Fémkereső

Kíváncsiság, semmint áhítat vezetett vasárnap este a Mikszáth téri boltozatos pince mélyébe. Mivel rajongója vagyok az ír Primordialnak és tisztelője frontemberének, Alan Averill Nemtheangának, a hozzá köthető zenekarok munkáit is figyelemmel követem, így a Twilight of the Gods lemezét és a tavalyi Roadburn fesztiválon egy 12”-es EP-vel debütáló Dread Sovereign idei albumát is sokat pörgettem. Mindegyik érdekes próbálkozás, hallható értékekkel, de a lábamról egyik sem vert le annyira (ahogy egyébként a legutóbbi, 2011-es Primordial-album sem sokkolt úgy, mint elődei, de ettől függetlenül izgatottan várom a két hét múlva esedékes legújabbat…). Mindez azonban nem gátolt meg abban (snobless oblige), hogy meglessem ezt az ősmetálos triót, akik még a doom önálló műfajjá válása előtti felfogásban játsszák a fémzenét – nem utolsósorban a Primordial kétötöde kézzelfogható közelségbe került, mivel a dobokat Simon O’Laughaire csépeli…

A több száz hazai Primordial-hívő, úgy látszik, nem annyira sznob, mint én, kb. ugyanazok és ugyanannyian jelentünk meg a koncerten, mint egy hete a The Wounded Kingsen. Ami egyébként nem nagy baj, hiszen zsebkendőnyi a hely.

Jóval a meghirdetett kapunyitás után érkezve is az utcán csoportosuló ismerősökbe botlottam, a jelentősnek tűnő (nem volt az) csúszás oka, hogy a vendég bandák túlmentek Budapesten, majd’ Vácott kellett megfordulniuk, és onnan visszakocsikázniuk a helyszínre, így a beállással vacakoltak sokáig. A MAGMA RISE végül háromnegyed kilenckor csapott a húrok közzé, hogy intenzív zakatolásával 35-40 percig, 8-10 szám erejéig megadja az est alaphangulatát. Érdekes, hogy most egy hét alatt mindhárom Mood-leszármazott koncertjét megskubizhatom (csütörtökön, ugye, a Trouble előtt lép föl a Wall of Sleep és a Stereochrist). Ugyan a MR egyik albuma sem nyerte el a tetszésemet, s a júliusi Spirit Caravan előtti föllépésüket is ezért ignoráltam, most böcsülettel végighallgattam őket. Ha akarnék, sem tudnék hibát találni bennük, egyszerűen ízlésbeli differencia van köztünk. Teszem hozzá: Bánfalvi Sándor önálló produkcióját akármikor megnézném egy dobshow keretein belül, olyan minőségű, de bírom a Hegyi Kolos és Herczeg László apró díszítésekkel cizellált, fejbólogatásra késztető, zakatoló gitározását is. Viszont ha több lenne a fifika, más az ének és nyakon lenne öntve némi progos pszichedeliával a koncepció, én akkor lennék vevő rájuk – bár akkor ők lennének a magyar Trouble.

(Azt pedig a jelenkori Trouble-nek sem bocsátottam meg, hogy önmagát utánozva akar továbblépni: a tavalyi lemezen Kyle Thomas wagneri módra használja hangszálait, s a The Distortion Field egyszerre próbál a ’90-es és ’92-es lemez lenni, ami két évtizedes hatástörténet után kissé hiú ábránd. Remélem, azért élőben nagy durranás lesz, eleddig mindkét magyar koncertjük feledhetetlennek bizonyult!)

Korrekt, jól megszólaló buli volt, a közönség vette is az adást.

Bizony, a Procession a főzenekar...!

Vissza az időben. Mikor lejutottam a pincébe, rögtön megcsapott az emberi veríték bűze és rám telepedett a meleg. Mi lesz itt később, aggódtam… egészen addig, míg meg nem láttam a merchasztal mögött pakolászó világszerte ünnepelt énekest, Nemtheangát, aki ujjatlan, de csuklyás felsőjét, úgy látszik, afféle védjegyként viseli a DREAD SOVEREIGN koncertjei során. (A csuklya alá a show-ra egy úszósapka és kipa keresztezéséből fogant fejfedő is becsúszott.) A mosolygós, szakállas világsztár underground árakon kínálta portékáját – még a Pray to the Devil in Man EP-ből is akadt, amin kicsit csodálkoztam. Persze én minden olyasmin meglepődöm, ami kétségessé teszi hőseim félisteni mivoltát.

A trió tíz perccel tíz előtt kezdte műsorát, ami feltűnően halk volt az MR után, ráadásul a gitár is titkosítva volt, bár ez utóbbi az All Hell’s Martyr lemez tapasztalata is. A DS hangzása amúgy olyan, mintha egy barlangász film aláfestője lenne, némi klausztrofób érzést is előhív. Nem is volt kétséges: a téglával kirakott pince épp ideális bemutatkozó terep ehhez. Bones gitárja pedig mintha egy barlangi kútból szólt volna ráadásul. Szóval mélysége volt mindennek. No, meg sötétségbe burkolódzó sejtelmessége is. Lévén, hogy a második szám kezdetekor elszállt a villanyosság, ott álltunk szurokba mártva. Többen riadalmukat hangoskodással, füttyüléssel igyekeztek oldani. Pedig épp kezdtünk volna hangulatba jönni. Alanék – rutinosan – kérdőn, de aggodalomtól mentesen tekintgettek le a színpadról. Öt-hét perc múlva aztán helyreállt az áramszolgáltatás, folytatódhatott a koncert, ami egyfajta kikövezése a pokolba vezető útnak – de tényleg jószándékkal: Bones olyan csatak volt az 50 perces program végére, mintha legalábbis végigszólózta volna az egészet, holott dehogy. Alan és Simon lehangolt, síri ritmusai, illetve Alan elkínzott orgánuma teremtik meg a DS lényegét, a rájuk jellemző sajátos hangulatot. No meg a szövegekben keresztre feszülő katarok.

