zúzni ugyan már tudnak, a basszer is nagyon lelkes volt. A négyes sem játszott nagyon többet 30 percnél, de annyira nem is búsongtam ezen.

Ellenben nagyon vártam az ANNIHILATORt, Jeff Waters megújult felállású (mily meglepetés!) csapatát, hiszen a 2 évvel ezelőtti bécsi koncertjük újból megvett a zenéjüknek, ismét rendszeres hallgatójukká tett. Nem mellesleg kíváncsi is voltam, hiszen Padden távozásával Jeffnek újra mikrofon elé kellett állnia, és az előzetes nyilatkozatok alapján ez kétségkívül befolyásolja a koncertprogramba bekerülő dalok választékát. Na, az biztos, hogy nem ismételték a Feast-turné menüjét, és minden tekintetben egy attól erősen különböző koncertnek lehettem részese.

Jeff és az ő kedves gitárja (A kép nem a pesti koncerten készült, bár ezt a pólót viselte ott is a kanadai gitárvirtuóz; a kép forrása: Annihilator Facebook-oldal, Oscar Gil)

Ha már említettem a Scorpionst, nem volt véletlen, a Rock You Like A Hurricane vezette föl a produkciót, majd a King of the Kill-lel robbant a színpadra a kanadai gitárvirtuóz és nemzetközi összeállítású csapata, akik közül mindössze a dobos Mike Harshaw-t köszönthettük ismerősként, a basszust Rich Hinks, a másik gitárt Aaron Homma szólaltatta meg. Mindegyikük vérprofi volt, úgy hangszerén, mint show tekintetében. Engem különösen Harshaw játéka nyűgözött le, a majd' 2 órát hihetetlen erővel és precizitással nyomta végig, és a dobszólója is kiválóra, egyáltalán nem unalmasra sikeredett. Érdemes a figyelemre ez a fiatal zenész, Jeff nagyon jól járt vele. Amúgy az új lemezen, mely 15. a sorban, az ő kettejük játéka hallható.

Ami az előzmények fényében várható volt, Jeff kevésbé tudott a gitárvirgákra koncentrálni, miközben frontemberi, énekesi minőségben is helyt kellett állnia. Így talán szellősebb volt a műsor, azaz több pihit engedtek meg maguknak menet közben, mint amit egy erőtől duzzadó thrashkoncerten elvárnék, kevésbé volt sodró a lendület. Viszont Jeff hangja bőven jó, és frontemberként kimagaslóan teljesített. A közönség hihetetlen lelkes volt az első pillanattól kezdve, és Waters a keblére is ölelte őket, valóban közös élménnyé formálva a táncoló talpaktól billegő hajó gyomrában az eseményt. A helycserés támadásokat végző, vokálokban jeleskedő, fiatal és szimpatikus kollégái előterében dumált (milyenek a kanadaiak…), sztorizott, viccelődött (szerencsésnek nevezte a magyar srácokat, mert ennyire sok szép lánnyal vannak körülvéve) a közönséggel, vezette, dalolásra késztette őket. Nem eredménytelenül. De hát a 25 évnyi repertoárból nem is nehéz, még ha a fent említett szűkítés ténye fönn is áll.

Az új lemezről volt persze a Snap és a címadó Suicide Society, a Feastről a No Way Out, a Set the World on Fire, a W. T. Y. D., a Never, Neverland, még a középszerű Tricks and Traps és a 21 is elhangzott többek között, ahogy az ultragagyi, de persze poénnak szánt Chicken and Corn, ugyanakkor az Ultraparanoia, a Phantasmagoria és a Refresh the Demon nagyot ütött. A végén persze az Alison Hell és a Human Insecticide koronázta meg az estét.

Jeff láthatólag, persze, akkor érezte igazán elemében magát, mikor a mikitől eltávolodhatott és csakis a vérpiros Epiphone Flying V-jét nyúzhatta – én még biztos rátettem volna egy kis kakaót a gitárjára, jobban kiemeltem volna a játékát, mert az önmagában is élmény.

A majd kétórás, 18-20 számos összeállítás nagyon tisztességes és kellemes volt, az előadásmód pedig barátságos és élményteli. Remélem, Jeff beváltja az ígéretét, és hamarosan visszatérnek!

EUROPE IN THE BLOOD TOUR 2015
Annihilator (CAN), Harlott (AUS), Archer (US)
Budapest, 2015. október 19., A38
Belépőjegy ára: 5900 Ft

Bizonyos értelemben történelmi volt a pillanat – már amennyiben 100 perc összesűríthető egy minutába. Az angol RAVEN veterán tagjai ugyanis nem kevesebbet töltöttek színpadon tegnap este, és igazi ’80-as évekbeli klubkoncert-hangulatot varázsoltak a jelenlévő 60 fős „nézősereg” legnagyobb örömére. Ezek a legendásan nem szépfiú küllemű, ízig-vérig fémzene fanatikusok („szögesdrótot esznek, szegecset szarnak”) kifulladásig tolták a bulit, a közönséget egy percre sem hagyva magára, sőt, oly annyira bevontak minket a mókába, amennyire azt csak lehet. Mikor a végén, elhagyva a termet a folyosón haladtam elfelé, a szembejövő csatakos muzsikusok lépteinél csak a levegő után kapkodó lélegzetvételük volt sietősebb…

A 40 éve alakult trió motorjai – a Gallagher tesók (John a basszer énekes és Mark a gitárhős) – jelentős tunningot mutattak. De van is mire verniük a mellüket, hiszen közel sem múltból próbálnak megélni: ezt a bámulatos koncertteljesítmény mellett jól illusztrálja, hogy idén áprilisban új lemezzel jelentkeztek, majd rajongóiknak, a lunatikusoknak kiadták a tavaly rögzített feldolgozásalbumot is erősen limitáltva (Party Killers), de hírüket reprezentálta a The Big Teutonic 4 idei, második EP-je is, amelyen a Kreator Raven-feldolgozása (Lambs To The Slaughter) kapott helyet.

Hogy a bemelegítőnek szánt MAGMA RISE jó választás volt-e, vitatható, persze. Valahogy mindig ők jutnak a szervezők eszébe – jolly jokerként? Az viszont biztos, hogy idevágó, minőségi heavy speed zenekar nincs a honi színtéren. A vágtázó britek zenéjét – ha innen nézem – viszont jól ellenpontozta a belassult muzsikájuk. Közönségbevonzó erejük azonban, a főbandához hasonlóan, nem volt: 35 ember nézte végig a produkciójukat. Ellenben bitang hangosak voltak, és atom hangzással bírtak. Bánfalvi Sándor ismét leiskolázta dobosok hadát, míg a Herczeg–Hegyi gitárpáros ízzel-érzéssel zakatolt és nyújtott. Nem volt kárbaveszett idő meghallgatni őket.

