Tanárki Józsefnek
Szilárd elképzeléssel érkeztem a hagyományteremtőnek szánt fesztivál helyszínére a tekintetben, kiket is szeretnék megnézni az éppen tucatnyi zenekar közül: a nyírbátori Drow, a szegedi Fall, a budapesti Gyász, a kiskunhalasi Jack (igen, tudom, csupa egy szótagú bandanév), valamint a lengyel Soundfear szerepelt virtuális listámon. Az őszi koncertjáró szezonom nyitányán a szervezők mintha csak nekem akarnának kedveskedni, a felsorolt zenekarokat – a Gyász kivételével – egy színpadra/terembe sorolták, nevezetesen a Deathstage-re (aka Dürer kisterem).
A Nadirral közös split CD révén ismerős DROW arcpirítóan gyér számú közönség előtt nyomta a Pantera/Down-inspirálta muzsikáját, amit a frontember Szabó Szabolcs a szívére is vett kissé, tamáskodva azon, hogy Budapesten sem fenékig tejfel a metal underground bandák sorsa. (A Doomstage elé átvándorolva ezidőtájt szintén majdnem üresen kongó teremben tevékenykedtek az illetékes sludge/drone aspiránsok.) Mindenesetre a nyírbátori „pokolból” erőt merítve kerek műsort adott a négy főre apadt csapat, a magára maradt gitáros (Lehó) még szólóra is ragadtatta magát a záróként előadott „legeslegújabb” számban. Nincs híján az élvezeti értéknek a Drow muzsikája, még ha 25-30 éves recept alapján dolgozik is, de semmi igazán kiugró nincs a produkciójukban. Jó kis klubzene péntek esti sörözéshez.
Nem úgy a rákövetkező vendég. Szuggesztió, agresszivitás, súly. A lengyel SOUNDFEARről soha korábban nem hallottam, de koncertjük után ma már kora reggel bújtam a netet, kik is ők, s mit tettek eddig az emberi faj üdvére. A basszusgitár nélkül kiálló négyes valamiféle extrém metált nyom, disszonáns hangzásokkal, ahonnan nem is hiányzik a bőgő, mert elég mélyre hangolt a két héthúros. A groove-okban is gazdag brutális zenét, aminek alapjait a minimál szerkón is durván aprító dobos adja, Szymon énekes hatásos elmebeteg előadásmódja koronázza meg. (A banda Fb-oldala két énekest említ, egyiket tehát most nélkülöznünk kellett.) Üvölt, süvölt, acsarog, dühöng, fetreng, ugrál, ha kell. Szép számú közönség előtt mindezt. Mivel, mint megtudtam, az azték kultúra tematizálva vagyon szövegeikben, a rituális előadásmód sem állott tőlük távol. Szymon a dél-amerikai indián kultúra motívumaival mintázott kerámiakoronggal a kezében tartott szertartást, a többi tag hathatós támogatásával. Meggyőző volt. Érdemes begyűjteni frissen megjelent, korábbi kiadványaikon szereplő dalaikat összegyűjtő Aztlán című CD-jüket.
Az eredeti műsorrendben a JACK előzte volna a lengyelek fellépését, de Vatai Levente két szám közti konfjaiból következtetni lehetett rá, hogy a csere okai a magyar–román Eb-selejtező miatti útlezárások, és az emiatt keletkező forgalmi dugóban keresendők, amiért később értek a vártnál a Városligethez. Nem számít, mert olyan kiváló hangversenyt produkáltak, hogy koppant az állam. No, persze, korábban sem csalódtam bennük. A Neurosis címmel ellátott új nagylemezük már itt van a kanyarban, és már nagyon várom, hogy hallhassam – jó kis előzetes volt tőlük ez a fellépés. Dani dobos most is kétségbeejtően fantasztikusan ütött, Levi pedig agyahagyottan hozta a crustcore/grindcore előadásmódot, belemászott-üvöltött a közönség arcába, amitől a színpad előtt, ahol maga is mozgott, őrületes „punk mozgalom” alakult ki. Egy lelkes úriember többször is lebukfencezett a színpadról, hányta-vetette magát a földön, látszatra (imitálta, hogy) kiverte Levente farkát, majd földre vitte a dalnokot (Levi nem hagyta abba az üvöltést), később a monitorládát is meghágta, közben többen is karlengetve pogóztak. Volt hangulat. Az ultragyors durvulatok mindig elképesztenek, mire rásimul az agyam a témára, már vége is a számnak, feszkót okozva ezzel, de pozitívat, s kreatívat, ha szabad ezt mondanom.