Végül a Dread Sovereign lépett föl másodjára

Élvezettel hallgattam a koncertet, ám a végét követően a felfelé vezető lépcsősor felé vettem az irányt, a chilei-svéd koprodukciós, kétlemezes, egészen hallgatható, epikus doom – mellesleg főzenekar – Processionnek most nem adtam meg a lehetőséget a bizonyításra, a kíváncsiságom eddig tartott. Irány a Trouble!

ALL HELL’S REAPERS TOUR MMXIV
(Procession (RCH/S)), Dread Sovereign (IRL), Magma Rise
Budapest, Trafik Klub, 2014. november 9.
Belépőjegy ára. 2900 Ft

Állig ér a szar, összecsapni készülnek a fejed fölött a hullámok? Ha szeretnél kievickélni a mindennapok posványból, a legjobb, ha kizökkented magad. Erre különösen alkalmas egy metálzenei esemény. Így voltam a brit szigetekről hazánkba látogató The Wounded Kings koncertjével, egy zenei agymosás felfrissít és segít kilábalni a mocsárból. Miközben a zenekar fellépést ajánló írások rendre a dartmoori lápvidék meghatározó mivoltát hangsúlyozzák a banda muzikalitását körülírandó. Persze ez ugyanúgy metafora, mint vergődésem szavakba öntése, különben csöbörből vödörbe kerülök, nem is beszélve arról, hogy ez a kifakult miliőelmélet, nyilván, semmi közvetlen kapcsolatban nincs egy zenei formával, hiszen hallhattunk már kínai és spanyol viking black metalt is, vagy nehezen tudom elképzelni, hogy a pesti vagy szegedi sík (pláne a puszta) nagyban meghatározná a rajta tevékenykedő muzsikusok fantáziáját… 

De a terápiás reményeim minden kétséget kizáróan igazolást nyertek. Kezdve a NADIR fél kilenckor kezdődő bő félórás programjával. (Mily öröm is számomra, hogy borzasztó szokás szerint nem pakoltak 3-4 magyar bandát a főzenekar elé, feleslegesen „fesztivállá” kövérítve az angolok föllépését…) A doom-szettel készülő budapesti kvintett persze doom metalosabb dalait zúzós, beindítós brutálisabb számokkal körítette, okosan válogatva a Tentacity lemezüktől kezdve egészen a 10 inches vinylen is közreadott A Lasting Dose of Venom jubileumi kiadványuk tételeiből. A színpad már a dobszerkóval és a hangfalakkal megtelt, így a húrosok és Tauszik Viktor énekes a színpad előtti térben gyilkolta ádázul az 50 fős figyelmes hallgatóságot. Később azért a hangszeresek fölszivárogtak a deszkákra, ám Viktor a közönség laza soraiba is be-betört, hogy minél közvetlenebbül adja át a bennük is feszülő, nagyszerű érzést, amely közösségi élményként absztrahálódott a kiváló összeállítású és vehemens stílusban előadott műsoruk alatt. Oly annyira, hogy egy ráadás dalra is sort kerítettek, engedve a köz nyomásának. A Nadir élőben, koncerten mindig hasít, jobban is, mint lemezen, mivel a dalaik nem mondhatók slágeresnek, könnyen megjegyezhetőnek, de előadásuk során igazi energiaátadás történik, lázba hozva a közönséget. Nekem már őket hallgatva kisimultak a ráncaim.

Az angol THE WOUNDED KINGS fő vonzerejét számomra elsősorban az idén tavasszal megjelent, negyedik, Consolamentum című albumuk jelentette, kiemelten az énekesnő, Sharie Neyland kellemes orgánuma miatt. Ám a koncert előtt pár nappal értesültem róla, hogy a turnén már nem ő, hanem a korábbi és most visszatért dalnok, George Birch énekel majd. Nekem hiányzott Sharie hangja, bevallom. Birch énekstílusa kevésbé különleges, ugyanakkor hatásos frontemberként ismerhettük meg. Sőt, nekem kissé túl sok is volt belőle alkalmanként, mintha fáziseltolódásban lett volna a mozgása, gesztikulációja a banda ősdoom nyomokon haladó búgó, gerjedő gitárritmusaival. Míg a húrosok ujjai lassan szánkáztak a gitárok nyakán, Birch akár kétszer olyan gyorsan bólogatott a súlyos témákra. A Black Sabbath–korai Candlemass vonalán mozgó ötös háromnegyed órában előadott zenéje nálam most amiatt győzedelmeskedett, mert nyoma sem volt a doom mellett stonerkedésnek, sludge-olásnak, heavy metalba oltott, netán southerneskedő zakatolásnak – csak a pőre, fókuszált belassultság uralta a terepet.

A két gitáros önmagába feledkezése mellett a basszer Al Eliadis csontos testalkatával és legalább kétméteres magasságával szó szerint kiemelkedett társai köréből és a sűrű zenei folyamból. Birch, ha csak tehette, gitárt ragadott és vastagította a flow-szerű hangzást, de számomra a legfigyelemreméltóbb Mike Heath dobos teljesítménye volt, ami minduntalan kikövetelte magának a külön koncentrációt. Mindig sikerült a gitárok egyszerű hangfolyama fölé emelkednie ötletes és komplexebb ütéssorozataival, amit ráadásul látványosan tudott véghezvinni. Nekem az ő játéka adta aznap este a fő zenei élményt.

Még egy-két szám erejéig szívesen elhallgattam volna őket, de olyan nagy hiányérzetem mégsem támadt, amikor fél 11-kor megköszönték a lelkes, 60 fős hallgatóság támogatását. Jó, szívet is melengető bevezető volt ez a jövő hétvégi Dread Sovereign-koncerthez, amit szintén itt, a Trafikban élvezhetünk majd.

EMPIRE OF DEATH TOUR 2014

The Wounded Kings (GB), Nadir

Budapest, Trafik Klub, 2014. október 29.

Belépőjegy ára: 2500 Ft

Negyvenöt percbe sűrítette a New York-i trió zenei mondandóját, és olyan csapzottak, fáradtak, meggörnyedtek voltak a rövidnek tetsző, valójában megterhelő háromnegyed óra múltán, hogy az arcukra kiülő elégedett mosoly inkább vigyornak hatott. Kemény fizikai munkát végeztek, amikor előadták 3. lemezük, a Trouble in Paradise bemutató-, Európa-turnéjának budapesti állomásán dalaikat. Kezdték azzal, hogy a fal mellé tolták a terem székeit, melyen korábban a 35-40 fős közönség egy része üldögélve hallgatta az előzenekar ETHNO DARWIN szolidan és lágyan áramló, jobbára instrumentális muzsikáját.