Negyed tízkor aztán színpadra robbant a Raven. Azaz csak robbant volna. Mivel sem John mobilmikije, sem Mark állványra pakolt mikrofonja nem szót, nem szelelt… Fel is háborodtak, dérrel-dúrral letették a hangszerük… na, erre megszólaltak a kütyük. Persze az új lemez nyitójával, a Destroy All Monstersszel kezdtek – őrületes vehemenciával. John jellegzetes falzettjei, sikolyai – kora ellenére – nem okoztak csalódást, de számomra akkor is Mark a nyerő, még ha a bratyója is viszi a show-t egyébiránt. Ez az elhízott, kikopott hajú, röhejes szerelésbe bújt, nagyon is szimpatikus faszi mindent tud a metálgitározásról. Nemcsak a kisujjában, de mindegyikben ott van minden metálriff, és naná, szóló! Nem csak tud, de nagyon akar is – szíve-lelke benne van a teljesítményében. S nem kétséges a fémtemplom alapkő-lerakói közé tartozik.

Hihetetlen, bennem amúgy kétségeket is ébresztő, műsort adtak: nem találok igazán magyarázatot a szerkezetére, ívére – az idős koron kívül, de akkor minek turnéznának. A dalokban és a dalok közé rengeteg közönséghejjegetést, kiállást, leállást, átkötést, intermezzót pakoltak. Az ízlésemnek egy összefogottabb 90 perc plusz 5 számmal jobban megfelelt volna. Ám ehelyett maradt a megfejteni való: hová ment John 45 perc elteltével (pisilni, talán, ezt mondta a tesója, „proszTata”, ugye?), mi szükség volt 70 perc után egy nem túl eredeti basszusszóló-betétre (a többiek addig el, pihenni?), de a számok túlnyújtása nem egy esetben kivéreztetésüknek is bizonyult. (A Raven amúgy is a túlhajtásban bukik el lemezről lemezre, 4 évtized alatt sem alkudtak meg azzal, hogy a kevesebb néha több: minden daluk hegymenet, a heavy metal újbóli megalkotása és mennybemenesztése. Így persze sziszifuszi a feladat, de ez láthatóan nem zavarja őket – az új lemezből is egy bivalyerős EP-t tudnék összeállítani, a 13 szám nagyon fárasztó, nem is annyira erős minden dal.)

Nem kétséges azonban, mindent megtettek, hogy ama történelmi pillanat, márhogy először lépnek föl Magyarországon, emlékezetes legyen. És persze melegen ajánlották az új lemezüket, csakúgy – szép gesztus – az igazán horrorarcú dobos, Joe Hasselvander doom zenekarának, a The Hounds of Hasselvandernek a friss albumát (Midnight Howler), melyen nemcsak az ütős hangszereket kezeli, ráadásul énekel is.

Karlendítések, gitárnyakösszeakasztás rögtön az elején, helycserés támadás, grimaszok, közönségénekeltetés (az elsőlemezes címadóra: Rock Until You Drop), bohóckodások, – és riffek és riffek és szólók és szólók. Na jó, számos dal is elhangzott: igazi, minőségi metáltételek.

Mondhatnám: bárcsak hőskorukban, a ’80-as években láthattam volna őket! De nem mondom, mert most is nagyon élveztem. Újabb 40 év múlva ugyanitt!

EXTERMINATION EUROPEAN TOUR 2015
Raven (GB), Magma Rise
Budapest, 2015 október 7., Dürer-kert, Room 041
Belépőjegy ára: 2900/3900 Ft

Nemhogy nem vallottak szégyent, de a magyar zenekarok sokkal nagyobb érdeklődést voltak képes kiváltani belőlem, mint amerikai műfajtársaik a péntek esti death metal-maratonon.

5 és fél óra death metal egyhuzamban – az ember igazából klotyóra sem tud kimenni… de mégis megoldottam valahogy. Egy régi brand fölélesztésével a Nile lemezbemutató Európa-turnéjának budapesti állomásán 4 magyar death bandát is felsorakoztattak a szervezők, akik a nagyteremben föllépő külföldi zenekarok koncertjeinek átszerelési szüneteibe tolták be a hazaiakat a 041-es teremnek keresztelt közepes nagyságú helyszínen. Még el sem halt az utolsó hang az egyik teremben, már csendült is föl a másikban, csak át kellett masíroznunk. És bízvást állíthatom, a nagyon szép számú közönség élt az alkalommal. Meglepetésemre, de nagy örömömre, sikerült a múltkori fesztivál óta továbbépíteni a középtermet, két fokkal jobb volt a hangzás, eltűnt a visszhang, viszont van még mindig fejlesztenivaló.

A nagyszámú rajongóhad (a nagyterem laza telt ház) megjelenését én a Suffocationnek tudtam be, a New York-i alapcsapat korábban csupán egyszer járt hazánkban (2007 májusában, ugye, a Kultiplexben, ahol a tökünkről is csorgott a veríték), míg a Nile viszonylag sűrűn teszi tiszteletét nálunk, legutóbb 3 éve, novemberben a Kreator és Morbid Angel társaságában, a PeCsában. Szóval a fos idő ellenére minden adott volt egy igazán jó hangulatú mészárláshoz.

Az olasz EMBRYO kellemes félórát prezentált, billentyűvel és groove-okkal megtámogatva, de én elég jellegtelennek találtam az általam csak „hangos rockzené”-nek titulált muzsikát. Zúzni zúznak, de nincs, ami kiemelje őket a tucatbandák közül. Én a helyükben a cyber-színezéket erősíteném föl, hasonlóan a honfitárs Sisthemához…

Amikor átértünk a szomszédos terembe a KILL WITH HATE máris levett a lábamról, sokkal, de sokkal pusztítóbbak voltak a nagyszínpados csapatnál. A terem pedig tele volt fanokkal. Akik persze az Extreme Deformity slágerét, az Internalt is komálták. Oldottan, jól nyomták a srácok, nekem ez a rövid klubföllépés sokkal jobban bejött, mint a nyári, Cannibal Corpse előtti vendégeskedés.

