Fémkereső

Háromtucatnyian ácsorognak igen szellősen a színpad előtti téren, körülbelül ugyanennyien ücsörögnek székeken, padokon, állnak a pultok mellett még a szórakozóhely egész területén, beszélgetve, félszemmel-félfüllel figyelve csak a színpadon ügyködő bandára. Nem véletlen az érdektelenség, épp „13 egy tucat” zenekarral volt dolgunk, akik kaptak fél órát bemelegítőnek, sötétedésig ne csak a magnóból szóljon a zene a sör mellé… Az OUR YOUTH mjúzikja amolyan mama kedvence zene, se nem kemény, se nem érdekes, agresszívnak, kreatívnak főleg nem nevezhető, de keménykedő, ugyanakkor langypuhány, amire a középiskolában még föl lehet vágni a lányok előtt, bár már akkor is ciki. Egy kis dallam itt, egy kis zúzás ott, se eleje, se vége, mindenből csipetnyi, hogy épp trendi lett volna 5-6 éve, ártalmatlan poszt-grunge, poszt-emo; posztuljon innen!… Ha az MTV még ma is zenetévé lenne, pont kapnának benne klipidőt reggel 8 körül a rotációban, de még oda is uncsi lenne… A budapesti, igen fiatal ötösnek van egy tavalyi debüt EP-je West-Cappel címmel…

Valamikor az ősidőkben a 2000-es évek elején a Superbutt előtt lépett föl a Subscribe a Pécsi Ifjúsági Ház büféjének zsebkendőnyi színpadán, igen szellősen vagy huszan álldigáltunk ott. Talán még az első hanganyaguk sem jelent meg, vagy épp akkor, de akkor hallottuk őket először, bár már hírükről értesültünk. Nos, olyan jók voltak, annyira energikusak, hogy utánuk már meg sem vártuk a Superbuttot, elteltünk velük, fülünk már nem akart mást befogadni. Pedig igen előítéletesek voltunk erre a Korn–RATM-utánérzésű muzsikára (az utánérzés mián), de a lendületük lenyűgözött bennünket.

Most ősszel már 15 éves lesz a zenekar, de én csak most, az idei zseniális lemez hatására szántam el magam, hogy ismét koncerten hallgassam meg őket – bár interjúik, lemezkritikák olvasása által mindeddig is követtem őket, és tisztelegtem önálló, egyéni útjuk előtt, bele-belehallgattam anyagaikba, de közvetlen találkozásra korábban nem éreztem késztetést.

Szépszámú rajongó gyűlt össze a már besötétedett ég alatt, az orkesztrán, úgy ötszázan éltették igen aktívan a fél kilenckor deszkákra hágó hattagú SUBSCRIBE-ot. Volt is miért, nagyszerű zenét, energikus koncertet celebráltak. Ez persze nagyban köszönhető Csongor Bálint énekes-frontembernek, aki hozta a formáját. A zene kitűnő, bár nekem, aki nem hallgat napra nap ilyen stílust, ezért érzékenyebb erre a füle, még mindig nagyon kornos és RATM-os, habár a Subscribe erénye és nagy találmánya éppen ezen az alapokra építkező egyéb komponensek funkcióba állítása, a progresszívebb, más zenei világokból érkező elemek új kontextusba tömörítése. Na és a dallamos iker vokál. Ez minden bizonnyal nagy vonzereje a zenekarnak. A zenei rétegzettség, sokszínűség és -oldalúság, valamint a dallamos ének kettőzése lemezen nagyon jól működik, színpadon azonban van egy jelentős hátrány. Tilk Máté mintha a hattagú banda ötödik kereke lenne, egy a közönség közül a színpadra mászó akárki, aki bár a hangját itt is hallatja, de jelenléte inkább zavaró. Úgy tűnik nekem, 15 éve képtelen az örökmozgó, nagypofájú, echte frontember Bálint valódi társa lenni, úgy látványban, mint közönségmozgatásban. Bálint él a színpadon, beszél a srácokkal, fölmászik a hangfalra, bemegy közéjük, előadja a nótákat, bakugrál stb. Máté majdnem halott, akár Woody Allen Agyament Harryjében Robin Williams, áttetszővé, jelen nem lévővé válik, körvonalai ugyan vannak, de elmosódottak. Szerintem nem a komplementere kéne hogy legyen Bálintnak, hanem egyenrangú társa a frontemberkedés terén, ő az, aki mellett (máskülönben a többi hangszeres taggal egyetemben) elmész az utcán, szemben Csongor Bálinttal. Téblábol ott, nem tud mit kezdeni magával, kontrasztként, leginkább bénán hat. Állandóan fölmerült bennem a kérdés: nem lehetne, hogy az egyik gityós vokálozzon inkább, annyira Máté hangja sem egyéni, karakteres… Máskülönben, ha fölfejlődne, az jót tenne Bálintnak is, ha nem egyedül vinné a hátán a koncertet, még kreatívabbá tehetné – vagy életbe lépne a két dudás egy csárdában effektus?

