Fémkereső

Ami nagyon hiányzott a koncertről: egy másik gitár és egy karizmatikus frontember. Ami pedig kiemelkedően rendben volt – tegyük hozzá gyorsan –: a dobos és a hangzás. 19 éve nyomják egy gitárral a régi nagy klasszikusokat is, biztos föltűnt nekik, tehát részükről ennyi, nem akarnak változtatni ezen. Nekünk, rajongóknak engedtessék meg viszont, hogy mivel a fülünk az ezerszer hallgatott lemezek változatához szoktatott hozzá, nagy-nagy hiányérzetet keltsen bennünk, s bénának, sántának értékeljük az egygitáros változatokat. Maci barátom egyenesen valami tribute bandaszerűségnek titulálta az így sajátossá váló slágerekkel föllépő brazil társulatot. (A három éves kislányom nem tudott napirendre térni afelett, hogy én egy macival megyek koncertre…) Bizony mondom, nagyon nagy lyuk tátongott a jól ismert dalokon így.

Ugyanaz áll Derrick Greenre (nem túl PC rajongói becenevén, a Predatorra; gy. k. amikor raszta csimbókjai voltak még a most tar dalnoknak, hajadzott a Schwarzi-film hősére…). Hangilag, alkatilag minden adott számára, hogy jó frontember lehessen, de az istenért sem az, a kommunikációja mindössze a számok címének bemondására szorítkozik, és passz. A tegnapi koncerten is a dalok közti csendet nem egy alkalommal Andreasnak kellett a mikrofonhoz lépve megtörnie, ne váljon kínossá a pauza. Kérdem, miért. Mivel 24 éve ez az első Sepu-koncertem, persze, lehet, csak nekem újdonság ez, de a külön dobolási lehetőséget kapó Derrick szereplése elég önkorlátozott… A koncert ívét, dinamikáját ez a fajta hozzáállás eléggé befolyásolja, megtöri.

A Facebookon a Soulflyt 875 ezren like-olták, a Sepulturát 3,9 millióan!

Asztalon nagyon pöpec programot állított össze a veterán gárda (Andreas kinézetre egyáltalán nem öregszik, míg a dobos Eloy eleve ’91-ben született). Mikor végigvettem a június 20-i São Pauló-i koncert 27 tételes listáját, összefutott a számban a nyál. Még akkor is, ha tudatában voltam annak, hogy a nálunk este tízkor véget érő koncerten nem tud ennyi dal elhangzani (nem is értem, miért, talán nem kellene magyar bandákat odapréselni, tök hiábavaló módon). A július 19-i kassai koncert dalsorrendje alapján látható volt, hogy az európai fellépések eleve rövidebbek, a nagyon szépen kiválogatott, az életmű minden szegmensét érintő dalhalmazból vagy öt szám kikerült, köztük olyan klasszikus is, mint a Troops of Doom. A budapesti koncerten azonban így is többet kaptunk egy dallal (Breed Apart), igaz viszont, hogy pár számot csupán short versionben játszottak… Mellesleg, tüzetesebben analizálva a dalválasztást, 1996 óta programon van a mostani 60-70%-a. Fókuszban a Chaos A. D. és a Roots éra, a későbbi korszakból éppen hogy szemezve egyet-egyet. De hát sem dal, sem lemez szinten nem is produkáltak annyira emlékezetest, „slágert” ezidőtájt.

A deathes The Vaticannal indult a 3 évtizedet megünnepelni szándékozó dalcsokor a legutóbbi, 2013-as szép című The Mediator between Head and Hands must be the Heartról, majd időben visszafelé haladva érkezett a Kairos lemez címadója 2011-ből. Egészen az Inner Self–Dead Embryotic Cells kettőséig nem jött a borzongás, de akkor a kánikulai enyhe szélbe azért ott volt. Az ezt követő újabb kori blokk, a Convicted in Life-tól az Apes of Godig bezárólag némileg hűtötte a nagyon szép számban megjelent hallgatóságot. (Többen voltunk, mint a Soulflyon a minap, igaz, nagyon terepen oszlottunk is el, a keverőig állt a némileg szellős tömeg, kb. 1000 ember. Szóval van respektje a Sepunak ma is, illetve sokan kíváncsiak rájuk.)

„Régi dicsőségünk, hol késel az éji homályban?”

A felkonferált új dal, a rajongók tiszteletére írt Sepultura Under My Skin, mely a 30. évforduló kapcsán íródott, és kislemezen is megjelent (a merchpultnál híre-hamva sem volt), azonban csak a dobszerkó megreparálása után hangozhatott el. Addig Kisser ecsetelte a főváros szépségét, mivel már egy napja itt dekkoltak, valamint bűvészkedett kicsit a gitárján valami dalocskát, amit Derrick énekléssel toldott meg. No, gondoltam, 1-2 dallal megint kevesebbet kapunk, emlékezve a Death To All fellépésére, amikor kegyetlenül lekapcsolták az áramot 10 órakor, mikor még 2 dal esedékes lett volna. Most nem ez lett, de azért érezhetően fölgyorsultak az események. Előbb a Schizophreniáról előadott slayeres From Past Comes the Storm képében, majd jöttek a feldolgozások, elsőnek a Polícia, aztán a szülinapját aznap ünneplő Batman nevű technikus-road keveredett a színpadra, nyakában gitárral, hogy együtt sikálják el az Orgasmatront a Motörheadtől. Mindkettő szám régi motoros, a setlist része legalább 20 éve. Eztán jött a bomba a Territory/Arise/Refuse/Resist hármasával. Erre azért lehetett mulatni, az említett hiányérzet fenntartásával persze.

A hatásszünetet követően előkerült a Bestial Devastation EP felvezető dala, aztán erőből lenyomták a Primitive Future-t, soha nem gondoltam volna, hogy éppen ezt szedik elő a Beneath-ről, majd miután félig lezavarták a Biotechet, végre Derrick sem csak színesítőnek nyomta a mikrofonja mellé odakészített dobon, hanem Andeasszal egymásnak felelgetve adták elő a Ratamahattát. Persze Eloy sem pihent közben hátul. Mivel is zárulhatna pont tízkor a 100 perce ellenére baromi gyorsan elszálló koncert, mint… közös fotóval a közönséggel. Na, jó előtte persze lenyomták a Roots Bloody Rootsot. Na azért!

Paulo Jr. hathatós támogatásával, Kisser szólóival, a fiatal és erővel ütő Eloy brutális dobolásával leginkább a nosztalgiát hozza elő az emberből a Sepultura-koncert, amikor még két gitáron nyomták… Egy nyár estén pont jól esik, örülni is lehet neki, de nem érződik komoly tényezőnek.

No, ma majd tovább smirglizünk a Cannibal Corpse-on!

Dalsorrend: The Vatican, Kairos, Propaganda, Breed Apart, Inner Self, Dead Embryotic Cells, Convicted in Life, Choke, Cut-Throat, Apes of God, Sepultura Under My Skin, From the Past Comes the Storm, Polícia (Titãs), Orgasmatron (Motörhead), Territory, Arise, Refuse/Resist – úgymond ráadás: The Curse, Bestial Devastation, Primitive Future, Biotech is Godzilla, Ratamahatta, Roots Bloody Roots.