Még logós molino sem került a háttérbe, mégis tudtuk, hogy a SUFFOCATION dörög a deszkákon. Pedig hát Frank Mullen posztját a Decrepit Birth-ös Bill Robinson és a Dying Fetus-os John Gallagher után a disgorge-os Ricky Myers töltötte be, aki épp be volt rekedve, a konfok között el-elcsuklott a hangja. Terrance Hobbs és Guy Marchais gitárosok legalább szilárd pontok, és 2004 óta a sokfelé játszó Derek Boyer is ismerős volt, Kevin Talley, ha ő volt, a rövid séróval nem nagyon ismertem föl, játéka meg rendben volt. Nagy volt az örömködés színpadon és színpad előtt is. Hangproblémái ellenére Myers próbált kommunikálni a közönséggel is, még ha kicsit rutinszerűen is. Jó melegük lehetett odafönt, mert törölköztek folyamatosan, de hát oda is tették magukat – a régi és újkori dalok szépen simultak egymáshoz. Intenzitásban nagyok voltak.

Jó rég láttam a szegedi GRAVECRUSHERt, vártam is őket rendesen. Nem is csalódtam bennük, ráadásul Lévai Balázs igazán karizmatikus frontember, aki már az elején elcsípte a közönséget, és nem eresztette, a kezében tartotta végig az irányítást, megkövetelte a figyelmet. Még a soraikba is leugrott egy kicsit üvölteni… Mivel a halasi Jack dobosa, Ecsédi Dániel aka Mutilator itt is ütős, talán mondanom sem kell, dózeroltak kíméletlenül, a gitárosok átéléssel nyomták a két szélen, míg langaléta termetével és basszuskezelésével Hanyi Tibor messze kimagaslott.

Már kiöntött a Nílus, azaz ment a NILE, mikor átcsekkoltam a nagyterembe. Érdekes, hogy fél tucatszor láttam már őket, de még mindig más fiatal basszergyerekkel, aki ráadásul vokálban is besegít. Besegít, mert a Nile tkp. 3+1 felállású banda, Kollias, Sanders és Toler-Wade triója a konstans, a többi változó. Kellemetlen intermezzóként a második számot Sanders nélkül nyomták le Dallasék, ugyanis a szőke gitárhéró hangszerével zűr akadt, a problémát pedig a szám végére, a szólórészre sikerült csak orvosolni. Innentől azért rendben mentek a dolgok, talán túl izgalommentesen is, legalábbis számomra, aki nem vagyok nagy kedvelője az utóbbi lemezeknek. Olyan magasra tették korábban a lécet az Annihilation of the Wickedig bezárólag, hogy azóta mintha csak kotornák a zenefolyamuk medrét, nem pedig újabb irányokba állítanák. Így hát az augusztus végén megjelent What should not be Uneartheddel sem vagyok teljesen egy hullámhosszon, ezért mikor rádöbbentem a profi show alatt, hogy tkp. unatkozom, megragadtam az alkalmat, hogy intézzem a saját folyóügyeimet… Negyed óra múltán (volt ám kávé, kóla, cigi is, meg baráti csevej) épp jókor érkeztem vissza, mert az Annihilationről jött a tétel. Sandersék azért nagyon tudják, mi kell a népnek, és milyen tálalásban, mindent meg is tettek a sikerért, és véget nem érően pacsiztak az első sorokkal. Az nálam azért mindent vitt, mikor zárásként a Black Seeds of Vengeance vokáljaihoz följött a színpadra segítségnek az Embryo énekese, valamint Derek Boyer. Szép gesztus volt, és koncert+!

Még csak fél 11 volt, a főzenekarok pedig már végeztek is. Ám a közönség nagyrésze legalább ennyire kíváncsi volt a fővárosban ritkábban látható/hallható zalalövői és „mindenhonnani” (Hajnali Sándor megjegyzése) death metalra.

Hazánk legrégebbi folyamatosan létező death metal (immár) ötösfogata az AGE OF AGONY idén 20 éves. A jeles jubileumot majd Télapókor a Neverheard Distro szintén jubiláló, 10 éves szülinapi partiján tartják meg a Showbarlangban. ám most is parádés koncertet prezentáltak. Pápai Kálmán énekest soha eddig nem láttam ennyire fölszabadultnak, a közönséggel is kontaktált, igazán elemében volt. A hangszeresek pedig „tolták a tankokat”, gyalultak irgalmatlanul – a hangzásban itt volt némi gixer, a gitárok kissé titkosultak és tompán szóltak… De ez nem vált élvezeti értéket csökkentő tényezővé.

10 minutes to Midnight – kezdődött a GUTTED szeánsza. És még mindig vagy 100-an álltunk a nézőtéren, Hajnali Sándor nem is győzte megköszönni a tisztes helytállást a publikumtól, hogy ily késői órán is ennyire kitartó. A Guttedért persze megéri. Mert bivalyérős muzsikát tolnak, magas minőségben. Drótos Gábor pedig figyelemreméltó szólókkal spékeli meg a dalaikat. Mondjuk, az extrém időpont miatt picit lazábbra vették a szigort – hiába, én is egy izzadt zokni állagát kezdtem fölvenni a napi robot, majd a több órás halálközeli élmény mián –: Sanyi sokat beszélt, ami nagy öröm számomra, mert ő a metál humornagykövete: ezúttal is tinci-táncira invitált folyamatosan, hogy ne azt nézzük, mi zajlik a színpadon (semmi), hanem tomboljunk a nézőtéren. Sokszor ivott az egészségünkre, és a társak, különösen a dobos Tamás Sándor annyit törölközött, mintha állandóan a zuhany alól lépne ki. A cájgja egyébként, szinte végig, szó szerint szétesett. Volt egy éberkómás kedves néző is, aki színpadra hágott és ott zúzogatott egy dal alatt, ám őt Sanyi később visszasegítette a helyére. Aztán persze, ahogy ígérte, maga is beszállt a táncba, azaz leszállt a színpad elé… Nem térhetek ki afeletti álmélkodásom említése elől, ami mindannyiszor elkap, mikor a Gutted szerzeményeit hallom: lenyűgöznek. Most pedig jól is szóltak. Nem kérdés, hogy a debreceni Full of Anger fesztivál budapesti kiterjesztésén ismét ott a helyem.

Hazafelé, vezetés közben, levezetésnek az új Slayer-album, a Repentless („megbánástalan”) bömbölt. Tökéletes éjszaka volt.

UNDEAD 2015 FESZTIVÁL
WHAT SHOULD NOT BE UNEARTHED EURPOE TOUR 2015
Nile (US), Suffocation (US), Embryo (I)
Gutted, Age of Agony, Gravecrusher, Kill With Hate
Budapest, Dürer-kert, 2015. szeptember 25.
Belépőjegy ára: 5000/5500/6000 Ft

Totálisan meglepett, mennyien jöttünk össze a kis klubban, én 50 főre számítottam, de telt ház volt, kb. 150 lelkes rajongó, akik nem átallottak dalszövegeket is énekelni, miközben meleg fogadtatásban részesítették nemcsak az ukrán, de a svéd zenekart is. Ráadásul a fiatalabb korosztály képviseltette magát leginkább a csütörtök éjjeli koncerten – úgy látszik, lemaradtam valamiről.