Mindenesetre a hangok zuhatagából, élményszintű konstellációjukból ez mit sem vont le. Sorjáztak a jobbnál jobb Subscribe-dalok, úgy az új lemezről (This Moment Will Soon Be Gone), mind a régiekről, forrt a levegő elől. Egy srác társnőjét többször odahagyva futott be mellőlem egy-egy régi sláger fölkonferálásakor, hogy furakodva belevesse magát a tömeges táncikálásba. Egyik dalnál „körbe-körbe karikába” mozgásra biztatta Bálint a tömegeket, volt is majd’ hogy nem vonatozás… A magyar nyelvű songok is előkerültek.

Talán jobban fölépíthették volna a koncert zenei ívét, a közönség mozgatása ekként is érvényesülhetett volna, mert így volt egy pont, kb. az 50. perc tájékán, ahol már kicsit leült a buli, no, nem a dalok minősége miatt, hanem a töménységük okán. Korán telítődtek a népek befogadásilag. Ha már ennyi jó Subscribe-dal van, persze, nem könnyű ez.

Nem is hiszem, hogy sokan panaszkodtak volna…

Subscribe, Our Youth
Budapest, Barba Negra Track, 2014. augusztus 7.
Belépőjegy ára: 1000/1500 Ft

A tegnapi szuperszonikus Turbo-fellépés feledtette velem az elmúlt időszak koncertügyi szopóágát. Hol hót unalmas és irritálóan béna előzenekari előadásokba futottam bele, ezért meg sem vártam a főbandát, amiért tulajdonképpen mentem, hol az eső mosta el számomra a régóta várt és vágyott koncertet. Mert ugyan hatalmas előny, hogy a SOIA majd’ „a kertem végébe” játszik, de nekem nem jelent élvezetet felhőszakadás közepette előadást nézi/hallani. S bár szerda délután is jött az áldás az égből, estére már csak a kellemessé hűlt levegő és a pocsolyák emlékeztettek a zivatarra. A tetőterasz pedig amúgy is részben zárt, de mindenképpen fedett helyszín!

A szerintem rendkívül rosszul nevet választó, máskülönben zseniális banda mára elérte, hogy ne a Judas Priest lemeze, vagy kínzó emlékű, nyolcvanas években ismertebb, lengyel heavy metal formáció jusson először eszembe nevük hallatán. (A csiga későbbi keletű…) Mindezt a zenéjükkel, pusztán négy év alatt. Pedig első lemezüket hallgatva még ódzkodtam, s a másodikat (Lost Measure) is sokáig kellett emésztenem, ugyanakkor az idei Pentagram rögtön tarolt, a szinte ugyanakkor megjelenő Korog Maybe Airlines albuma jelentett most nehezebb falatot – nem Tanka Balázs éneke miatt, hanem a Korog zenéjének újabb színeváltozása okán, de azóta megbarátkoztam azzal is. Visszatérve a Turbóra: nekem egyszerűen furcsa volt a psychedelikus-progresszív rock megjelenése a basszer Jero és a gitáros Vígh Dávid zenei előélete alapján. Akik miatt a figyelmem egyáltalán a banda felé fordult. Mert hiszen a funkos Rémember is maradandót alkotott, és hát a thrashes Barbed Wire is szép emlékezetű számomra. De ők is új fejezetet nyitottak, én is lapoztam…