30TH ANNIVERSARY TOUR
Sepultura (BRA)
(Magor, Cadaveres)
Budapest, Barba Negra Track, 2015. július 21.
Belépőjegy ára: 3000/4000/5000 Ft

Elbukott a Hegyaljai Királyság. Már tavaly sem tudták megrendezni a Hegyalja Fesztivált, idén pedig a kezdés előtt egy héttel fújták le, képzelem mennyire ujjongtak a szervezők és az elővételes jegybirtokosok. Öröm az ürömben, hogy a beharangozott fellépők közül párnak a koncertjét sikerült a fővárosba átmenteni, így szerdán a PeCsában lépett föl a finn Nightwish, csütörtökön a Dürer-kertben a svéd Truckfighters és az At The Gates, pénteken pedig szintén last minute-akció keretében ugyanitt a brit The Darkness ad koncertet. Nem is vacilláltam sokat a svédek ügyében, menni kell, hiszen soha nem léptek föl még korábban Magyarországon, Tokaj–Rakamazra csak értük pedig nem vettem volna a fáradtságot. (Igaz ugyan, hogy az ikrek 2005-ben a The Haunteddal már voltak itt a MetalMania fesztiválon a PeCsában, az énekes Tompa többször a Disfearrel, legutóbb pedig 2 éve a Lock Uppal pont a Dürer kistermében adott egy penetráns koncertet. Hogy a dobos Adrian Erlandsson a Cradle of Filth-szel vagy a Paradise Losttal föllépett-e nálunk, nem tudom, Martin Larsson esetében a legnagyobb az esély, hogy nem járt még felénk…)

Mivel a tavaly októberben kiadott At War with Reality című visszatérő lemez elég meggyőző volt számomra, és sajnos a december közepi bécsi arénás bulijukon nem tudtam megjelenni, pedig a Triptykon és a Morbus Chron nyitott nekik, nagy várakozással tekintettem a csütörtök esti koncert elé. Még akkor is, ha tele vagyok kérdőjelekkel a tekintetben, hogy mégis miként emelkedett kultikus státuszba az idők folyamán a zenekar, különösen a 3. és 4. lemezük (Terminal Spirit Disease, 1994; Slaughter of the Soul, 1995), nopláne a feloszlásuk után, miközben az akkori kortársi környezetben abszolút nem volt tapasztalható irántuk különösebb rajongás, vagy a lemezeiken rejlő muzsikát sem érzékelte a nagyközönség annyira kiugrónak. (A szépemlékű magyar Casketgarden ténykedése, ATG-imádata sem volt teljesen érthető először.) De hát a recepciótörténet érdekes dolog, a göteborgi dallamos death metal útjai pedig hozzájuk vezetnek vissza…

Az előzenekar szerepét betöltő örebrói TRUCKFIGHTERSt tekintve elég tájékozatlan voltam, előzetesen meghallgattam hát a tavalyi, Universe című lemezüket. Elég lagymatagnak éreztem azonban a pszichedeliával spékelt garázsstoner muzsikájuk, 15 jobbat tudnék kapásból említeni, gondoltam, döntsön a koncertélmény, ha már a szervezők, még ha kényszerből is, úgy ítélték meg, a két svéd banda fellépése jól kiegészíti majd egymást – egyébként tényleg. Nos, a negyed kilenckor nekifutó trió, ha félórával még tovább húzza a koncertjét, lehet, teljesen maguk mellé állít engem is. Jelentős szurkolótáboruk akadt a háromnegyedig megtelő teremben, és ők hatalmas hangulatot csaptak, szó szerint köztük, mert félmeztelen, örökmozgó-ficergő gitárosuk a soraikban is tett egy kört. A néha Josh Homme, néha Hillel Slovak pengetését mélységekben elsajátító Dango igazi zene- és futóbolond, aki együtt, benne él a muzsikájában, és közben elveszti az eszét. Lót-fut, grimaszol, buzdítja a közönséget, válla mögé kapja a hangszerét, s közben zakatoltatja a gitárt. A pszichedelikus stoner-power rockjuk önmagában nem nagy szám, nehezen is képzelem el őket egy fesztivál nagyszínpadán, tán még ez a klub is óriásnak tűnt számukra, de lendületük és fortyogó hangzásuk magával ragadó. Ebből az elánból még az ideiglenesen koncertet blokkoló dobmizéria sem vett vissza, akkor a gitár-basszus kombó improvizált egy kis hangélményt. Apropó dob, Enzo úgy csépelte, nem csoda, hogy szétesett. Az Ozo név alatt futó basszer-énekesünk pedig igazán búgó-dörömbölő baszsushangzással bírt, zizegett belé a szőrzetem. 45 perc után többször is bejelentették, hogy ez az utolsó szám, de aztán szépen lassan fölkúsztunk plusz 20 percre… Na, igazából ekkor kezdtem elfogadni, hogy ők ennyire egyszerű zenével, cizellálatlanul is mekkora erővel bírnak, s vigyorogtam tejbetökként.

Tíz előtt tíz perccel csendült föl az intro a tömött teremben. Aztán kezdődött a pusztítás. Az AT THE GATES hangzása fokozatosan tisztult az első 2-3 szám alatt, de intenzitását is tekintve végig egy gépesített hadosztály benyomását keltette „munka” közben. Ja, gitárpuskák, meg dobtank – de tényleg! Jórészt Erlandsson volt ezért a felelős, akinek úgy szólt a cájgja, mint valami elszabadult mozdony… Akár új, akár régi dalok szóltak, kíméletlen támadásnak lehetett fölfogni őket. A gitárosok meg, mint valami szolid srácok, visszafogottan kapaszkodtak a hangszereikbe, bújtak a hajzatuk mögé. Egyedül Tompa, a frontember vitte a show-t, de neki is elég volt jelentőségteljesen fölemelnie a mutatóujját, akár a dobemelvény, akár a közönség felé fordulva, vagy elmondania, mennyire fantasztikus a közönség és köszönik, so much. Amúgy meg rikácsolt-üvöltött a megszokott baseballsapkájában.

1995

Elnézve ezeket a zenészeket, valami titkos összetevő lehet a zenéjükben, mert ugyan egy-két évvel negyven felett járnak már, de a babaarcú Larsson 10-15 évvel fiatalabbnak is eladható, egyedül Tompa arca markánsabb a 20 évvel ezelőtti önmagáénál, amikor pályájuk csúcsán épp odahagyták az ATG-t.

2015

Az ATG saját hangzással bír, nem vitás, Tompa ráspolyos-érdes hangja, ami időnként nehezen elviselhető, máskor meg szerethető, messziről fölismerhető. Ám, vessetek a mókusok elé, de a dalaik nekem jórészt megkülönböztethetetlenek, még ha rövid távon nagyon is hallgathatóak ezek a slayeres thrashből, deathes dohogásból, melodikus, igazán figyelemreméltóan felépített harmóniavilágból összegyúrt tételek. Hosszú távon fárasztóak. Az egyórás főműsort persze követte egy 15 perces ráadás, már 11 utánra járt az idő, de addigra a figyelmes közönség is megfáradt láthatóan.

Persze zúgott az At-The-Gates-kórus! Jó volt.

At The Gates (S), Truckfighters (S)
Budapest, Dürer-kert, 2015. július 16.
Belépőjegy ára: 2900/3500 Ft

Nagyon becsülendő, mikor valaki elhív a szülinapi bulijára, s nem átall elhalmozni ajándékokkal. A Terranis Productionst működtető Gábor Tamás ilyen csupaszív ember. Terjesztőként, kiadóként, koncertszervezőként a hazai underground történések egyik motorja. A Terranis idén lett 10 éves, s ezt két alkalommal is megünnepelhettük. Március 28-án a cseh Fleshless és három magyar banda (Gore Thrower, Vile Disgust, Purulent Rites) lépett föl a Showbarlangban, míg tegnap a fennállásának 20. évfordulóját turnén töltő amerikai Lividityhez és turnétársához, a német Lower Than Zeróhoz a magyar Krampüs és Paediatrician csatlakozott ugyanott. A lehetőség, hogy ezeket a bandákat itthon megtekintheti a magyar rajongótábor, már méltánylandó, ahogy az is szép gesztus, hogy a szerény áru belépőjegyhez (pecséthez) ajándék CD járt.

