Fémkereső

A Subterra már sok remek koncerttel kényeztetett el minket, a Svartidauði első magyarországi fellépése azonban még ezek közül is kiemelkedett. Egyrészt az utóbbi időben burjánzásnak indult izlandi black metal színtér zászlóvivő zenekarának számítanak, másrészt a nemzetközi hype mellett sikerült megőrizniük a stílusra jellemző távolságtartást, misztikumot is. A kanadai Antediluvian pedig az Incantation/Blasphemy vonalból kialakult kaotikus black/death színtér egyik legelismertebb zenekara (többek között a Portal, Mitochondrion, Dead Congregation mellett). A Showbarlang tökéletes helyszínnek ígérkezett az eseményhez a tavaly decemberi, zeneileg és hangzás szempontjából is tökéletes Ulcerate koncert alapján. Sajnos az aznap szintén Budapesten koncertező Castle-t nem sikerült bepasszírozni a felhozatalba, de ez legyen a legnagyobb bajunk!

Koncertbeszámolót olvasva nyilván elvárható, hogy az olvasó legalábbis képet kapjon a zenekarok stílusáról. A nyitó belga EMPTINESS esetében ezt nagyon nehéz behatárolni, talán az avantgarde extrém metál illik a legjobban a zenéjükre. Lemezeiken a gyors death-es pusztítások keverednek az indusztriális/ambientes nyomasztásokkal, erőteljes világvége hangulatot alkotva. Élőben lemezminőségben hozták számaikat, ráerősítve a hely adottságaiból adódóan (gy. k. barlangszerű belső tér) igen látványos vetítéssel. A falon vibráló rácsos motívumok, illetve a szinte a plafonból alácsorduló fekete massza képe tökéletes háttér volt az urbánus lét szorongásait, fenyegetettségét kifejező zenéhez. A zenészek mintha csak eszközei, mintsem főszereplői lettek volna az előadásnak, mindenféle külsőségek és külön színpadi megvilágítás nélkül tették a dolgukat, a közönséggel való kommunikációt teljesen nélkülözve. Magával ragadó, remek hangzású koncert volt.

Emptiness: Nothing but the Whole

Ezek után az ANTEDILUVIAN koncertje olyan benyomást keltett, mint amikor az ember egy rémálomból felébredve egy baltás gyilkost talál a szobájában. A zenekar tagjai szolid arcfestéssel, állatkoponyákkal a nyakukban vonultak a színpadra, és 45 percben ránk szabadították az Armageddont. A szaksajtó egyöntetűen isteníti a banda első lemezét (Through the Cervix Of Hawaah) és az Adversariallal közös splitjét, azonban a Logos című új lemezbe sokaknak beletört a bicskája. Én az első nagylemezzel ismerkedtem behatóbban, többedszeri hallgatásra sikerült is felfogni a kicsavart, embertelen témákat, de megjegyezhető zenei struktúrának, dallamoknak itt nyoma sincs. A koncert nagyon tömény hangzása inkább a Blasphemy-féle war metalos durvulatoknak kedvezett, a disszonáns riffek sokszor csak halványan voltak kivehetőek. A koncert végére aztán egy kicsit kitisztult a hangzás, és rá lehetett csodálkozni a barbár mészárlás közepette a dalok tempójának változatosságára, illetve a dobos hölgy(!) Frostot idéző intenzitású játékára.

Svartidauði: The Synthesis of Whore and Beast

Mivel már sikerült élőben megbizonyosodnom a SVARTIDAUÐI erejéről a tavalyi turnéjuk brüsszeli állomásán, sokat vártam önálló fellépésüktől, főleg azt remélve, hogy kicsit jobban odafigyelnek a hangzásukra. Bár saját keverőssel dolgoztak, sajnos ők szólaltak meg az este a legrosszabbul, és ez alapjaiban határozta meg műsoruk befogadhatóságát és élvezeti értékét. Náluk is az összetett, disszonáns gitártémák és a klausztrofób hangulat viszik a prímet, mindezt kevés szerkezeti fogódzót nyújtó, 10-15 perces kompozíciókba ágyazva. Ezek a hosszú számok nagyon megkívántak volna egy tiszta, nem túlvezérelt hangzást, ennek hiányában a kakofóniából csak egyes foszlányokból, dobtémákból lehetett következtetni, hogy éppen hol tart a zenekar. Azt biztosan elmondhatom, hogy felváltva játszottak Flesh Cathedral című nagylemezükről, és a 2014-es kétszámos EP-ről, pontos számsorrenddel a fenti okok miatt nem tudok szolgálni. Előadásmódjuk erőteljes és energikus volt, ők már a közönséggel is kommunikáltak, a hangzás hiányosságai a hallgatóság tetszését cseppet sem ásták alá. Az összhatás egyáltalán nem volt tragikus, csak dühítő érzés volt, hogy egy kicsit nagyobb odafigyeléssel egy „jó” koncertből „nagyszerűt” is lehetett volna kovácsolni.

Silencer

Svartidauði (IS), Antediluvian (CAN), Emptiness (BE)
Budapest, Showbarlang, 2015. május 11.
Belépőjegy ára: 3900/4900 Ft

Ijedten bújtak össze az oroszlánok a Fővárosi Növény- és Állatkert rácsai mögött. Bár napi szinten hozzá voltak szokva a mellettük számtalanszor elrobogó vonatokhoz, ez most valami más volt. Valami szokatlan. Rémisztő. Valami sejthetően náluk is sokkal nagyobb ragadozó. Az üvöltéséből legalábbis erre lehetett következtetni. Az egyik gyengébb idegzetű fiatalabb hím két mellső mancsa közé fogta lesunyt busa fejét, s szinte befúrta magát a nőstények remegő véknyai közé. Az oroszlánhölgyekben viszont ott lapult a gyanú a félelem mellett, hogy ez a bömbölés mégiscsak ismerős számukra… valami hasonszőrű lehet.

A hang a Városliget átellenbeni feléről érkezett, a Dürer-kert kisterméből – legyen is az bármennyire hangszigetelve. Aki kiadta pedig nem más, mint Elizabeth Blackwell, a Castle zenekar basszusgitáros énekese. S míg az állatkertben tulajdonképpen farkas legel a bárány mellett (ha nem is közvetlenül), oroszlán az ökröt nem bántja, látomásos paradicsomi állapotok uralkodnak, addig odaát elszabadult a pokol.

Elizabeth és Mat (Forrás: Facebook) 

Becsípődött nálam nagyon a Mat Davis gitáros–Elizabeth Blackkwell házaspár vezette kanadai-amerikai heavy rock/doom/stoner/thrash trió, akik powerből is leckét adnak Al McCartney dobos aktív közreműködésével. Nemcsak az első két lemezük (In Witch Order; Blacklands), de a 2013-as rocktogonbeli koncertjük óta feltétlen hívük vagyok. (Alig sikerült fölidéznem most, csak utána olvasva, hogy nem önálló koncerten voltak akkor Budapesten, de a többi föllépő tulajdonképpen fabatkát sem ért.) S ugyan a tavalyi, 3. lemezük, az Under Siege nem ugrotta meg az általuk korábban felállított mércét szerintem, nem volt kétséges, hogy a Kamchatka- vagy Acid King-koncertjeggyel ingyenesen látogatható föllépésükön ott a helyem.

