Fémkereső

Na, ez metál volt.

A Seattle-ből érkező banda és a New Jersey-i csapat olyan erőteljes koncertet adott péntek este, hogy az ember álla koppant volna a padlón, ha nem lett volna akkora tömeg a nézőtéren. Tátott szájjal hallgattam mind a poraiból kikelő Sanctuaryt, mind a „thrash zöld nagyágyúját”, és nem azért, mintha bárgyú lennék, hanem mert a színpadon történtek folyamatosan csodálkozásra és csodálatra késztettek.

Lenny Rutledge csapata két klasszikus lemezzel ajándékozta meg a világot még a ’80-as évek legvégén, és föloszlásuk óta sohamár(!) nem gondoltam, hogy lesz újra SANCTUARY. Ráadásnak meg lemez, méghozzá olyan, ami méltó folytatása a majd’ 30 évvel korábbiaknak. A The Year the Sun died ilyen lett. A budapesti föllépés meg hab a tortán. A közönség várakozásteli éltetésükbe már rögtön az intro felhangzásakor, negyed kilenckor, belekezdett. S nem hiába, egyórás koncertjük hibátlan volt. Ráadásul egyáltalán nem a múlt dicsőségére támaszkodnak, az új lemez javára építették a műsoruk (setlist bárhol a neten…), kb. fele-fele arányban játszottak a tavalyi és az Into the Mirror Black albumról, de a Refuge Deniedot is megidézték két szerzeménnyel. Nagyon jó hangzással bírtak, szépen, arányosan szólt mindegyik hangszer, de hát kellett is, mert a gitárosok brillíroztak.

Rutledge maga volt a nyugodt erő, amire minden oka meg is volt, hiszen ezek a régi dalok kiállták az idő próbáját, ma is kimagasodnak a mezőnyből, míg az újak máris közkedveltek. Az ifjú titánnak, a frissen csatasorba állított gitárosnak, Nick Cordle-nek pedig – aki láthatóan nem a szerénységéről híres, de nem lehet kárhoztatni ezért –, ahogy mondani szokás: az ujjai, mint a kaszáspók lábai, figuráztak a gitár nyakán.

És Dane? Meg a hangja? Na, igen. Sarkalatos eleme a produkciónak. Bár végtelenül lefogyott, kedélyesnek tűnt az összegyűrt kalapban és szemüvegben színpadra lépő énekes, aki festett és kissé tyúktollra emlékeztető hajszínével és annak állagával, szakállával bohém benyomást keltett. A hangjával egyáltalán nem volt probléma. Pontosabban: erre számított mindenki. Hiszen sem a Nevermore utóbbi lemezein, sem a 2008-as szólóalbumán, sem a Sanctuary legújabbján nem tudta hozni már a régi formáját. Ami azonban még így is messze nem fakó, rozsdamarta, aki netán nem hallotta korábban, ettől is térdeire rogy a meghatottságtól. És tényleg nem zavart, vagy nem volt hiányérzetem e téren.

Ellenben sajnálkozva tapasztaltam, hogy Warrel egyáltalán nincs jól egészségügyileg. Feltűnően gond van vele fizikálisan. Nem vagyok tájékozott ezügyben, de gerincproblémára gyanakszom. A mozgása nagyon kimért, szögletes volt, nemhogy headbangelni, ugrálni nem tudott, de szerintem még meghajolni sem lett volna képes, már a feje fölötti tapsolás is kifullasztotta. Ha éppen nem énekelt, kiállt oldalra, Rutledge mögé a falat támasztani – de inkább az támasztotta őt. Hogy a problémája összefügg-e az addikcióival, nem tudom. Mindenesetre a koncertet csupán összdinamikájában befolyásolta az egészségügyi állapota – a dalok között némi döccenés –, de amúgy nem csorbította az esszenciális (power) metálkodást! A záró Taste Revenge elementaritása után szinte űrt hagytak maguk után. Ezek a bennakadt pozitív feszültségek miatt járok koncertre…

A legfrissebb, tavalyi album Armoristjával kezdte meg arclemaró estjét tíz előtt tíz perccel az OVERKILL. S itt egy vallomást kell tennem: csak a felét láttam a koncertnek. No nem azért, mintha elhagytam volna a termet, dehogy, éppen ellenkezően, a szemem világát vesztettem el majdnem, mivel az Overkill vakudobozai jórészt az egész produkció alatt villogtak (hogy kötözném rá felfeszített szemhéjakkal a működtetőjét!...), amelyek még lehunyt pillák mögött is vakítottak. Képzeljük csak el a közönséget a színpad felől: csupa csukott szemű ember… Az amúgy szinte állandóan zöld fényekbe burkolt színpad ebben a stroboszkóp-áradatban telt meg mozgással, amiről viszont a valószínűleg nukleáris energiával működő ötös tehet. Az „univerzum thrash fővárosa” lett erre az estére Budapest, ahogy Blitz megjegyezte országunk, városunk dicsérete, nem utolsósorban a metálrajongók méltatása közepedte. És valóban, általuk itt olyan thrashorgia kerekedett, hogy nyak nem maradt fájdalom nélkül.

Méregerős programmal készültek, az előadásmódjuk meg egyenesen fergeteges. Itt nem volt gyenge láncszem: Ron Lipnickit ugyan nem láttuk az emelvényre tett dobok erdejében, de annyira verte a cájgját, hogy így is mindenhol jelen volt, Dave Links jókat szólózott, Derek Tailer pedig valójában rockendrollosra vette a figurát, akárha valami punk-garage-sleaze bandából lett volna igazolva (fejkendő, meztelen felsőtest, jellegzetes pörgések). No és hát Verni és Blitz, a két ikonikus veterán! Termete ellenére D. D. központi figurája a bandának és a koncertnek, Bobby pedig öregasszonyokat idéző rövidült hajával, sipító-rikácsoló orgánumával is nagyon szerethető figura, aki végig mosolygott, mint valami vadalma. Még akkor is derült volt, amikor valaki beszólt neki a közönségből, ráadásul a Fuck You! szövegét parafrazálva („I don’t care what you say…”), s amiért tréfásan, bokszoló mozdulatokkal kihívta, hogy játsszák le…

Az első negyven perc olyan volt, mint valami totális lerohanás. Levegőt nem csak mi nem kaptunk hatására, de Blitz is, a szokott módon, kirohangált pihizni, hogy aztán sportot űzzön belőle, hogy időben visszaérjen a mikrofonhoz, amit szinte letámadva ránt magához… A társai olyan thrash attackot prezentáltak a hangszereiken, hogy az már szinte minden képzeletet felülmúlt. És jól ki is fárasztott mindenkit, a koncert második felében már az energiatartalékok fölélése folyt. S bár lehet, a hangzásuk „koszosabb” volt a Sanctuaryénál, nyersebb biztosan, ez éppen illett ide, különösen, amikor a ráadásblokkban a kihagyhatatlan csúcsslágerük, az Elimination, majd a thrashpunk Fuck You hangzott föl búcsúzásképp.

Fülünkbe nemes fémet öntöttek, le voltunk taglózva.

KILLFEST TOUR 2015
Overkill (US), Sanctuary (US)
(Methedras (I), Suborned (CH))
Budapest, Club 202, 2015. március 13.
Belépőjegy ára: 4500/5500/6500 Ft

Főattrakcióként először koncertezett hazánkban Devin Townsend, így nem volt kérdés, ha csak lehet, ott kell lenni az eseményen.

A lelkesedésem azonban elsősorban a norvég SHINING jelenlétének szólt, a Blackjazz című lemezük megjelenésekor megszeretett ipari, progresszív, jazzes és főleg az énekhang miatt black metálosnak is mondható zenekar kísérletező muzsikája és föllépései kuriozitásszámba mennek. Nem is igazán hittem anno, hogy valaha is meghallgathatom őket a színpad elől. 20.25-kor azonban úgy robbantak be a sűrűre telt klub színpadára – milyen jó, hogy az eredetileg kiszemelt A38-ról átkerült a másfélszer nagyobb befogadóképességű Barba Negrába a rendezvény –, mint egy adrenalinbomba, és a rendelkezésükre álló fél órában csak emelték a kreatív feszültség szintjét. A fekete – majdnem-egyen – ingeket viselő ötös a frontember-gitáros-szaxofonos Jørgen Munkeby vezetésével végig hengerelt. Arányosan és telten szóltak, talán csak Jørgen gitárjára tettem volna még némi kakaót, de a dobos olyan erővel és keménységgel ütött, hogy majd’ kilazultak a fogtöméseim. Hihetetlen energiával, elánnal adták elő experimentális jazzmetál számaikat, amelyek annyira nem megjegyezhetők, nyilván, de öröm rájuk bólogatni, és van bennük rendszer, azaz dalszerűek. Jørgen is nagyon szerethető, lelkes és karizmatikus frontember, aki valóban kommunikál, tréfálkozik a tisztelt közönséggel – állandóan mozogva, ugrálva vezényelte a profi produkciót. Bármikor újra megnézném őket, remélem, jönnek még!

A hosszas átszerelés után színpadra álló amerikai PERIPHERYre mindez nem igaz. Hiába hallgattam meg korábbi albumaikat és a most megjelent dupla korongot, egyáltalán nem fogott meg a zenéjük. Nekem ez nem több popmuzsikánál, mégha nagyon trendi jelenleg metálvonalon is. Lebutított Meshuggah-riffek – lásd djent –, emós-screamós ének váltva acsargással, ötlettelen dünnyögés – méghogy progresszív! Olyan ez, mintha az egykori Tokyo Hotel durvult volna be, de nekik legalább a koruk miatt megbocsátható volt a zeneipari gerjedelem, a Peripherynél ez nem tolerálható. Mindenesetre, ha már ott voltam, adtam nekik egy esélyt.