Azaz majdnem. Most nem. Tavaly októberben, mikor a Rocktogonban lépett föl a kijevi trió három magyar zenekar társaságában (Ex-Creations, Mongooze, Vicious Panda), csak szemeztem az esemény kiírásával, ám végül otthon ragadtam. Idén viszont a februárban megjelent 3. Stoned Jesus-album, a The Harvest hallgatása után ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy mindenképpen ott legyek fültanúként, ha föllépnek itthon.

Az előzetes belehallgatás után a KARAUL koncertjét eleve ignoráltam, a BURNING FULL THROTTLE föllépésnek pedig csak az utolsó számára tértem be a pincemélyre, mivel sürgősen meg kellett osztanom koncertjáró társammal a Közel-Kelet és Közel-Magyarország aktuális politikai és civilizációs betegségéről a véleményünket. A hangulat mindenesetre már akkor magas hőfokú volt. A kétlemezes és szimpatikus tagságú BFT road musicja kellemesen előolajozta a fülkagylóinkat.

Hiába futottam át előzetesen a borlängei négyes legutóbbi albumán (Trails & Passes, 2014), a GREENLEAF muzsikáját illetően tkp. szűzen álltam a színpad előtt. De az új basszusgitáros is így volt ezzel, legalábbis a föllépés tekintetében, Hans Fröchlich basszer – kockás ingében, Eddie Veddert idéző kinézetével – is most debütált (Bengt Bäckét váltva a négyhúroson). Ám a prímet a baseballsapis, lapátszakállú, gyönyörű és férfias hangon daloló Arvid Jonsson frontember vitte, míg a dallamokat a szintén nagyszakállú Tommi Holappa szolgáltatta a gitárján. Zenéjüket a svéd garázsrockba oltott Blues Brothersként tudnám jellemezni, épp hogy John Belushi és Dan Aykroyd nem táncikált ott. Máskülönben meg afféle heavy blues kategóriával illetném őket, ha skatulyázni kellene, de nem kell! Egy pár sor erejéig még a SJ gitáros frontembere, Igor is a mikrofon mellé állt, de hangjának korlátai Jonssonéhoz képest kirívóak voltak. A hangulat azonban nem szenvedett csorbát, sőt fokozódott!

Igor, Szergej és Viktor – a kijevi betépett krisztus triója 11 előtt startolva kezdte meg pszichedelikus stonerkedését, a közönség nagy-nagy örömére. Belassult elszállások, lüktető basszus, cirádás gitárprüntyik adják a STONED JESUS jellegét. Némi Sabbath, némi Zep, csippetnyi Karma To Burn, Sleep stb., de inkább puritánba ojtva, semmi sallang – én mondjuk jobban csípem, ha többet virgázik a gitár, de ennek is van hangulata – hangulatjavító hatása meg főleg. Míg a svédek vidámságot hoztak, az ukránok az álmodozást erősítették. Nem is mehettek le a deszkákról ¾ óra multán csak úgy, talán a koncert legjobb tételével búcsúztak ráadásként (számcímet hiába vársz tőlem…). Igor pedig „köszönöm szépen! szia!”-val!

Éjfélre véget ért a móka, senki sem mondott csütörtököt.

THE SECOND LEG OF THE HARVEST RELEASE TOUR
Stoned Jesus (UA), Greenleaf (S)
(Burning Full Throttle, Karaul)
Budapest, KVLT, 2015. szeptember 17.
Belépőjegy ára: 2000/2500 Ft

Emelje föl a kezét, aki tudja, kicsoda is Pancho Tomaselli! Nem látom, hogy bárki is nyújtózkodna. A Gerry Nestler név mond valakinek valamit? Senki? Na, jó. Dave Lombardo? Ahá, mindenki… És hányan jöttek azért, hogy a Philm zenekart meghallgassák? Hogy érted, hogy hogy értem, milyen film? Ja, hogy kit érdekel? Slayer, Slayer! Értem, köszönöm.

Miközben éppen az új Iron Maiden–Amorphis–Slayer-lemezek háromszögében kapkodom a fejem, bővelkedve az élvezetekben és kétségekben, nagy nehezen előbányászom a két Philm-lemez hangfile-jait is, amiket megjelenésük ideje óta képtelen voltam újra meghallgatni. Kb. hangfüggöny-értelmet tulajdonítottam nekik akkor, semmi igazán emlékezetes, maradandó, csupán az a benyomás, hogy nem túl fülbarát az énekhang és experimentális, eklektikus a stílus. Ja, és a tavalyi Fire from the Evening Sun egy-két fokkal erősebb, mint a 2012-es Harmonic. Ugyanakkor a kategóriájában bőven van jobb.

De tényleg, kit érdekel a Philm, ha nem Lombardo üti a ritmust? Így legalább idén, ha részletekben is, de láthatom a Slayer még élő tagjait (hiszen november 7-én Bécsben zúzunk!; amúgy Bostaph is király!). Meg élőben hátha érdekfeszítőbb ez a lazulós, inkább a zenei kalandozást preferáló trió. Esemény-jelleg, na! Touch and go!

Kifejezetten örültem a WMD jelenlétének, manapság már nem jellemző, hogy külön értük elcammogjak egy koncertre. Miközben meg nagyon várom, hogy valami új hanganyaggal megörvendeztessenek. Ezen a fellépésen nyilván máshova esett a hangsúly. Érezhetően jelentős nyomás helyeződött a nyolctól kilencig a színpadon zenélő srácokra. Részben, ugye, egy világsztár, egy istencsászár követi őket a deszkákon, aki évtizedek óta dobosok ezreire van hatással. Részben pedig részben voltak – nélkülözni kényszerültek két tagjukat is, Szabó Viktor gitárost és Eszenyi Imre basszert, utóbbi posztját betöltötték (sajnos nem tudom, hogy hívják az illetőt) ugyan, s az egygitáros felállást sem szenvedte meg a műsor, legalábbis a hallótérből nem volt vészes. Sorjáztak a jó kis WMD-klasszikusok, a mintegy 100 fős, lazán álldogáló közönség pedig tisztelettel hallgatta őket. Csupán épp a búcsúra csúszott be valami gikszer, a samplerrel akadtak gondok, így némi próbálkozás után anélkül nyomták a megbolondított death metalt.