És hát fenomenális volt!

Brutális hangerő és arányos megszólalás (ezt valahogy az amerikai zenekarok alapként kezelik, és be is tudják lőni). Én is csak egy fokot vettem volna vissza Liz bőgőjéből, s fél fokkal toltam volna följebb Mat gitárhangerejét. Mat nem hazudtolta meg kanadai mivoltát, s a thrashes megszólalásra is magyarázatot adott az old school VoiVod-pólója. Olyan vadul, headbangelve, méretes hajakat rázva adták elő 45 percben zenéjük esszenciáját, mintha nem is 16 fős – nagyon lelkes – közönség, hanem ennek a tízszerese előtt léptek volna föl. A Dying Breed című számukat ennek a rajongóbrigádnak ajánlották az este.

Al szerény szerkóján, akárha kalapácsot az üllőhöz vagdosó kovács lett volna, amire Liz mélyen brummogó négyhúrosa reagált, a hajrázásban leállíthatatlan szakállas Mat pedig vastag, ízes, figyelemreméltó doomriffekkel bombázott, valamint ősöreg kinézetű Gibsonjából ihletett szólókat varázsolt elő. S  egynémely dal erejéig vokálozott is.) Mindezt iszonyú keményen, Elizabeth lenyűgöző előadásmódjával kísérve. Ez a vékony asszony egyrészt olyan hangokat ad ki, amitől nemcsak a nagymacskák vizelnek maguk alá, de egy vén tölgy is lehullatja az össze makkját, kiénekli a lelkét, másrészt a kisujjában van a heavy metal, annak összes kellékével (gesztus, mimika). Elementáris előadó, ha egyedül így vonulna végig az Andrássyn, én félreugranék az útjából. (Amúgy meg, a színpadról lelépve végtelenül kedves hölgy.)

Lehet, nem is spontán, de hatásos

(A kép nem a budapesti koncerten készült; forrás: Facebook)

Még egy kis spontán erotika is odakeveredett az egyik mozdulatsorba, mikor Liz a basszusával térdelő pózba ment le, Mat pedig vigyorogva ráhajolt a gitárjával. Bohóckodtak egy kis tilitolit imitálva. (A ’80-as években ugyanezt csinálta a metálmezőny 90%-a, csak ott férfiak voltak mindkét oldalon, csíkos és tapadós naciban...)

Ha kétszer ennyit játszottak volna, akkor is keveselltem volna, így viszont erős vágy maradt bennem, hogy minél előbb újra lássam/hallgassam őket. A visszafogott érdeklődés tapasztalata ellenére, remélem, ez megvalósul majd!

Az Európa-turnéra kihoztak egy új kislemezt, Deadhand Hexagram címmel, mely még ingyen letölthető a bandcamp-oldalukról. Külön érdekesség, hogy a B oldal Be My Ghost Reprise című számában Uta Plotkin brácsázik, akit a portlandi Witch Mountain frontjáról ismerhettük korábban (jelenleg: Aranya). Annak idején, 2012-ben, a Castle még az akkori európai turnéjuk előtt Amerikában a WM-nel tett egy kört, onnan az ismeretség. De Liz hangjában is ott bujkál néha Uta általam imádott orgánuma…

Az oroszlánok egész éjszaka bőgtek…

Castle (US/CAN)
Budapest, Dürer-kert, 2015. május 11.
Belépőjegy ára: 1500 Ft
Kamchatka- vagy Acid King-koncertjeggyel ingyenes

Választani kellett ismét. Két ígéretes koncert ugyanazon az estén. Aztán a szervező varázsütésre megoldotta, hogy ne legyen saját maga konkurenciája, egybetolta az olasz doom/okkultisták és az amerikai pszichedelic/experimentális/füves/stoner és magyar követőik föllépéseit, a régi Metro klubba, a mostani Roham bárba – mind az összesítés, mind a helyválasztás pompás. [Hiába gondoljuk, hogy a műfaji eltérés miatt más a közönsége a fent említetteknek, dehogy! Van egy 50-60 fős budapesti underground metál muzsikákra nyitott közönség, akik a death metaltól a stonerig (és tovább) mindenevők, csak érdekes legyen, s ott vannak (ha szabad: ott vagyunk) (majdnem) minden ilyen megmozduláson. – Ráadásul a bandák Európa más városaiban is együtt léptek föl ezen a tavaszi turnén (l. Bologna).]

Nem kellett választani. A két koncertből egy lett, a hat fellépő zenekarból végül öt (a Sunwharf kihátrált). Engem a négy külföldi banda érdekelt.

Korábban az Abysmal Griefet ismertem valamennyire (inkább a szintén itáliai horrordoom Black Oath fanja vagyok), valamint a Black Cobra lemezei jobban bejöttek a híresebb/kultikusabb Acid Kingnél. A Saturnine 2012-es demóját a koncert előtt nem sokkal csekkoltam, és tetszett.

Érkezés után irány a merchpult, igazán gazdag kínálat, alacsony árak, Abysmal 7”-esek felmarkolása, Black Cobra-pólók megcsodálása.

Mécsesekkel körülrakott színpad, a SATURNINE-tagok öltözete/kinézete egy gót buliba is elmenne, igaz, az egyik gitáros death metalosnak is bevállna, míg az énekes a fiatal Ozzy (’70-ből) lényegesebb szebb inkarnációja (pedig az ipse még meg sem hót, vagy mégis?!). (Megnéztem, korábban mindketten death metalban nyomultak – nem Ozzy!) Bődületesen fenomenális koncert. Örvénylő, búgó, lassú zene (hogy a fenében lehet ilyen lassan játszani?), a Black Sabbath-ból táplálkozó deathes keménységű és mélységű infernó (az énekes Bolt Thrower-pólója a beállásnál sokatmondó így visszatekintve) besodor, beránt. A dalnok ritkán szól/hörög, de mívesen, a számok közben, mintha valami szertartás lenne (egyébként az!; 100 éve antropozofikus-teozófikusnak, 40 éve okkult–newage-esnek hívtuk volna, ma retrónak/pszichedelikusnak mondjuk), a zenészek leguggolnak, hörpintenek poharaikból – persze, szomjasak. Negyven perc után teszik le hangszereiket a színpadra – feltekerve a hangerő gombját, miközben egy bejátszott szöveges outro-ra levonulnak. Nemcsak jók, de szépek is voltak.

Ja, nem mondtam?
Mind fiatal hölgyek (lányok, csajok, kinek mi)
– kétségtelen, ez a tény nem vált hátrányukra, mikor megítéltem a produkciót,
de ezt a fostos macsóizmust leküzdve, az est nekem legjobban tetsző zenei produkcióját jelentették.
Az idén megjelent első lemezüket (vinylen, naná!),
a Mors Vocatot pedig örömmel hallgatom.