Nem a fehér falak tették a kiállítótérben, de a budapesti kvartett olyan életidegenül, befeléfordulóan, rezignáltan adta elő magát és számait, hogy akár egy kiállítást is nézhettünk volna. Ha nem is bárzene, de flow-szerű fuzionális space rock/jazzfunk, ugyanakkor pont az improvizáció hiányzott belőle, ám pozitívum, hogy nagyon basszusalapú, a gitáros/néha énekes csak karistolt a hangszeren. Bágyadt zenére bágyadt fogadtatást. A New York-i underground bugyraiból vártuk a sötét lelkű zajművészeket, míg az udvarias tapssal itt sem fukarkodtunk.

Volt idő, amikor a kannibál tetemek is polgárpukkasztó névnek számított, bár őket eleve a horror és fantázia birodalmába sorolhatta az ember, míg egy valós társadalmi tabu (valahol gyakorlat) nagyon is ijesztő tud lenni. („Hol volt kedves apuka? Áh, csak Gyerekmolesztáló-koncerten…”) A CHILD ABUSE legénysége valószínűleg sokakat el akar riasztani a nevével (a zenéjükkel is, de az más kérdés…), aki túlteszi magát ezen a brechti elidegenítő momentumon, arról feltételezhető, hogy nem csak a felszín érdekli – gondolom én.

A Tim Dahl (basszus, ének), Eric Lau (billentyűk, gombok, kütyük, ének) és Oran Canfield dobok felállású trió muzsikáját nehéz begyömöszölni bármiféle kategóriába, mert mit is kezdenénk azzal, hogy alternatív/avantgárd/experimentális, jó-jó, tényleg, és? A noise jazz/grind is inkább megközelítő. Improvizatív kétségtelen, sőt! Zajos, az biztos, és death/grindhoz hasonló elemekből is építkezik.

Ha a saját, metálos nyelvemre akarom lefordítani, mi zajlott hétfő este zeneileg a vízszint fölött pár centivel, miközben számos étterem-sétahajó húzott el mellettünk szinte karnyújtásnyira az éjszakában, azt mondanám a Primus agybeteg ritmusszekciója találkozott a ’80-as évek, még a metálos korszakuk előtti Ministryvel. Persze nyilván semmilyen kapcsolatuk nincs ezekkel a zenékkel, de nekem szűkös a horizontom ahhoz, hogy a New York-i szcéna alapján boncolgassam a zenei komponenseiket, hatásaikat.

Egészen pontosan úgy képzeljétek el, mintha egy M7-esen történt tömegbaleset hangjait tömörítették és prezentálták volna nekünk az első fékcsikorgásoktól és sikolyoktól a fémek nagysebességű találkozásának hangjaink keresztül a mentő-, tűzoltó- és rendőrautók szirénájáig, megzenésítve a véráramlást, az adrenalinpumpálódást, a kétségbeesést, a tehetetlenséget, a menekülést, a káoszt, a zajt. Kakofónia és atonalitás, amiben csak a könyvet is jegyző, kissé rossz tartású Canfield (tökre hajazott Jason Lee figurájára A nevem Earlből) falrengető dobolása volt a biztos pont, míg Dahl eltorzított basszusa, ha bedörrent, olyan volt, mintha egy hangfal esne az ember fejére.

Az effektezett gyerekhangon konferáló Dahl keretezte háromnegyed óra alatt Lau úgy tekergette, nyomkodta gombjait, hogy liftezett tőle az ember agya, valamiféle ipari-kaotikus Kakukkiába (Jamie és a csodalámpa) kerültünk át, ahol az absztrakciók ideiglenes formát, alakot nyertek. De mindez mégsem volt annyira rémületes, mert közben egy izgalmas, pulzáló zene vett körbe, amire jól esett bólogatni, és minden „sarkon” (hangeffekt mögött) újabb érdekességeket lehetett sejteni: várni a váratlant; felcsigázó, egyszerre intellektuális, egyszerre fizikumra ható kemény urbánus zajzene. Kikapcsolt, feltankolt. A test és a szellem töltőállomása volt az esti koncert…

Child Abuse (US), Ethno Darwin
Budapest, A38 kiállítóterem, 2014. október 6.
Belépőjegy ára: 1000/1500 Ft

Nekem már most összejött az év koncertje. Négy hölgy segítségével, de elértem a csúcsra.

Na, ennyit arról, hogy nem használok férfisoviniszta, szexista metaforákat a Crucified Barbara budapesti koncertjéről írva. Pedig fogadkoztam magamnak, kizárólag a zenére koncentrálok majd, mert a zenében maximum hangnemek vannak, bár botorság lenne persze megfeledkezni a biológiai nemről és a társadalmi nemi szerepekről, hiszen kiszúrja a szemet, és számít, hogyne, csak ne az adja a főszólamot.

A svéd punk/rock ’n’ roll JUNKSTARSt föláldoztam a munka oltárán, korán érkező szem- és fültanú barátaim azt mondták, okés volt, de hozzájuk hasonlók manapság minden garázsban teremnek Svédhonban. A koppenhágai SUPERCHARGER első pár percét elszalasztottam, a hosszúra nyúló vég pedig már túl sok volt. Ami közé szorult 45 percben, lassan győzött meg, de kitartottak a srácok, főleg az énekes, aki saját bevallása szerint már 2 éve nem iszik alkoholt. A közönség érdeklődő volt inkább, mintsem lelkes, de azért sikerül fölrázni azt a 200 embert, akik vevők voltak erre a „hosszú autóutakra való” tökös rock ’n’ roll muzsikára, amúgy amerikai feelinggel nyomva. Számomra a billentyűs kakukktojásnak, „ötödik keréknek” tűnt a hattagú bandában, nem is igen hallottam, mit tesz hozzá a gitárokhoz, de nem is hiányzott. Inkább a hozzáállásuk volt szimpatikus, mintsem rákattantam volna a zenéjükre, de ezek a skacok aznap este mindent bevetettek, hogy megjegyezze a nevüket a közönség. Ami a teljes ismeretlenségből való kitörés záloga.