A júliusi estén, mely a porn- és a goregrind zenekarokat volt hivatott egybegyűjteni, a címben parafrazált Polonius hülyét kapott volna tőlük, nagy számban jelent meg a publikum – hiszen a rendezvény a fellépéseken túl társasági eseménynek is számított, exkluzív születésnapi partynak!

Nem kertelek, nálam a magyar bandák vitték el a pálmát az éjszaka. Mind zeneileg, mind kiállásban meggyőzőbbnek bizonyultak külföldi társaiknál. Az először színpadra lépő PAEDIATRICIANt most láttam új énekesükkel, a vérfröcskölte ruhában pompázó boncolóorvosnak öltözött Nemes Norberttel, aki folytatja a hagyományt és két mikrofonnal felváltva felelt meg a hörgős/üvöltős és a malacvisítós énekesi poszt követelményeinek. A kettős szerepet, kétarcúságot a hajviselete is hangsúlyozta. A frontemberséget még nem árt gyakorolnia, elmélyítenie a közönséggel való kommunikációt, de a színpadi magabiztossággal, rutinnal majd megjön az is. A korábbi szerzeményeik mellett már az augusztusban megjelenő harmadik, Pregnant Pathology című lemezükről is játszottak.

Végre sikerült elcsípnem a KRAMPÜSt. Ugyan korábban többször voltam már olyan rendezvényen, ahol ők is fölléptek, még trióban, de a műsorfolyamban valahogy mindig az éjfél utáni föllépők közé kerültek, s képtelen voltam kivárni a sorukat. Időközben az énekes/basszusgitárosi posztot énekesi és basszusgitárosi posztok váltották. A kvartett pusztító volt, mivel komplexebbek és death metalosabbak a gyerekgyógyászoknál, még náluk is jobban tetszettek. Kovács Tamás nyolchúroson, Hernyák Szabolcs – ha jól láttam – hathúros bőgőn pendült, Molnár Norbert énekes pedig a frontemberi feladatokat is meggyőzőbben látta el kollégájánál – persze Hajnali Sándor csak egy van, de követendő példakép (nem mellesleg szintén jelen volt a rendezvényen). Az első két album tételei mellett ők is megelőlegezték a tavaszra ígért új albumról a címadót, amit azonban a mikrofonba hörgés/okádás okán nem tudok pontosan idézni.

A hangulat a lélekszám és a haveri közeg okán is forrósodott, ahogy a terem levegője is. Egy lelkes rajongó még tetézte is az oxigénhiányt azzal, hogy az egész bulit női alsóneművel (bikini alsóval?) az arcán bangelte végig…

Az augsburgi LOWER THAN ZERO egyetlen érdekessége a felállásukban rejlett: a vérhányásért, gyomorhurutért egy hölgy tag a felelős. Míg a hangszeres szekció a színpadon nyomta a nem groove-mentes death metalt, addig a piros ujjatlan Lividity-pólós, fordított baseball-sityakos, napszemis Bine és énekben társa, az üvöltésért felelős Andre a színpad előtt tolta, hergelve a közönséget. Az Obscene Extreme fesztiválról érkező banda zenéje olyan „mindenféle egyben” típusú volt, teljesen átlagos, de nagy lelkesedéssel és elánnal adták elő, különösen a basszer Patrick jeleskedett abban, hogy hangszerpörgetéseivel, mozdulataival, gesztusaival, vigyorával eljátssza nekünk Dieter Bohlent…

Éjfél körül állt színpadra a műfaji körökben legendásnak tartott LIVIDITY. Ám nem sokáig örülhettünk az előadásuknak, mert hamarosan az egyetlen őstag, Dave Kibler gitárján elszakadt a húr, amitől érthetően marha dühös lett. A Lower Than Zero húrnyűvője, Holger azonnal hozta ugyan a sajátját, de két szám erejéig Dave így is a mikrofonállványát harci szekerceként forgatva rikácsolt, úgymond színesítve a mélyen hörgő Von Young előadását. Aztán végül behangolta magának a kölcsöngitárt és folytatták a női hullák és nemi szerveik hangbetétekkel kísért megéneklését.

Túl sok volt a leállás, a szünet, kevés a hatás, nekem ekkorra bedöglött a buli, ami így elég stílszerűen hangzik, de hiába, már amolyan coitus interruptus-szerű maradt. Mindenesetre nekik is boldog szülinapot!

Ahogy Tamás Terranisának is, ami (no persze: aki) az idei körmendi Total War fesztivál szervezését is nagyban elősegítette. Legközelebb ott találkozhattok vele.

20TH ANNIVERSARY TOUR – EUROPE 2015
Lividity (US), Lower Than Zero (D),
Krampüs, Paediatrician
Budapest, Showbarlang, 2015. július 11.
Belépőjegy ára: 2500 Ft

Kelet-Közép-Európából nézve egy dél- vagy közép-amerikai metálbanda mindig egzotikum. Egy latin-amerikai alakulat európai föllépése kuriozitás abban az értelemben, hogy a hozzáállásuk a zenéléshez, a színpadi megjelenítéshez egész más, mint az észak-amerikai és nyugat-európai hasonszőrűeknek. Az elsősorban black és death fogatok jellegüknél és műfajuknál fogva jobban őrzik az underground felfogást, előadásmódjuk (át)lelkesültebb, elementárisabb – a tapasztalataim alapján. Az meg mindig külön becsülendő, amikor átkelve az óceánon több hónapig keringenek az öreg kontinensen, hogy bemutathassák zenéjüket. Kemény megpróbáltatásoknak kitéve és lemondásoktól övezve, klubok, fesztiválok szervezőinél kilincselnek, hogy újabb és újabb fellépési állomással egészíthessék ki Európa-turnéjukat. Ahogy teszi ezt most a nyáron a mexikói death metal kvartett, az ARMADA is.

Szégyen, nem szégyen, a Brujerián kívül nem igazán tudnák kapásból mexikói zenekart említeni, ők viszont, ugye, csak részben ottaniak. Az viszont nem kétséges, hogy az Armada neve még jobbára az évszázadokkal ezelőtti spanyol tengeri haderőt juttatja eszünkbe, semmint ezt az egylemezes bandát.

Mindennek ellenére, épp ezért, örömmel vettem részt a csepeli baráti klubban megrendezett koncertjükön, s a saját erőből tavaly decemberben publikált Rebellion My Religion című albumukat is beszereztem első kézből.

Nem mehetek el szó nélkül a körülmények mellett. Világos, hogy itthon a kutya sem ismeri a bandát, ennek ellenére lehetett volna nagyobb a hírverés, hogy legalább azok értesüljenek az eseményről, akik potenciálisan érdekeltek, a műfaj szerelmesei. Sem a nyári időpont, sem a külvárosi helyszín, sem a promóció, vagy a társfellépő bandák kiválasztása nem támogatta, hogy e messziről érkező gárda értelmezhető nagyságú közönség előtt lépjen föl. Ám még mindig messze fölülmúlták az őket megelőző fellépők nézőszámát a maguk 7-10 érdeklődőjével… Talán legközelebb, egy ismert banda előtt nagyobb esélyük lesz.