A kép nem a koncerten készült

Bár Tanka Balázst láttam, hallottam már föllépni korábban egy beugrás erejéig a Dürer-kert nagyszínpadán a Red Fang előtt a Shapat Terrorral, a Turbót most néztem meg először. A hangzás a szokásos magas színvonalú volt – az est legfontosabb bejelentése pedig az volt, hogy Balázs nemsokára apuka lesz! Már csak ezért is ildomos neki mellőznie az amúgy sem menő, inkább ciki káromkodásokat a színpadon és máshol – fedte meg Jávor a dobok mögül némely konferálás után. De a koncerten jelenlévő gyerekek nevelődése szempontjából is kerülendő a mocskos beszéd, óvta a dobos a korábban vele fotózkodó, most a zenét hallgató kisfiút lelki épségét. Hiába, hogy rockkoncerten vagyunk, ahol az érzelemkinyilvánítás a dologhoz tartozik. Delov Jávor egyébként másban is hallatta a hangját: büszkén jelentette, hogy egy hamarosan induló dobos tehetségkutatón a zenekar Soul Sister című száma is a versenyprogram része lesz. Balázs erre úgy reagált: nagy érdeklődéssel várják az előadókat, hátha a negyedik lemezüknél szükségük lesz valakire Jávor helyett… A kabbalából(?) a föllépésein homlokpántot forszírozó Jero is megmutatta magát ennek kapcsán, elragadva a mikrofont artikulálatlan bömbölést hallatva előadta, máskülönben mennyire értelmesen nyilatkoznak meg a dobosok, ha szót kapnak.

Visszatérve a zenére, nekem hibátlan előadás volt, igaz, nem is hibakeresőbe mentem oda. A fazonilag is hard rockos csapat – egyszerre hetvenes évekbeli és egyszerre mai, hipszter – nagy beleéléssel, örömmel adja elő szerzeményeit. Főleg az új lemezről, de előkerült a legrégebbi számuk is, a „Van egy tervem”, I’ve a Plan című.

A kellemesen megtelt nézőtéren egyként ujjongott a közönség, láttam, sokan éneklik is a dalok szövegét. Balázs hangja is jó formában volt (nekem ezt a magas énekhangot volt a legnehezebb megszoknom, de annak idején ez volt Robert Plant esetében is, hiába, thrasherek üvöltésén szocializálódtam), szárnyalt; jól irányítottan, a kellő érzelmi töltéssel telítette a dalokat. A dalok pedig jól komponáltak, szépen építkeznek, ívük van, hipnotikus hatásúak, könnyen a hatalmukba kerítenek.

Ha ez volt a tervük, sikerrel jártak már most is.

Turbo
Budapest, A38 tetőterasz, 2014. augusztus 6.
Belépőjegy ára: 800 Ft

Már az alkalom is az! Markó Ádám, dobos, aki a szememben az SP afféle Ulrichja/Portnoya, és a koncert konferanszaiért felelős, felhívja a figyelmet, hogy szinte napra pontosan tíz éve alakult a zenekar. Kiváló időzítés tehát, hogy az új, negyedik albumuk szeptember 26-i megjelenése előtt élőben, közönség előtt mutassák be legfrissebb kompozícióikat. Még akkor is, ha az időjárás nem túl kegyes, esős – és valami vb-t is emlegetett Ádám, de ezt nem tudtam hová tenni, emlékeimből csak a vbk betűszó merült föl, az meg, ugye, jelen esetben nem befolyásolhatta az estet… A nem mellesleg világszerte ismert és szeretett SP koncertjére szépen meg is telt a hajó tetőtere. Nálam egyébként a hazai, hasonló műfaji korlátoktól mentes formációkat (K3 és a European Mantra) tekintve ők képviselik a kontúrosabb jazzvonalat. Míg a K3 a brutkó metál, az EM a fúzió magasiskolája, addig az SP mentálisan a legjazzesebb, némi rockkal és elektropoppal kombinálva, csekély fémes elemekkel. Azon kevés itthoni zenekarok közé tartoznak, akiknek még a DVD-jüket is megvásároltam anno, annyira ki voltam éhezve a zenéjükre a második, Labyrinth és a harmadik, Soul Alert című lemezük közti hosszú időszakban. Ehhez képest most gyorsan jön a következő alkotás.