Nagyon kellemes meglepetés volt, hogy a Dürer nagytermében kapott helyett a koncert, én a kisteremre számítottam, de épphogy többen lehettünk a hivatalos férőhelynél, mire átbillent a mérleg, gondolom. A CRUCIFIED BARBARA 3. lemezétől, akkor megismerve őket, vagyok föltétlen híve a bandának, az idei In the Rednek pedig sikerült megugrania a korábbiakat, úgy hogy maradt az elsöprő lendület, a keménység és a dalok is teljes értékűek. Hatalmas lelkesedés munkált bennem, hogy egy klubkoncerten láthatom már most a valószínűleg későbbi világ- és szupersztárokat, merthogy bennük van a potenciál, hétszentség!

A lányok, óh, pardon, hölgyek, helyesek-csinosak-vonzók, és kellően határozottak, zenélni pedig nagyon tudnak, heavymetalul szólnak hozzánk kimagasló színvonalon! Míg az átszerelésnél Guns, Skid Row, Mötley szólt „a magnóról”, egyfajta előzményként, a barnahajú, Flying-V-s Mia Coldheart vezette kvartett még durvábban szólal meg ezeknél a sleaze-féle etalonoknál, mindezt úgy, hogy nincs meg bennük a retro-miazma, ami dívik manapság, ez kérem, korszerű heavy metal, példásan és elementárisan előadva, semmi avasság.

Láthatóan nagyon céltudatos gépezet a CB, batmanes intro és outro, együttmozgásos koreográfia, megtervezettség, egyedülálló hangulat-megteremtési képesség – egy másodpercig nem kínosan vagy erőltetetten, sőt, kimondott természetességgel. (Tuti, a nőiségben rejlik ez az elegancia (is)!) Vokálban mindenki erős, Mia hangja néhol Joan Jett karcosságára hajaz, de annál is sokkal jobb, többféleképpen tud megszólalni, énekel, üvölt, dalol…érzelemgazdagon. A műsoruk (60+10 perc) fölépítése is nagy figyelemmel készülhetett, szép, dinamikus íve volt, aminek részét képezte egy bárszékes, akusztikus kétdalos blokk is, egyik dal a 2., másik a 3. lemezről. A program gerincét az utóbbi két lemez dalai adták, de vígan szemezgettek az első kettőről is. (Pár elhangzott dal címe: Sex Action, Jennyfer, The Crucifier, Shut Your Mouth, Rock Me Like The Devil, To Kill A Man, Into The Fire, Lunatic #1) Színpadi mozgás, kinézet (tetkók, dressz, headbang) tekintetében egyáltalán nem maradtak alul férfi kollégáikkal szemben, sőt, szerintem túl is tesznek rajtuk, méghozzá úgy, hogy nem kompenzálnak – ezekből a 30 éves hölgyekből csak úgy áramlik szét a metál!

Bár kevés fény vetült rá menet közben, a dobos Nicki végig nagyon lelkes és ütős volt, Ida Evileye (mellesleg a Meshuggah-dobos párja) basszernek egyszer valami gondja támadt a hangszerrel vagy annak a pántjával, de percre nem hagyta abba a húrtépést. Klara Force gitáros pedig büszkén megcsillantotta magyar nyelvtudását a „köszönöm” és a „baszd meg” szavakkal. Mia pedig… nos, Mia nagyon komoly személyiségnek látszik, aki jó értelemben vett rutinnal vezényelte le a fergeteges koncertet, a kisujjában van az egész mutatvány, miközben érzelmileg is színre viszi a dalokat, hatásosan, megosztóan – és kiválón szólózva!

A ráadás kétdalos blokkját Mia önmagát kísérve érzelemdús énekével vezette föl, majd természetesen az új album Electric Sky-jával fejezték be a programot, miközben bájosan (főleg Klara) nevesítve bemutatták a bandát.

Igen tehetséges, profi, nagyon szerethető kemény-zúzós, közben szórakoztató heavy metal zenekar a Crucified Barbara, lemezen, koncerten egyaránt. Aki csak teheti, hallgassa őket!

IN THE RED TOUR 2014
Crucified Barbara (S), Supercharger (DK), (Junkstars (S))
Budapest, Dürer-kert, 2014. október 1.
Belépőjegy ára: 2000/3000 Ft

S nem hiába hegyeztük, tegnap estére többeknek, hasonlóan a színpadra álló Finntroll tagságához, jelentősen meghosszabbodott. A trollfülek viselésén kívül sokan arcukat is bemázolták, volt, aki katonai egyenruhába bújt, valaki zsákszerű középkorias parasztgúnyát öltött, de a legszemrevalóbb egy kifejezetten dekoratív hölgy volt, aki a tetoválásain kívül pusztán egy Finntroll-kendőbe/-zászlóba csomagolta be magát, elég gusztusos módon. Rajongásban tehát nem volt hiány, a klub keverőpultjáig megtelt a nézőtér, s ez a mintegy 300 fős közönség igen csak jól szórakozott a finnek 3., Nattfödd című lemezének 10 éves jubileumi turnéjának 7., budapesti állomásán.

Furcsa dolog az emlékezet. Amikor viszonylag korán eldöntöttem, hogy na, most elmegyek a koncertre, úgy idéződött föl bennem, mintha már láttam volna őket színpadon az Amorphis előtt a 2008-as pécsi Rockmaratonon. Pusztán egy kellemes emlékkép, semmi több. Viszont, amikor a neten föllelhető vonatkozó adatokat néztem, rá kellett jönnöm, csalóka kép ez, talán az Amorphis-koncert zsenialitása és a programsor összemosódása következtében raktározódott el ez így, mivel Trollék egy nappal később léptek föl kollégáik után. (Ez persze elgondolkodtatott korábbi önmagamon is, hogy egy zenekari élményért is képes voltam akkor elautókázni a Málomvölgybe.) Akárhogy is, a vágy, hogy kocarajongóként egyszer (valódi emléket generálva) lássam a színpadi produkciójukat, nem hagyott nyugodni!

