Két négylemezes zenekar közül az egyik világhírű, a másik magyar. Mindkettő kitűnő koncertet adott tegnap este a fővárosi állóhajó nagytermében, a kentuckybéli Edmontonból érkezők egyenesen elsöprőek voltak.
Egészen májusig csak úgy távolról, szőrmentén követtem a budapesti Nadigrágok, a THE TROUSERS körüli történéseket, fél füllel hallgattam a zenéjüket is. Ám a legújabb opusz, a Mother of Illusion egészen elkapott, jóféle muzsikát rejtett, amiben a ’70-es évek rockja (The Rolling Stones, Led Zeppelin, Stooges) keveredik a ’90-es évek második felének svéd garázsrockjával (pl. The Hellacopters). Igazi erejüket azonban egy koncerten mérhetem csak le, gondoltam, s amikor megtudtam, hogy ők lesznek a Black Stone Cherry fellépésének vendégzenekara, repestem az örömtől – kettőt egy csapásra, számomra ők voltak a legideillőbb banda erre az estre: minőségi, aktuális lemez, nem teljesen azonos stílus- és hangzásvilág, mégis passzol.
A fél kilenckor színpadon termett budapesti zenekar nem is okozott csalódást, az akkor már gyűlő, egyre csak gyűlő közönség előtt (telt ház, ugye). Háromnegyed órás szettjük kiválóan demonstrálta, miben és mennyiben erősek. Az járt a fejemben, hallgatva őket, hogy ha netán 20 évvel korábban lennénk, akkor Paul King 120 Minutes című MTV-s műsora révén mekkorát tarolna a csapat Európa-szerte… Mindenesetre beleadtak apait-anyait, ám a rendelkezésükre álló szíjnyi terepen, amit a már fölpakolt BSCh-cuccok hagytak nekik, mozgás tekintetében jobbára csak Kőváry Zoltán énekes-gitáros engedte el magát, aki hol Exploreren, hol Flying V-n nyomta a rock and rollt. Az új lemez dalain (pl. Buckley Funeral Home, Historical Route) kívül játszottak a 2010-es Soul Machine-ról és a 2013-as Freakbeat lemezről is, ám a r’n’r mellé, híven a svéd vonalhoz is, jócskán merítettek a punkból, erre a záró tétel volt a legjobb bizonyíték, amikor is a Sex Pistols Pretty Vacantját nyomták el sajátos stílusukban. Itt Zoli még Rotten hangi modorosságát is megidézte, nem kevés sikerrel. Ha még karakteresebb (jobban felismerhető) lenne az orgánuma, és a banda többi tagja kevésbé fogná vissza magát (értsd szakkifejezéssel élve: fölszántanák a színpadot), még átütőbb lenne a produkciójuk.
Pont, ahogy a háromnegyed tíz magasságában attakoló BLACK STONE CHERRYé, akik egyszerűen az arcunkba másztak pillanatok alatt. Noha sok buzdítás nem kellett a közönségnek, hiszen már jó ideje harsogta a zenekar nevét. A rövid hajra váltott Ben Wells gitáros és a basszer Jon Lawhon rögtön a kontrolládákon teremtek, pörögtek-forogtak, ugrabugráltak folyamatosan, helycserés támadásaikkal olyan dinamikát kölcsönöztek az amúgy puritán színpadra, amire, nem először jegyzem meg, egy magyar banda aligha képes. A dobos John Fred Young pedig jószerint állva csépelte végig a koncertet, de olyan elánnal, „hogy nézni is tereh”. És mindjárt 3.-ként jött a Me and Mary Jane! Bár mindegy, mert a nagy-nagy slágerek mellett vannak „pusztán” nagy slágereik is. A blues, southern rock, country, hard rock és metal mellett ráadásul zenei poénok sorozata idézte meg a jazzt is – egy percre nem unatkoztunk! Persze a Chris Robertson torkából előtörő hang már maga egy csoda, érdekes és izgalmas illeszkedése a vokálokban amúgy is gazdag muzsikájukra pedig kolosszális. (Az első két lemezes Life of Agony úszott be összehasonlításként a képbe nálam, de míg Caputónak inkább síri árnyalatú a modulációja, addig Robertsoné mindig pozitív kicsengésű, életvidám – ahogy kinézetre is, a kockás ujjatlan ingében, piros-fehér baseballsapkájában (remélem, nem lesz belőle Fred Durst-féle őrület), kivarrt karjaival, mintha épp egy kamion vezetőfülkéjéből ugrott volna le egy cseresznyés pitére. Ugyanakkor úgy szólózik a gitárján, hogy magad alá rosálsz a gyönyörűségtől. Ahogy tette ezt a minden nóta szövegét kívülről fújó közönség akár a Blame it on the Boom Boom, akár a Bad Luck & Hard Love került terítékre.
Már a The Trousersnél is föltűnt, mennyire szépen szól a cájg, arányosan és hangosan, a Black Stone Cherrynél sem volt ez másként, ami üdítő módon tette fokozottan élvezhetővé a basszuskiállást, vagy akár a tréfásan egyre halkuló jazz-blues jam betétet. Az 50. percben a zenekar ¾-e levonult és a dobok mögött ülő Youngé lett a főszerep, aki előbb a dobverőkkel csépelte a bőröket, majd miután beadta a közönségnek azokat, a tenyerével és az öklével ütötte-verte a hangszerét – még jóval a tűrhetőség határain belül!
A húrosok visszatérését követően már érezni véltem a fáradtság jeleit a bandán, no, de nem a közönségen. A lelkesült tömeg szerintem elég csalódott volt, mikor ráadás nélkül kellett „elbúcsúznia szeretteitől” a 70. perc környékén.
Mindazonáltal nem csak a kánikula miatt hatott frissítőként ez az energiabomba-koncert. Még most is cseng a fülem… a fülembe csengenek Robertson szavai, hogy hamarosan visszajönnek… így legyen!
Black Stone Cherry (US), The Trousers
Budapest, A38, 2015. augusztus 10.
Belépőjegy ára: 3200/3800 Ft