A vasárnap esti fellépésnek egyéb különlegessége is volt, hiszen Kaltenecker Zsolt zongoristával ez alkalommal léptek föl először Pesten – én az ő játékát a Lukács Peta- és Borlai Gergő-féle kooperációból (KLB Trió) ismerem elsősorban, nem izgultam tehát minőségi kérdéseken.

A ráadással („diszkós számunk”) együtt bő egyórás program – úh – fantasztikus volt! Őrjítően az, s gyorsan behúzta, magával sodorta a hallgatót – akárha beugrott volna a karnyújtásnyira fodrozódó folyóba. A jazz alapokra fölépített muzsika bekúszott az agyba, ellátta a fájó idegeket, kinyitogatta a túlterhelt tárak szelepeit, kreatív ötletekhez, gondolatokhoz szolgált inspirációként. Az SP zenéje egyszerre nyugtat meg (andalít, kábít) és csigáz föl, a zenészek a hangszereiken oly módon játszanak, hogy közben a hallgatóság is fölcsavarodik intellektuálisan az ujjaik köré… S ehhez a szellemi vezérlethez egyre kapja a muzikális utánpótlást, amibe belefér, hogy mindegyik tag szólózon egy kimagaslóan jóízűt – ahogy tették ezt tegnap is. Ezekkel az epizódokkal úgy-ahogy vissza is rángatnak bennünket a földre (vízre), de csak hogy koppanjon az állunk, tátva maradjon a szánk, Fehérvári Attila basszer produkcióját különösen nagy tetszésnyilvánítás fogadta.

Persze a teljes kikapcsol(ód)ás mellett figyeltem az előadásmódjukat is. Ádám még a dobok mögött is a legnagyobb rockandroller, grimaszol kifelé a közönségre, Kaltenecker Zsolt inkább befelé örül, Fehérvári Attila átszellemült, a gitáros Kertész Márton pedig akár egy szigorú művész, hihetetlenül koncentráltnak mutatkozik. A köztük lévő kémia vitathatatlanul működik, zeneileg is, előadóként is.

Hasonló agymosásban bármikor benne vagyok, találkozunk a lemezbemutatón!

Special Providence
Budapest, A38 tetőterasz, 2014. július 13.
Belépőjegy ára: 1200/1500 Ft

Telve a szívem jó zenével, majd’ táncra perdülök – uram bocsá’ pedig siránkozhatnék arról, mennyire kitolt magával a Tisztelt Nagyérdemű, hogy nem vette a fáradtságot csütörtök este, s üresen hagyta a Showbarlang (tánc)terét, de annyi ilyet éltem már át, s olvashattatok magatok is számos kesergőt, nem is szaporítom ez irányba a szót. Írok inkább arról az exkluzív (előbb-utóbb kultikussá váló) klubkoncertről, amikor szinte csak nekem játszott két nagyszerű zenekar, kiváló hangzással megspékelt teljes értékű produkciókkal előállva.

Kezdődött mindez ekképp: „Nicsak, egy újabb hölgy a hörgők frontján – konstatáltam a virtuális postaládámba hulló vizuálisan letapogatható koncertmeghívót –, ráadásul ő is egy orosz csapat élén!” Mert habár az emberiség történetében az emancipációt tartom a legnagyobb vívmánynak – tkp. minden mást anomáliának –, és egy törékeny alkatú lány sem hat már unikálisnak a világ death metal színpadain, azért még mindig fölkapom a fejem a különlegességekre, pláne, ha amúgy egy világ választ el tőlük. És igen, itt erről van szó, egy kontinensnyi távolságból érkezett hozzánk az orosz csapat. Ráadásul a fogadókészségemet nagyban növelte, hogy a nemrég új lemezzel (The Primal Cause: Womanumental) jelentkező moszkvai death metal fogat, a Grace Disgraced, ahol szintén fiatal lány dörmög a mikrofonba, nagy tetszést aratott nálam – persze hogy kíváncsi voltam a szibériai Tomszk város szülötteire is, az éppen – Kelet-Európában – turnézó Dehydratedre. (Mondanom sem kell, mennyire meglepődtem, mikor fölfedeztem, bár a két említett város között 2880 km-nyi a távolság, a csinos és morgó lányokon kívül egy közös 4 way split kiadvány is összeköti az orosz alakulatokat, még 2011-es keltezéssel.)