Aztán jöttek a legendák! Akiket csak a kultikus olasz horrorfilm rendezők és zeneszerzők mellett szokás emlegetni. Az ABYSMAL GRIEF színháza előtt le a kalappal, hatásos, figyelmet odavonzó! Koponya, két bazi nagy kereszt, lándzsás fáklyák, a basszer láthatatlanul a csuhája-csuklyája alatt, a színpad közepén egy komplett mobilorgona, s mögötte Labes C. Necrothytus, aki mintegy istentelen, batárszerű szószék mögül, szórva a kereszteket celebrálja a szentségtelen misét, már amikor nem a billentyűkön futkározik az ujja. A dobost csak úgy sikerül megpillantani, ha a színpad széléről bekukkantunk Necrothytus mögé, ott csépeli csuhában, hosszú ütőkkel a cájgot.

A kiváló hangulatot a fojtogató szagú füstköd sem tudta megsemmisíteni. Zeneileg az Abysmalban a basszus és a gitár marha egysíkú, alapozó funkciójúak, töménységet biztosítanak, a jelleget a dob, a prímet pedig az énekhang adja. Említett orgonistánk ugyanis nagyon jól tud vele bánni, tényleg a zenés színház felé mozdítva el az egész produkciót. Látványszínház-komponáltság szempontjából az este az övék volt.

A Los Angeles-i BLACK COBRA fellépésére letisztult a színpad, gyakorlatilag pőrére vetkőztették. Maradt egy dobszerkó és egy gitárcucc. Na, ezek viszont úgy szóltak, hogy majd összerogytam. Valójában tényleg le kellett ülnöm, mert a lemezen sem finomkodó, de barátságosabb hangvarázs, itt fizikai bántalmazássá változott. Mintha csak a sokkolókkal frissen fölfegyverezett Országgyűlési Őrség ugrott volna be némi tettlegességre a színpad előtt bólogató 60-70 embert megrendszabályozni. Kicsit leültem agyban is. Nem úgy a zene! Jason Landrian énekes-gitáros és Rafael Martinez dobos olyan sűrű experimentális sludge dühöngést vitt végbe, hogy nekem még a Ministryt játszó Napalm Death képe is fölködlött összeomlásom közepette. De később Kjell Månsson barátom csak egyszerűen lehighonfire-özte a muzsikát. Neki is igaza volt. Mindenesetre az emberek egy idő után kezdtek kiszállingózni a teremből – pihenni. Idegileg, hallóidegileg.

Ezek lezúztak, apám. Ez nem kobra, ez vipera (tréfásnak szánt visszautalás az OŐ sokkolóira, illetve a rendőrségi teleszkópos botra – lefordíthatatlan szójáték – a szerk. – ráadásul előző nap a bécsi Viper Roomban pusztítottak…). Zúzásilag kétségtelenül ők voltak az est nehézfiúi. (Hamarosan, még idén a Season of Mist adja ki régóta esedékes, új albumukat.)

Mindkét karja szénné tetoválva, korához képest fitten… Lori S. a legendás ACID KING gitáros-énekese aznap este tovább növelte a színpadra jutó föllépők nemi arányában a hölgyek esélyeit – 6:8 a végeredmény a srácoknak. Én ugyan nem istenítem, de elismerem, és érdeklődve fülelem azt a jellegzetes, brutálisan nyers gitárhangzást, ami a flow-szerű doom/ősstoner zenéjüket meghatározza. Olyan a hangja, mintha teljesen száraz faágakon recsegnél, vagy kórházi folyosón üvegcserepeken lépdelnél: csikorog-pattog, a fogad kicsavarodik tőle. Lori hangja meg, mint egy repedésből kilebbenő sikoly, amikor néha a mikrofon fölé hajolva beleszól.

Mindemellett a dobos itt is kiverte a szart a szerkójából, említett Martinezhez hasonlóan, a basszus is messze több volt alapozónál. Hosszú távon azonban, ahogy a legújabb, idei lemezt (Middle of Nowhere, Center of Everywhere) hallgatva is ezt éreztem, fárasztó, mintha az agyamon karcognának. Hazafelé elő is adtam rπ barátomnak a jól ismert viccet, miszerint a Jamaicában őshonos zenére mit mond a raszta, mikor elfogy a fű… Na, én is így vagyok ezzel, a Savkirállyal, betépve bizonyára átlényegül élvezhetőbbé, anélkül viszont mintha kiszáradt csontok között vánszorognánk a sivatagban. A legszárazabbnak az este őket lehet megnevezni, az bizonyos.

Hazafelé, jóval éjfél után én amúgy is csak vánszorogtam már,
telve négy érdekes koncert élményével.

De alig várom már hogy hétfőn a Castle (nem Nathan Fillionnal és Stanja Katiccsal) koncertjére elérjek, miután a Kamchatka- és ennek a koncertnek a jegyével a kedvezmény 100%-os, azaz ingyen megnézhetem Elizabeth Blackwelléket újra.

Acid King (US), Black Cobra (US),
Abysmal Grief (I), SaturninE (I),
(Shapat Terror)
Budapest, Roham bár, 2015. május 8.
Belépőjegy ára: 3800/4500 Ft

Athéntól Athénig. Fergeteges koncertet adott a nevetés világ- és az anyák napján az ohiói Athensből származó deathrash banda, akik áprilisi, a Goatwhore-ral és a Mortalsszal közös nyugat-európai turnéjukat májusban önálló fellépésekkel a Balkánon folytatják – Magyarország, Szlovákia után Románia és Bulgária érintésével eljutnak egészen a görögországi Athénig, az origóig, azaz a Ground Zero klubig.

Majd’ három éve léptek föl először nálunk, szintén a Dürer-kertben, ám akkor három másik bandával együtt, és beléptidíj nélkül. Akkor is elementáris volt a 45 perces előadásuk, ahogy most sem kellett panaszkodnunk 70 perces színpadi jelenlétük közben az intenzitás magas fokára.

Bár aktuális lemezük még mindig a 2013-as ötödik albumuk (Serpents Unleashed), a turné legnagyobb érdekessége, hogy már nem Chance Garnette áll a mikrofon mögött, hanem a Cannabis Corpse-ból ismerős Andy Horn. Az okokról Chance-től magától itt olvashattok részletesen – egészen elképesztő egyébként, hogy egy rockzenész alkoholt fogyaszt, nagy mennyiségben, ki vele a színtérről… Ja, valakik állítólag drogokat is szednek, meg lázadnak!…

A nyolcas kezdés nagyon emberbarát volt, pláne, a negyed tízes befejezés, így az autó is parkolópályán lehetett, ellentétben a kézműves sörökkel… Ajaj, lehet, hogy a metálrajongók is kikerülhetnek a színtérről ez esetben?...