De nem ért pozitív csalódás, sőt! Az énekes valószínűleg jó eséllyel pályázhatna a Kék osztriga bár rúdtáncosi posztjára, ha van ilyen, popóriszálásban, hímringyós testcsavargatásban kiválóan teljesített. De mindez mellékes, mert a zene katasztrófa. Semmitmondó, fakó, önismétlő, érthetetlen számomra, minek ehhez három (3!) gitár. A dobos majdnem elaludt saját lagymatag püfölése közben, a djentelésen túl semmilyen zenei élmény nem szánkázott le a színpadról, csupán a végén az énekes a tömeg fejére – ami éppoly kiszámított és mesterkélt volt, nélkülözve a valódi felhevültséget, mint maga az egész koncert. 40 perces műsoruk már a második számnál unalomba fulladt számomra – de láthatóan van rájuk fogadókészség, a közönség jó része vette az adásukat. Bár, jegyzem meg, azért érzékeltem, hogy lejött nekik, a Shining után mindez aprófa-hasogatás. A legjobb az egészben a dalnok Shining-pólója volt – amit viszont a mechpultnál nem kevesebb mint 8 ezer forintért „osztogattak”. Talán van remény számukra, a turné során eltanulhatják, mi értelme van a zenélésnek, s hogyan kell művelni…

Miből lesz a cserebogár! Ki hitte volna, hogy a Steve Vai 1993-as Sex & Religion című lemezének feléneklésével nemzetközi figyelmet kiérdemlő DEVIN TOWNSEND 20 év elteltével az egyik legnagyobb figurája lesz a (metál)zenei színtérnek? Mindezt a saját jogán, előadói és dalszerzői, produceri tehetségének, fifikájának köszönhetően! Bár nekem talán a Strapping Young Lad formációja által adott a legtöbbet, különösen a City című 1997-es lemezével – s hadd szaladjak itt előre: a tegnapi koncert zúzós, metálos záró tétele volt számomra az etalon, ha végig ilyen dalok lettek volna, sokkal boldogabban távozom –, a későbbiekben is nagyon szerethető, figyelemfelkeltő lemezek sorával vívta ki elismerésemet (Ocean Machine: Biotech; Addicted; vagy a legutóbbi, tavalyi dupla album, a Z² Dark Matters korongja) – habár egyre nehezebben követem a Project vagy Band vagy pusztán saját névvel, esetleg teljesen más branddel ellátott lemezeinek tömkelegét. Maga Devin is eltréfálkozott lemezei és a rajtuk lévő dalok sokaságán tegnap… És hát tréfában, viccelődésben, (ön)ironikus reflexiókban nem volt hiány! Nagy mókamester ez a jó kiállású, fantasztikus tehetségű és munkabírású zenész-művészember.

Valójában és elsősorban a színpadi produkciója vonzott magához, megelőzően és megtekintése után is, tegnap. Hiszen a dalait jóknak tartom, szeretem őket, másrészt legendás az előadói talentuma, harmadrészt a 80 perces koncert igazolta is, hogy a finomabb szövésű, nekem túl lágy dalok összessége mellett a kiállás, az előadás igazán profi és figyelemreméltó.

Már a háttérvászonra vetített képi világ is külön érdeklődésre tarthat számot, sokszor el is merültem benne, csak a bizarr vizuális átfolyásokra figyelve. A klasszikus kvartettként fölálló zenekar egyéb tagjai ugyanis ténylegesen háttérfunkcióban muzsikáltak, mégha nem is akárhogyan. A főszereplő – tkp. szólista – itt Devin, a gitárcseréivel, a mimikájával, gesztusaival, hangi kifejezőerejével, erősen nevetésre ingerlő átkötőivel, konferálásával.

A koncert sem mindennapi módon indult, nem berobbant, hanem inkább fölvezetődött: előbb Ziltoid filmes beköszönésével, majd egy halkabb dallal, mint valami aperitiffel. Az emlékezetes pillanatok közé tartozott még Devin számok közti kortyolgatása, a vizespalack egy külön tartóban pihent a mikrofonállványon, vagy a Lucky Animals című dal felvezetője, mikor a jazzkéz-mozdulatot tanította be a nagyérdeműnek – ez, mint értesültem róla, már a korábbi, 2012-es, Fear Factoryval közös, A38-as fellépésen is gegje volt a koncertjének. A vége felé eljátszotta a tipikus metálzenekar levonulását-várakozását a vissza-kórusra, majd meglepetését, amikor „tényleg” visszahívják eseménysort, ő ehelyett inkább előadott egyedül egy akusztikus dalocskát, majd a visszacsorgó zenészeivel olyan metálkodást vitt végbe, hogy csak na! Jót nevettem, amikor a gitárhármasuk megidézte például a Scorpions-féle együttmozgást, majdnem azt hittem, Klaus Meine módjára a két társának térdére is fölkapaszkodik Devin, vagy terpeszben leugrik steveharrisesen a dobogóról… Mindez azonban nem bántón, hanem kacagtatóan természetesen, (ön)ironikusan történt, a karikatúra egyben önportré is volt az esetében. Az egyik dalt a feleségének ajánlotta, máskor meg a saját mellbimbóit csavargatta erotikusnak aligha nevezhető módon – ahogy fel tudom idézni az apróbb momentumokat az estéből.

Volt egy olyan érzésem a koncertjét hallgatva, mintha egy klasszikus-veterán, de nagyon vitális rock/metál/bármi csapat visszatérő előadását figyelném. Végtelen letisztultság, kiérlelt tapasztalat, profi előadásmód, a rossz értelemben vett rutinosságnak még a halvány árnyékát is nélkülözve. A produkció megtervezettsége el tudta hitetni, hogy mindez csak itt-csak most, exkluzívan történik. S ezt jólesően, élménytelien nyugtáztam.

CHAOS IN THE SKIES – EUROPEAN TOUR 2015 MARCH
Devin Townsend Project (CAN), Periphery (US), Shining (NO)
Budapest, Barba Negra Music Club, 2015. március 12.
Belépőjegy ára: 5900/6900 Ft

Tetszetős összeállításban turnézik három nevesebb magyar banda. Mások is így ítélhették meg, a budapesti állomás nézőtere dugig telt. Némi kulturantropológusi vizslatás alapján megállapíthattam: igencsak szórt a közönség összetétele, a farmermellényes metálostól a gothon és álribancon át a hipster-trendiséget is már csak posztoló ápoltszakállúakig széles a merítés – az életkor pedig a középiskolástól a negyvenesig. A zenekaroknak legyen mondva!

APEY-ék a kiírthoz képest húsz perccel későbbi beköszönésével kezdődött a show. A lemezeik alapján messze előítéletes voltam, az Alice in Chains/Pantera/Down Arany-háromszögbe helyeztem munkásságukat, s mindig kétkedve olvastam az ajnározó beszámolókat, kommenteket a zenéjükről, mivel ez egy több mint húsz éves paradigma felfrissítésének/utánlövésének tűnt/hallatszott számomra, nem túl nagy invencióval. Amikor a tavalyi Crowbar-koncert előtt belepillogtam a műsorukba, még nem győztek meg, de azóta is terveztem a koncertjükre menni. S lőn!

És mekkora pozitív csalódás. A hangzás nagyon mellettük volt, a Makai László–Prepelicza Zoltán dob+basszus páros hihetetlen masszivitással adta az alapot, miközben Makai szinte leállíthatatlanul pörgette ujjai közt a „pálcikákat”. Apey meg Pentagram-pólóban, lepusztult-drogos vékonysággal, mindentleszarok-hozzáállással szaggatta a torkát, és olyan nyers gitárhangzást és játékot produkált, hogy nem tudtam nem figyelni rá, még a fülem is kettéállt tőle. Dörögtek, dörrentek. Nagyot szóltak. A közönség meg komálta őket rendesen. Apey keveset beszélt, de akkor meg mórikálta magát, hogy alszik-e a közönség, vagy ideje spanglira gyújtani. Verbálisan megcsipkedte Budai Béla Leander-dobost, majd egy korai (1997-es) Leander-demóként (ad hoc Fekete lyuk címmel) konferált föl saját számot.

Negyven perc után már mintha el is köszöntek volna, aztán sehogyan sem tudtak elszakadni a színpadtól, Makai dobszólóval zárt, azaz nyitott egy újabb számnak, majd még a vissza-vissza kórusra is előadtak egy újabb tételt. Élvezték, na! Még ha így a produkciójuk dinamikája lejtmenetbe is került, a kevesebb több lett volna, szerintem, a közönség egyéb része és a zenekar nem így gondolta. Mindent összevetve kiváló volt, kezdtem én is feloldódni.

A BLIND MYSELF győztes csapatként robbant a színpadon. A teatrális fölvezetés után a beígért Két karodbannal kezdtek – és diszkóvá varázsolták a dél-budai klubot. Épp csak a diszkógömb hiányzott (nekem aztán nem), de a színes stroboszkópok fényei még a lezárt szemhéjakat is irritálták. No meg Fásy Ádám hangja, mert az is bekúszott két szám között a Zeneexpressz vonatán… Egyik slágerjük (mert bíz’ van nekik, és sok van nekik!) után jött a másik (Lost in Time, Kain, Pomogácsok) az egész zenekar, mint valami szórakoztató gépezet mozgott-ugrált, jött-ment, énekelt-üvöltött. Kár, hogy a két gitárt már nem sikerült rendesen kikeverni, a hangzásuk többnyire pocsék volt, a közönség emiatt az első számoknál kissé visszafogott is volt.