A fehérvári ERADICATION minikörúttá fejlesztette az orosz csapat turnéjának társkísérői mivoltával is fémjelzett magyar állomásait, így a dunaújvárosit követte a közös budapesti showbarlangos fellépés, majd pénteken (azaz ma!) Székesfehérváron láthatjátok őket együtt. (Az oroszok még Debrecenben tették tiszteletüket Magyarországon.) De ha már promótálok: a szfv-i zenekarral szombaton is zúzhattok egyet a Rába-parton, a körmendi Total War fesztiválon, vagy az augusztusi Dürer-kertes Misery Index-koncert előtt is megsasolhatják őket, hozzám hasonlóan. Magam a tavaly júliusi Cryptopsy és Severance előtti föllépésekre emlékezve, kíváncsi voltam, merre indult tovább zeneileg a banda, főleg annak az információnak a birtokba jutva, hogy tavasszal megváltak az énekesüktől.

A prognózis (Fb-eseményoldal) szerint igencsak családias összejövetelre számítottam az egykori vágóhíd sziklába vágott odújában, de ez engem szokásos és természetes módon inkább csak fölspannol, semmint eltántorít.

Tanárki „Juszuf” Józsefék ¾ tízkor perdültek a deszkákra és 35 perces sűrű, tömény, igen dinamikus programmal hívták föl magukra a figyelmet. A kb. 9 számos szettbe még egy Bloodbath-dal előadása is belefért. Föltűnő volt, mennyire jól, arányosan szóltak, de a kiváló hangzás mellett a srácok is brillíroztak. Juszuf a gitározáson túl újra a mikrofon előtt bizonyította a képességeit, szerintem meggyőző frontember (a konferanszai mindig humorosak, önreflexívek), lehetőségeihez (értsd: egyszerre gitározik és énekel) képest szuggesztív előadónak bizonyult – a számlistát viszont illik ám fejből tudni, s akkor nem kell kétrét görnyedve a félhomályban, szemüveg nélkül nehezen silabizálni a színpadra helyezett a papírlapról… Zenésztársairól sem megfeledkezve: miközben a brutális és technikás kompozíciókat felkészülten, csuklóból (Pánczél Krisztián basszer esetében ujjból) nyomták, látható örömmel játszottak. Ez az öröm biztos lemászott a színpadról, mert fertőzőnek bizonyult, amit hagytam eluralkodni magamon, így a kiszáradás jelei egyáltalán nem mutatkoztak rajtam…

…ahogy a színpadon sem, hiába viseli névként magán a szibériai társulat. Társulat bizony, mert a DEHYDRATED esetében nem csak négy zenész tolja a halálmetált, olyan pluszokkal társítják előadásukat, amelyekre muszáj reagálnod. Kezdjük a zenével a tizenegy előtt pár perccel indító kvartett pozitívumainak sorát! A viszonylag hagyományos death-elemeket groove-os, modernnek ható betétekkel tarkítják, kiindulópontként a „közönség” fölébresztését is megcélzó, de a 2011-es EP-jükön (Mind Extract) is helyet kapó Sepultura-dalra, a Roots Bloody Rootsra utalhatok. Mindemellett a gitáros Evgen hisz a klasszikus gitárszóló-kiállásokban, jó párral megörvendeztetett bennünket az este. És akárki akármit mond is, nincs ember, aki Ira vokalizálást megkülönböztetné egy hím egyedétől. Brutális, mély, helyénvaló. Szóval zeneileg sem elveszettek a tucatbandák közt. Nem is hagynák: olyan komponensekkel dobják föl az előadásukat, amelyek remekül emelik ki őket az átlagból.