Akárhogy is, az ötös igazán ütős volt a szerintem nehezen kategorizálható műfaji hibridjükkel, mivel a blackes rikácsolás, a thrashes zúzás, de a (figyelem! oximorón) dallamos death-es döngölés, vagy az epikusnak is nevezhető építkezés mind megfigyelhető a gitárszólókban is kiváló, többnyire szakállas, kivarrt, egyöntetűen hosszú loboncú metálhengerelőktől.

Andy orgánuma ugyan sem hangszínben, sem erőteljességében nem veszi föl a versenyt Chance-éval, de sok hiányérzetet nem keltett, a death-es hörgések azonban jobban álltak neki. A hangosításra sem lehetett panasz, jól szólt minden hangszer, a dara közt szépen hallatszottak a finom és dallamos szólók. Egy-egy szám között a lecsengő lelkes taps és éltetést követően a beálló csendben, míg a hangszeresek hátat fordítva igazítottak a kulcsokon, Andy mindig kipréselt magából valami fölkonfot, ha mást nem, akkor túlspillázta a dal címét, de így hozta tudomásunkra azt is, hogy a basszer Evan aznap ünnepli születése napját, 29. életévét töltötte be.

Éltettük őt is mind az ötvenen, ahogy a bandát is, akik ugyan ráadással nem örvendeztettek meg bennünket, de hihetetlenül közvetlenek voltak, igazi klubhangulat uralkodott, lehetett fotózkodni, aláíratni, az igazán míves vinyljeik és pólóik illusztrációja, vagy hatalmas molinójuk előtt.

HELL HAS ARRIVED OVER EUROPE 2015
Skeletonwitch (US)
Budapest, Dürer-kert, kisterem, 2015. április 3.
Belépőjegy ára: 2000/3000 Ft

Szorosan álltunk a Dürer-kert kistermében a Kamchatka első magyarországi koncertjének nézőterén. De egy percre sem bántam meg, hogy a svéd blues-pszichedelikus-stoner-rock hatású power trió bemutatkozó estjét választottam az ugyancsak érdekes, és aznap este egy másik fővárosi szórakozóhelyen föllépő svájci death-black Bölzer helyett. Szédületes, magával ragadó volt a 9 órakor színpadra lépő hármas zenei és előadói produkciója, melynek középpontjában Thomas Juneor Andersson és az ő gitárjátéka állt. Mindez persze a kiválóan teljesítő, az Opethből és a Spiritual Beggars billentyűi mögül ismerős, jó hosszú hajú, a vokálozásban is részt vállaló Per Wiberg basszer és a szintén figyelmet követelő dobos, Tobias Strandvik erőteljes részvételével. A tavalyi, 5. albumuknál kattantam rájuk, mostani turnéjuk még a The Search Goes On bemutatójának levezetője, de már csak pár hetet kell várni és megjelenik a 6., Long Road Made of Gold című lemezük is. Thomas május-júniust ígért.

Andersson játéka erőteljes, és erőteljesen magán viseli Jimi Hendrix szeretetét, vagy a Cream precizitását, de mindenképpen a ’60-as, ’70-es évek fordulójának blues rockba történő újjászületésének nagyszerűségét. Úgy virtuóz, hogy közben semmi sallang: szikár, száraz, nyers, szinte torzítás nélküli hangmenet, miközben kemény, nagyon pontos – és elegáns. A leginkább egy utcazenész külsővel bíró, fordított satyis Andersson, aki szakálla mögött végigmosolyogta a 70+10 perces föllépést, végtelenül kedves előadó, aki még az „egészségedre” szót is megtanulta gyorsan a vízzel való toroköblögetés közben az igen önfeledt és lelkes közönségtől, s egyáltalán nem zavarta az a szegény nemszomjas rajongó, aki (első alkalommal) fölhágva a színpadra, ráborulva megölelte, majd szinte elaludt rajta. (Később már, mikor ébren, de korántsem „tisztán”, többször is föllépett a deszkákra, a barátja tessékelte le „őnemodavalóságát”.)

Az erő a trióval van: Wiberg, Andersson, Strandvik

Már az új lemezről is játszottak, valamint a ráadásblokkban feldolgozás is helyett kapott, ha jól értettem. Egyáltalán nem érdemtelenül szólt többször is a nagyon lelkes kórus: „Kam-chat-ka, Kam-chat-ka”, bár többen megpróbálkoztak a hasonló hangzású „Tank-csap-dá”-val is – no, ez volt az érdemtelenség!

Nagyon vidám, nagyon üdítő est volt, igazán minőségi zenével – jó lenne, ha legközelebb már egy megfelelőbb helyiségben, pl. egy jazzklubban el tudnám képzelni, léphetnének föl ezek a kiváló muzsikusok.

Kamchatka (S)
Budapest, Dürer-kert, kisterem, 2015. április 23.
Belépőjegy ára: 2500/3200 Ft

A reklám helye:

Bizonyára egyaránt vonzó volt sokak számára tegnap esti programként az Anathema és a Skyforger koncertje. S bár a Darren White-tal és Duncan Pattersonnal megerősített, a zenekar 25. évét ünneplő nosztalgia előadást is nagy örömmel hallgattam volna meg, a death-doom-melankólia helyett ezúttal mégis inkább harci metálra vágytam, ezért a lettek klubfellépésére mentem el. (Egyik aktív koncertlátogató ismerősöm jegyezte meg, hogy noha ő is kifejezetten szereti a britek muzsikáját, a koncertjük jegyárából 3-4 underground akcióra is futja. Igen ám, de a koncertélmények egyediek, nem összehasonlíthatóak, replikáztam, amit persze ő is belátott. Másrészt a 3 órás múltidéző szeánszért az árképzés – a magyar 27%-os áfával – nem annyira elrugaszkodott. Választani kellett, és kész!)

Szerencsére, a várakozásommal ellentétben, sokan előnyben részesítették a magyar–lett felállást, így a Dürer-kert kisterme kellemesen megtelt. S már a kezdetektől, a fél kilences starttól, nagyon jó hangulat uralkodott. A BORNHOLMot még Sreghgel a mikrofonnál volt szerencsém látni színpadon, a legutóbbi Inexorable Defiance album megjelenését (2013) követően. A kapcsolat viszont nem bizonyult hosszú távúnak, így azóta Sahsnot, azaz a gitáros-főnök Sallai Péter frontemberkedik, nagyon is jól. A magamban csak a grafikusok black metaljának (Sallai mellett Havancsák Gyula basszerkedik) nevezett négyes nagyon ütős – mindhárom nagylemezükről beválogatott dalokkal vértezett – koncertet adott. A zenészek is bőrvértjeikbe bújtak színpadi énjükhöz, hátuk mögött hatalmas logós molinó feszült, s nem kímélték a hallójáratainkat: epizáló black metaljuk szélvészként söpört végig rajtunk. Talán a hangerőből sok volt picit, gerjedt is a cucc, de egy black esten az irányított káosz nem hátrány. Még egy új számot is bemutattak, ami a már elkészült, de még bizonytalan kiadási időpontú albumon fog helyet kapni.