Mindig tanul az ember. Én például egy életre megtanultam Nestler és Tomaselli urak nevét – mert a Philm gitáros-vokalistája és basszere művésze a hangszerének, és bitang jó, brutális koncertet nyomattak Lombardo mesterrel karöltve – tán még a lemezeket is előveszem újra, sokkal nagyobb figyelemmel. A PHILM zenészei szó szerint felsorakoztak, a színpad szélére egy vonalba, Lombardo cucca középen, elért a peremig. Rendezői balon azt Apeyra hajazó testvékony, kóc-móc Nestler tökig eresztett gitárral, jobbon az előbb baseballsapiban, majd nélküle brillírozó Tomaselli. Az egész, talán ha 65 percig tartó móka olyan volt, mintha Lombardo végigdobszólózta volna, amire a két szárnysegéd pedig rátette volna az experimentális-improvizatív flow-t. Nem vagyok dobos, értő sem, mit tudom én, hogy 28/13-ok voltak-e, kit érdekel. Mennydörgésszerű robaj, ezerszínű robbanópetárdák voltak, elmosódottan látszó dobverők, hatalmas koncentráció. Megspékelve Nestler penge éles és mocskosul nyers gitárhangjaival, Tomaselli szolisztikus basszusfutamaival, önálló betétjeivel. Igaz, Nestler valódi antihanggal rendelkezik, azaz nincs neki hangja, üvölt, kántál, suttog, majd kiköpi a tüdejét, de egy idő után megszokja az ember, még be is jön. Mert odateszi magát, látszik, hallatszik. Ahogy mindenki a bandában.

Kegyetlen hangosan, brutálisan, brutális tisztasággal szóltak, és a legfontosabb: érzelmeket keltettek, a dalaik életre keltek, tehát működik a dolog (az uccsó szám olyan volt, mintha az Aggteleki cseppkőbarlang ébredt volna tudatára…): ez az ezernyi zenei műfajból összegyúrt, de alapvetően a keményebb fajtából egybepréselt jazzpunkprogmetal. Nagy élvezet volt hallgatni, ahogy az alaposan felduzzadt számú közönség – lehettünk vagy 300-an – is lelkesen éltette a csapatot. Ez már a Philmnek szólt, nemcsak Lombardónak, nem a Slayernek…

Már a színpadról elköszönőben invitáltak mindenkit a merchpulthoz, vásárolni, dedikálni, kezet fogni. A zenei nagyságokkal, az underground hőseivel. Touch and go!

Philm (US), Watch My Dying
Budapest, A38, 2015. szeptember 9.
Belépőjegy ára: 2500/3500/4500 Ft

Tanárki Józsefnek

Szilárd elképzeléssel érkeztem a hagyományteremtőnek szánt fesztivál helyszínére a tekintetben, kiket is szeretnék megnézni az éppen tucatnyi zenekar közül: a nyírbátori Drow, a szegedi Fall, a budapesti Gyász, a kiskunhalasi Jack (igen, tudom, csupa egy szótagú bandanév), valamint a lengyel Soundfear szerepelt virtuális listámon. Az őszi koncertjáró szezonom nyitányán a szervezők mintha csak nekem akarnának kedveskedni, a felsorolt zenekarokat – a Gyász kivételével – egy színpadra/terembe sorolták, nevezetesen a Deathstage-re (aka Dürer kisterem).

A Nadirral közös split CD révén ismerős DROW arcpirítóan gyér számú közönség előtt nyomta a Pantera/Down-inspirálta muzsikáját, amit a frontember Szabó Szabolcs a szívére is vett kissé, tamáskodva azon, hogy Budapesten sem fenékig tejfel a metal underground bandák sorsa. (A Doomstage elé átvándorolva ezidőtájt szintén majdnem üresen kongó teremben tevékenykedtek az illetékes sludge/drone aspiránsok.) Mindenesetre a nyírbátori „pokolból” erőt merítve kerek műsort adott a négy főre apadt csapat, a magára maradt gitáros (Lehó) még szólóra is ragadtatta magát a záróként előadott „legeslegújabb” számban. Nincs híján az élvezeti értéknek a Drow muzsikája, még ha 25-30 éves recept alapján dolgozik is, de semmi igazán kiugró nincs a produkciójukban. Jó kis klubzene péntek esti sörözéshez.

Nem úgy a rákövetkező vendég. Szuggesztió, agresszivitás, súly. A lengyel SOUNDFEARről soha korábban nem hallottam, de koncertjük után ma már kora reggel bújtam a netet, kik is ők, s mit tettek eddig az emberi faj üdvére. A basszusgitár nélkül kiálló négyes valamiféle extrém metált nyom, disszonáns hangzásokkal, ahonnan nem is hiányzik a bőgő, mert elég mélyre hangolt a két héthúros. A groove-okban is gazdag brutális zenét, aminek alapjait a minimál szerkón is durván aprító dobos adja, Szymon énekes hatásos elmebeteg előadásmódja koronázza meg. (A banda Fb-oldala két énekest említ, egyiket tehát most nélkülöznünk kellett.) Üvölt, süvölt, acsarog, dühöng, fetreng, ugrál, ha kell. Szép számú közönség előtt mindezt. Mivel, mint megtudtam, az azték kultúra tematizálva vagyon szövegeikben, a rituális előadásmód sem állott tőlük távol. Szymon a dél-amerikai indián kultúra motívumaival mintázott kerámiakoronggal a kezében tartott szertartást, a többi tag hathatós támogatásával. Meggyőző volt. Érdemes begyűjteni frissen megjelent, korábbi kiadványaikon szereplő dalaikat összegyűjtő Aztlán című CD-jüket.

Az eredeti műsorrendben a JACK előzte volna a lengyelek fellépését, de Vatai Levente két szám közti konfjaiból következtetni lehetett rá, hogy a csere okai a magyar–román Eb-selejtező miatti útlezárások, és az emiatt keletkező forgalmi dugóban keresendők, amiért később értek a vártnál a Városligethez. Nem számít, mert olyan kiváló hangversenyt produkáltak, hogy koppant az állam. No, persze, korábban sem csalódtam bennük. A Neurosis címmel ellátott új nagylemezük már itt van a kanyarban, és már nagyon várom, hogy hallhassam – jó kis előzetes volt tőlük ez a fellépés. Dani dobos most is kétségbeejtően fantasztikusan ütött, Levi pedig agyahagyottan hozta a crustcore/grindcore előadásmódot, belemászott-üvöltött a közönség arcába, amitől a színpad előtt, ahol maga is mozgott, őrületes „punk mozgalom” alakult ki. Egy lelkes úriember többször is lebukfencezett a színpadról, hányta-vetette magát a földön, látszatra (imitálta, hogy) kiverte Levente farkát, majd földre vitte a dalnokot (Levi nem hagyta abba az üvöltést), később a monitorládát is meghágta, közben többen is karlengetve pogóztak. Volt hangulat. Az ultragyors durvulatok mindig elképesztenek, mire rásimul az agyam a témára, már vége is a számnak, feszkót okozva ezzel, de pozitívat, s kreatívat, ha szabad ezt mondanom.