De talán más okok miatt is, később sem tett olyan gesztusokat Gergőéknek, mint korábban a stoner-doomstereknek. Mintha látni véltem volna a zenekar tagjai arcán is a kétkedést: mi a franc van, kiköpjük/kitesszük itt a lelkünket ezekkel a szuper dalokkal, ti meg… Tény, ritkult kicsit a nézőtéri tömeg, és a lelkesedés is korlátosabb volt. Ami engem nem lepett meg, a Blind még a slágeres váltásával is messze a közönségízlés előtt jár, bizonyára évekkel.

No, azért nem kaptunk hideglelést, mert bizony forrt a színpad, és a közönség is fölengedett némileg, erre nem lehetett nem bólogatni, szívből. Nehezen tudtam volna ellenállni én is, mivel nagyon szeretem a zenéjüket, még ha Gergő legutóbbi nyilatkozata, amit, tegyem hozzá, nem frontemberként adott, de mégis, eléggé lelombozott.

Főleg a Négyszögöl parcelláit ontották magukból (Maradék, Magyar világvége, Diszkószám az éhezésről, Testem a vászon, A Fekete Lovag mindig győz stb.). Megünnepel(tet)ték a basszer Balázs szülinapját is. A zenekar ultraprofi, és érzésem szerint komoly energiákat fektet abba, hogy önmagát is elszórakoztassa, azaz mindenfélét kitalál a színpadi produkciót tekintve is, hogy motivációjuk ennyi év után is megújuljon, na, meg hogy az újabb közönség igényeit is kielégítse. Érdeklődéssel követem őket, mert közben a lényeg nem veszik el: baromi jó és erős számokat írnak, amik annyira fifikásak máskülönben, hogy képesek az egyszerűség (lásd sláger) látszatát kelteni. Dalszerzésből (is) ötös.

Itt mea culpáznom kéne, de köntörfalazás helyett csak annyit: a fáradtság legyűrte a kíváncsiságom, a Blind órája után a kijáratot kerestem. A szívidomárok és öngyötrők majd máskor kerülnek terítékre nálam.

Blind Myself, Apey & the Pea (Leander Rising)
Budapest, Barba Negra Music Club, 2015. március 7.
Belépőjegy ára: 1600/2000 Ft

Nagy tehetséggel állították össze ezt a turnécsomagot, nem vitás! Mégha az „ötödik kerék”, a brit brutal death metal Rotting Repugnancy a budapesti állomást ki is hagyta – kellemesen megtelt a Dürer-kert nagyterme. (Persze a korábbi pecsás, szigetes Obituary-fellépésekhez képest így is jóval kevesebb volt a közönség „számbeli fölénye”.) Egy kis black/poszt black metal a fjordokból, fiatalos germán thrash, az idősebbeknek a Mantas vezette ős heavy metal és hát a húzónév, a patinás floridai death metal banda képében. Másrészt a kiváló honi kampánynak – és a főbanda viszonylag ritkás erre tévedésének – köszönhetően valódi eseménnyé – az év első nagy koncertjévé – nőtte ki magát az este, ahol még azok is megjelentek, akik nem rajongói elvakultsággal, de érdeklődő kíváncsisággal szerették volna megvizslatni a föllépőket – ilyen vagyok magam is, aki nagy örömmel konstatálta, mennyi kedves ismerős cirkulál a teremben a színpad előtt.

Az előzetes belehallgatás alapján nem igyekeztem odaérni a norvég POSTHUM koncertjére (a már jelenlévők a korai Sólstafir blackjét említették hasonlításképpen), de a tavaly már második lemezével jelentkező német thrash brigád kezdésénél már ott voltam. A Kreator–Exodus vonalról ismerős riffekhez semmit hozzá nem tevő DUST BOLT főleg a fiatalos lendületével volt képes ideig-óráig odavonzani a figyelmemet. Egy jó 30 évvel korábban kialakult stílus elkötelezett követői, akik ezt nem is igyekeznek titkolni. A pörgő énekes-gitáros frontember és a basszer nagy elánnal adta el a show-t. De mivel igazán megjegyezhető, különlegesnek ható, netán a műfaj korlátait innen-onnan revideáló elemek nem találhatók a zenéjükben, 4-5 szám után már elkalandozott a tekintetem, s csupán azoknál a részeknél tért vissza hozzájuk, amikor „tapadósabb” megoldások ütötték föl a fejüket – ezek viszont kivétel nélkül beazonosíthatóak voltak: egy kis Kreator, egy kis Nuclear Assault stb. Az előadásuk mégsem volt fárasztó, pont betöltötték a nekik szánt – majd’ egyórás – „bemelegítő” szerepet, s egy 15 éves friss metálost, nem kétlem, kellő energiával töltöttek föl.

Amikor az MPIRE OF EVIL debütje, egy feldolgozás EP megjelent 2011-ben, nekem nagyon megtetszett, jó kis ős brit heavy metalt ígért, ma már ritkábban tapasztalható hangulatot varázsolva. Ez a varázs azért némileg megkopott a jórészt Venom-feldolgozásokkal operáló első nagylemezre, a 2013-as második album pedig egyenesen középszerűségével tüntetett. Ám mégis őket, a Mantas és Anthony Dolan fémjelezte produkciót vártam a legnagyobb kíváncsisággal. S nem is csalódtam, ahogy abban sem, hogy műsoruk jórészt Venom-klasszikusok interpretálásból állt össze. Személyük révén ugyanakkor mindez autentikusnak hatott, még akkor is, ha az elmúlt évtizedek alatt megtanultak játszani a hangszereiken, így a kaotikus zenei világot ma már egy erőteljesebb, modernebb, irányított, de még mindig jólesően káosz-vezérelte aspektus jellemzi. A kopasz basszer-énekes Dolan és fejkendős Mantas is (aki mellett lazán elmennék az utcán, emlékeimben teljesen máshogy néz ki) sokat szövegelt a számok között, éltette a metált, de a Welcome To Hell, a Black Metal, a To Hell and back, vagy a Countess Bathory (előtte Mantas csendet kért) önmagáért beszélt, kiállva az idő próbáját. (Pontlevonás jár, amiért a fiatal dobos srácot, aki igazán kitett magáért, nem mutatták be…)

Valójában meglepett, hogy ilyen aktív és lelkes rajongóhad övezi még ma is a floridaiakat. Habár karrierjüket jónéhány lejtmenet tarkította. Viszont ott voltak a death metal hullám elején, sőt zászlóvívők voltak a Cannibal Corpse mellett. S zenéjük ugyan megkopott – szerintem –, népszerűségük töretlennek látszik. Ezt a turné korábbi telt házas állomásai, ahogy a budapesti is bizonyította. Ugyan hiteles szemtanúk állítják, 2005-ös szigetes föllépésükön magam is jelen voltam, nekem erről semmilyen emlékfoszlányom nem maradt – és mivel nem szoktam alkoholt fogyasztani koncerteken, a szenilitás (vagy a rám való hatástalanságuk) számlájára kell írnom azt, hogy a mostani koncertjükre „első bálozóként” érkeztem. Ha jól számolom egyébként, hatodik alkalommal játszottak nálunk – 1990, Pécs, Nevko (+Morgoth, Demolition Hammer); 1992, PeCsa (+Napalm Death, Dismember); 1994, PeCsa (+Pitch Shifter); 2005, Sziget-fesztivál; 2008, A38 (+Holy Moses, Avatar).

A meg nem értés keretezi a viszonyomat az OBITUARY zenéjéhez, valahogy soha nem tudtak közel kerülni hozzám a széteső, néha általam alibi-számoknak titulált tételeikkel, kicsit blöffnek is tűnik számomra az a „piacvezető” ouvre, ami kijár nekik. És ezt az új lemez, aminek bemutatóját hivatott prezentálni a turné, sem írta fölül, vérrel írták, avagy sem. Négy-öt számot tudok említeni az Inked in Bloodról, amelyekről azt érzem, egyben vannak, a többi cseppfolyósan széteső… Persze ha ez a koncepció, én kérek elnézést! Merthogy az első lemez (címe) óta kötöm hozzájuk a rothadást, annak amorf bűzét, mindazt a fizikailag is manifesztálódó, felkeltett érzetet, amivel a zenéjük hat rám. Ennek fényében nagyon is konzekvens a Tardy tesók és Trevor Peres irányította Obituary. (Valami lehet ott a floridai levegőben, amitől ilyen irigylésre méltóan megőrződött a hajkoronájuk, ami mögé azt est folyamán bebújtak, bár Donald dobos felsőtestének fehérsége leginkább a legutóbbi borítón látható csonkatestre hajaz, semmint a nyugdíjas paradicsom napfényuralta közegére…)

Majd másfél óráig nyomták az Obi-féle death metalt, az új lemez számait épp úgy, ahogy a klasszikusokat, s természetesen a Slowly We Rottal zárták a ráadásblokkot. Terry Butler basszer, akit a Six Feet Underrel láttam már anno (és a Massacre From Beyondja miatt tisztelek), és Kenny Andrews gitáros szorgalmasan, akkurátusan asszisztáltak a hörgő Johnnak. Hozták, ami kell, ami elvárható, kissé azonban dinamikátlan volt a szett, időnként némi tanácstalanság volt érzékelhető a számok között, amit nem tudok mire vélni. Trevor szólóit mindazonáltal nagyon élveztem (noha a számok most is azt az érzetet generálták bennem, mintha csak egymásra pakoltak volna közel sem passzoló részeket…) Ahogy a közönség is odavolt értük – habár a kisördög bennem azt mondatja, nem keveset hozzátett ehhez az el- és befogadáshoz a nosztalgia. A régi, 15-17 éves önmagunk éltetése, amikor éppen semmi sem volt fontosabb a kedvenccé avanzsált bandáknál, az antikulturális ikonoknál, amikor az akkor még kissé megbotránkoztatónak minősülő, gore-hatású pólókban szaladgáltunk a középsulikban ’89-’92 tájékán. A közönség életkorbeli összetettsége ezt meg is erősítette bennem. A kíváncsiságom mindesetre kielégítettem, erre a koncertre azért emlékezni fogok…!