Mindazonáltal – a színpadi emelvényeken körbefutó fényfüzérek és a villódzó diszkólámpák ellenére is – nagyon korrekt koncertet adtak. Noha nem lehet őket a műfaj megújítóiként üdvözölni, a lassabban őrlős, középtempós, mérsékelten technikás, mélyrehangolt opuszaik kellemes hallgatnivalók, és bólogatásra késztetik az embert. A hangzásuk meg olyan, mint mikor a hátsó kerti betonkávás kútból tíz méter mélyről húzod föl a vödröt, ha szabad élnem ezzel a hasonlattal. Emlékezetem bugyraiból a Monstrosity és a Malevolent Creation neve merült föl összehasonlításként, de nyilván tucatjával lehetne még hasonló brigádokat sorolni.

A 23 óra után színpadra lépő társaság nagyon egységesen festett fekete ruháiban és a hosszú fekete hajakkal. A boros palackokból csak úgy nyakaló David González Brambila torokművész fejéről is, hála égnek, lekerült a női paróka, amiben korábban parádézott, volt neki sajátból is elég, s nagyon tisztességes 50 perces koncertet rittyentettek a mégoly kevés számú közönségnek – a debütalbum számai sorjáztak. Első körben ugyan a hangzás hagyott kívánnivalót maga után, sem a gitár, sem az ének nem hallatszott, de az első szám végére ezt korrigálták. A halálos számok előadásában mindenki jól teljesített, sorolom: Arturo Hernandez Rios gitáron, Emmanuel Guerrero basszusgitáron, David Hernandez Rios pedig a dobokon. Brambila a színpadon gyorsan nyelvleckét is vett, s örömmel ejtette ki a „sör” és a „pálinka” szavakat, lévén mindegyik nedűvel közeli ismeretségben vala.

Eufémisztikusan hangzik, de családias volt a koncert, és a végén alig akarták abbahagyni a srácok, újabb és újabb „last song” került terítékre, amit én egyáltalán nem bántam. Remélem, a mai Lividity és társai fémjelezte eseményen azonban nagyságrenddel többen leszünk a Showbarlangban!

Armada (MEX)
(Lumberjack Commando, Maradandó Károsodás, Ventura)
Budapest, Route 66, 2015. július 10.
Belépőjegy ára: 800 Ft

Majd’ szétrobban a fejem, egész éjjel zsongott benne a Soulfly-koncert hangi élménye. Mert igazi élmény maradt, még ha brutális is.

Kezdem azzal, hogy telhetetlen vagyok. Útban az A38 felé ugyanis megálltam a közeli Barba Negra Tracknél és megfüleltem a Dream Theater előtt föllépő Kamelot koncertjét. Arra nem vetemedtem, hogy a már molinókkal így-úgy eltakart „kakasülőről”, azaz a híd korlátjáról kövessem a színpadi eseményeket – ültek-álltak ott vagy százan –, elég volt a bejáratnál elhelyezkedni, tökéletes volt a hangzás. Nagyon jól szóltak, penge élesen, és jelentős számú közönség előtt zenélhettek, még ha közben folyamatos volt is a beáramlás a főzenekarra érkezőkből, hangos tömeg buzdította Youngbloodékat, akik ha a részleges látványból jól csíptem el, a svéd énekesnővel, Linnéa Vikströmmel léptek deszkákra. Elégedetten slattyogtam át a rakparton a hajó irányába koncertjük végén.

De elszámítottam magam, a pallókra lépve derült ki, hogy akár a Dreamre is maradhattam volna, mivel jó órás csúszásban kezdenek Maxék a kiírt 21.15 helyett. A 22 órakor befejeződő szabadtéri koncertről átérve így max. a kezdő számról maradnék le… Ám a telhetetlenségnek is vannak határai, no meg a befogadóképességnek, így maradtam a Dunán. Sőt, a kilenckor startoló Insane előadását is megsasoltam 3 szám erejéig.

Tízkor aztán becsapott a ménkű a Jumpdafuckup és a Marc Rizzóval vértezett Cavalera család képében.

Utoljára 24 éve, 1991-ben voltam Sepultura-koncerten, az Arise-turnén a PeCsa szabadtéren (az 1993-as Paradise Losttal közösön már nem), ezért mikor meghirdették az idei budapesti föllépés dátumát, elérkezettnek láttam az időt rá, hogy ismét megnézzem őket. Noha mindig meghallgattam a Roots utáni aktuális Sepu-lemezt, sőt, Kisser szólóanyagát is, teljesen idegen/befogadatlan maradt a zenéjük, ötlettelennek, szürkének, elcsépeltnek találtam, többszöri fülelésre nem ösztönzött. Most is inkább a koncertteljesítmény, előadói produkció milyensége vonz oda rájuk a szabadtérre.

Nagyon kíváncsi voltam, ki is lesz a basszer a koncerten, mivel Tony Campos, ugye, el. Családon belül oldották meg: Igor Cavalera Jr. ragadott basszusgitárt és nyomta hatalmas elánnal a születésétől fogva ismerős ritmusokat. Így már 3 Cavalera állt ki Rizzo mellé a hajó színpadára.

Telt ház, azaz hajó volt, tömött sorok, s egy emberként jumpoltunk Max kérésének eleget téve. Rezgett is a hajópalló, egy pillanatra be is tojtam, mi lesz, ha az izzadtságon kívül másban is úsznom kell, nevezetesen a folyóban. De biztos többet is kibírt már ez a sajka…

Bár nem kértem, mégis kaptam borból, sörből jó adagot – azt viszont nem tudom, miért gondolta bárki is, hogy a pólómon és a nadrágomon keresztül szeretem felszívni e nedűket…

Amikor pedig kiderült, hogy még ugyanabban a hónapban, igaz, pár héttel korábban a Soulfly is föllép a fővárosban, nem is volt kérdés (mivel a korai beszerzés miatt a jegyárak is elfogadhatóak), hogy a hamarosan a 10. albumát kiadó Cavalera családi zenekar koncertjét is meglesem. (Mellesleg a Soulflyt még 2006-ban szintén a PeCsában láttam először és eleddig utoljára, akkor léptek föl harmadszor Magyarországon – 2004-ben Budapesten először, 2005-ben pedig a Wanted fesztiválon Mezőtúron – az 5., Dark Ages című lemez turnéján, ennek is itt volt tehát újra az ideje.)

• Szóval élveteg/nosztalgikus módon szórakozásra vágytam: összevetni, különvenni.
• Na és persze a zseniális Marc Rizzo gitárjátékát élőben hallgatni!
• És természetesen zúzni! Annyi jó számuk van, ezekből gyerekjáték egy jó bulit összerakni.
• S lőn: Prophecy, Back to the Primitive, Blood Fire War Hate, Carved Inside, World Scum, Refuse/Resist, Umbabarauma, az új lemezről a beharangozott metálhimnusz: We Sold Our Souls To Metal, Downstroy, Bloodshed, ráadásnak pedig: Roots Bloody Roots, Eye For An Eye – úgy nagy vonalakban +2-3 szám a 70 perc számlistája.

Max új zenekarával, mely törzsi, groove-os irányba lépett, valójában egészen a Dark Agesig szkeptikus voltam, az viszont, mint újradefiniált thrash-esszencia nagyon elkapott, és „avval a füllel” már a korábbi albumok egyes számai is máshogy szólaltak meg. Ugyanakkor máig csúcspontként tartom számon ezt az albumot, mert az utána következő 4 lemez már kevesebb izgalmat kínált, automatizmusok, biztonsági játék – egyedül a szólólemezekkel is bizonyító Rizzo briliáns játéka miatt veszem elő őket alkalmanként. A legutóbbi Savages már a teljes megfáradás jeleit mutatja… Az Igorral összedobott Cavalera Conspiracy pedig, hiába Rizzo mester, 3 lemezen is jobbára feledhető. Amire legutóbb mégis fölkaptam a fejem, az a Killer Be Killed projekt tavalyi debütje volt. A dalokat ott viszont nem csak Max írta – izgibbek is! De azért most is érdeklődéssel várom az Archangel lemezt.