Tényleg nem vagyok különösebb Trollfan, s a koncert repertoárja alapján azt kell megállapítanom, hogy mindeddig csak egyféle megközelítésből ismertem a banda zenéjét. Ez az alapcsomag pedig a Trollhammeren EP, ami szívem csücske, igazi boldogság-/vidámsággenerátor. Egy nagy zenei katyvasz, giccses is, de nagyon kedves, szórakoztató anyag, amitől fülig szalad a száj, és táncra perdül a fakanál… Annak idején a Nattfödd is azért került az érdeklődésem homlokterébe, majd a lemezeim közé, mert az EP alapján további kíváncsiság is munkált bennem, ám nem volt kitartó ez az érdeklődés, az elmúlt 10 évben jobbára újságok lapjairól tájékozódtam a zenekar pályájának alakulása felől. Ez most akár meg is változhat, ha huzamosabban befészkeli magát az agyamba a hallott sötétebb tónusú zenei fertály, amivel a műsoruk második részében hozakodtak elő.

Az első negyven perc azonban a Nattföddé volt, a kilenchúszas kezdéstől tízig el is nyomták böcsülettel. A már említett trollfüleken, arcfestésen, Skrymer gitáros fejébe húzott kalapon kívül Vreth kiállása ragadott meg, aki aszkéta jellegű testén katonai egyenruhát viselt, s csak később vetkezett félmeztelenre. Ahogy a promoképeken sem, itt sem tudtam hova tenni a katonazubonyt, volt tőle egy kis Laibach-feelingem, ez később a feketébb hangulatú számok előadásakor is fölködlött, akár csak a nem hagyományos mikrofonhasználat miatt, de a szövegek ismeretének hiányában nem tudtam rájönni, milyen koncepció alapján vette magára.

A kezdet mintha döcögős lett volna, már a dán Hatesphere koncertvégje alatt is konstatálhattam, a hangerő miatt nem kell másnap félsüketen visszakérdezni állandóan, a hangszerek a gitárokon kívül arányosan szóltak, a hathúrosokra, bizony, nyomtam volna még kakaót. A srácok annak ellenére, hogy szórakoztató zenét produkálnak, nem virgonckodtak a színpadon, Vreth is csak később látszott föloldódni. Ez azonban mit sem vont le a dalok értékéből, de a helyükben jobban hecceltem volna a már magától is beindult közönséget.

A Nattfödd még valahol megfelel annak a káprázatnak, amit még parodisztikusabban a szintén finn Leningrad Cowboys művel, bár itt ahhoz képest jóval szűkösebb az ötletparádé és az eszköztár, a kikacsintás azért megvan, nem kell ezt annyira komolyan venni, a finn polka kissé bugyuta dallamai és a fémes zúzás metszete kellően kedvcsináló, ha jól művelik, és nem megy túlzottan lakodalmas irányba.

Finntrolléknál eltalált az arány, tagadhatatlanul ízléssel nyomják.

A szetteket („something different”) egy rövidke levonulás (pisiszünet) választotta el, s az újabb negyven percben jobbára az utóbbi három album tételei sorjáztak, ám végül a második lemez címadójával búcsúztak. Na, itt már éreztem az eddigi Finntroll-horizontom tágulását, a vidámság, jókedvet nagyobb mértékben a sötét erő váltotta föl, mindazonáltal a meglévő eszköztárból kikeverve. Az energikusság, dinamizmus maradt, kicsivel talán több a blackes mozzanat, a sötétebb hangulatfestés – a dallamosság ellenére. Arcturusi, Dimmu Borgir-os vagy korai covenantos magasságokat, szimfonikus cizelláltságot persze nem várhatunk, de a saját stíluson belüli több dimenzió szépen megmutatkozott – egy ilyen alakalmi érdeklődőnek mindenképpen, a fanok előtt, gondolom, ez nem újdonság.

A bumfordi „mi a fasz van?!” kórus aztán két újabb tételben megkapta, amire vágyott, így a koncert ideje is másfél órára kerekedett.

Nem hiszem, hogy bárkiben is panasz merült volna föl utólag.

NATTFÖDD TOUR 2014
Finntroll (FIN)
[Hatesphere (DK), Profan Omen (FIN)]
Budapest, Club 202, 2014. szeptember 25.
Belépőjegy ára: 3000/4500/5500 Ft

Középszerű stonerkedésnek tituláltam, mikor meghallgattam idei, új, harmadik lemezüket (Vigilante). Mert persze korábban nem találkoztam a nevükkel. Ugyanakkor éreztem bennük azt a spirituszt, ami egy koncert alkalmával akár a nagyon jóba fordulhat. Ráadásul még soha nem jártam az R33-ban, és ezt végre abszolválni kellett. Nos, sikerült: kiderült számomra: az R33 remek egy hely, igazi underground fészek, míg az athéni csapat is levert/levett a lábamról, Ráadásokkal együtt is csak egyórás koncertjük igazán hangulatos volt.

Kicsit furcsállottam, hogy a görögöket körbebástyázó magyar alakulatok (figyelitek a harcászati metaforákat?!) közül épp a 170 km távolságból érkező szegedi Barbears érdekelte ki az „after” posztot, de ennek is biztos megvan a magyarázata. Mindenestre jobban örültem volna, egy prae-pozíciónak részükről, mert kíváncsi voltam rájuk. Így viszont kénytelen leszek elmenni a Medvék éjszakájára, mert a fő(vendég)zenekar koncertje után vettem a kalapom.

A két budapesti bandát még a kerti részből füleltem, beszélgetve, csupán átmenetileg vizualizáltam őket a klotyóra menet. A HEAD FOR THE SUNt januárban ismertem meg a Wackor előtti fellépőként. Most is csak jólesően bólogatva a sör fölött, jobban oda-odafigyelve konstatáltam, fülnek kellemes hangulatot tudnak kelteni.