Láttatok már csokornyakkendős deathmetalost? Mert a tépett fehér ing nyakát ez a kiegészítő tartotta össze a basszer Evgeniién. Ahogy nyakkendő lógott a gitár mellett Evgen nyakában, és hózentrógert hordott a dobos Vlad. A szigorú tekintettel koncentráló Ira pedig lyukacsos harisnyában, rövidnaciban végezte tornagyakorlatait. Személye persze vonzza a tekintetet: néha aerobicoktatónak hatott az ugrándozásaival, sajátos karmozdulataival, ugyanakkor föntről rángatott vagy elszabadult marionettbábúnak, de még az anime figura is bevillant nálam a metaforakeresgélés közben. Számonként változó, kitalált, összehangolt, de egyáltalán nem kínos vagy erőltetett (mint anno a Megadethnél) koreográfia szerint pörgette a haját, szökdécselt a gitáros srácokkal együtt, igazi, közönségkápráztató show-t adnak elő – nagy hatással. Negyvenöt perces profi műsoruk alapján érettek a jóval nagyobb színpadokra, fesztiválok előkelőbb posztjaira.

Szimpatikus előadók, jó zene, meggyőző produkció, kár lett volna kihagyni ez a koncertet!

GANGSTERS ON THE ROAD TOUR 2014
DARKER THAN BLACK SUMMER MINITOUR
Dehydrated (RU), Eradication
Budapest, Showbarlang, 2014. július 10.
Belépőjegy ára: 800/1000 Ft

Majd’ 14 év telt el az első hazai Spirit Caravan-koncert óta. A magyar fanok száma azóta megduplázódott: mintegy kétszázan örömködtünk a dunai hajó fedélzetén, amikor Wino triója a tavaszi újjáalakulást követő Európa-turnéján egy német és egy osztrák buli között megjelent körünkben.

Már az első pillanatokban, amikor Wino beállította a gitárjait, csekkoltam, ez a fickó nemhogy öregedne, de talán soha nem nézett még ki ilyen jól, a múltkori düreres (2011. december) Premonition 13-koncerten sokkal elnyűttebbnek, enerváltabbnak tűnt, most meg kisimultnak, életvidámnak. (Egyébként a tetkóit leszámítva nagy hasonlóság van Wino és Gyukics Gábor költő, műfordító között, így ne lepődjetek meg, ha bicajozni látjátok Winót Csepelen…)

Hála a Magma Rise korai koncertkezdésének és korai -befejezésének, a SPIRIT CARAVAN már 20.40-kor kezdhetett, így teljes koncertet adhattak nyolcvan percben – tízkor aztán nem volt apelláta, maga Wino hűtötte le a vissza-visszázó kedélyeket a csendrendeletre hivatkozva…

Bár Gary Isom nem vett részt a turnén, egy másodpercig nem hiányoltam. Henry Vasquez, aki tagadhatatlanul a Muppet Show-beli Animal-iskola tanítványa, oly erősen és látványosan, valamint hatalmas lelkesedéssel ütötte el ezt a majd’ másfél órás koncertet, hogy nekünk is öröm volt nézni. De az énekesi feladatokat részben magára vállaló basszer, Dave Sherman arcán is végig ott ült a mosoly, még viccelődött is, mikor egyik zenei csúcspontjuknál Winónál elpattant a húr (értsd: a gitáron), ha jól vettem ki.

Azt mondanám, ezzel az anomáliával együtt is, tökéletes volt a koncert, a hangzás erős, tiszta és arányos, az előadók szuggesztívek, a dalok, hát igen… a dalok pedig zseniálisak. Én persze a Jug Fulla Sun című első album szerelmese vagyok, és hát borzongtam és ujjongtam is eleget az elhangzásukkor (az album most először jött ki vinylen 500 példányban, s persze meg lehetett vásárolni, valami gyönyörűséges), de jöhettek a másik album, vagy az EP számai, netán feldolgozás is, ahogy a végén, engem akkor is megvettek volna, ha csupán egy számot játszanak el a Jugról tizenkétszer.