INKED IN BLOOD TOUR 2015
Obituary (US), MPire of Evil (GB), Dustb Bolt (D), (Posthum (N))
Budapest, Dürer-kert, 2015. január 21.
Belépőjegy ára: 3900/4900/5900 Ft

Bele kell húznia annak, aki úgy dönt, nyilvános listát állít. Hiszen még december végén is úgy hullanak az albumok, akár a korán kivágott Nordmann-fenyőről a tűlevél. Ráadásul az utóbbi pár év alapján, azt kell mondanom, idén fordult elő először az, hogy nem lasszóval kellett összefogdosnom azokat a hanglemezeket, amelyek az összegző tetszési indexem alapján fölkerülhetnek a top valahányba. S bár idén sem volt olyan lemez, ami átfurakodott volna a vasbetonnal védett szívhez, de jópáran megpróbálták, így ezt díjazom is.

Már átlagosnak számít: 230 körüli ezévben megjelent hanganyag jutott el füleimhez (ebben a nagylemezek mellett EP-k, válogatás- és emlékalbumok, kislemezek, splitek, koncertanyagok is szerepelnek). Ami különösnek tetszett a summázatkor, az nem is az, hogy készítőik harmada amerikai illetőségű, de hogy ötödük magyar, nos, az meglepett. Mármint ez az odafigyelés, az örök remény, bizakodás a részemről. Ami Janus Pannoniusnál egyszer már valóra vált, legalábbis a mindenki által ismert önajnározó epigrammájában: itthon is készülnek kiemelkedő zenék – ahogy a tautologikus műveltségűek mondják: „nemzeti nacionalizmusunk”-ba [sic!] ennyi belefér! Mindazonáltal a nációk tekintetében a svédek állnak a dobogó harmadik fokán, a britek és kanadaiak csak utánuk következnek. De megfordultak a lejátszómban bolíviai, brazil, cseh, észt, finn, görög, holland, izlandi, ír, japán, kínai, lengyel, nepáli, német, norvég, orosz, perui, svájci zenekarok hanganyagai is.

Amikor méricskéltem – nem, nem a zenéket! – a magam szempontjait, a hangdömpingben egyre jobban elbizonytalanodtam, mert nincs birtokomban etalon, ami alapján egyáltalán összefércelhetők a muzsikák, vagy akár azok az elgondolások, amik mentén hallgatom őket. Amiben viszont biztos voltam/vagyok, az a koncertek közben ellepő jóérzés emléke, ami agysejtekbe tartósítva újra és újra generálható. Ezért is haladok a bejegyzésben a bizonyostól a bizonytalan felé, ezért is elébb a koncertélmények. Ezek közül mindről írtam szöszöket, újra föl lehet idézni őket…

2014 KONCERTJEI TOP 10+1
1. Trouble – Dürer-kert, november 13.
2. Crucified Barbara – Dürer-kert, október 1.
3. Both Miklós: Kínai utazólemez (bemutató) – Millenáris Teátrum, október 16.
4. Anneke van Giersbergen – Club 202, április 4.
5. Amorphis – Club 202, március 16.
6. Misery Index – Dürer-kert, augusztus 15.
7. Spirit Caravan – A38 tetőterasz, július 1.
8. String Theory – A38 tetőterasz, május 8.
+akusztik – Fogasház, december 15.
(A Smells Like Teen Spirit újragondolása nagyon állat!)
9. Death (To All) + Gorguts – Barba Negra Track, június 25.
10. Sólstafir – Dürer-kert, november 19.

Könnyebb dilemmát jelentett a külön kategóriává tett válogatáslemezek megítélése.

2014 VÁLOGATÁS- ÉS EMLÉKLEMEZ TOP 1
This Is Your Life – Dio-tribute (április 1.)

A legtöbbet, legjobb kedvvel a Ronnie James Dio emlékének ajánlott albumot pörgettem. De nem mehetek el szó nélkül a karácsonyi ajándékként érkező, a Hands of Doom és Glorious Space Riders blogok közös erőfeszítései révén megvalósult Vintage Overdrive (hard, pszichedelikus, space, garázs, blues rock) válogatás mellett, mert bár friss az élmény a 24-én kiposztoltság okán, de annál nagyobb a kellemes meglepetés. (Meg persze, lehet, visszavettem a szigorból így a fahéj- és gyömbérillatú ünnepek táján…)

A jelenlegi trendek függvényében rengeteg EP jött szembe velem idén is, de a funky császárok nem tudnak hibázni. A svájci black and deatherek erőtere engem is magába szippantott, és mégha a főbanda Behemoth már nem is izgat oly nagyon, az áprilisi Club 202-es koncertjükön szívesen részt vennék. Az amerikai death-művészeknek pedig sikerült följebb tolni a mércét, igazán sötét víziót tudnak kelteni, érzékletes, ultrabrutál módon.

2014 EP TOP 3
Fishbone (US): Intrinsically Intertwined (április 22.)
Bölzer (CH): Soma (augusztus 11.)
Nader Sadek (US): The Malefic: Chapter III (november 3.)

Mivel fémkeresők vagyunk, más műfaji orientációknak engedünk ugyan, de a fókusz mégis a metálon van. Az orientalizmus Both Miklós esetében inkább ajánlás részünkről, de annak kiemelt – ha jót akartok magatoknak! Én mindenesetre jót állok érte.

2014 MAGYAR TOP 10+1
0. Both Miklós: Kínai utazólemez (október 16.)
+
1. Nomad: Hotel Polimer (október 22.)
2. Karst: Lime Veins Bleed Rust (május 9.)
3. Blind Myself: Négyszögöl (május 7.)
4. Subscribe: This Moment Will Soon Be Gone (március 3.)
5. European Mantra: THE (december 28.)
+
Perihelion: Nap fele néz (EP március 5.)
HAW: Soundtrack of Our Friendship (február 1.)
The Devil’s Trade: Those Miles We Walked Alone (november 24.)
Fostartály: Return of the Jani (június 26.)
Dorothy: Fejjel lefelé (március 10.)

A NOMAD, azaz – történetileg szemlélve – a 2/5-nyi The Bedlam (+szövegíróként Fodi, tehát 3/5-ös Bedlam-tartalom) jelenléte nálam „csak” a meghallgatás prekoncepcióját erősítette, nem a hanganyagot. Pláne, hogy a korábbi Nomad-album vékonyra sikeredett. (Ja, igen, The Bedlam-fanatikus vagyok… náluk jobban magyar bandát… de erről lentebb…) Ám most magával ragadott az újradefiniált zenekar. Juhász Marci hangja is nagyon rendben, Fodi szeretett, ám képzetlen orgánumához képest, naná (de mikor érdekelt ez minket a rock-/metálban). Egyetlen negatívum, hogy a – még csiszolható, de máskülönben kiváló – szövegek legtöbbször „fedik” a zenei részt, annyira előtérben vannak – talán minden anyanyelvi lemeznél így van ez –, hogy néha karaoke-val álmodom… mert a zene nem „alávaló” és nem háttérmuzsika!

A miskolci KARST az a zenekar, akiért, ha 15 éves lennék, megörülnék. Nem vagyok, így simán csak kedvelem őket. Messze kimagasodnak, jócskán kilógnak a hazai mezőnyből. A BLIND MYSELF majd két év alatt hozta össze a Négyszögölt, az első negyed 2012 nyarán jelent meg. Kiváló album, méltatlanul hanyagolt dal(szöveg)szerzőkkel! A SUBSCRIBE zenéje nálam amolyan búvópatakszerűen tör elő néha, idén éppen vulkánszerűen taglózott le az az energia, és nyűgözött le az a művészi rétegzettség, ami This Moment Will Soon Be Gone című lemez sajátja.

Az EUROPEAN MANTRA új albumának befogadása persze jórészt 2015-re tolódik, de elmondható, nem csalódik senki, aki a rock/metál/jazz progresszív fúzió minőségi kifejezésformáit keresi.