Aztán eleredt az eső… épp jókor űzött be minket a beálló PLANET OF ZEUS színpada elé. (Apropó, ez a hely, az R33 nagyon klassz, a belső terei, adottságai kiválóak, a stukkóival együtt, igaz, én a designon változtatnék, na, de a Piszkos Harry és Demolition Man flippergépekkel én sem tudnék versenyre kelni…) Fél tízkor aztán belevágtak, s meg kellett állapítanom, a nagyon energikus műsor tetszik, egyre jobban. A gitáros-énekes Babis Papanikolau ért a közönség nyelvén, kedvesen beszélget velünk, irányítja a bulit, szimpatikus figura, akinek a szíve is nagy lehet, mert jelentős érzéseket, érzelmeket tud közvetíteni a hangjával, előadásmódjával. Nálam ez volt a döntő aznap este. Merthogy zenéjük tartalmazhat akár stoner, heavy rock, rock, rock ’n’ roll, metal komponenseket, zúztak is rendesen, de az átlelkesítés tette egyedivé és alkalmivá az estet! (Egyik-másik daluk – talán a Supernothing az első albumról? – részletei alapján hegyeztem a fülem, honnan ismerős ez nekem, és a magamban danászás alapján rájöttem, csenés kizárva, ez a sajószentpéteri Screen Begin the Season! című gigalemezéről ugrott be… nekem.)

Egy nagyon barátságos, és muzikálisan, előadásmódilag is üdítő zenekar koncertjének lehettünk tanúi, résztvevői tegnap este hetvenedmagammal, kitűnő környezeti adottságoktól övezve. Ha nem is gigászok vagy titánok, pláne nem istenek a műfajt tekintve, a félisteni státusz azért kijár nekik, mert igazán emberi módon közelítenek a zenéhez és a közönséghez egyaránt.

Mire végetért a koncert, elállt az eső is!

Planet of Zeus (GR), (Spacedust, Head For The Sun, Barbears)
Budapest, R33, 2014. augusztus 31.
Belépőjegy ára: 1500 Ft

Mi a csöcs? Az év legelején új, második, Jump című nagylemezét megjelentető budapesti garázs rockabilly zenekar, a Naked Truckers nem kevés új rajongót köszönhet a Big Boobs című számuk videoklipjének és annak az online médiában végigfutó sikeres hadjáratának. Engem is. Így lettünk kebelbarátok. Régóta érett már, hogy végre élőben is szemügyre vegyem őket. Nem is bennük volt a hiba, hiszen a rengeteg külföldi föllépés ellenére nem ritkán adnak a fővárosban koncertet, ráadásul belépődíj sincs ilyenkor!

Ha ki akarsz tolni valakivel, kérd meg, hogy a Google képkeresőbe írja be a „naked truckers” szavakat. Garantált a hányinger. Vagy egy kibaszott perverz a fószer…

Pár hete a Szimpla Kertben érezhetően fergeteges hangulatot produkáltak a rendelkezésükre álló beugrónyi helyen, ám a hatalmas tömeg és zsongás a szórakozóhely egyéb fertályain lehetetlenné tették számomra, hogy valóban élvezzem ezt a nyers és pőre rockabilly muzsikát, mely valahol félúton jár a Mystery Gang és a The Silver Shine felfogásában játszottak között.

A szombat esti láz azonnal elkapott, mikor az ELTE épületeinek köztes terében felcsendültek a gitárhangok az éjszakában. Persze engem könnyű volt megvenni, én már a beállás alatt is jól szórakoztam a teletetovált bőgős Misi (Mitch Farty) brummogó le- és beszólásain a színpad előtt sörükkel császkáló ismerősök-ismeretleneknek.

Most igazán pőrén állt ki a banda. No, nem lógatták ki a lólábat, de talán a helyi adottságok okán, a dob pusztán egy pergőből és egy cinből állt föl, azt is söprűzte Péter Ádám. A saját számok mellett ’50-es évekbeli standardok is elhangzottak, igazán pörgős, láb-, nyak- és csípőmozgató ritmusban. De a hangulatfokozó előadásmód se volt kutya. Little G. gitáros-énekes farmerszerkójában hozza a nyegle-de-átszellemült frontembert, egyhelyben toporogva is kacsalépked, műfaji alapként. A bőgőjét asszonytestű hangszerként ölelő Misi pedig maga a zenebohóc, pörgeti hangszerét jobbra-balra, mikrofon nélküli vokáljával is kisegíti a refrént, cigit kér a közönségtől, akár le is megy közéjük, s mintegy mellékesen a csevej közben, csodásan hozza a csattogó basszust. Van, hogy más szegődik föl hozzájuk a színpadra, egy jóbarát, nevezetesen Teddy Harpo, aki a pofagyaluzás közepette is ujjai között szorongatja szétlapult, sodrott füstrúdját.

Házibuli ez, kerti parti a teraszon – és a javából! Vigyorogni kell tőle, jólesően kortyolni a habzó sört, bólogatni az ütemekre. Az élvezeti faktor igen magas.

Naked Truckers
Budapest, Könyvtár Klub & TreffOrt Kert
2014. augusztus 30.

Vérmes reményeim voltak, mégis víz telítette a kalocsnim. Mindez még május közepén történt, mikor a Gozsdu Manó Klubba készültem a Wackor és a WMD ínycsiklandó közös koncertjeire. Ám mivel bokáig álltam a lében már délután, nem vártam meg az estet, hogy ellepjen… Pedig ennél szimpatikusabb összeállítású magyar koncertet csak a ’90-es évek elején tudtam volna elképzelni, mondjuk, Slogan, The Bedlam, Barbed Wire felállásban. Most is csak a Varsó és az Eclipse hiányzott… (én hőseim… könnycsepp, nosztalgia…)

Rég voltam már WMD-koncerten, egészen pontosan négy éve, 2010. júliusában, a Room of the Mad Robots játszott előttük, akkor is a hajó tetőteraszát szállták meg. Valahogy a Moebius megjelenését követő „mínuszos lemezek” (a tavaly évvégi 4.1 EP is) miatt(?) fölbomlott a kapcsolatom a zenekarral, kicsit irányvesztettnek éreztem, no, nem a zenéjüket, hanem a honi közegben való tempózást. Értem én, meló, család, középszer szorítása… Amúgy meg azzal ámítottam magam, hogy úgyis föllépnek megint nemsokára, akkor ott leszek. Na, így ment el négy év! És a felállás közben megváltozott: nekem új a dobos és az egyik gitáros is.