Bár jól bírta az iramot, volt egy pont, mikor Sallai vizet kért, enyhíteni a szomját és torka kiszáradását, ám az 50 perces műsoruk végére így is kitikkadt, elfáradt, ahogy bevallotta. De nem volt kecmec, a közönség követelte a ráadást, amit aztán meg is kapott. A másik gitáros, Vozargh vokáljaival dúsított program igen hatásos volt, nekem bizonyosság, hogy a zenekar koncerten jobb, mint lemezen, sokkal erőteljesebb, elementaritásában is hangulatfestőbb – noha a dallamok, amik jellegzetesek a Bornholm esetében, az albumokon jobban kidomborodnak.

Rettentő régen nem voltam már SKYFORGER-koncerten, utoljára 2007-ben a Kék Yukban. A 2010-es Kurbads lemezük nem vont annyira magához, így annyira nem is kerestem a személyes találkozás lehetőségét. Egészen mostanáig. A baltiak tíz órakor indítottak, és a közönség az első pillanattól kezdve meleg fogadtatásban részesítette őket. S erről nem csak a „Jó estét!”-tel való köszöntés, vagy a „Köszönöm”, „Köszönöm, magyarok!”, az „Egészségedre” szavak elhangzása tehet. A népi hangszerek nélkül is kiválóan megszólaló, epikus-heroikus sajátos black metáljuk mellett a tagok szimpatikus mivolta is sokat nyom a latba. Mert a köldökig fonott szakállat viselő frontember Peter, azon kívül, hogy egyszerre tűnt lett népi hősnek, Barna Radagasztnak és Dwalinnak, a harcos törpnek, csak csatabárd helyett Jackson Flying-V-t szorongatott a kezében – némi alaki hasonlóság Kirk Windsteinnel és Kerry Kinggel is fönnáll –, vagy a nyakában szvasztikát lógató (ejnye!) basszer Zirgs, aki termetével-szakállával bármikor kompatibilis úgy az Amon Amartba, mint a Demonicalba, vagy netán egy középkori kovácsműhelybe, böllérméretével, szemforgatásával vonzza a tekinteteket. Mindemellett nagyon szerények, sűrűn megköszönik a lelkes támogatást, amit meg is érdemelnek, mert dalaik is jókedvet csiholnak. Így történt, hogy a ráadás ráadását is kikövetelte a nagyérdemű, 85 perc fölé hizlalva a gyorsan szárnyaló műsoridőt.

A frissen megjelent új album, a porosz történelmet – mint a 3. balti nép történetét – földolgozó Senprūsija számait megelőzően Peter felkonfjaiban mindig elmesélte angolul a történelmi hátteret, majd együtténeklésre sem kellett buzdítania a közönséget. De a korai lemezeikről is idéztek föl dalokat, mindenki legnagyobb örömére. Kissé mintha tompán szóltak volna, de ez akár koncepció is lehetett a hangulatteremtő hangzás kreálásában, hamar hozzá lehetett szokni. A frissen csatlakozott fiatal, szintén népi gúnyába öltözött, amúgy trendi frizurát viselő másodgitáros, Alvis pedig egyes dalok szólóinál mutathatta meg tudását.

A két föllépő koncertje gyakorlatilag üdítőbben hatott rám, mint a húsvéti háromnapos otthonlazulás lanyhája.

Skyforger (LV), Bornholm
Budapest, Dürer-kert, kisterem, 2015. április 8.
Belépőjegy ára: 1500/2000 Ft

Pedig én igazán igyekeztem, tényleg! Hiába. Mégsem sikerült pontosan odaérnem az ajkai NOCTIS koncertjének kezdésére. Fél kilencet írtak, ám mikor negyed kilenckor ott toporogtam a klub bejáratánál, bentről már hallatszott a zene, tanúsítva: korábban kezdtek. Ilyen is van. Hogy mennyivel korábban, nem tudhatom, mindenesetre így is jó egy órányit élvezhettem még az előadásukat. S ez valóban élvezet volt. Nekem és annak a kétmaroknyi embernek, aki a faasztalokra könyökölve markolászta a söröskorsóját, -üvegét.

Soha korábban nem hallottam róluk, ami 2006-os alapításukat tekintve rám nézve elég kétségbeejtő. A szextett power metalként határozza meg önmagát, s olyan zenekarokat említenek hatásként, mint a Kamelot, Pagan’s Mind, Nocturnal Rites, Rhapsody of Fire, Pyramaze, Angra. Nos, számomra viszont a power metal egészen mást jelent, ezeket és a Noctist is inkább prog-szimfo metalként azonosítanám. Hallgatva a koncertjüket leginkább a szépemlékű norvég Conception ugrott be hasonszőrűként. A Noctis zenészeit nem illetheti a vád, hogy nem magas fogon uralják a hangszereiket, mind a gitárosok, a basszer, a billentyűs és a dobos is kitett magáért, mindent hoztak szépen, amit a műfaj megkívánt. Hasított a kiváló torkú énekes, Lévai Sándor is, aki ráadásul szimpatikus frontembernek tűnt. Szóval nagyon egyben van a zenekar, szerintem nyugodtan kiállhatnának nemzetközi porondra is. Ám a nagy kérdés az, hogy a műfaji kereteken túl tudnak-e, akarnak-e majd lépni, hogy hasonlóan magas fokon, de még sajátosabban, kiemelkedve a többi zenekar közül, alkossanak, s nem csak „utánjátszanak”. Én mindenesetre drukkolok nekik, az improvizált szöveggel előadott új dal is nagyon tetszett.

Meglepetésként ért, hogy ennyien összejöttünk, ahogy az is, hogy nem csak a 30 fölötti korosztály képviseltette magát. Veteránokra számítottam kizárólag, akiknek hosszú az emlékezete. Hiszen a korábban székesfehérvári, most váci AGE OF NEMESIS (korábban Nemesis) tulajdonképpen mindent megtett azért, hogy por lepje be ténykedésüket és emléküket a közönség részéről. Már a névváltoztatások (The Goddess Nemesis Project, Age of Nemesis), a magyar és angol nyelvű lemezkiadások körül túlbonyolították a dolgaikat, ehhez aztán a Dream Theater trubute-é válás (Scenes From’99) csak rátett egy lapáttal. Meg hát nem is nagyon adtak életjelet magukról évek óta.

Bevallom, én már az 1999-es Abraxas után elvesztettem a fonalat velük kapcsolatban, pontosabban a Terra Incognita lemezt nem is hallottam, viszont lehetőségem volt még Thorday Ákossal színpadon látni őket – jó régen volt.

De mivel „több mint 9 év után újra nagyszabású koncertre készül”-nek és „a 10 éve tartó turnénknak ez lesz az ötödik állomása”, nem volt vitás, hogy kiemelkedő esemény lesz a tegnapi föllépés. Így is történt. Kétórás zenei csúcsteljesítménynek lehettünk – akkor már úgy 150-en – szerencsés szem- és fültanúi, miután 40 percnyi várakoztatás után tíz perccel tíz előtt színpadra lépett a kvintett. Hihetetlen, azt is mondhatnám, lemezminőségben szólaltak meg. Minden hangszer tisztán és arányosan, jól hallhatóan szólt, a hangerő sem volt túlerőltetve a megsüketülésig. Optimális körülmények biztosították, hogy valóban élvezet legyen a zenehallgatás.