Ezek az ősrock, doom, stonerelőd, blabla, húzós, nyers, erőtől duzzadó, szikár, de érzelemdús, érzelmeket széles skálán fölkeltő dalok szívhez szólóak! Örültem annak is, hogy némi imprót is belecsempésztek a játékukba a zenészek, nem vegytisztán adták elő a lemezváltozatot.

Úgy éreztem, én magam is kisimultam a végére, testileg-lelkileg, mintha föltöltötték volna az akksimat.

Spirit Caravan (US), (Magma Rise)
Budapest, A38 tetőterasz, 2014. július 1.
Belépőjegy ára: 2900/3500 Ft

Mikor 3 és fél éve a Howl és a HAW társaságában a Tündérgyárban lépett föl a Black Tusk, úgy emlékszem, épp a rá való esti készülődés közben jött az infó, el se induljunk, már telt ház van, nem lehet bejutni az ingyenes koncertre. Most tehát nem bíztam a véletlenre a dolgot, a keddi Spirit Caravanra bemelegítésnek szántam a savannah-beli stoner/sludge metal banda nyári európai körútjának két hivatalos föllépés (München és Belgrád) közti „beugró” buliját. Mondanom sem kell, a jegyár is igen baráti volt. Ösztönzően hatott a turné nyitányaként digitálisan hozzáférhetővé tett Vulture’s Eye című EP két bikaerős dala is (amiről az egyiket elő is adták, nyakizomszaggató volt!).

A HAW koncertjének vége felé értem oda a klubba, három szám erejéig még élvezhettem Makó Dávid és zenésztársai programját. Energikus volt, de mintha most nem lett volna olyan erőteljes Dávid hangja. Mindenesetre érdeklődő volt bőven és tetszésnyilvánító taps is.

Pontosan kezdett a BLACK TUSK. Negyed tizenegy után öt perccel startolt a mindenki által vágyott házibuli-nyilvános próba-jellegű örömzene. Mivel nincs színpad, a trió arcába lihegtünk száz-százhuszad magammal. A dobok akár a mennydörgés, a basszus dörmögött, egyedül a gitár szólt vékonyan, Tíz perc után adódott is technikai problémája Andrew Fidlernek, aztán húsz perc múlva le is kellett kicsit állni, James May ki is szállt a dobok mögül… Visszarendeződtek, és nyomták kegyetlenül, mi meg elégedetten bólogattunk. Ez a három kivarrt fickó igen ért a hangulatteremtéshez, egyszerre zúznak és elszállnak. Egyedül Fidler hangja tűnt kevésnek nekem, az ének nélküli számaik jobban élvezhetőek, akár követhetnék is a Karma To Burn példáját. Bármelyik true black metal banda megirigyelhetné a visítós hangját, mintha a Total Fucking Necro korabeli Anaal Nathrakh nyomná az A part alatt… című örökbecsűt. (Vicces volt, hogy a Mörbid Carnage basszer, Horváth János/Necrofaust sokszor kisegítette a mikrofon másik oldaláról hangilag, amikor pedig Jonathan Alton basszer került ehhez a mikihez, rá is cuppantott annak a kopasz fejére. Később, az uccsó számnál pedig elkeveredett egészen a dobos háta mögé is… lelkesedés a köbön!) A gityósok amúgy kifejezetten őrületbe kergették a tisztelt publikumot a gitárjaik folyamatos lóbálásával, vertikálisan fej fölé emelgetésükkel („kimutatták az agyaraikat”, feketeségük ellenére a „foguk fehérjét”).

Egy órát zúztak a ráadásokkal és a leállással együtt, de igazán mozgalmas, hangzásilag, érzületileg is kiváló este volt. Felkészültem, jövök Wino!