A +-ok között Makó Dávid két kiadvánnyal is szerepel, a HAW és a szólóprojektje is figyelemreméltó, kellemes hallgatnivaló, még ha nem is unikális – no, de melyik zene az, és honnan hallgatva? A PERIHELION olyan útjelzőt tett közzé, ami felé, azt hiszem, örömmel követem. A hazai vécésbácsik pedig komolyan megmozgatták a rekeszizmaim és nem utolsósorban: a beleim…

Vessetek a szárnyas majmok elé, nekem ez az Auróra-Tankcsapda-Junkies-Depresszió-Road irányból érkező és előnyére erősen feminin DOROTHY is bejött idén, ötletesen hasznosítja a már hulladékká koptatott zenei sablonokat. (Ugyanakkor persze újratermelésükhöz is hozzájárul...) Szívesen mentem volna koncertjükre is, de önálló nem volt…

Hevesebben kezdett verni a szívem, mikor a novemberi HW-ben megláttam a hirdetést, a medvék árnyékbirkózásával egyidőben kiadásra kerül minden idők legjobb magyar zenekarának világszínvonalú, számomra minden idők egyik legeslegjobb kiadványa. (Ami odatehető a Cynic Focusa, Metallica Mastere, vagy pl. a Slayer God Hates Us Allja mellé…) A SLOGAN Voluntary Swoonja. Digitálisan, fölújítva, extrákkal, a „box”-ban ott lesz még a nem kevésbé zseniális Forgotten Moods és Art of Ego demó is. Ez az a kiadvány, amit akár több példányban is meg fogok vásárolni, és a számomra fontos embereknek odaajándékozom. Bár nekem megvan kazettán is mind, valakik által már korábban digitalizált változatban is, nem kétséges: 2015 egyik legjelentőségteljesebb vállalkozása ez az archív, ugyanakkor nagyon is aktuális felvételhalmaz kiadása.

LEGJOBBAN VÁRT KIADVÁNY 2015
Slogan: Forgotten tapes. The Slogan Anthology 1988–1994 (február 2.)

Na, akkor elérkeztünk a legnagyobb falathoz. Az idén kiadott és hallgatott mennyiségből kb. 50 nagylemez tetszett igazán, de az irtó sok egy blogbejegyzéshez, meg talán fölösleges is… Mindenesetre nagy eredmény, hogy 20 százalék körüli a tetszési index. Kompromisszumként a top 23 mellett döntöttem, ami 10 százalékos „lefedettség”. Mivel ez nem verseny, és alig akad közös nevező (én), ábécé-sorrendben ajánlom figyelmetekbe, milyen zenékkel is ringatom magam magasabb elektronpályákra.

2014 KÜLFÖLDI TOP 23
Animals As Leaders (US): The Joy of Motion (március 25.)
At The Gates (S): At War with Reality (október 27.)
Below (S): Across the Dark River (április 14.)
Blackfinger (US): s/t (január 31.)
Conquering Dystopia (US): s/t (március 10.)
Crucified Barbara (S): In the Red (szeptember 15.)
Devin Townsend Project (CAN): Z² (október 28.)
Fallujah (US): The Flesh Prevails (július 22.)
Marty Friedman (US): Inferno (május 23.)
John Garcia (US): s/t (augusztus 1.)
Grand Magus (S): Triumph and Power (január 31.)
Goatwhore (US): Constricting Rage of the Merciless (július 8.)
Isole (S): The Calm Hunter (november 28.)
Karma To Burn (US): Arch Stanton (augusztus 18.)
Kayser (S): Read Your Enemy (február 17.)
Misery Index (US): The Killing Gods (május 23.)
Occultation (US): Silence in the Ancestral House (október 14.)
Orange Goblin (GB): Back From The Abyss (október 7.)
Sister Sin (US): Black Lotus (október 27.)
The Oath (S/D): The Oath (március 17.)
The Skull (US): For Those Which Are Asleep (november 4.)
Trioscapes (US): Digital Dream Sequence (augusztus 19.)
Triptykon (CH): Melana Chasmata (április 14.)

Állhatna itt a No comment! is, de az csúnya dolog lenne részemről, ezért pár szösszenet erejéig méltatom a fölsoroltakat, ami végülis majdnem olyan mintha mentegetőznék.

Mire rászántam magam, hogy megvegyem a brutálisan drága jegyet Tosin Abasi és társai budapesti koncertjére, már késő volt, elkapkodták mind. Ez mit sem von le a lemezük értékéből, a progresszív és súlyos gitárnyűvés csimborasszója az ANIMALS AS LEADERS 3. lemeze, hasonlóképp a Between the Buried and Me basszerjének, Dan Briggsnek a formációja, a TRIOSCAPES által asztalra tett remek műhöz. Az Alex Webster és Jeff Loomis fémjelezte CONQUERING DYSTOPIA ultrasúlyos progmetálja is mindentvivő. (Jeff a számláit persze érthető módon a szánalmas Arch Enemy-béli kényszerpályás szereplésből fedezi majd… Alex Cannibal Corpse melletti projektjeit érdemes figyelemmel kísérni, a Blotted Science is zseniális.) „A Mikulás miatt” kihagyott Dying Fetus előtti FALLUJAH-koncertet később, remélhetően, be fogom pótolni, addig pedig a kiváló progresszív death-muzsikát rejtő albumukba temetkezem. (Ezen a koncerten lépett föl a GOATWHORE is, akik szintén tartósan lekötötték a figyelmem egészen furcsa, heavy death kompozíciójukkal.)

Gitármágusoknál maradva, remélem, MARTY FRIEDMAN messze elkerüli Dave Mustaine-t, és azt csinálja, ami neki tetszik. Mert amíg ilyen magas színvonalon és élvezhető módon teszi, ahogy a legújabb, rendkívül széles stíluspalettájú lemezén, addig minden tiszteletem az övé.

Az idei legjobb death metal lemezt a MISERY INDEX követte el, doom/death-ben a svédek az ászok, az ISOLE és a BELOW nyűgözött le, előbbi persze nem először. Félő volt, hogy a visszatérés szégyenteljes lesz, de erősen rácáfoltak, az AT THE GATES kiváló lemezt készített, kár, hogy a turnéjuk csak Bécsig tartott kelet felé, és nem szántam rá magam az útra (pedig a Triptykon és a Morbus Chron nyitott nekik!).

A svájciaknál maradva… Nem mondom, hogy kiismertem Thomas Gabriel Fischer zenekarának legújabb lemezét, brutálisan nagy falat, mintha folyton a torkomon akadna, nehéz befogadni, mintha Dosztojevszkijt akarnál olvasni a metrón, de minden próbálkozásom egy nagy kaland, így a TRIPTYKON alkotása lenyűgöző, „maradandó” és állandó munka.

Micsoda szerencse, hogy jelenleg három Trouble is aktív. A valódin kívül a másik kettő Eric Wagner nevéhez is köthető: január óta nem tudok betelni a BLACKFINGER zenéjével, ami a Trouble melankolikus oldalának esszenciája, ősszel pedig társult ehhez az old skull-Trouble THE SKULL, ami… de hiszen már megvolt a szójáték… És ráadásnak itt volt a Dürer-kertben a Trouble is, lásd fönn!

JOHN GARCIA-mániákus nem vagyok, ámbátor Kyuss-fan igen. Az énekes blues-os szólóalbuma, mégis, megjelenésétől fogva állandó vendég a lejátszómban. Elkapott. A kövületek (gyk. stoner) közül hasonló favorit a KARMA TO BURN és az ORANGE GOBLIN aktuális lemeze is. Hozták a csakis rájuk jellemző stílusjegyeket, amik egyelőre megunhatatlanok.

Ha metál, akkor a svéd GRAND MAGUS és KAYSER, no meg a CRUCIFIED BARBARA – és a női orgazm orgánum okán bűnös nővér amerikai SISTER SIN. Ezek mind úgy tudják a ’80-as évek hangulatát hozni, hogy mindeközben nem reflektálatlanok az azóta eltelt időre. (Ugyanakkor egy csomó olyan banda is szívemhez nőtt idén, mint pl. a Black Trip, a Skull Fist, The Treatment, The Dagger, Blues Pills, amelyeknél a múltidézés a fő célkitűzés.)

Hasonszőrű az amerikai OCCULTATION pszichedeliával kevert, varázslatos doomja, ami nem elégszik meg a ’60-as, ’70-es évek zenei világának reprodukálásával. Félutas a svéd-német koprodukcióban működött THE OATH, ami a debütállás után föl is oszlott. Pontosabban a gitáros Linnéá Olsson és Johanna Sadonis énekesnő között megszűnt az együttműködés. Ám lemezük így is az idei albumok közül az egyik legjobban várt volt részemről, és a Johanna Sadonis a The Oath koncertzenészeivel folytatott Luciferje is az lesz jövőre: februárban már ki is adják az Anubis/Morning Star című 7 inches kislemezt, tavasszal pedig jön az album. (Fogadok, tiszta The Oath lesz.)

Ugyan Hevy Devy idén többször is betámadt, a Ché Aimee Dorval énekesnővel fölálló Casualties Of Cool májusi debütje nem varázsolt el, szemben a saját nevével jelölt projekt dupla albumnyi Z²-e, ami magához rántott egyből, ugyanakkor rengeteg hallgatást követel még tőlem, hogy összetettségéből minél többet élvezhessek. És igen, már megvettem a márciusi A38-as koncert belépőjegyét, nem mellékesen az előzenekar norvég Shining miatt is. (Elég durva lesz amúgy, mert mindjárt másnap az Overkill–Sanctuary páros fog a földbe döngölni – el is kezdem január 1-jén az erőnléti edzést, fogadom!)

Zenei élményekben is gazdag új esztendőt kívánok!