Van az a nézőpont, hogy az Age of Nemesis a szegény (magyar) ember Dream Theatere, de ezzel én nem tudok azonosulni. Szeretnék ilyen szegény lenni! Tény, hogy hatalmas befolyást gyakorolt rájuk, zenéjük alapjai és falai a DTh (és LTE) kockáiból épültek, Fábián Zoltán pedig – nem vitás – Petrucci egyik legjobb tanítványa. Ám azt mondom, a szövegviláguk, a későbbi zenei megoldásaik sajátossá váltak, a DTh is régen más irányba fordult. Vagy egyszerűen, esetükben nem zavarnak az áthallások, mert annyira jól csinálják. Nekem sokkal jobban tetszik az AON muzsikája a jelenkori DTh-nál… Az elejétől a végéig nagy élvezettel bólogattam a dalaikra. Pislogtam csak Fábi szólóira, lecsüccsentem Krecsmarik Gábor brutális dobolásától. Mert szólhatott az elsőlemezes Predesztináció vagy az Abraxasról a Négy tükör, netán a Psychogeist tételei (A végzet ajtaja, Mama sír), Nagy György billentyűből kicsalt hangjai elérzékenyítettek, hogy aztán Tolmacsov György hathúrosának döbögése keltsen eszméletre. Igazi durvulat volt a Kiss Zoltán énekes által 80-90%-os készültségűnek mondott új anyag Final Salvation című, angol nyelvű száma, nagyon bekeményítettek vele a srácok. Játszottak persze a DTh tribute korszakukra emlékezve a csodacsapattól is (a műsor közepén, és a ráadásblokk második, utolsó számaként – „sajnáltuk volna, ha nem játszhatjuk el ezt a két számot ma este, örülünk nagyon, hogy visszatapsoltatok”, mondta az egészen fantasztikus frontemberként teljesítő Kiss Zoltán), de ajánlottak dalt a nemrég elhunyt Küronya Miklós hangmérnök emlékének is. Vendégként Nagy Gábor „NG” (Wisdom) is tiszteletét tette: első alkalommal Kiss Zoltán a háttérből kísérte érces orgánumát, még gitárt is akasztott a nyakába, második alkalommal duettszerűen adták elő a „vérfarkasos” dalt (a Vérző hold a Terra Incognitáról). Itt jegyezném meg, Kiss Zoltán hangja jobb, mint valaha, döccenő nélkül nyomta le a kétórás koncertet. A Wisdom nagyon nem az én világom, de eNGi hangi adottságai remekek!

Zenei alázat, kitűnő hangzás, szimpatikus emberek, ragyogó számok, olvasásra érdemes szövegek, színvonalas előadásmód – nem is tudom, hogyan dicsérjem még az Age of Nemesist. Remélem, mikor kijön az új album, a bemutatója hasonlóan nagyszabású lesz! Én mindenesetre ott leszek.

Age of Nemesis, Noctis
Budapest, Club 202, 2015. április 3.
Belépőjegy ára: 1500 Ft

Balzsam a léleknek. Mármint a The Moon and the Nightspirit zenéje. Még akkor is, ha ez nem egy ezoterikus blog, s a lélek létezését is fenntartásokkal kezelem. Mindazonáltal terapikus és meditációs célokkal hallgatom a békéscsabai zenekar muzsikáját. S hogy telik az idő! Még a Mohalepte albumot követően, 2 éve vettem részt utoljára a budapesti koncertjükön, azóta megjelent a Holdrejtek, ami pont ugyanolyan jó, mint az elődje. Remek alkalom tehát a bolondok napján a romániai baráti zenekar, a Negură Bunget (továbbiakban: NB) új lemezének hazai turnéállomásán megtekinteni őket.

Próbáltam úgy érkezni a koncert helyszínére, hogy a korlátos érdeklődésemnek és figyelmemnek megfelelőn a négy közül csak az utóbbi két föllépőt lássam/halljam. Hiába. Fél kilenc tájban a lengyel NORTHERN PLAGUE négyese éppen csak elkezdett játszani. Nem voltak rosszak, van náluk ezer kevésbé jó. De ezer jobb is. Furcsa ambivalencia érzetét keltette bennem a muzsikájuk, mintha a ’90-es évek eleji nordikus, epikus black metalt megfürdőztették volna a ’80-as évek heavy/thrash metálos szellemiségben. Ráadásul, hogy még zavarosabb legyen a kép, minden pillanatban azt vártam, hogy hirtelen ’86-os Kreatorbe váltanak át – a kiállásuk és a muzsikájuk folyamatosan fönntartotta e képzelményem.

Volt egy halvány reményem, hogy talán mégis csak pozíciót váltottak az aradi GRIMEGODdal… de nem. Utóbbiak még csak ez után következtek. Belehallgatva a koncertjükbe, nem marasztaltak túlságosan a gyászos-doomos akkordok, ami nem feltétlenül az ő hibájuk, de most inkább kihagytam őket – nehogy túlterhelődjek a számomra lényegesebb föllépők előtt.

Fülsimogató volt a THE MOON AND THE NIGHTSPIRIT. A kvartett szokás szerint meggyőző volt, még viszonylag rövid műsoruk (a kért ráadás sem fért bele) ellenére is. Derűt fakasztottak, jóérzést, jókedvet. Bura alá kerülünk általuk, kizárva a mindennapok zaját. A prímet Ágnes hangja és hegedűje vitte, Mihály a tizenkéthúrosa pengetése mellett bele-belehejelgetett kissé halk mikrofonjába, de az ütőhangszerek+basszus is ízléses és elegáns módon kapott figyelmet, kiemelést. Önmagukban is kitűnőek voltak, de meg is ágyaztak az NB föllépésének.

A NEGURĂ BUNGET legénysége – a Grimegod tagjaival – jött, látott és győzött. Nyilván a hegyek, havasok, völgyek, tellérek, fenyőerdő képzelete erősödik föl őket hallgatva a legtöbbünknek, mégis, engem inkább egy sebes folyású, fekete folyó víziója sodort magával a koncerten, ahogy a muzsikájuk is örvényként húzott be szinte rögtön kezdéskor. Az üstdob, a fakalapácsos és egyéb népi hangszerek garmadájának használata egyáltalán nem volt tolakodó, az egyszerű, de nagyon hatásos gitárriffek, a csapatkapitány Negru figyelmet követelő dobolása mind alárendelődtek a komoly, jól megírt zenének, ami nem várt magasságokba, a fenséges irányába is eltolódott. Kati Tibor énekes-gitáros mimikája, gesztusai, hangjának modulációja nem egyszer a Land of Charont juttatta eszembe, de amúgy nehézséget okozna hasonlítanom a sajátos hangulatot teremtő NG-zenét másokhoz, tudnak egyediek lenni. Igazi zenei élmény volt mintegy százötvened magammal részese lenni a néha már-már (kizárólag a hangszerekkel elért) szertartásos előadásuknak. Az biztos, hogy a február végén megjelent Tău című lemezüket odaadással fogom fülelni.