Betérve a Stereochrist koncertjére, elsősorban az tűnt föl, hogy fölgyorsult Makó Dávid Freddie Mercuryvá válásának üteme, másodjára pedig az, bár domborodnak az énekes nyakán az erek, a hang nem jön le a színpadról, hála a keverőpultnál üldögélőnek.
Régóta kíváncsi voltam a szegedi FALLra. Molnár Szabolcs gitáros a Sin of Godból ismerős, és ez a bandája sem a nulláslisztbe fingást gyakorolja. A mosolyt csak a végzetesen tompa hangzás törölte le a képemről, hallgatva az ötöst. Érthetetlen, hogy míg a Soundfear és a Jack príma hangzással bírt, addig őket mintha vízFall mögül hallottuk volna. Miközben annyira sűrű és komplex témákat vonultattak föl, hogy nézni is öröm volt (így pláne, főleg nézni). Ezért sem ítélkeznék most az énekről, amiben a mélyebben bugyborékoló, öblösebb orgánumot részesítem előnyben, mert vokál is némileg torzan, nyomottan hangzott. A Chris Barnes-os hat láb mélyről jövő blackes sikonyák nem jöttek be ebben a kontextusban. „A következő számunknak nincs mondanivalója – konferált a színpad előtt fel-alá járkáló Kovács Zoltán Frigyes, mosolyt csalva társai arcára, majd így folytatta –: arról szól, mennyire jó baszni… egy friss hullát.” Egészségére! – egy klasszikus toposz mindenesetre. Szélvésztempójú, technikás death metaljukat, remélem, legközelebb a megfelelő hangosítással követhetem, mert hallatszik azért, rengeteg energia fekszik a dalokban. (A fordított keresztes mikrofonállvány többfunkciós volta – söröspohártartó is egyben – elég ironikus volt…)
A nemrég létező GYÁSZtól csupán egy próbatermi felvételt hallottam korábban, de Csala Bertalan frontember személye, korábbi énekesi teljesítménye (l. Bornholm, Harvester) erősen latba esett, hogy megsasoljam doom-ténykedésük. Az élvezeti értékből nagyban levont, hogy a fellépés helyszíne annyira visszhangos, hogy tkp. az echót hallottam főleg, nem a zenét magát. (Egy akvárium, doboz, siló – középtájt említett hasonlat Borsó barátomé, utóbbi az eradicationös és Vale of Tears-es Tanárki József szájából hangzott el.) Az biztos, hogy visszamentek egészen a Sabbath-hoz inspirációért, Berci pedig igazán karakteres és rutinos frontember. Ám! Ami a dobokat illeti: üdítő látvány a megemelt kisszéken a hölgy, Móki, aki láthatóan élvezettel – még ha elég (nagyon!) darabos mozdulatokkal is – püföli a cájgot, de bájos amatőrizmusa túlságosan eltereli a figyelmet magáról a zenéről, ezért a továbblépés érdekében mindenképpen javallott az intenzív dobsuli.
Tétova kísérletem, hogy a The Wedding at the Slaughterhouse műsorát is lefüleljem, már a beállásnál kipukkadt lufi lett, elsősorban a fáradtságom okán, de a végső lökést a színpadi látvány adta: az egyik gitáros fehér csukája és mackónadrágja elvakított. Nem metál, irány haza!
DOOM YOU TO DEATH FEST
Drow, Soundfear (PL), Jack, Fall, Gyász,
Stereochrist, Wall of Sleep, Sentio Ergo Sum, Torn From Earth, Purulent Rites, Her Highness, The Wedding at the Slaughterhouse
Budapest, Dürer-kert, 2015. szeptember 4.
Belépőjegy ára: 2000/2500 Ft