Erre jártak, beugrottak – utalt Lukács Peta gitáros ironikusan a zenekar felének tartós külföldi tartózkodására, egyben a föllépéseik alkalmiságának egyik okára. Ugyanakkor e december végi European Mantra koncert már a második volt az idén (februárban a Gödörben léptek föl), ami esetükben nagy szó! Ráadásul összehoztak és kiadtak egy új albumot is THE címmel – ez már negyedik a sorban és 7 év után követte az előzőt. Ahogy mindenre fittyet hányó működésük, úgy az album készítése sem a hagyományos módon történt éppen az européer tagok közötti földrajzi távolságok megléte miatt – bár manapság azért nem egyedi az eset. Borlai Gergő Barcelonában megírta és földobolta a dalokat, a basszussávokat Papesch Péter Németországból, a gitáros részeket Peta Budapestről küldte el neki, Nagy János pedig kiruccant a katalán fővárosba, hogy ott nyomkodja a billentyűket Gergő stúdiójában. A köztük lévő évtizedes zenei együttrezgés, a profizmus bőven fölülírja a próbák szükségszerűségét…

Mivel az éveleji koncerten nem tudtam jelen lenni, nem volt kérdés, hogy most ott a helyem, és mintegy 350 rajongótárssal érdeklődve vártam a hazai instrumentális fúziós jazzmetal képviselőinek színpadra lépését. Szépen halkan, majd egyre hangosodva el is kezdték förgeteges műsorukat, mely persze nem csak a frissen megjelent album számaiból szemezgetett, de a korábbi „slágereket” (Peta sokat viccelődött ezzel a megfogalmazással) is fölvonultatta. Aztán… aztán a 3. szám után összekapaszkodtak a zenészek, megköszönték a tapsot, az éltetést, és hatalmas üdvrivalgás közepette levonultak a színpadról. Szerencsére nemsokára visszajöttek a geget követően: ki szerették volna próbálni, milyen is egy arénaméretű buli után lenni, a bejátszott stadionhangulat hangorkánja is erre szolgált. No, azért mi is kitettünk magukért, s nem csak akkor, amikor Peta kérte a „tapsgépek” működtetését. A színpadi mellett persze zenei humorukat is csillogtatták jónéhányszor, Nagy János és Peta, Borlai és Peta hangszerei felelgettek egymásnak kihívóan többször is, egy-egy improvizatív kalandozás során (a hápogástól a bendzsóig (Digifunk) és tovább). A kőarcú Sztallone húrpendítéseit pedig Les Claypool is csillogó szemmel hallgatta volna... Talán mondani sem kell, nagy volt az egymásra figyelés, a mennydörgő dobok mögött fülessel a fején és egy igazán furcsa színkompozíciójú pólóban feszítő Borlai, akár egy ütős Buddha, leste társai minden rezdülését, sőt, várta is, hogy meglepjék valami jó kis furfanggal, amire ő aztán válaszolni tud a hangszere segítségével.

Ezért az improvizációs készségért voltunk mi is ott, várni a váratlant, amivel vagy amiből a zúzós vagy éppen elszállós tételek, részek kiegészülnek, kibontakoznak. És hát brillíroztak a zenészek, egytől egyig bemutatták, hogy magas technikai fokon képesek a legkülönfélébb érzelmeket kelteni a hallgatóságban a dalaik, szólóik által. Fejben magam is hatalmasat kalandoztam, billegtetve magam a muzsikára.

A 75 perc csak úgy elszáguldott, a ráadás negyed órája pedig valóban rátett még egy lapáttal zenei élmény szempontjából, mivel ekkor is improvizációs építkezős mutatvány dominálta az előadást. Az est megkoronázásaként pedig meghallhattuk, ahogy Peta eddig titkolt énekesi ambícióinak engedve megcsillogtatta orgánumát – persze többszörös idézőjelbe téve a dalt, az előadásmódot!

European Mantra
Budapest, Akvárium, KisHall, 2014. december 28.
Belépőjegy ára: 2000/2500 Ft

Kifejezetten érdekes zenei anyagok csusszantak ki novemberben hazai zenekaroktól. A hónap elején a death/grind Vile Disgust első nagylemeze, a Love All The Pigs, zenekarként is debütált Tíz fekete dalával az Ørdøg. Egészen más zenei vonalon, de figyelemre méltót alkotott az Anna & the Barbies (Szabadesés), a visszatérő Sexepil (Your Scream is Music) és az Anima Sound System (Gravity and Grace) – hamarosan érkezik a prog/hibrid/rockjazzes Special Providence és a European Mantra negyedik albuma is. Ám a muzikális durvulatok kedvelőinek a budapesti death/doom/HC Nadir és a nyírbátori sludge/death Drow közös, Khil című EP-je jelenti majd a legnagyobb örömöt. A két-két új számot tartalmazó kiadvány meghallgatható és letölthető, de akár CD formátumban a karácsonyfa alá is betehető.

A Nadirnak ez már a harmadik split kiadványa, követve a 2006-os, budapesti Step On Ittal és a 2009-es, debreceni Dim Visionnel közös lemezeket

A legutóbb egy éve, a jubiláló A Lasting Dose of Venom 10”-es EP-vel jelentkező Nadir és az idén augusztusban a Low-Down című EP-t kiadó Drow 2014-ben két alkalommal is közösen lépett föl, előbb áprilisban egy nyírbátori klubbuli keretében izzították a tavaszi éjszaka levegőjét, majd augusztusban a szintén nyírbátori DeathCrew Metal- és Filmfesztiválon álltak másokkal együtt deszkákra. A nyírségiek gesztusait nyilván hamarosan budapesti közös föllépés követi; mindkét zenekar szerepelt a budapestiek által gründolt, októberben megjelent Animals Over People Vol 1. adománygyűjtő válogatásalbumon, de a kapcsolat minősége és eredménye a Khil esetében is hallható és kézzelfogható.

A splitet a budapestiek Richard O’Barry című száma nyitja, egy felvezető beszéddel és némi delfinhanggal – nyilván Az öböl (The Cove) című 2009-es dokumentumfilm hatására született a szöveg, melyben a japán delfinmészárlásokat filmezte O’Barry és csapata. Az intenzív, dinamikai váltásokkal is tarkított dalt egy még kegyetlenebb death-/doomcore szerzemény (United Front) követi, amely az undergroundban nyomulás szépségeit magasztalja.

A nyírbátoriak Anselmo-istenítése már a Low-Down EP révén egyértelmű volt, a kérdés inkább az, hova-merre lépnek tovább a NoLa világától, még ha egy adott kontextuson belül is. A Godless egy szövegileg ősrégi (metál)mintákat követő keresztényvallás-ostorozás, a végén az angolt a magyar nyelv váltja, a manipulációról elsuttogott utószóként. Ez inkább a sludge-osabb Superjoint Ritual stílusa, míg a záró, hosszabb tétel, a Dark Side of The River, a korai Down southern blues-án evezget/sodródik. Kellemes, mint a megénekelt sötét oldal csábítása, kicsit talán elnyújtott, mivel annyi villanás nincs benne, amilyen hosszú…

Nem haszontalan kiadvány, ismerkedésre is tökéletes, hazai zenekaroknak követendő példa.

Drow/Nadir: Khil (split)
DeathCrew Records, 2014. november 30.
4 szám/18 perc

Nézzük a tény(v)ál(l)adékot! Hol fészkelnek itthon a minőségi – ha projektszerűen vagy hobbiszinten is, de – működő(!) death metal zenekarok? Debrecenben ott az Angerseed, Szegeden székel a Coffinborn, a Gravecrusher, a Necrosodomy és a Tyrant Goatgaldrakona. Ambrózfalvához köti magát a Sin of God, Hódmezővásárhelyhez a Symphony of Symbols. Székesfehérvár kapcsán ne feledkezzünk meg az Eradicationről, Várpalota esetében szóba jön az Embatheria és a Visioned Frailty. Veszprémben újjáéledt a Parasite Crowd és onnan ijesztget a Krampüs is, pécsi (komlói) a nagymúltú Malediction, esztergomi a Cryptic Remains. A fővárosi halálmetált a Nadir, a Vile Disgust, az eredetileg martfűi, de már budapesti Effrontery, a Heroic, a Limb For A Limb, a grindos Paediatrician és a Purulent Rites képviselheti.

Na és persze majd’ húsz éve dübörög a négylemezes, zalai Age of Agony, a – ha nem is töretlenül, de súlyosan jelenlévő – háromlemezes-és-a-negyediket-nagyon-várjuk, fejéri Gutted, valamint az utóbbi esztendők aduásza, a Wacken fesztivált fellépőként is megjárt, másféllemezes, fővárosi Kill with Hate. Utóbbi három bandát egy estére összehozni igazi death-mámor, igazán csak azt sajnálom, hogy a három kiváló hörgőmester nem készült, az alkalmiságot tovább hangsúlyozandó, közös produkcióval – erre kiválóan alkalmas lett volna a KwH által elővezetett Extreme Deformity-dal, az Internal, az est egyetlen földolgozása… Elsüthettem volna akkor a tövig koptatott „3Terror”-t is. Más panaszkodnivalóm viszont nincs, ahogy annak a mintegy ötven klubesttársamnak sem lehet, akik érdeklődésüket személyes jelenléttel és sörfogyasztással támasztották alá. A fenti névsorolvasás is az okból született, hogy a hazai kínálatot szemlézve, vajon képes lennék-e ütősebb összeállítást kreálni. De nem! A háromszor negyven percben kapott dózis igazi túlélő cuccnak bizonyult a klub falain kívül tomboló rideg fagyban.