A koncerten pedig nem vágytam másra, mint aprítani… Ahogy mindenki más is körülöttem. Mindkét Cavalera utód nagyon jól nyomta, Max pedig most egyáltalán nem alibizett a gitárján, nagyon lelkes volt, a legjobb frontember formáját hozta, old school metálos öltözetben – a fején persze ott figyelt egy furcsa döglött állat, azaz az egybefonódó rasztahajzat, külön objektumként –, Rizzo pedig tovább emelte a magas színvonalat szólók terén. Mindeközben a groove és a death szimpatikus találkozásában nyomták a talpalávalót. Circle pit és body surf, öklök, villák a levegőben, jump-jump – teljes odaadással nyomult mindenki. Borsózott a hátam a Refuse/Resistnél, s bár erősen kétlem, hogy az Archangelről elhangzott, már korábban beharangozott, koncerten 2 napja, Szófiában debütált We Sold Our Souls To Metal című együtténeklésre kiváló dal valóban metálhimnusz lesz, nem volt rossz.

Olé, olé, olé, olé, Soulfly, Soulfly – zengte Max a legvégén, s megérdemeltek minden éltetést.

Soulfly (US)
(Insane)
Budapest, A38, 2015. július 7.
Belépőjegy ára: 3500/4200 Ft

Másfél óráig skandáltuk hangosan ennek a feltehetően kedves lánynak a becézett nevét tegnap a Budapest Parkban, színpadon, színpad előtt egyaránt. S nagyon vágytunk rá, hogy ő is, mi is jól érzésekkel telítődjünk, akár meztelen, akár nem (később jövőknek lásd KFT-dal)! Nem hiába: az ST fergeteges örömünnepszerű koncertet adott, amit az időközben aláhulló záporeső sem akasztott meg.

A SUICIDAL TENDENCIES visszatért a pesti oldalra. Első fővárosi koncertjét is itt adta (WestBalkán, 2010. június 6.), aztán a Duna-közi Szigeten hangoskodott (2011. augusztus 10.), később két alkalommal is a budai hídlábnál aratott sikert (ZP, 2012. július 11. és 2013. július 9.), hogy most, átellenben, a Rákóczi híd Közvágóhíd melletti szabadtéri színpadon bizonyítson. A király nem volt meztelen!

A Venice Beach-i punk/skate/metal csapat elbűvölő volt, s bár én még mindig abban az illúzióban ringatom magam, hogy egy nyári hétköznap is összeverődik rájuk több ezer ember, azért az a 800-900 fős közönség, mely a keverőig laza sorokban állva kíváncsi volt rájuk és megengedhette magának az ottlétet (emlékszünk, 2 éve 800 Ft volt a beugró), sem kevés – ráadásul kényelmesen élvezhettük az előadást.

Ennyi bandanás fejet ritkán lát az ember egy helyen.

A kiváló zenészek alkotta brigád minden tagja brillírozott a hangszerén, és aktívan részt vett a közönség közösséggé formálásában: a folytonos ST-zés ezt a célt szolgálta, s nem vált visszatetszővé, önéltető szólammá. A produkció pedig a koncertet új szintre emelte, kezdve az új basszer, Michael Morgan – aki először járt Magyarországon (a régi basszer, Tim Williams, ugye, tavaly sajnos elhunyt) – dobemelvényről való hátraszaltójától egészen a Possessed to Skate–I Saw Your Mommy… kettőse alatti színpadra invitáláson át (a közönség 1/30-a ott mozgolódott) a wall of death és circle pitek kialakítási igényén túl a végső, Institutionalized alatti ismételt színpadi akcióig (amikor a közönségből már legalább 50-en szorongtak, pogóztak, bangeltek a zenészek között). Mindezt úgy, hogy nem vált a koncert kárára! Mert lehet ugyan, hogy enélkül 2-3 számmal többet játszottak volna, esetleg az újabb lemezekről is (a Freedumb volt a legújabb), s bár megmosolyogtam magunkat, mikor a záporozó esőben, a színpad előtt a színpadon ügyködőket-bulizókat néztük... de mindez olyan látványos és élvezetes volt, hogy nem volt hiányérzetem, sőt! Majd kiugrottam a gatyámból táncikálás közben, a nyakam ma is fáj még a sok bólogatástól…

Mike Muir sajátos mozgáskultúrája, Dean Pleasants zseniális gitárszólói, a lefogyott Eric Moore cölöpverő, technikás dobolása, és hát a nagyszerű dalok: You Can’t Bring Me Down, Send Me Your Money, War Inside My Head, Cyco Vision, Subliminal stb. még a hangzásbeli hiányosságokat (halk volt a miki és a szólógitár) is feledtették (az Action szólt meglepő módon a legtisztábban, legarányosabban aznap este). Vagy azt, hogy hanyagolják a The Art of Rebelliontól felfelé az életművet, pedig…! Feledhetetlen élmény volt.

Eszti, Eszti, ST, BudapeST… zúg a kórus a fejemben.

Suicidal Tendencies (US)
(Action, Bandanas)
Budapest, Budapest Park, 2015. június 24.
Belépőjegy ára: 3999/4999/5999/8999 Ft

Fergeteges szabadtéri klubkoncert.

Háromszor egymást követően.

Mindennek ára van. Kiváló alkalomnak ígérkezett, hogy végre megfelelő kontextusban meghallgassam a HEADBENGS zenekart. Így a korai kezdési időpont sem zavart, szerettem volna az egész koncertjüket végighallgatni. Béka kolléga ugyan jelezte az esőfelhőket, sőt, még milliméterre is megmondta a leeső nedvesség mennyiségét, de ez sem tarthatott vissza. A leparkolt autó és a koncert színhelye között félúton kapott el a kiadós zápor, amit egy fa lombsátora alá húzódva próbáltam kibekkelni, de így is kellemetlenül átázott a gönc rajtam. Sebaj, majd megszárad a színpad előtti tömegben, gondoltam.

Ám a végtelenül tehetséges banda parádés koncertjét mindössze kb. 40-en élveztük a Barba Negra Track kisszínpada előtt, a „Track Terrace”-on. Úgy látszik, ezúttal is igazolást nyert, hogy az elektronikus médiumok közül, mennyire nem tényező ma már a televízió, pláne a közszolgálatinak nevezett. Mert hiába vezényeltek ott le egy könnyűzenei „vetélkedőt” Nagy-szín-pad címmel, aminek részese volt ez a szimpatikus és vagány rákosszentmihályi rock and roll trió, láthatóan nem érte el a célt, azaz jelentősen népszerűsíteni a boogie alapú muzsikával támadó zenekart.

Annyi baj legyen, szerintem ezek a srácok maguknak is kikaparják szép lassan a gesztenyét. Mert hihetetlenül lelkesek, energikusak, lendületesek (éhesek), s úgy az eső, úgy a kevés elővételben eladott jegy miatt a nagyszínpad helyett a némileg fedett kisszínpadra kényszerülve (jóval hangulatosabbnak bizonyult egyébként ez a téregység), úgy adták elő magukat, mintha legalábbis egy fesztivál 20 ezres közönsége előtt szerepelnének. Az énekes-gitáros Barabás Gergő elnyújtott köszönömjei, konfjai rá is játszottak erre az attitűdre.

