Furcsa, az egy híján húsz éves zenekar most ért el pályafutása azon szakaszába, hogy először turnézzon Európában főzenekarként. Persze akadnak, akiknek ez sem jön össze. A magyar közönség azért szerencsés, mert már az izlandiak első kontinensköre érintette fővárosunkat, mikor a Köld megjelenését követően csatlakozhattak a Code-hoz és a Secrets of the Moonhoz (Diesel Club, 2009. október 4.). De jöttek hozzánk máskor is, habár nekem csak most sikerült végre a színpadjuk elé állnom. Máig sajnálom, hogy 2012 augusztusában nem vágtam neki, társak hiányában egymagam, a Mátrafüred felé vezető útnak, s kihagytam a Fekete Zaj fesztiválos föllépésüket, pláne, hogy aznap este a finn Hexvessel is koncertet adott a tó partján… A tavaly tavaszi találkozásunkat (Dürer-kert, 2013. március 9.) pedig a korai kezdés–késői munkabefejezés párosa hiúsította meg. Ami még sajnálatosabb, az akkor a Long Distance Calling előtt szintén föllépő – általam nagyon kedvelt – norvég Sahg most csak a turné első részében kísérte a Sólstafirt, nálunk már nem ők muzsikáltak. Akik viszont igen, a spanyol Obsidian Kingdom és a brit Esben and the Witch, belehallgatva a lemezeikbe, nem kényszerítették ki belőlem a föltétlen jelenlétet. De a szerda estét amúgy is kizárólag az izlandiak zenéje élvezetének szántam.
Mikor kilenckor betoppantam az igencsak sűrű atmoszférájú nagyterembe, éppen az Esben and the Witch koncertjének záróakkordja csendesült el. Futó tájékozódás a gazdag kínálatú merchpultnál, majd Silencer barátomat kérdeztem az eddig történtekről. Dicsérte a spanyol extrém-avantgárd black metalosokat, mennyasszonya (ezúton is sok boldogságot nekik eljegyzésük alkalmából!) pedig a briteket. Véleményüket alátámasztotta a közönség átszellemült pezsgése, kellően bemelegedtek a fő attrakcióra. Ami nem is váratott sokat magára.
Negyed tízkor némi füstfelhő közepette színpadra lépett a SÓLSTAFIR. Fura fazonok, meg kell hagyni. Fura zenével. Nagyon izgalmas zenével. Az biztos, hogy ha korábban ismerem meg őket, még a Til Valhallar EP vagy az első nagylemez, a Í blóði og anda black metalos zúzása idején, nem kötünk barátságot. S habár már a Masterpiece of Bitterness elhozta a változás szelét, engem csak a Kölddel csapott meg. Azóta vágyom meglesni őket. A 2011-es Svartir sandar – a koncerten a címadót el is játszották – is betalált nálam, az idei Óttával azonban még nem vergődtem zöld ágra. Ez már nagyon rock, akár poszt, akár nem.
A Sólstafir koncertjén nincs akciózás a színpadon – legalábbis nem a zenészek részéről. A zenével történik valami. A zene történik. Képes azt a képzetet kelteni, hogy ott csinálódik, holott nyilván nem. Nem az improvizációról beszélek, hanem arról, hogy oly módon építkezik, áll össze egy-egy dal, mintha majdhogynem akkor és ott születne meg. S persze tökéletes, ahogy egy születő gyermek is az. Ez persze jó és kellemes álom, amihez még az is járul, hogy a közönség – Te – jelen vagy a szülésnél, részese vagy a történésnek – kvázi-alkotótárs. Része vagy a folyamatnak. A koncerten a dalok közötti pihegő időszakok nekem kicsit soknak bizonyultak, dinamikailag mintha törések lettek volna így a szép ívben, miközben hát a kitolási szakasz épp ilyen, erőt kell gyűjteni a következő erőfeszítéshez…
Na jó, hagyjuk a szülőszobák világát! Elvégre négy viking állt a színpadon, még ha a húrosok kalapjai nem is ezt a korszakot idézték föl. Meg kell jegyezni, az énekes-gitáros frontember, Aðalbjörn Tryggvason csúcsra járatta magát, mind hangszer, énekhang és fő kommunikátor szerepkörében is: vezette a bulit, viccelődött, beszélt a közönség nyelvén. De ha nem szólal meg, a zenéjük is elég lett volna magában. Az elég beszédes volt. A hetvenöt percnyi program után nem is volt kérdés, kérünk még belőle, így a két ráadásdallal az együttlét ideje fölhízott másfél óra fölé.
Ha maguk a srácok nem is érik meg a világhírt, a zenéjük biztos túlélő.
Sólstafír (IS)
(Esben and the Witch (GB), Obsidian Kingdom (E))
Budapest, Dürer-kert, 2014. november 19.
Belépőjegy ára: 3200/3500/4000 Ft