Betérve a Stereochrist koncertjére, elsősorban az tűnt föl, hogy fölgyorsult Makó Dávid Freddie Mercuryvá válásának üteme, másodjára pedig az, bár domborodnak az énekes nyakán az erek, a hang nem jön le a színpadról, hála a keverőpultnál üldögélőnek.

Régóta kíváncsi voltam a szegedi FALLra. Molnár Szabolcs gitáros a Sin of Godból ismerős, és ez a bandája sem a nulláslisztbe fingást gyakorolja. A mosolyt csak a végzetesen tompa hangzás törölte le a képemről, hallgatva az ötöst. Érthetetlen, hogy míg a Soundfear és a Jack príma hangzással bírt, addig őket mintha vízFall mögül hallottuk volna. Miközben annyira sűrű és komplex témákat vonultattak föl, hogy nézni is öröm volt (így pláne, főleg nézni). Ezért sem ítélkeznék most az énekről, amiben a mélyebben bugyborékoló, öblösebb orgánumot részesítem előnyben, mert vokál is némileg torzan, nyomottan hangzott. A Chris Barnes-os hat láb mélyről jövő blackes sikonyák nem jöttek be ebben a kontextusban. „A következő számunknak nincs mondanivalója – konferált a színpad előtt fel-alá járkáló Kovács Zoltán Frigyes, mosolyt csalva társai arcára, majd így folytatta –: arról szól, mennyire jó baszni… egy friss hullát.” Egészségére! – egy klasszikus toposz mindenesetre. Szélvésztempójú, technikás death metaljukat, remélem, legközelebb a megfelelő hangosítással követhetem, mert hallatszik azért, rengeteg energia fekszik a dalokban. (A fordított keresztes mikrofonállvány többfunkciós volta – söröspohártartó is egyben – elég ironikus volt…)

A nemrég létező GYÁSZtól csupán egy próbatermi felvételt hallottam korábban, de Csala Bertalan frontember személye, korábbi énekesi teljesítménye (l. Bornholm, Harvester) erősen latba esett, hogy megsasoljam doom-ténykedésük. Az élvezeti értékből nagyban levont, hogy a fellépés helyszíne annyira visszhangos, hogy tkp. az echót hallottam főleg, nem a zenét magát. (Egy akvárium, doboz, siló – középtájt említett hasonlat Borsó barátomé, utóbbi az eradicationös és Vale of Tears-es Tanárki József szájából hangzott el.) Az biztos, hogy visszamentek egészen a Sabbath-hoz inspirációért, Berci pedig igazán karakteres és rutinos frontember. Ám! Ami a dobokat illeti: üdítő látvány a megemelt kisszéken a hölgy, Móki, aki láthatóan élvezettel – még ha elég (nagyon!) darabos mozdulatokkal is – püföli a cájgot, de bájos amatőrizmusa túlságosan eltereli a figyelmet magáról a zenéről, ezért a továbblépés érdekében mindenképpen javallott az intenzív dobsuli.

Tétova kísérletem, hogy a The Wedding at the Slaughterhouse műsorát is lefüleljem, már a beállásnál kipukkadt lufi lett, elsősorban a fáradtságom okán, de a végső lökést a színpadi látvány adta: az egyik gitáros  fehér csukája és mackónadrágja elvakított. Nem metál, irány haza!

DOOM YOU TO DEATH FEST
Drow, Soundfear (PL), Jack, Fall, Gyász,
Stereochrist, Wall of Sleep, Sentio Ergo Sum, Torn From Earth, Purulent Rites, Her Highness, The Wedding at the Slaughterhouse
Budapest, Dürer-kert, 2015. szeptember 4.
Belépőjegy ára: 2000/2500 Ft

Két négylemezes zenekar közül az egyik világhírű, a másik magyar. Mindkettő kitűnő koncertet adott tegnap este a fővárosi állóhajó nagytermében, a kentuckybéli Edmontonból érkezők egyenesen elsöprőek voltak.

Egészen májusig csak úgy távolról, szőrmentén követtem a budapesti Nadigrágok, a THE TROUSERS körüli történéseket, fél füllel hallgattam a zenéjüket is. Ám a legújabb opusz, a Mother of Illusion egészen elkapott, jóféle muzsikát rejtett, amiben a ’70-es évek rockja (The Rolling Stones, Led Zeppelin, Stooges) keveredik a ’90-es évek második felének svéd garázsrockjával (pl. The Hellacopters). Igazi erejüket azonban egy koncerten mérhetem csak le, gondoltam, s amikor megtudtam, hogy ők lesznek a Black Stone Cherry fellépésének vendégzenekara, repestem az örömtől – kettőt egy csapásra, számomra ők voltak a legideillőbb banda erre az estre: minőségi, aktuális lemez, nem teljesen azonos stílus- és hangzásvilág, mégis passzol.

A fél kilenckor színpadon termett budapesti zenekar nem is okozott csalódást, az akkor már gyűlő, egyre csak gyűlő közönség előtt (telt ház, ugye). Háromnegyed órás szettjük kiválóan demonstrálta, miben és mennyiben erősek. Az járt a fejemben, hallgatva őket, hogy ha netán 20 évvel korábban lennénk, akkor Paul King 120 Minutes című MTV-s műsora révén mekkorát tarolna a csapat Európa-szerte… Mindenesetre beleadtak apait-anyait, ám a rendelkezésükre álló szíjnyi terepen, amit a már fölpakolt BSCh-cuccok hagytak nekik, mozgás tekintetében jobbára csak Kőváry Zoltán énekes-gitáros engedte el magát, aki hol Exploreren, hol Flying V-n nyomta a rock and rollt. Az új lemez dalain (pl. Buckley Funeral Home, Historical Route) kívül játszottak a 2010-es Soul Machine-ról és a 2013-as Freakbeat lemezről is, ám a r’n’r mellé, híven a svéd vonalhoz is, jócskán merítettek a punkból, erre a záró tétel volt a legjobb bizonyíték, amikor is a Sex Pistols Pretty Vacantját nyomták el sajátos stílusukban. Itt Zoli még Rotten hangi modorosságát is megidézte, nem kevés sikerrel. Ha még karakteresebb (jobban felismerhető) lenne az orgánuma, és a banda többi tagja kevésbé fogná vissza magát (értsd szakkifejezéssel élve: fölszántanák a színpadot), még átütőbb lenne a produkciójuk.