Ha még nem láttad a klipjeiket, kisfilmjeiket, nem hallottad a zenéjüket, úgy képzeld el, mint mikor a Vissza a jövőbe című film első részében Marty McFly 1955-ben a Tengermélyi varázs elnevezésű bálban előadja a Johnny B. Goodot Chuck Berrytől. Na, ennek a nagyszabású kiterjesztése a Szula Bálint basszer és Paczolay András dobos alapozta muzsika – félelmetes elánnal előadva. Van benne AC/DC, említett Berry, Jerry Lee Lewis, The Beatles, s egy rakás más banda hatása a ’60-as, ’70-es évekből, a magyar szövegek – fiatalság, rock and roll, csajozás témakörben – még magyar előadókat is megidéznek. De mindezt nagyon is kortárs, élő módon, amit csakis az elkötelezettségük, szívük-lelkük „bele tétele”, átéltségük indukál. Erre tényleg megmoccansz, még akkor is, ha előtte gyökeret eresztettél volna. Háromnegyed órás bemutatójuk alapján nagy jövőt jósolok nekik, még a hazai körülmények ismeretében is.

A svéd SPIDERS neve ismeretlen volt előttem, elsőre nem is értettem, minek még egy énekesnős retrós zenekar a Blues Pills elé. Belehallgatva a legutóbbi nagylemezükbe (Shake Electric, 2014) sem lettem kevésbé tamáskodó, éppen azt a pluszt hiányoltam belőlük, amit a honfitárs csapat nyújtani képes. Ám a koncertjük rám cáfolt, nagyon is!

A göteborgi bandát 2010-ben Ann-Sophie Hoyles énekesnő és a gitáros John Hoyles (gondolom, tesók) alapította, az eredeti dobos, Alex Sjöberg később a Graveyardba igazolt, helyére Richard Harryson került. A ’70-es éveket megidéző vegytiszta rockjuk legördülve a színpadról, Ann-Sophie hathatós frontemberkedésével (ha kellett, gitárt, csörgőt, csörgődobot, szájharmonikát ragadott) magával sodró volt. A csillogó ingek a glam rock T-Rexet juttatták eszembe, s ha zeneileg ez nem is korrelált, azért a dús vokálok jelenléte miatt helytálló a kapcsolódás feltételezése. A langaléta gitáros és még langalétább basszer, Olle Griphammar között Ann-Sophie afféle metál amazoni szerepben is megállta volna a helyét, rázta a sörényét, hajlongott jobbra-balra, ha kellett, levetette magát a földre is. Kezében tartotta a közönséget, akiknek a száma a koncertjükre már 150 fősre duzzadt (a Blues Pillsre ez megkétszereződött). Annyira jók voltak, hogy heves visszatapsolás követelte a ráadásszámot egy óra múltán, ám a szigorú menetrend miatt erre nem kerülhetett sor. Szerintem jönnek még erre. Amint az Avatariummal(!) való őszi turnéjuk véget ér. Bár én ennek a kooperáció megtekintésének örülnék a legjobban!

Aztán színpadra lépett a HANG. Mert a világ legnagyobb független metálkiadója támogatásában részesülő Svédországból indult BLUES PILLS Elin Larssonja ugyan nagyon mutatós, szép hölgy, de mennyire!, akinek azonban mégis a torkában rejlő hangjára figyelünk folyamatosan. A High Class Womannel kezdő és az estet a Devil Mannel végül megkoronázó zenekart már színpadra lépésükkor hatalmas taps és üdvrivalgás fogadta, mint az igazi sztárokat. A taps Elin feltűnésekor csak erősödött. Megérdemelten, mert hatalmas energiákat szabadítottak el a zenéjük által. André Kvarnström dobos és az amerikai Zack Anderson basszer igencsak klasszis a maga hangszerén, nagyon acélosan, figyelemfelkeltő, de nem tolakodó trükkökkel brillírozva, alapozták meg a zenét. Az aranytorkú Elin mellett a szemtelenül fiatal, nagyra hivatatott francia gitárzseni Dorian Sorriaux kapott szólista szerepet. Igencsak elszabadult a keze. Tulajdonképpen életre keltette a gitárját. A közönség, a szép számú death metalos harcostól az 50-es hölgyekig, pedig lelkesen tobzódott a muzsikában, felforrósítva a közben lehűlt levegőt (a pólóm már a Spiders alatt megszáradt…).

Elin Budapest szépségeit említette a koncert elején, nos, az épületeken, köztereken, az itt élők kapcsolatain kívül épp az ilyen koncertek teszik élhetővé, varázslatossá fővárosunkat.

Blues Pills (S), Spiders (S), Headbengs
Budapest, Barba Negra Track terasz, 2015. június 15.
Belépőjegy ára: 1999/2500/3000 Ft

Henry Vasquez volt az est hőse.

Még akkor is, ha ő az új fiú a csapatban, aki 2009 óta ül a dobok mögött a Saint Vitusban. Még akkor is, ha Dave Chandler zenekarvezető-gitárost éltette a közönség leginkább – nem érdemtelenül –, s aki volt olyan elszánt, hogy a koncert zárótételének egy részét már a hallgatóság sorai között prezentálta a színpad előtt. Vasquez teljesítményéről már a 2012-es Saint Vitus- és a tavalyi Spirit Caravan-koncerten is meggyőződhetett a nagyérdemű, mindkettő az A38-on és Wino frontemberkedésével, most is kipüfölte a cájgból, amit lehetett, törtek is a verői rendesen… A Saint Vitus szerintem amúgy is a dob-gitár összjátékára épül, ez a két hangszer a meghatározó. Szóval le a kalappal előtte!

Valami lassúra és hűvösre vágytam ebben a nagy kánikulában, ezért aztán a legnagyobb déli verőfényben elcangáztam vasárnap az A38-ra, hogy még időben beszerezem az elővételes jegyet a hétfői underground eseményre. Ami annyira alkalmi volt, hogy legalább négyszáz hívő zarándokolt el rá a hét első napján. Egyáltalán nem bántam meg én sem az ottlétem, habár nem vagyok megveszekedett rajongó, annak idején, a zenei szocializációm idején a prae-doom muzsikák, azaz a poszt-Black Sabbath éra később kultikus státuszba emelt nagyságai közül egyik sem vált igazán kedvencemmé, sem a Saint Vitus, sem a The Obsessed, sem a Pentagram. Inkább a Trouble és a Candlemass. Emlékszem, a Trouble második budapesti fellépésén a Pentagram volt a főbanda, én ezt teljes értetlenséggel fogadtam, s miután becsületből belenéztem/-hallgattam kicsit a produkcióba, inkább hazaindultam. Most viszont újra elővettem a Scott Reagersszel készült első két Saint Vitus-albumot plusz az EP-t és a későbbi Die Healinget, s éppen kedvemre voltak.

1984-ben (Scott, Dave, Mark, Armando)

Az estet egy másik rendezvény miatt, pontosabban, hogy az ott doomsterkedő doomsterek átérjenek időben, később kezdték a szokásosnál. Nincs is ma megfelelőbb magyar banda a Saint Vitus fellépése előtti bemelegítéshez, mint a háromnegyed kilenckor kezdő APEY AND THE PEA triója. És tapasztalhatóan a közönség is így volt ezzel, mert már az ő produkciójukra is összegyűlt a népes hallgatóság. Azt kell mondjam: szokás szerint jók voltak. Marha jól szóltak, és erősen: tolták Apey sajátos frontemberkedése mellett a két albumuk dalait (Pantera-Down-AIC-Pentagram elegye). Jómagam meg ingáztam a műsoruk alatt a hajókorlát melletti frissítő dunai levegő – pár villám is föltűnt az égen – és a koncertterem között, de így is üdítő volt mindkettő.