Azonban nemcsak a húsmágnes vonzott tegnap a fedélzetre, hanem kíváncsi voltam a budapesti deathrasher BEGOTTEN SILENCE-re is, EP-nek mondott Sebek által című, tavalyi demójuk ugyanis figyelemre méltó angol és magyar nyelvű dalokat rejt. Ezeket elő is vezette az igen fiatal kvartett, akik fél nyolc után, még elég lanyha érdeklődés mellett bele is kezdtek majd' háromnegyed órás műsorukba. Alapvetően húzós, death metalos a banda, tagadhatatlan WMD-hatásokkal, vagy a WMD-re is hatással levők hatásaival, kiválóan elsajátították a műfaj sablonjait, tudnak zenélni, számokat írni. Ami még hiányzik: a kifejezőerő, az eszközök alárendelése az önmagában való zenélésen túli megmutatkozásnak. Ahogy igaz ez a frontemberi teendőket ellátó, váltott énekkel (rikácsolás, hörgés) az esten Cannibal Corpse-pólóban föllépő Török Csaba készségeire is: jó az irány, de van hova fejlődni még. Mindenesetre nem unatkoztam produkciójukat hallgatva, de többre vágytam, s tudtam, a WMD-től ezt bizton megkapom majd!...

Így is lett. Majdnem. Az addigra nagyon szép számban tömörülő közönség felcsigázottsága szinte tapintható volt, mikor az esztergomi zenekar nekidurálta magát, és belecsapott a kerek egy órásra sikeredett koncertjébe. (Kissé fura, dekoncentrált volt ez a „lekerekítés”, műsorváltozás, ugyanis hosszú, kíméletlen programot jelentettek be előzetesen a Fb-oldalon; Gaobr sem volt aznap este az a kommunikatív frontember, csak elvétve mondott többet a „nagyon köszönjük”-ön kívül.) Kellett már, mint egy falat kenyér a WMD zenéje – erre rá kellett jönnöm, már az első hangoknál, és ideje sűrűbben betenni a lejátszómba a CD-iket. A közönség egyként nyomta a dalszövegeket, pörgette haját, éltette a zenekart. Volt is miért, ezek a dalok elevenbe vágnak. Föl is háborodtam, mikor a minap, a 4.1-et hallgatva a banda bandcamp oldalán a „hungarian Meshuggah” megjelöléssel találkoztam egy kommentben. Mert a WMD soha nem volt unalmas, szemben az általam amúgy tisztelt és szeretett svédekkel, akiknek utóbbi alkotásai azért rendre önismétlőek, élő produkciójuk, vokalistájuk különösen, pedig rendkívül, irritálóan egysíkú… A WMD zenéje messze nem merül ki a ventilátor kerregtetésben, amiből ez az idétlen djent kialakult… Nagyon is távol van ettől, a zúzás mellett/alatt többrétegű, cizellált muzsika tapasztalható, érdekes szövegekkel, koncepcióval kísérve.

Fejük fölött sarkára állított/függesztett kocka, 3D-s vászna a vetített képekkel, amúgy semmi cifrázás, pőre elővezetése a számoknak. Számcímek terén bajban vagyok, mivel általában teszek a számcímekre, de itt talán most fontos lenne említeni párat mégis, hiába, nem megy… A végén azért a közönség kikövetel még két ráadástételt, s utána sem hagyná abba az élvezeteket, de a zenekar kérlelhetetlen, pedig lenne még ideje rá a tíz előtti csendig… Budapesten legközelebb majd ősszel lehet velük találkozni, a Klausztrofónia 10 éves jubileumi megemlékezésén, amikor is a tervek szerint elővezetik az egész lemezt.

Jelentős étvágyat, feszültséget generáltak, amit csak a lemezeik hallgatásával tudok kompenzálni. Talán még a számcímekre is szánok némi figyelmet!…

WMD, Begotten Silence
Budapest, A38 tetőterasz, 2014. augusztus 21.
Belépőjegy ára: 800/1000 Ft

Egy híján húsz – a turné zenekarainak épp nem színpadon zúzó tagjain kívül körülbelül ennyien voltunk fizető nézők a tegnap a Mozsár utcai pincemély szórakozóhelyen. Egy közel sem reprezentatív gondolatkísérlet alapján mintegy kétezerre teszem a vegytiszta death metal rajongók hazai számát, ebből kb. ötszázan érdeklődhetnek a műfaj még undergroundabb, brutálisabb zenekarai iránt. Háromötödük mondjuk nem fővárosi és nem aktív koncertjáró, pláne nem munkanap, hétfő éjjel. Tehát, hogy ennek tíz százaléka jelen volt, nem is rossz arány. Sőt, nagy dolog (és általános is), hogy hazai fronton és nemzetközileg is szinte teljesen ismeretlennek tekinthető három olasz brutal death metal bandára ily sokan kíváncsiak. A kelet-európai (cseh, magyar, szlovák, lengyel) állomásokon eredetileg a horvát thrasher Inciter is föllépett volna, de nevük a koncert előtti nap lekerült a listáról. Így az olaszok háromszor bő félórás programot toltak a hálás budapesti publikumnak.

Fél tíz után először a palermói kistesó, a fiatal, mindössze két éve alakult DYING BREED állt színpadra. Az öttagú, friss EP-vel jelentkező csapat énekese tetovált karjaival, kecskeszakállával, kissé hegyes, elállóbb füleivel igazán ördögi figuraként hörgött. De igazi önálló frontemberi figyelmet nem tudott kivívni magának, mivel a többiek, a hangszeresek is aktívan részt vállaltak a közönség buzdításában. Alapvetően inkább death metalt nyomtak, mintha a Cryptopsy és a Suffocation ütközött volna bontógolyókként a számaikban, összepréselve a hallgatókat, hogy azután valami 70 tonnás tereprendező járművel még el is egyengessék a maradványainkat. Az egyik gitár titkosítva volt, illetve a dob lehetett volna hangsúlyosabb, de alapvetően szimpatikusan nyomták, és megalapozták minőségileg az estét – stílus kedvelői számára mindenképp!