A nem is oly rég öttagúvá (plusz egy gitárral) bővült és idén negyedik albumával jelentkező AGE OF AGONY nyitotta az estet. Dohogó, előtérbe nyomott dobok, tompára, kissé kásásra kevert-sikerült gitárok sem vették el a kedvünket a bólogatásról, míg a most sem szószátyár, inkább csak a számcímeket felkonferáló Pápai Kálmán nagy elánnal dörmögte-bömbölte el a dalokat. A gitárosok jobbára a hajfüggönyök mögött maradtak magukba temetkezve. Egyedül, szokás szerint, Tóth Krisztián basszer akciózott, énekelte a dalszövegeket, Kálmánnal együtt buzdította a közönséget, ha nagyobb tere lett volna a színpadon, bizonyára föl-alá futkosott volna. Az egyébként gazdag merchválasztékkal készülő zenekar alaposan kibélelte a fülünket old school death muzsikájával. Húsz év ide vagy oda, hűek a választott stílushoz, töretlen a lelkesedés, minőségi a zene.

A három föllépő közül szívemhez legközelebb a GUTTED brutalitása áll. Tavaly decemberben, az akkor még Vörös Yukban, az újra színpadképessé tett/lett zenekar föllépésen, sajnos, nem tudtam jelen lenni, ők pedig évente csak egyszer adnak koncertet a fővárosban. De a fölállásban azóta is történt változás: a basszusgitárt immár Lipák Péter kezeli nagy hozzáértéssel, aki nem mellesleg az Effrontery szólógitárosa-dalszerzője. Az este folyamán a balkezes Péter egy jobbkezes négyhúroson akrobatikázott (hiszen tartania kellett a gitárt ebben a különös pózban). A zenén túl a vonzerőt persze a Limb For A Limb és a Symphony of Symbols frontemberi posztján is bizonyító Hajnali Sándor beszólásai, konf.-jai jelentik (hab a tortán), s Sándorunk most sem fogta vissza magát. Ráadásul a napokban tölti be a harminckilencedik életévét, harsogott is a „vén fasz, vén fasz”. Miközben egy új számot is elejtettek a nagyon-nagyon-nagyon várt, 2015 tavaszára ígért új, negyedik, Martyr Creation című lemezről, Sándor folyamatosan italozásra és táncolásra („tincitánci”) szólította föl az őt is éltető tömeget, olyannyira, hogy maga is leugrott a színpadról pogózni egyet-kettőt menet közben. Némileg tanácstalannak bizonyult a hely új neve kapcsán: „talán kávéelté?”, máskülönben osztotta a kollégáit is. Miután Tamás Sándor dobja többször „elmászott” és ezért le kellett állni szám közben is, Sándor kifakadt: „Ment az Ahrimanban, ment a Nebronban, a Masqim Xulban, itt nem megy? Vagy éppen itt megy?” [értsd: a dob] De mikor Horváth András gitáros kicsit kvaterkázott a színpad oldalán álló kameramannal, őt is figyelmeztette, elég a csevegésből, éppen koncert zajlik… És nem is akármilyen! Az első lemezt több számmal megidéző, a harmadikról is (erről tavaly nem volt!, mint megtudtuk) játszó banda a Bud Spencer-pólóban feszítő Drótos Gábor szólóival egyetemben, durvulataival, nálam, nem tud hibázni. Ahogy Sándor mondta: „Találkozunk a pultnál… valamelyik országban!”

Tizenegy-húszkor csapott le a KILL WITH HATE. Gyémánt Krisztián a korábban tapasztaltaknál jóval felszabadultabbnak tűnt, ennek megfelelően beszédesebb is volt, ami jót tett a technikás, durva számok közötti kommunikációnak: említett klipes, saját kedvenc számokat is a repertoárból – és valamiért a seggbe dugást is…? A hamarosan, év elején, egy 7”-es vinyllel jelentkező zenekar a kislemezen szereplő dalt is (Mouth) eljátszotta, ami amúgy egy válogatáson (Animals over People Vol. 1.) már hallgatható. A vokálokkal Pornói Patrik basszer hiába próbált segíteni, az ő mikije aznap este titkosítva volt. Fölkaptam viszont a fejem Olt Ákos szólóira, nemkülönben Hartvig Márton gitáros hatalmas elánjára, igazán pörgött, másokat is pörgős hangulatba hozva. Hengereltek.

Az éjfél tett pontot erre a haláli jó estére, amit akár hagyománnyá nemesíthetnének a zenekarok, szervezők, mert ez a triumvirátus igazán kitesz magárért lemezen-koncerten, együtt is, s öröm hallgatni őket!

Age of Agony, Gutted, Kill With Hate
Budapest, KVLT, 2014. november 28.
Belépőjegy ára: 1000 Ft

Furcsa, az egy híján húsz éves zenekar most ért el pályafutása azon szakaszába, hogy először turnézzon Európában főzenekarként. Persze akadnak, akiknek ez sem jön össze. A magyar közönség azért szerencsés, mert már az izlandiak első kontinensköre érintette fővárosunkat, mikor a Köld megjelenését követően csatlakozhattak a Code-hoz és a Secrets of the Moonhoz (Diesel Club, 2009. október 4.). De jöttek hozzánk máskor is, habár nekem csak most sikerült végre a színpadjuk elé állnom. Máig sajnálom, hogy 2012 augusztusában nem vágtam neki, társak hiányában egymagam, a Mátrafüred felé vezető útnak, s kihagytam a Fekete Zaj fesztiválos föllépésüket, pláne, hogy aznap este a finn Hexvessel is koncertet adott a tó partján… A tavaly tavaszi találkozásunkat (Dürer-kert, 2013. március 9.) pedig a korai kezdés–késői munkabefejezés párosa hiúsította meg. Ami még sajnálatosabb, az akkor a Long Distance Calling előtt szintén föllépő – általam nagyon kedvelt – norvég Sahg most csak a turné első részében kísérte a Sólstafirt, nálunk már nem ők muzsikáltak. Akik viszont igen, a spanyol Obsidian Kingdom és a brit Esben and the Witch, belehallgatva a lemezeikbe, nem kényszerítették ki belőlem a föltétlen jelenlétet. De a szerda estét amúgy is kizárólag az izlandiak zenéje élvezetének szántam.

Mikor kilenckor betoppantam az igencsak sűrű atmoszférájú nagyterembe, éppen az Esben and the Witch koncertjének záróakkordja csendesült el. Futó tájékozódás a gazdag kínálatú merchpultnál, majd Silencer barátomat kérdeztem az eddig történtekről. Dicsérte a spanyol extrém-avantgárd black metalosokat, mennyasszonya (ezúton is sok boldogságot nekik eljegyzésük alkalmából!) pedig a briteket. Véleményüket alátámasztotta a közönség átszellemült pezsgése, kellően bemelegedtek a fő attrakcióra. Ami nem is váratott sokat magára.

Negyed tízkor némi füstfelhő közepette színpadra lépett a SÓLSTAFIR. Fura fazonok, meg kell hagyni. Fura zenével. Nagyon izgalmas zenével. Az biztos, hogy ha korábban ismerem meg őket, még a Til Valhallar EP vagy az első nagylemez, a Í blóði og anda black metalos zúzása idején, nem kötünk barátságot. S habár már a Masterpiece of Bitterness elhozta a változás szelét, engem csak a Kölddel csapott meg. Azóta vágyom meglesni őket. A 2011-es Svartir sandar – a koncerten a címadót el is játszották – is betalált nálam, az idei Óttával azonban még nem vergődtem zöld ágra. Ez már nagyon rock, akár poszt, akár nem. 

A Sólstafir koncertjén nincs akciózás a színpadon – legalábbis nem a zenészek részéről. A zenével történik valami. A zene történik. Képes azt a képzetet kelteni, hogy ott csinálódik, holott nyilván nem. Nem az improvizációról beszélek, hanem arról, hogy oly módon építkezik, áll össze egy-egy dal, mintha majdhogynem akkor és ott születne meg. S persze tökéletes, ahogy egy születő gyermek is az. Ez persze jó és kellemes álom, amihez még az is járul, hogy a közönség – Te – jelen vagy a szülésnél, részese vagy a történésnek – kvázi-alkotótárs. Része vagy a folyamatnak. A koncerten a dalok közötti pihegő időszakok nekem kicsit soknak bizonyultak, dinamikailag mintha törések lettek volna így a szép ívben, miközben hát a kitolási szakasz épp ilyen, erőt kell gyűjteni a következő erőfeszítéshez…

Na jó, hagyjuk a szülőszobák világát! Elvégre négy viking állt a színpadon, még ha a húrosok kalapjai nem is ezt a korszakot idézték föl. Meg kell jegyezni, az énekes-gitáros frontember, Aðalbjörn Tryggvason csúcsra járatta magát, mind hangszer, énekhang és fő kommunikátor szerepkörében is: vezette a bulit, viccelődött, beszélt a közönség nyelvén. De ha nem szólal meg, a zenéjük is elég lett volna magában. Az elég beszédes volt. A hetvenöt percnyi program után nem is volt kérdés, kérünk még belőle, így a két ráadásdallal az együttlét ideje fölhízott másfél óra fölé.

Ha maguk a srácok nem is érik meg a világhírt, a zenéjük biztos túlélő.