Negură Bunget (RO), The Moon and the Night Spirit,
Grimegod (RO), Northern Plague (PL)
Budapest, Dürer-kert, 2015. április 1.
Belépőjegy ára: 2000/2500 Ft

Dilemmát ugyan nem okozott, leginkább kecsegtető volt, hogy a szombat esti lázam akár több jeles és érdekes underground eseményen orvosolhatnám. Hogy végül nem a Terranis szervezte showbarlangos őrületes őrlőbajnokságon kötöttem ki, ahol a főattrakció cseh Fleshless előtt a magyar Vile Disgust, Gore Thrower és Purulent Rites bizonyíthatott, annak köszönhető, hogy rendesen rágyógyultam a svéd Hypnos tavalyi debütalbumára. (Korábban csak a Krabathor-utód, cseh death metalos Hypnost ismertem...) Ráadásul az amcsi The Golden Grass muzsikája is szimpatikusnak bizonyult, amikor belehallgattam. Győzött a dallampárt. Továbbá az öröm forrását jelentette volna az is, ha az előzetesen meghirdetett, egyébként borzasztó nevű, budapesti Headbengs is föllép. Némileg csalódnom kellett ez utóbbiban, mert a csapat végül aznap este az A38-on játszott egy magyar pop-rock formáció (alkalmi turné)vendégeként – nyilvánvalóan sokszoros nézőszám előtt, mint amit a Trafikban elérhetnek. Majd máskor koccanunk, mindenesetre az Utánam srácok! ifjúsági sorozat főcímdalát elkövető Generál és a Kopaszkutya című Szomjas György-film zenéjének találkozásaként tudnám leírni a muzsikájukat, nyakon öntve egy kis Hendrixszel. De főleg az a vitalitás, energia, jó értelemben vett buzgalom és életöröm sugárzik a képfelvételeikről, amit oly annyira hiányolok a hazai csapatok 99%-ánál.

Stílusilag mindenképpen jobban illettek volna a svéd-amerikai kombó elé, mint a végül színpadra lépő HAW. Bár ez engem egyáltalán nem zavart. Általuk elég keményen kezdődött a „Trafik Jam”. Csak a történeti hűség miatt jegyzem meg: a kiírtakhoz képest egy órát csúszott a start. Nyolckor még javában vacsoráltak a bandák, némi beállással körítve, Makó Dávidék végül kilenc magasságában szállták meg a deszkákat, hogy viszonylag rövid, ámde erőteljes műsorukat az arcunkba tolják. Sabbath-alapú, sludge-szerű durvulataikat, melyek HC-röviden-velősen egy-egy indulatkitörésnek felelnek meg, jól prezentálták, a hangszereik végül szépen, arányosan dörögtek. Dávid pedig mindent megtett azért, hogy frontemberként-előadóként érzelmi fokokkal emelje a dalok színvonalát. Igaz, a papírzsebkendő-kérés inkább az esendő emberi mivoltot emelte ki két dal között… Én komálom a tavaly megjelent első lemezüket, ahogy a The Devil’s Trade anyagát is. Szimpatikus zenekar, a vonzalmat Binder Gáspár dobos Malediction-póló viselése még tovább fokozta. Ha összeszedettebbek lettek volna a számok közti „űrben” is, nemcsak a dalok előadásakor, még jobban tetszettek volna.

Jó sokat kellett várni, míg a brooklyni trió belőtte a szerkóját. De megérte várni. A sürgő-forgó, egy hippi Woody Allen kinézetével bíró énekes-dobos, Adam Kriney, a festett arcszőrzetű, alteros művészt alakító Michael Rafalowich énekes-gitáros és a valamelyik rocksuli iskolabuszáról elrabolt Morgan McDaniel basszer, ha lassan is, de bemelegedve olyan klassz bulit tartott, hogy a végén nem véletlenül követeltük a ráadásszámot, amit meg is kaptunk. De ne szaladjunk annyira előre!

Azon kívül, hogy a szombat este a tavaly elsőlemezes bandák föllépésről szólt, a külföldi előadókat összekötötte még valami. Amit hívhatnak retrónak, vintage rocknak, mifenének, a lényege, hogy a zenészek az önkifejezés lehetőségei végett visszaásnak egészen a rockzene alapjaihoz, valahová, ahol már nem beat, de még nem ágazik szét ezernyi alstílusra. A keresésnek persze egyik oka a természetesebb hangzások újbóli megtalálásának a lehetősége, ami mellé talán a mai globális falu őrülete előli menekülés egyik útirányát is meglelik – már ha van ilyen. A THE GOLDEN GRASS egészen a hatvanas-hetvenes évek fordulójáig túrt vissza a lemezboltokban. Mintha éppen a Steppenwolf Born to be wildjának megírása idejére térnénk vissza, nem kis hippizmus, space rock, pszichedelia van jelen tehát, de folyamatosan érződik, nekem, egy csipetnyi Kyuss-esszencia is a riffekben, dalokban.

Ami rögtön lejött (a Stuck on the Mountainnel indítottak), a The Golden Grass koncerten tízszer jobban megdörren, mint lemezen. Amit Adam a dob mögött művelt, miközben kristálytiszta hangon énekelt, a Muppet Show-ban (a páholyban is) elkápráztatna bárkit! Ugyan Michaelnek folyton lejött a pántja, ami a gitározásban zavarta ugyan, de nem akasztotta meg, mit sem vonva le nyers, érzékletes, ízes szólói értékéből, gerjesztett érzelmi fokából. A málészájúnak tűnő, csapott vállú Morganből semmit nem néztem ki, de aztán magamban kalapot emeltem a tudása előtt, szinte jazzes intenzitással és progresszivitással szólaltatta meg hangszerét – ide a bökőt, hogy nagybőgőn is kiválóan teljesítene! Mintegy ¾-ed órás programjuk hatalmas tetszést váltott ki a jelenlévőkből, de erről már fenn szóltam. Mindenesetre az a 30 ember, aki tanúja volt ennek a pincemélyi varázsnak, emlékezetes élménnyel lett gazdagabb.