Pont, ahogy a háromnegyed tíz magasságában attakoló BLACK STONE CHERRYé, akik egyszerűen az arcunkba másztak pillanatok alatt. Noha sok buzdítás nem kellett a közönségnek, hiszen már jó ideje harsogta a zenekar nevét. A rövid hajra váltott Ben Wells gitáros és a basszer Jon Lawhon rögtön a kontrolládákon teremtek, pörögtek-forogtak, ugrabugráltak folyamatosan, helycserés támadásaikkal olyan dinamikát kölcsönöztek az amúgy puritán színpadra, amire, nem először jegyzem meg, egy magyar banda aligha képes. A dobos John Fred Young pedig jószerint állva csépelte végig a koncertet, de olyan elánnal, „hogy nézni is tereh”. És mindjárt 3.-ként jött a Me and Mary Jane! Bár mindegy, mert a nagy-nagy slágerek mellett vannak „pusztán” nagy slágereik is. A blues, southern rock, country, hard rock és metal mellett ráadásul zenei poénok sorozata idézte meg a jazzt is – egy percre nem unatkoztunk! Persze a Chris Robertson torkából előtörő hang már maga egy csoda, érdekes és izgalmas illeszkedése a vokálokban amúgy is gazdag muzsikájukra pedig kolosszális. (Az első két lemezes Life of Agony úszott be összehasonlításként a képbe nálam, de míg Caputónak inkább síri árnyalatú a modulációja, addig Robertsoné mindig pozitív kicsengésű, életvidám – ahogy kinézetre is, a kockás ujjatlan ingében, piros-fehér baseballsapkájában (remélem, nem lesz belőle Fred Durst-féle őrület), kivarrt karjaival, mintha épp egy kamion vezetőfülkéjéből ugrott volna le egy cseresznyés pitére. Ugyanakkor úgy szólózik a gitárján, hogy magad alá rosálsz a gyönyörűségtől. Ahogy tette ezt a minden nóta szövegét kívülről fújó közönség akár a Blame it on the Boom Boom, akár a Bad Luck & Hard Love került terítékre.

Már a The Trousersnél is föltűnt, mennyire szépen szól a cájg, arányosan és hangosan, a Black Stone Cherrynél sem volt ez másként, ami üdítő módon tette fokozottan élvezhetővé a basszuskiállást, vagy akár a tréfásan egyre halkuló jazz-blues jam betétet. Az 50. percben a zenekar ¾-e levonult és a dobok mögött ülő Youngé lett a főszerep, aki előbb a dobverőkkel csépelte a bőröket, majd miután beadta a közönségnek azokat, a tenyerével és az öklével ütötte-verte a hangszerét – még jóval a tűrhetőség határain belül!

A húrosok visszatérését követően már érezni véltem a fáradtság jeleit a bandán, no, de nem a közönségen. A lelkesült tömeg szerintem elég csalódott volt, mikor ráadás nélkül kellett „elbúcsúznia szeretteitől” a 70. perc környékén.

Mindazonáltal nem csak a kánikula miatt hatott frissítőként ez az energiabomba-koncert. Még most is cseng a fülem… a fülembe csengenek Robertson szavai, hogy hamarosan visszajönnek… így legyen!

Black Stone Cherry (US), The Trousers
Budapest, A38, 2015. augusztus 10.
Belépőjegy ára: 3200/3800 Ft

A remek nyári koncertfelhozatalból a Dürer-kert igencsak kivette a részét (Elder, At the Gates stb.), a sorozatnak az AGALLOCH első magyarországi koncertje jelentette a megkoronázását. Vitán felül nagy hatású zenekarról van szó, az ezredforduló táján ők kezdték először vegyíteni a black metalt neofolkos elemekkel, nemsokára pedig zenekarok garmadája kezdte el játszani a „cascadian black metalt”. A black metal ezen ágából teljességgel hiányzik a sátánista ideológia és az erőszakra/pusztításra épülő tematika, jellemzően a vad, érintetlen természet fenségét próbálják művészetükkel közvetíteni a főleg az USA északnyugati államaiból (Oregon, Washington) származó zenekarok.

Persze ez roppant patetikusan hangzik, de a portlandi Agalloch zenéje valóban rendkívüli hangulat, misztikum szempontjából. Diszkográfiájuk igen változatos, a nagylemezek mindig metal alapúak, a köztes kislemezeken, EP-ken azonban elkalandoznak neofolk, ambient irányokba is. A zenekar az Ashes Against the Grain című harmadik lemezt (2006) követően kezdett el intenzívebben koncertezni, Európába ritkán jutottak el, én már le is tettem róla, hogy valaha láthatom őket. Köszönet illeti az Emptiness Bookingot, hogy egy nappal a Brutal Assault-os fellépés előtt sikerült elhozni őket hozzánk is. Eredetileg a koncert a kisteremben került volna megrendezésre, rendkívül pozitív fejlemény volt, hogy a nagy érdeklődésre való tekintettel átkerült az esemény a nagyterembe. Pozitívumként fogtam fel azt is, hogy a közönségben nagyon sok volt a fiatal, akik max. óvodába járhattak a Pale Folklore idején.

A nyitó francia CROWN számára nem indult jól a turné, egészségügyi problémák miatt kihagyni kényszerültek az első hat állomást, szerencsére a magyar koncerten semmi negatív utóhatás nem volt érzékelhető. A zenekar stílusát talán az industrial doom/sludge jelzővel lehetne jellemezni. Lemezen a dallamos ének és postmetalos témák árnyalják a képet, a koncerten viszont az indusztriális elemek domináltak, mindenesetre nagyon változatos és élvezetes volt az összkép. Legtöbbször a Godflesh, illetve a Cult of Luna ugrott be a számok hallatán, de voltak gyorsabb, zúzosabb részek is, black metalos üvöltésekkel megtámogatva. Már Natron című idei lemezüket hallgatva is feltűnt, hogy a lassabb részek nem alibi jellegűek, és a dallamos énektémák is rendkívül kidolgozottak, szerencsére élő előadásukkal sem volt gond, ahogy a kristálytiszta hangzással sem. A színpadon a füstgép és a vörös fények domináltak a fullasztó hőségben, ami rövid időn belül pokoli hangulatot eredményezett. Ezt csak fokozták az ipari, sci-fi jellegű effektek, zörejek, valamint az egészen fantasztikus hangzású dobgép néhol ostorcsapásra emlékeztető ütemei. Kellett egy kis idő a produkció befogadásához, de egy percig sem volt unalmas a koncert, manapság úgyis hiányt szenvedünk a jó industrial zenekarokban.