Aki akarta, most beszerezhette első kézből a teljes SAINT VITUS-vinylgyűjteményt, nem is drágán (már ha darabra értjük), de szerintem a banda koncerten, élőben ütősebb. Tíz után kezdve ezt be is bizonyították. Dave Chandler nem lett virtuózabb gitáros az elmúlt harminc évben, kvartokat-kvinteket tologat és alapfokon szólózik, de az ő esetében a spiritualitás felől érdemes közelíteni. Az ő akkord „mélységei” a hangulatteremtésben vannak. Ismerve a zenekar történetét, joggal beszélhetünk a punk és a Black Sabbath sajátos összeházasításáról. A pár hangos pincemély doom ekként válik védjegyükké.

Speciális volt ez az Európa-körút, hiszen a banda hivatalos énekesét, aki Wino, valószínűleg a kábítószerbirtoklás miatt most nélkülözni kellett, így ismét csatasorba állították Scott Reagerst, az első vokalistát. Nem is vallott szégyent, sem ő, sem a zenekar, bár továbbra is azt gondolom, nem az énekben (és nem is a dallamokban) van az erőssége a bandának, hanem a fentebb már említett gitár-dob kombóban, még ha a meghúzódó, szintén őstag Mark Adams basszer is kiveszi az összhatásból a részét.

2015-ben (Dave, Henry, Mark, Scott) (Forrás: a zenekar Facebook-oldala)

A bő egyórás szett nem hagyott kívánnivalót bennem, meggyőződéssel tapsoltam a bandának, miközben szememet főleg Vasquez („Vaskéz”) manőverein és Dave ujjain tartottam (meg ahogy a hátára vettette a gityót hendrixesen, vagy amikor a fogával a húrokon szólaltatta meg). A gitáros amúgy látványnak sem utolsó: egy fejkendős, telis-tele tetovált, cingár testű, kifakult-őszült hajú őshippi; ráadásul szereti a mikrofont is magához ragadni, igaz, csak konferálásra.

Bár hűvös estére vágytam, a zenekar fogadtatása igen forróra sikeredett, amolyan örömünnepe volt ez a különleges muzsikákra vágyóknak. S biztos vagyok benne, többen tartottak a zenekarral, s éltették őket, miután Dave a koncert végén meginvitálta a közönség tagjait egy kis közös italozásra.

THE RETURN OF THE WALKING DEAD TOUR
Saint Vitus (US), Apey and the Pea
Budapest, A38, 2015. június 8.
Belépőjegy ára: 2900/3900 Ft

Hát… hogy is mondjam, elődei torokköszörülése is erősebb és karakteresebb a hangjánál, Alissa orgánuma mélyen alulmúlja Gossow és Liiva adottságait. Leginkább „szemcukorkának” tudom be White-Gluz kisasszonyt, aki piercingjével, tetoválásával, kék hajával, fellépőruháival kiszélesítheti a banda közönségbázisát a mai tinik irányába; de azt hiszem a kanadai The Agonist igen csak jól járt, hogy a helyére Vicky Psarakist sikerült igazolnia, akinek sokkal jobb a hangja is, előadói stílusa is.

Persze igazságtalan is vagyok Alissával, hiszen most először láttam koncerten az ARCH ENEMYt, a korábbi vokalistákat, hangjuk erejét csak lemezről ismerem… Alissáé lemezen sem tetszik, a koncerten pedig jó pár szám kellett, hogy legyűrjem az ideget ettől az erőtlen, de erőltetett krákogástól, amit művelt. Viszont – ahogy Maci barátom nyugtatott – el kell fogadni: ennyit tud. Elfogadtam. Így már élvezni is tudtam a koncert egyéb zenei részét. Próbáltam „kívül helyezni” a vékonyka hangtorzót, egyébként nem kevés sikerrel, mert ugyan bosszús voltam a régebbi számok szerintem meggyalázása miatt, de ugyanakkor, hála égnek, a hangszeres szekció oly annyira meghatározó, hogy ha nem a koncepció része lenne a kontrasztosság a gitárdallamok, -harmóniák és a brutál hörgés elegyében, akár el is hagyhatnák a teljes vokált – nekem úgy talán még jobban tetszene az AE muzsikája. Persze én bírom az instrumentális shredelést, különösen, ha olyan nagyságok művelik, mint Amott és Loomis, előbbit különösen a Spiritual Beggars miatt csípem (mert ott jobban szabadjára engedheti magát; na, jó a Carcass miatt is), utóbbinak fanja vagyok, nemcsak a Nevermore, de főleg a szólóalbumai okán.

Visszatérve a nem igazán dalos pacsirtához: hangja ugyan vérszegény, de tagadhatatlan, frontemberként megállja a helyét. (Ahogy szerintem gimnasztikatanárként vagy aerobikoktatóként is el tudna helyezkedni…) Még ha nem is olyan természetes és elsöprő, mint a turnét kísérő német DRONE gitáros-énekese, Moritz Hempel, aki egymaga elvitte a show-t, a pár szavas magyartudásával, a kiállásával, fáradhatatlan színpadszántással, közönséggel való intenzív kommunikációval. A zenéjük nem, a fickó teljesítménye figyelemreméltó volt. Alissa azért kitett magáért, hagyták is a srácok, nagyon ki volt találva az egész műsor, talán túlságosan is, a művisége még kicsit olajozatlan volt, ami főleg a koreografált mozgás kitaláltságában mutatkozott meg. Nem mellesleg a megtervezettség nem hátrány. A hátsó kivetítőre montázsolt képek, dalszövegek remek kiegészítői voltak a produkciónak, nekem azért pár tűzcsóva hiányzott némely esetben, de az intrótól az outróig jó és néhol rossz értelemben is kiszámolt volt minden. A gitárosok előre vagy hátralépéseiig, helycseréjéig, egymásnak vetett háttal való szólózásig, vagy a végén Alissa zászlólengetéséig. Egy lépés a koncert (szín)háziasítása (domesztikáció, érted!) felé. Persze az Iron Maiden-féle operáig még hosszú az út.

A lényeg viszont a gitárokból jött, a gitárosok személye volt igazán fókuszban – ugyanakkor ne feledkezzünk meg Daniel Erlandssonról, aki hatalmas cájgja bástyái mögött nyújtott egyenletesen magas teljesítményt. Sharlee d’Angelo basszer pedig már a termetével kimagaslott, s vonzotta a tekinteteket. Szóval Amott és Loomis. Loomis és Amott. A dalok Amotté, le a kalappal, de ahogy Loomis „elsajátítja” a szólókat (Chris Amott szólóit) – hiába, saját stílussal rendelkezik! Ahogy Amott is.

Nekem becsípődésem, hogy az első négy album volt igazán kiemelkedő (3 Liivával, és az első Gossow-val (adott kontextusban, ugrásszerű fejlődéssel) – ezért is maradtak el részemről korábban az AE-koncertek látogatásai. Utána már csak a tökéletesítés történt/történik, csiszolgatás – mondhatni popularizálás –, a kialakított stílus minél szélesebb körű megismertetése céljából (Alissa személye is ezt a célt szolgálja). De hiába az akár stagnálásként értékelhető automatizmusok megléte az Anthems lemeztől egészen a War Eternalig, azért a dallamok, szólók, dalszerkezetek nagyon odafigyelősek.

A színpadi megjelenés mellett Amotték a dalok kiválasztására és sorrendjére is odafigyeltek. Régiek és újak, miközben a legújabb is promotálva vagyon. Példás. Profi. Tudják, mitől döglik a légy. A közönség be is fogadta örömmel. Nekem is megborzongott párszor a hátam.