A képen a basszer Anton visel Motörhead-pólót; a bal szélen a nem bajszos: Idun, a dobos

Nem sokat gatyázott a göteborgi HYPNOS. Gyorsan belőtték a cuccot, és Philip már hívta is táncba az embereket. Van, akik rocksztárnak születnek. A Hypnos tagjai ilyenek. Elfogadták ezt, és nem félnek használni. Az első pillanattól kezdve, hogy a színpadra léptek, akár a szépemlékű Monsters of Rock irdatlan méretű kifutóin is zenélhettek volna ezzel az elánnal, kiállással, profizmussal! És jóérzéssel, élvezettel, elszántsággal, éhséggel! Ahogy például a dobos lány, Idun arcát elnéztem, miközben irgalmatlanul csépelte a hangszereit, ott láttam a koncentráltság mellett a nagyfokú gyönyört is, ettől majd’ nekem lett orgaz… Orgasmatron – igen, a – bármilyen bizarrul is hangzik – Soltész Rezső és Robert Plant keverékeként leírható Philip énekes Motörhead-trikóban csavargatta a testét a hetvenes-nyolcavanas évek fordulója körüli Judas Priestet, Iron Maident, Scorpionst is megidéző muzsikára. De még annyi más hatás is érvényesül a teljességgel még kiforratlan, mert még sokfelé alakítható (bizonyíték rá az előadott új, Fight at Fight(?) című dal is) zenéjükben. Például sem Dickinson, sem Halford soha nem flótázott, míg a svéd nyakigláb srác meg igen! A negyvenöt perces szettjük alatt csak úgy áramlott az energia felőlük, akik voltak annyira barátságosak, hogy magyar szavakat, kifejezéseket is eltanultak („köszönöm”, „nem tudok magyarul”, „baszd meg!”), míg meglepte őket, hogy többen „skold”-dal kívántak nekik egészséget, mikor toroköblítettek két heavy-power rock szerzemény között.

Közvetlen, emberi, intenzív, zeneileg kiváló és szórakoztató produkciókat láthattunk tegnap. S még a merch is pénztárcabarát volt, sajnáltam is, hogy hónap vége van, így csak a svédek kislemezét szorítottam dédelgetve magamhoz.

Szerintem oktatófilmként bármely magyar csapat megnézhetné magának a göteborgiak előadását – a mai este legendás lesz, meglátjátok!, a hazai koncerttörténelemben –, hogy ellessék, miként lehet fölszabadultan, szívből muzsikálni, nem pedig erőlködve, tétovaságunkat komor orca mögé rejtve…

Hypnos (S), The Golden Grass (US) HAW
Budapest, Trafik Klub, 2015. március 28.
Belépőjegy ára: 2000 Ft

New Orleanst sivatag köti egybe Seattle-vel – a budapesti POWERTRIP zenekar muzsikájában legalábbis. A tavaly februárban először színpadra lépő formáció nyár elején megjelentetett Goddam Soul című EP-je négy dirty rockos, grunge-os, stoneres, délies, sludge-közeli riffekkel teli, életerős dalt foglalt egybe. Jó érzéssel hallgattam is őket, de ügyükben perdöntőnek a koncerten való ismerkedést tartottam, ezért már hosszan vártam az alkalomra, hogy részt vehessek egy föllépésükön. Időközben, ősszel a „koedukált” csapatban lecserélődött a „hímtagság”, Máté Évi gitároshoz (ismerős volt az Angelusból, Buttercupból, Cherry Bombból, Eejit Midgetből) és Jutasi Szandra basszerhez Kovács Tamás énekes és Harsányi Péter dobos csatlakozott.

A műegyetem Vásárhelyi Pál kollégiumának klubhelyiségében jól megdörrent a cucc, s negyvenedmagammal egy családias házibulifélében hallgathattam a mocskos, ám érzelmes rockmetált. A ritmusszekció nagyon rendben volt, Évi riffjei eltaláltak, gitározása is nagyon ízes, a frontember kiállása (izom, tetkók) is rendben van: összességében egy nagyon szimpatikus brigád benyomását keltették, ahogy elővezették az EP számait, illetve már új dalt is játszottak. Amin viszont érdemes javítani az a dalok minősége, még erőteljesebb, még megjegyezhetőbb, ha tetszik, érdekesebb nótákat kell írni, mert hiába, hogy adott műfajok keveredése határozza meg a dalszerzést, ez még nem elég a figyelem szélesebb körű fölkeltéséhez. Évinek is ennél karakteresebb szólókkal kell majd megspékelnie a dalokat.

Kiemelendő, hogy a koncerten föllépett a korábbi énekes, Makács Zoltán, többször magához ragadva a mikrofont, még ha kicsit enerváltan is. „Elmarasztalni” viszont csupán Kovács Tamást lehet, aki azon túl, hogy kedves, aranyos embernek tűnt, és a hangi adottságai is nagyon okésak, megtanulhatná a szövegeket, hogy ne kelljen a földön lapozgatnia a papírjai között, mert ez ciki. Előadásmódja amúgy is némileg familiáris volt (bennem inkább ellenérzéseket szülnek a kiszólások a közönségnek, zenésztársnak, nem pajtáskodó jópofaságot), ami a bennfenteskedés miatt eleve kizárja a közönség egy részét, ráadásul amatőrnek tűnteti föl a zenekart, miközben a zenészek nagyon is komolyan adták elő magukat. Tessék profinak lenni, vagy eljátszani a profizmust – aztán majd összesimul! Mindazonáltal negyvenötperces színpadi létük pozitív megítélés alá esett.

Nem kell a szomszédba mennie színpadi profizmusért és karizmáért a CREW FROM HELL nevű és rákövetkező Pantera-tribute zenekar énekesének, a máskülönben Invader-dalnok Jósa Tamásnak. Habitusa, kiállása nagyformátumú frontemberré teszi, akinek a torka miatt sem kell aggódnia. Ha nem is hozza Anselmo fénykorának erősségeit, igazán nem kell szégyenkeznie. Különben sem cél a „teljes hasonulás” – ezt nagy-nagy örömmel vettem, mivel eléggé fenntartásokkal kezelem a tribute-csapatokat, habár létjogosultságukat nem vonhatom kétségbe. Náluk azonban nem kellett tartanom attól, hogy imidzsben vagy akár zenében is „Ctrl C Ctrl V” módon fog előhívódni a texasi négyes.

A basszus-dob összhang itt is atombiztos volt, hiszen a Powertrip ritmusfelelőseivel nagy volt az átfedés, csupán Szandra cserélte öthúros fekete gitárját négyhúros vörösre. A gitárosi poszton pedig az ex-wisdomos Galambos Zsolt vijjogtatta citromsárga hangszerét. Nem rosszul, bár az effektsora nem hű mása Dime-énak, s a szólókra váltáskor mintha némi döccenő is érzékelhető lett volna. Ezek azonban csak nüanszok, marha jó koncertet adtak, ahonnan nem hiányoztak a nagy slágerek (5 minutes Alone, I’m broken, New Level, Cemetary Gates stb.). Yosha pedig eladta a produkciót ujjatlan kockásingében, jellegzetes tetoválásával, szemöldök-összehúzásaival, grimaszaival.

Igazi söröspalack-, söröspohárlengető klub-/kocsmakoncert hangulat uralkodott a Kruspér utcai kolesz földszintjén. Jól kezdődött a hetem.

Crew From Hell, Powertrip
Budapest, WhiteFÜL Live Music Pub, 2015. március 16.
Ingyenes belépés