A szünetben szerencsére kinyitották az ajtókat és beindították a nagyterem ventilátorát, így a főzenekar koncertje alatt már nem volt pusztító a hőség, ez nem is illett volna a kék fények dominanciájához. A füst persze maradt, John Haughm (zenekarvezető, gitáros) még füstölőket is meggyújtott az intro alatt, amiknek illatát végig érezni lehetett a légmozgásnak köszönhetően. Ismertetők alapján a régebbi koncerteken még nem volt nagy rutinja a tagoknak, ezért a hosszú, összetett kompozíciókat közel sem tudták lemezminőségben előadni. Mára már nyoma se maradt bizonytalanságnak, intenzív, precíz és szenvedélyes volt az előadás, többekkel ellentétben nekem a hangzással sem volt problémám, bár az ének lehetett volna egy kicsit hangosabb és tisztább. Fontos megjegyezni, hogy az együttes a kezdetek óta változatlan felállásban játszik, egyedül a doboknál történt változás 2007-ben Aesop Dekker személyében, aki a színtér neves egyénisége, itt is élvezetesen játszott.

A turné a The Serpent & the Sphere album dalaira épült, de szerencsére a klasszikus korai lemezeket sem hanyagolták. Az állomásokon volt egy kis variáció a régi daloknál, mi mindkét Pale Folklore-os számot hallhattuk, cserébe viszont az Of Stone, Wind and Pillort nem játszották. Ez a szett jelentette számomra a koncert csúcspontját: a Hallways of Enchanted Memory – The Melancholy Spirit – …and the Great Cold Death of the Earth trió életre szóló élményt jelentett, csodaként éltem/éltük meg, hogy hallhatjuk ezeket a dalokat. A zenészek nagy beleéléssel, szimpatikusan játszottak, nagy kommunikáció nem volt a közönséggel, de Haughm a köszöntésnél elmondta, hogy régi vágya teljesült azzal, hogy zenekara végre eljutott Budapestre. Természetesen játszottak a közönségkedvenc Ashes Against the Grainről (ami szerintem pont a leggyengébb lemezük), valamint a Marrow of the Spirit albumról is, amivel a játékidő 2 óra(!) fölé kúszott fel. Fantasztikus koncert volt, számomra körülbelül olyan jelentőségű, amikor az Ulvert vagy a Skepticismet sikerült először látnom. Nagyon várt események előtt mindig van az emberben egy kis félsz, hogy vajon beteljesednek-e az elvárások, ez a koncert most magasan túlszárnyalta azokat.
SILENCER

Számlista: The Astral Dialogue, Vales Beyond Dimension, Limbs, Ghosts of the Midwinter Fires, Dark Matter Gods, Hallways of Enchanted Ebony, The Melancholy Spirit, …and the Great Cold Death of the Earth, Into the Painted Grey, Falling Snow, Plateau of the Ages

SERPENS IN CVLMINATION EUROPEAN TOUR MMXV
Agalloch (USA), Crown (F)
Budapest, Dürer-kert, 2015. augusztus 5.
Belépőjegy ára: 2900/3600 Ft

Nem győzőm hangsúlyozni, és örülni neki, mennyire sokat profitálhat a rajongó a zeneipar jelenlegi átalakulásából, hogy a zenészek mindinkább rákényszerülnek a sűrűbb turnézásra, fellépésekre. Mert anélkül felkopik az álluk – vagy még úgy is. Igyekezzünk kihasználni a lehetőséget, mert ugyan most tetőzik, de biztos vagyok benne, nem tart sokáig, kitalálnak valami egyéb megoldást, amire a gatyánk is rámegy majd.

Nos, a CANNIBAL CORPSE is bő nyolc hónapja fordult meg nálunk, most ismét jöttek, hogy legyalulják az agysejtjeinket. Meg is tették a rendelkezésükre álló 80 percben, a 800-1000 fős közönség (+ a hídfő korlátjáról bámészkodók) nagy örömére. Aki már volt CC-koncerten, nehéz újat mondani neki: a zenekar produkciója gyakorlatilag alig verbalizálható önismétlés nélkül, el is gondolkoztam egy pillanatra, hogy régi koncertbeszámolókból ollózom össze ezt patchworkszerűen…

A logós molinó és a dobemelvény előtt négy, hajfüggönye mögé rejtőzködő zenész muzsikál fenomenálisan. Fisher bátyó pedig hol a deszkákat söpri a hajával, hol a térdére támaszkodva propellerezik vele. Itt nincs közönség köszöntés, bármiféle kommunikáció a nagyérdeművel, csak a számcímek behörgése – ahogy a zenekar sem mozdult tapodtat sem a több mint negyed évszázada művelt stílusukban, úgy a színpadon sem teszik meg ezeket a lépéseket, odaszögeződnek a helyükre, csak a nyakuk inog, az ujjaik szánkáznak… Fisher is a koncert második felére enged föl annyira, hogy kineveti az elől tombolókat, két szerencsés pedig félliteres vizes palack boldog tulajdonosa lehet, amit ő dob oda nekik. (Róla is dől a veríték, a könyökéről csurran alá...) Vagy amikor love songként konferálja föl az I Cum Bloodot, és a végjátszmában eszeveszett headbangre, circle pitre, slammelésre szólítja föl a rajongótábort.

De náluk ez a megszokott, az elvárt, nem barátkoznak, a brutális, technikás zenével kommunikálnak, darálják le az embert – aki ezért megy oda boldogan, a vágóhídra. A zenéjükben erő van, nagyon súlyos, amit a jól kevert hangzás is tovább fokozott tegnap, a hangerő is a megfelelő fokon dörgött.

Mivel ez a turné még a tavalyi A Skeletal Domain lemezt népszerűsíti, nem véletlen, hogy külön blokk szólaltatta meg a dalait (Kill or Become, Sadistic Embodiment, Icepick Lobotomy), de egészséges/beteg módon szemezgettek majd’ minden albumukról is, míg végül persze az A Skull Full of Maggots–Hammer Smashed Face–Devoured by Vermin hármassal zártak kegyetlen módon.

Ami külön említésre méltó Webster izgalmas basszusjátékán kívül, az persze O’Brien elképesztő tehetsége, szólómunkája. Én máig nem értem, miért nem őt igazolta állandóra a Slayer… Persze a CC-nek ez nyereség!

EUROPEAN SUMMER TOUR 2015
Cannibal Corpse (US)
(Omega Diatribe, Kill With Hate)
Budapest, Barba Negra Track, 2015. július 22.
Belépőjegy ára: 2990/3990/4990 Ft