Előadásmódban azonban a DR. GORE felülmúlta őket, a nyáron új albummal jelentkező négytagú banda nagy elánnal nyomta a daráit, vigyorgást váltva ki azzal, hogy a műsoruk felétől minden számot „utolsó dalunk”-ként aposztrofáltak. Én az ő számaikat szimplább szerkezetűnek találtam (a gitárosok jobbára ugyanazt nyomták), habár brutálabbak voltak a megelőző fellépőnél, de lelkesedésük kisugárzott és tarolt. A szegecselt hevederrel kiálló, igazán régisulisnak tűnő Alessio Pacifici basszer-dalnok kiválóan vezette a kvartettet. A "mit adtak nekünk a rómaiak?" kérdésre tehát ezentúl válaszként a Dr. Gore-t is beilleszthetjük...

Zárásként a szintén palermói, még profibban megjelenő CADAVER MUTILATOR pusztított. Náluk is igen csak oda kellett fülelni a gitárszólókra, mert azok igen halkra sikerültek az átvitel során, de zeneileg az ő brutkó death zúzdájuk állt legközelebb hozzám. A közönség addigra viszont kellően bemelegedett, csaptak is elől rendes mulatozást, néha a mikrofont is maguknak követelve…

Mindig vevő vagyok a különlegesnek számító (értsd távoli tájakról érkező), zenei teljesítményben, hangulatban különlegest produkáló társulatokra, még ha adott műfaji kereteken belül maradnak is.

LYING IN CATACOMBS – DEATH SUMMER TOUR 2014
Cadaver Mutilator (I), Dr. Gore (I), Dying Breed (I)
Budapest, Rocktogon, 2014. augusztus 18.
Belépőjegy ára: 900 Ft

Minőségi pusztítás – azt, hiszem, így szokták megfogalmazni, ha egy zenekar koncertteljesítménye több mint kiváló. Tegnap este a Dürer-kert kistermében kézzelfogható volt a tapasztalat. Pedig volt bennem félelem, hiszen a 2007-es kultiplexes őrjöngés etalonnak számít nálam. Amikor megtudtam, hogy csak a kisteremre futja az érdeklődés miatt, el is kámpicsorodtam. Úgy látszik, csak a zenekar fejlődött, a hazai közönség nem, gondoltam. Örülök, hogy pozitívan kellett csalódnom…

Két honi bandát jutatott be a baráti közönség az előzenekari státuszokba. A dunaújvárosi MORHORDról most hallottam először, dacára annak, hogy, mint a koncerten megtudhattuk, már több demót is készítettek, legutóbbit épp tavasszal. Nem voltak rosszak, de magukkal ragadóak sem. A rendelkezésükre álló 35 percben olyan death metal alapokon fekvő dalok kerültek elő, amelyekbe egyéb metálzenei komponenseket ültettek. Nekem a svéd mesügékre jellemző ventillátoros zúzásokra emlékeztető részek előszeretettel való használata maradt meg leginkább a zenéjükből. Színpadi munkájuk inkább befelé forduló volt, ami viszont egy énekes-frontembernél öreg hiba. És anyám, de unom már a „Következő számunk címe… Ez egy régi dal… Ez egy újabb számunk…” sablonokra támaszkodó konferansziét, pláne, ha mindössze erre szorítkozik az egész kommunikáció, egy olyan bandánál, akit a kutya nem ismer. S nem az uccsó számnál kell a közönséget a színpad elé invitálni, hanem már az elsőnél…!

Ahogy tette ezt a jóval nagyobb rutinnal és humorral rendelkező Tanárki József, már a székesfehérvári ERADICATION föllépésének nyitányaként. Őket, ugye, nemrég láttam, hallottam, már ismerősként örültem a komplex amerikai típusú zúzdának, amire persze csak a Bloodbath-feldolgozás cáfol rá. Negyven percük alatt kétszereződött a közönség, már hatvanan figyelték őket, kurjongattak közbe Józsi humoros összekötői okán. Aprítottak, örömmel, oldottan játszottak, új számot is elővezettek, kilátásban van egy album is.

Jaj, úgy izgultam, hogy okés legyen, nagyon vágytam már egy igazán jó koncertre. Aztán a MISERY INDEX első hangjai hallatán helyrebillent a lelki egyensúlyom, tudtam, ez csak jó lehet. És lőn. Durva és tufa hangzás, mégis izmos, éles. És persze jobbnál jobb death/grind szerzemények sorjáztak, már majdnem a megjegyezhetőség határán. Gondosan fölépített egyórás program, ami aztán a szuper új lemez (The Killing Gods) The Harrowing című számában (és dalszövegének utolsó sorában: "The Killing God") csúcsosodott ki, a körtáncozó, pogózó közönség leesett állát eredményezve. Slayeri mészárlás (némi tautológia, tudom, de úh, csak leírtam!...) magasságában szólt a faustiáda dalcsokra – Mark gitáros és Jason basszer markáns orgánumától kísérve –, hogy ráadás gyanánt a két szintén slayeresen punk tétel totál kizsigereljen.

Rendkívül szimpatikus brigád, semmi sallang, csak hatalmas elánnal és hozzáértéssel előadott, koncepciózus gyilok. Szegény Borsó barátom, egy pár nappal korábbi műtét miatt le volt tiltva a headbangről és a léggitárról, így csak a szemével és fülével itta a hangorkánt, de a fizikálisan is ható zeneáradat így is megmozgathatta a belső részeit. Nekem is kocogtak rendesen a veséim, miközben hátborzongató élmény volt a beindult zenekar és tömeg (kb. 160-180 rajongó) örömködése, de főleg a hangok veszett kavalkádja!

Ja, és a vágyott Misery Index/Lock Up split is potom áron került a merchpultról a birtokomba. Soha rosszabb estét!

Misery Index (US), Eradication, Morhord
Budapest, Dürer-kert kisterem, 2014. augusztus 15.
Belépőjegy ára: 2999 Ft