Először aggódtunk, hogy Loomis gitárja jóval halkabban szólt Amotténál, de később a keverős feljebb nyomta, de azért én még több kakaót tettem volna rá. Valaki meg füvet, legalábbis spangli szagát sodorta orrunkba a szél a koncert közben. Be nem téptünk, az előadástól sem vadultam be, de hagytam, hadd találjon utat hozzám a zen(e). Loomis és Amott gitárhangjai, -futamai eltáttatták a számat. Nem éreztem rosszul magam, különösen, ha egy kis zúzda is befigyelt két szóló között..

Azért a közönség mint biodíszlet hasznosítása a végső, nagy, közös fotón rituáléja elől már elbotorkáltam.

EUROPEAN WAR ETERNAL
Arch Enemy (S)
(Drone (D), Agregator)
Budapest, Barba Negra Track, 2015. június 1.
Belépőjegy ára: 3990/4900/5900/6900 Ft

Bődületes, frenetikus koncert volt.

Kísértet járja be Európát. Az old skull heavy metal kísértete. (Művészet)szociológiai kérdés, persze, hogy miért fordulnak mai 17-22 éves fiatalok tömegével olyan zenei kifejezésmódhoz, ami az 1978–85 közti időszakban fogant. Ugyanakkor azt is tudjuk, ez a stílus soha nem halt ki, csupán az underground mélyén leledzett, végig jelen volt. Most meg nagyobb figyelmet kap. Talán trendi is. A tegnapi koncerten is az egy főre eső felvarrós farmermellények száma minimum másfél volt… Ugyanakkor 120-150 ember egy klubkoncerten nagyon nem trendi. De hát Magyarországról beszélünk, ahol a fém-népszerűség közönségszámban kifejezve még mindig... Lamentáció helyett lásd a fenti odautalást a művészet- és ízlésszociológiának!

A másik nem új keletű toposz, narráció, ami ismételten megfogant bennem a koncerten, az, hogy nem egyszer sápítozunk: bárcsak ott lehettünk volna annak idején egy Iron Maiden-, Metallica-klubkoncerten, amikor még kisszínpadon, szinte testközelből vadultak a kedvenceink, s mi a zenéjükre… Na, az Evil Invaders/Skull Fist bulija pont ezt az érzést adta, pótolta. Aminek hatására eldobod a botodat, kiegyenesedik a gerinced, öklöd a levegőbe lendül. Ami energia lejött, átadódott a koncerten, parádés, példás volt tegnap! Picit visszakap az ember a fiatalságából (noha csak a nosztalgia érzését), mert ezek a srácok vehemensek, kiéhezettek a sikerre, lerohannak…

A belga EVIL INVADERS speed/thrash-e például 50 percnyi rohanás volt, némi európai/germános éllel, egyből behúzva múltba, jelenbe egyaránt a metálrajongót. Az egy EP-vel (Evil Invaders, 2013) és egy nagylemezzel (Pulses of Pleasure, 2015) rendelkező kvartettet vezető, jellegzetes pajesz-szakáll kombinációval színpadra lépő Flying-V-s frontember, Joe nem spórolt a sikolyokkal, falzettekkel, miközben virgázott rendesen a hangszerén. Elsöprő előadást vezettek végig, amibe még az Exodus Fabolous Disastere is belefért, s a nagylemez zárójával, a Master of Illusionnal tették föl az i-re a pontot.

(Fotó: a zenekar Facebook-oldala)

Örök underground bandának ítélve önmagukat kíméletlenek voltak, a látványos, láncszemekből fölépített mikrofonállványok is jelezték a műfaji stiláris elkötelezettséget. A dobos Senne Jacobs játéka pedig külön figyelmet is megérdemelt, de a gitáros Max Mayhem és az új/beugró(?) basszer Joeri Van de Schoot is vokálokkal segítette a régi fémkorszak felelevenítését, korszerűsítését. Van honnan meríteni, hiszen 35 év műfaji alakulástörténetről beszélünk. Hatalmas lelkesedésüket a közönség hatalmas lelkesedéssel honorálta. Ha emlékezetesebb számokat írnának, még a vájtfülűektől is elismerést kapnának!

A kanadai SKULL FIST most először jutott el hazánkba – főbandaként. 2012 januárjában a Roctogonban melegítettek a Steelwingnek, tavaly februárban pedig ugyanitt a Dürer kistermében az Enforcernek. Őket zeneileg már letisztultabbnak tartom, a második lemezük, a Chasing the Dream jócskán magával ragadott tavaly – imádom a honfitárs Leatherwolf általam gyanított hatásának (többek között vokális részek!) megnyilvánulásait a zenéjükben. Gyorsan ellövöm: ők a brit Angel Witch névadó nótáját adták elő feldolgozásként, ezzel zsebre is tettek. De ettől függetlenül is nagyszabású volt a programjuk. A belgákkal ellentétben nem sebességmániásak annyira, a koncertet is a bulisabb, némileg lazább oldaláról közelítették meg.

Rögtön az elején fölköszönthettük szülinapja alkalmából a basszer Casey Guestet, aki kedvesétől kapott egy, a többiek kézjegyével ellátott „drinking ponchó”-t, amit föl is húzott egy szám erejéig magára, aztán Zach Slaughter fronténekes kikötötte, hogy minden szám után innia kell – és tényleg. Ellenőrizte is szorgalmasan a főnök. Sőt, később, amikor Casey picit már nekitámaszkodott a hangládának, beszédet is kellett tartania! A kicsit Kevin Bacon színészre emlékeztető Zach (mint akire rádobtak egy női parókát…) maga is kortyolt szorgalmasan, miközben a balkezes gitárját sem hagyta magára. Egy alkalommal egy rajongó is megitatta sörrel az első sorokból, de a pengetést persze nem hagyta abba. (Bár volt olyan dal, amit gitárját letéve adott elő.)

(Fotó: a zenekar Facebook-oldala)

A dobos itt sem volt gyenge, JJ Tartaglia a feje fölé lógatta be a cineket, mintegy jó fél méterre, így kinyújtott kézzel csépelhette őket, volt is dobszólója, ami ma már különlegesnek hat. De számos metálos geget elszórtak (a maga legnagyobb természetességével), az EI-hez hasonlóan volt egymás hátának dőlve gitározás, sőt, Casey és Zach egészen a padlóra lecsúszott mindeközben, helycserés támadás, egymás melletti pózolás. A vége felé pedig Zach a nyakába kapta Johnny Exciter gitárost is menetközben. A zene pedig a sokféle korabeli zenekarból táplálkozó heavy/speed, jó kis dallamos énekkel, szólókkal, sikolyokkal tarkítva.

A közönség őrjöngött – öklök, villák, moshpit, bodysurf, léggitárok, headbang, ahogy kell!, valamint némi színpadmászás. Egy hölgyemény odáig merészkedett, hogy többször a színpadra kapaszkodott s tette-vette magát, sőt, még a mikrofont is elbitorolta néhányszor a látszólag ettől nem annyira lelkes Zachtől. A furcsa az volt, hogy túl a mámoros-bájos produkció némileg kínosba futó intermezzóján, a szerepelni vágyó rajongó lány mozgása valahogy nem volt összhangban a ritmussal…

Na, ezt a koncertet überelje ma az Arch Enemy a Barba Negra Trackben!

SHREDS NOT DEAD
Skull Fist (CAN), Evil Invaders (B)
(Stress, Flood in the Desert, Maradandó Károsodás, Fanatic Attack)
Budapest, Dürer-kert, kisterem, 2015. május 31.
Belépőjegy ára: 2500/3000 Ft