Sólstafír (IS)
(Esben and the Witch (GB), Obsidian Kingdom (E))
Budapest, Dürer-kert, 2014. november 19.
Belépőjegy ára: 3200/3500/4000 Ft

„Taplóság – méltatlankodott egy barátom –, Limából idejön egy, a minap 5. lemezével jelentkező undergroundszerte ismert és megbecsült zenekar, erre belökik kezdőbandának és kapnak fél órát, miközben két magyar banda szinte teljes műsoridőben játszik utánuk. Hát micsoda magyar vendégszeretet ez?” Nem különleges jelenség ez, sőt, teljesen elfogadott, és hát lássuk be, a két magyar zenekar sem akárki, jelentős rajongótáborral rendelkeznek, ráadásul 2007. június 3-án, amikor a Trouble még Eric Wagnerrel az élen, először lépett föl itthon az A38-on, az eléjük szervezett nem kis számú előbandák között is ott volt már a Stereochrist és a Wall of Sleep. Mondjuk, az én álmaim koncertjén sem szerepelt volna a két honi doomster zenekar, hanem a dél-amerikaiakat hosszabb játékidő után közvetlenül a Trouble követte volna, mivelhogy, ha szeretném, a hazaiakat máskor is meg tudom nézni. De ez pusztán csak a kényelmi faktor miatt van így, a koncertjeiket hallgatva egyáltalán nem kedvetlenedtem el, mindkettő erős és dinamikus produkcióval állt elő, nagy közönségérdeklődéstől kísérve.

Kellemes meglepetés volt azonban, hogy már a REINO ERMITAÑO 19.20-as kezdésekor is jócskán álltunk a színpad előtt, sőt a nézőszám szép lassan, de biztosan kúszott fölfelé. Nem vallottunk tehát szégyent. A figyelemre pedig igencsak rászolgált a perui kvartett, akik láthatóan ős-Black Sabbath-diétán nevelkedtek (melyik fémzenehívő nem, igaz?), félórás programjuk alatt igen intenzív sabbatológiai előadában lehetett részünk, időnként kikacsintva a space rock irányába, ami komponens jót is tett a muzikalitásuknak. Tania Duarte ugyan nem Ozzy-hasonmás, a többiek viszont kb. pont úgy néznek ki, mint példaképeik a ’70-es évek elején. Az énekesnő a csigataposója révén sem lett óriás, de farmermellényével, felvarróival, csigagöndörségű zilált hajkoronájával, ha visszafogott is, de jó frontnőnek bizonyult. Kár, hogy a mikijét időnként titkosították, vagy rosszul keverték, mert nem egyszer mintha fátyol mögül érkezett volna a hangja. Szimpatikus csapat volt, a sopánkodó barátom be is vásárolt náluk vinylből rendesen a koncertet követően. (Megjegyezendő: a Trouble érthetetlen módon két csapnivaló pólón kívül semmivel nem készült…) Én még szívesen elhallgattam volna őket.

Következett a STEREOCHRIST, akiknek a zeneéjét a legjobban bírom a Mood-örökös bandák közül, főleg az első két lemezüket komálom. Most az első album, a Dead River Blues évtizedes jubileuma köré kerítették a bulit. Amit Felföldi Péter énekelt föl anno, ahogy a harmadik lemezt is, ám most mégis a második album énekesével adták elő – legalábbis én őt láttam a koncert azon részében, amikor figyelemmel követtem őket. De hát Makó Dávid orgánumát is nagyon csípem. Érdekes volt még számomra, mennyire máshogy, más felfogásban, színesebben játszik ebben a felállásban a vasárnap, a Dread Sovereign előtt föllépő Magma Rise-ban is gitározó páros, Hegyi Kolos és Herczeg László. Én ennek csak örültem. Azt a pár számot, amit végigfüleltem, nagyon élveztem, s engem Dávid furcsa, tekergő mozgása sem zavart, mint körülöttem, a megjegyzésekből leszűrve, másokat.

A Füleki Sándor gitáros fémjelezte WALL OF SLEEP igazán csak az első két lemezével tudott maga mellé állítani, azt követően lanyhult irántuk az érdeklődésem. A frissen megjelent albumuk (No Quarter Given), aminek bemutatójaként illették e föllépésüket, pedig egyenesen taszít, ez a fajta lagymatag rockzene nem kelti föl az érdeklődésem. Ugyanakkor a Stardrive-ban megismert Cselényi Csaba énekessel kiálló kvintett (milyen hangulatos is a két albumuk, különösen az első!) a koncerten rám cáfolt, nagyon is pirítottak, kifejezetten jól tolták a doombluest, még ha nagyon is kihallottam belőle az elődöket, példaképeket – akár a Trouble-t is. Különös, de sokkal tovább marasztaltak bent a terembe, mint a Stereochrist. A közönség is hatalmas örömködést csapott. Őszintén szólva jól esett látnom a két magyar banda teljesítménye elismerésének ilyen mérvű kimutatását. Megérdemlik.

Még akkor is, ha az est legjobban várt föllépőjéhez képest kismiskák voltak. Azon szerencsések közé tartozom, akik részesei voltak a TROUBLE korábbi két budapesti föllépésének is. A fenn említett, fantasztikus első után 2009. október 7-én adtak koncertet a Dieselben, a Pentagram előtt Kory Clarke-kal, ami szintén esszenciális volt. De mindenképp megemlítem a szeretett és nagyrabecsült Kyle Thomas 2007. november 8-i, az Alabama Thunderpussy frontembereként való hazai, emlékezetes szereplését is a szép emlékű Kultiplexben, ahol a carcassos Bill Steer vezette Firebird volt az előzenekar! A felé irányuló imádatom nem az Exhorderből eredeztethető, jóval inkább a Floodgate-hez kötődik. Aminek Penalty című albuma a Down NoLa-ja mellett a stílus alapműve. A Trouble, a zenéje pedig maga a zsigeri élvezet!

Nem kutakodtam a turné kapcsán a neten, nem túrtam föl setlistért az oldalakat, hiszen a körút címe eleve nem árul zsákbamacskát: az első lemez számai hangsúlyosan jelen lesznek az estén, s valószínűsíthető, hogy a The Distortion Field című, legutóbbi, már Kyle-lal készült albumról is szemezgetnek, a többi meg szintén sláger! A „számsor” kielemzését másra bízom, mivel a következtetések amúgy is találgatások inkább, mi miért maradt ki stb. De az én fülem és szívem csak örül, mikor Eric Wagner két olyan lemezt hozott össze két olyan bandával az idén, mint a Blackfinger debütje, illetve a korábbi Trouble-muzsikusokból összeállt The Skull For Those Which Are Asleepje. A Blackfingert januári megjelenése óta rendszeresen pörgetem, de a friss The Skull-album is folyton a lejátszóba kéredzkedik.

Vissza a koncertre. Ami nálam lesöpörhetetlenül az év koncertje lesz – szegény Crucified Barbaráék, nekik csak a dobogó második foka jut így… Az első hangtól kezdve, mikor 22.35-kor megpengették, az utolsóig (éjfél) tökéletes volt a produkció. Ezen még Rick Wartell gitárjának koncert eleji rendetlenkedése, s gyors cseréje sem tudott makulát ejteni. A Wartell–Franklin gitárpáros egyszerűen olyan kimagasló dalokat tudhat magáénak, hogy azt csak utánozni lehet, lásd előzenekarok, de utolérni, fölülmúlni lehetetlen. S ehhez járult hozzá Kyle Thomas zseniális hangja és előadói, frontemberi képessége. Kyle lefogyott, megnövesztette a haját, ami azért nem takarja a tonzúrát a feje búbján, szakállal ékesítette arcát – és hát maga volt a megtestesült jó kedély és mókamester! Még most is könnyet csal a szemembe a röhögés, amikor visszaemlékezem a főműsort záró, egyedi módon megidézett Black Sabbath-klasszikusra, a Supernautra előadott táncmozgására, de az egész este alatt keblére vonta a közönséget, kommunikált, mindeközben úgy repesztett a hangja, hogy öröm és döbbenet volt hallgatni! És igen, a közönség, a kb. 400-as tömeg egy emberként veszett meg az első perctől fogva, éltette, szeretetéről biztosította a bandát. Hatalmas hangulat volt – ámbár ez a közhelyes kifejezés csak karcolja a valódi ottlét gyönyörűségét.

Kyle maga is Trouble-rajongóként utalt önmagára, az igazi hobóként kinéző, rendezői jobbon termetessége ellenére szinte megbúvó Ron Hultz bőgősre és a doboknál ülő fiatal, fejkendős Mark Lirára – de a színpadi territórium beosztása is erősen kihangsúlyozta, hogy Rick és Bruce a két legenda, maguk a Trouble. S valóban, minden tapsot megérdemeltek tegnap este is!

A Black Sabbath 40 éve elvetett magjai kontinenseket átszelően termékeny talajra hullottak, Dél- és Észak-Amerika, valamint Kelet-Közép-Európa földjén is remek zenék sarjadnak belőlük a mai napig – igen, „Pannónia is ontja a szép dalokat” –, még ha a szelek városából származó utód tudott is a legeredetibb, újabb generációkat ösztönző saját zenei világot teremteni. Ez az este fényesen bizonyította ezt.

„PSALM 9” 30TH ANNIVERSARY TOUR 2014
Trouble (US), Wall of Sleep, Stereochrist, Reino Ermitaño (PE)
Budapest, Dürer-kert, 2014. november 13.
Belépőjegy ára: 3800/4500 Ft

Számsor: The Tempter, Assassin, Psalm 9, Bastards Will Pay, Endtime, Revelation (Life or Death), When the Sky Comes Down, Flowers, Wickedness of Man, Paranoia Conspiracy, Hunters of Doom, At the End of my Daze, Supernaut (Black Sabbath-feldolgozás). Ráadás: R.I.P., All Is Forgiven