Emelje föl a kezét, aki tudja, kicsoda is Pancho Tomaselli! Nem látom, hogy bárki is nyújtózkodna. A Gerry Nestler név mond valakinek valamit? Senki? Na, jó. Dave Lombardo? Ahá, mindenki… És hányan jöttek azért, hogy a Philm zenekart meghallgassák? Hogy érted, hogy hogy értem, milyen film? Ja, hogy kit érdekel? Slayer, Slayer! Értem, köszönöm.
Miközben éppen az új Iron Maiden–Amorphis–Slayer-lemezek háromszögében kapkodom a fejem, bővelkedve az élvezetekben és kétségekben, nagy nehezen előbányászom a két Philm-lemez hangfile-jait is, amiket megjelenésük ideje óta képtelen voltam újra meghallgatni. Kb. hangfüggöny-értelmet tulajdonítottam nekik akkor, semmi igazán emlékezetes, maradandó, csupán az a benyomás, hogy nem túl fülbarát az énekhang és experimentális, eklektikus a stílus. Ja, és a tavalyi Fire from the Evening Sun egy-két fokkal erősebb, mint a 2012-es Harmonic. Ugyanakkor a kategóriájában bőven van jobb.
De tényleg, kit érdekel a Philm, ha nem Lombardo üti a ritmust? Így legalább idén, ha részletekben is, de láthatom a Slayer még élő tagjait (hiszen november 7-én Bécsben zúzunk!; amúgy Bostaph is király!). Meg élőben hátha érdekfeszítőbb ez a lazulós, inkább a zenei kalandozást preferáló trió. Esemény-jelleg, na! Touch and go!
Kifejezetten örültem a WMD jelenlétének, manapság már nem jellemző, hogy külön értük elcammogjak egy koncertre. Miközben meg nagyon várom, hogy valami új hanganyaggal megörvendeztessenek. Ezen a fellépésen nyilván máshova esett a hangsúly. Érezhetően jelentős nyomás helyeződött a nyolctól kilencig a színpadon zenélő srácokra. Részben, ugye, egy világsztár, egy istencsászár követi őket a deszkákon, aki évtizedek óta dobosok ezreire van hatással. Részben pedig részben voltak – nélkülözni kényszerültek két tagjukat is, Szabó Viktor gitárost és Eszenyi Imre basszert, utóbbi posztját betöltötték (sajnos nem tudom, hogy hívják az illetőt) ugyan, s az egygitáros felállást sem szenvedte meg a műsor, legalábbis a hallótérből nem volt vészes. Sorjáztak a jó kis WMD-klasszikusok, a mintegy 100 fős, lazán álldogáló közönség pedig tisztelettel hallgatta őket. Csupán épp a búcsúra csúszott be valami gikszer, a samplerrel akadtak gondok, így némi próbálkozás után anélkül nyomták a megbolondított death metalt.
Mindig tanul az ember. Én például egy életre megtanultam Nestler és Tomaselli urak nevét – mert a Philm gitáros-vokalistája és basszere művésze a hangszerének, és bitang jó, brutális koncertet nyomattak Lombardo mesterrel karöltve – tán még a lemezeket is előveszem újra, sokkal nagyobb figyelemmel. A PHILM zenészei szó szerint felsorakoztak, a színpad szélére egy vonalba, Lombardo cucca középen, elért a peremig. Rendezői balon azt Apeyra hajazó testvékony, kóc-móc Nestler tökig eresztett gitárral, jobbon az előbb baseballsapiban, majd nélküle brillírozó Tomaselli. Az egész, talán ha 65 percig tartó móka olyan volt, mintha Lombardo végigdobszólózta volna, amire a két szárnysegéd pedig rátette volna az experimentális-improvizatív flow-t. Nem vagyok dobos, értő sem, mit tudom én, hogy 28/13-ok voltak-e, kit érdekel. Mennydörgésszerű robaj, ezerszínű robbanópetárdák voltak, elmosódottan látszó dobverők, hatalmas koncentráció. Megspékelve Nestler penge éles és mocskosul nyers gitárhangjaival, Tomaselli szolisztikus basszusfutamaival, önálló betétjeivel. Igaz, Nestler valódi antihanggal rendelkezik, azaz nincs neki hangja, üvölt, kántál, suttog, majd kiköpi a tüdejét, de egy idő után megszokja az ember, még be is jön. Mert odateszi magát, látszik, hallatszik. Ahogy mindenki a bandában.
Kegyetlen hangosan, brutálisan, brutális tisztasággal szóltak, és a legfontosabb: érzelmeket keltettek, a dalaik életre keltek, tehát működik a dolog (az uccsó szám olyan volt, mintha az Aggteleki cseppkőbarlang ébredt volna tudatára…): ez az ezernyi zenei műfajból összegyúrt, de alapvetően a keményebb fajtából egybepréselt jazzpunkprogmetal. Nagy élvezet volt hallgatni, ahogy az alaposan felduzzadt számú közönség – lehettünk vagy 300-an – is lelkesen éltette a csapatot. Ez már a Philmnek szólt, nemcsak Lombardónak, nem a Slayernek…
Már a színpadról elköszönőben invitáltak mindenkit a merchpulthoz, vásárolni, dedikálni, kezet fogni. A zenei nagyságokkal, az underground hőseivel. Touch and go!
Philm (US), Watch My Dying
Budapest, A38, 2015. szeptember 9.
Belépőjegy ára: 2500/3500/4500 Ft