EUROPEAN SUMMER TOUR 2014
Black Tusk (US), (HAW, Oaken)
Budapest, Kontra Klub, 2014. június 30.
Belépőjegy ára: 1000/2000 Ft

„[H]a nagyobb tér áll rendelkezésre, a hölgyek bizony táncra perdülnek – így csak a lábak és a csípők mozogtak” – írtam majd’ öt éve, még jóval a zenekar Tango with Me című, második lemezük megjelenése előtt a koncertbeszámolómban. Most pedig kicsit déjà vu-m volt, mikor a február végi megjelenésű, harmadik, francia kiadónál publikált, Baby Burn című album után ismét a hajó tetőteraszán vártam a nagyrabecsült, Európa-szerte is turnézó pécsi kompániát. Egy hibádzott csak, a közönség közel sem volt olyan számos, mint a múltkor, a fél kilenc után színpadon termő zenekar egyórás programja alatt hizlalódott föl kb. 80 főre. Egyfelől sajnálom, hogy ezt a kedvenc zenét és előadást ilyen kevesen látják/hallják, másfelől ugyanakkor legalább kényelmesen elfértünk, és nagyobb hely volt a csípők mozgatására. De még hogy mozogtak! Említettem már, hogy a Psycho Mutants zenéje igazán csajmágnes karakterű? Tessenek ezután jobban figyelni!

Lélekszám viszonylagos alulmaradtsága ellenére, olyan forró és pezsgő hangulat kerekedett már az első számot követően, hogy az ember nem is tudta hová függessze a tekintetét: a színpadot uraló, precízen és kiváló hangzási adottságok között (Bruszel Balázs trombitája és Jehan Paumero tangóharmonikája is tisztán, kivehetően, erősen szólt) zenélő hatosfogatra vagy a tánctéren hajladozó, izgő-mozgó, táncikáló, szombati bulira kiéhezett hölgyek finom mozdulataira?

A tréfásan „Sexy Balkan Voodoobilly”-ként aposztrófált hibrid muzsikát (további cizellációt a francia-spanyol-western country-psychedelicus rock egymásba ágyazódásáról lásd a fenti linkelt szövegben) vehemensen és energikusan prezentáló fekete inges brigád ultraprofi módon tolta a három lemez javát (az újról volt pl. az Everybody’s Young God, a Let Me Down, a Hit Me), miközben saját számaikhoz való viszonyuk, lelkesedésük kisugárzott és találkozott a közönség elragadtatásával. Jehan, úgy tűnt nekem, szinte extatikus arcot vágva, megerőszakolja a tangóharmonikáját a nagy erőbedobások alkalmával, Osztermayer Péter is széles terpeszbe állva ereszti le basszusgitárját a földig, ha zúzós téma van terítéken. Az pedig volt bőven Mészáros Miklós biztos ütemeire. Cziráky Balázs sem csak karistolt a gitárján… Karnics Zoli énekes pedig, ha több helye lett volna, bizonyára gumilabdaként pattogott volna, de így is kiváló frontembernek bizonyult, a kifejező előadói, énekesei, gitárt is ragadó mivoltán túl.

Azt hiszem, nem csak én voltam úgy egy óra múltán, hogy ezt még sokáig elhallgatnám, a közönség soraiban figyelő barátok pedig szerpentinek behajigálásával kedveskedtek a zenekarnak a koncert végén, de csak egy újabb „utolsó számra” tértek vissza a srácok, nagy üdvrivalgás kíséretében.

Örülök, hogy ott voltak, hogy ott voltam, hogy feldobták a munkás szombatom.

Psycho Mutants
Budapest, A38 tetőterasz, 2014. június 28.
Belépőjegy ára: 800/1000 Ft

Lehangoltság – ez az érzés vett erőt tegnap este rajtam, még mielőtt valami stílszerű, a slugde metalra irányuló metaforára vagy a gitárok beállítására gondolna bárki is. Úgy éreztem, annyira tele a fülem a város zajával, a fejem a mindennapi gondokkal, munkafeladatok megoldási lehetőségeivel, hogy a Kirk Windstein vezette New Orleans-i zenekar sem fog ezen túllendíteni, felszabadítani, bármennyire is erőteljes muzikális bontószerszám áll rendelkezésükre ehhez – értsd: pajszer. Aztán mégis. Már érkezéskor megvidámította a szívem, ahogy konstatáltam, hogy ez bizony telt házas buli lesz, második pillantásom pedig magára Kirkre esett, ahogy a pólóáruda placcán fotózkodik villázva bárki szíves fölkérésére. Harmadrészt fölspannolt az is, mennyi kedves ismerőssel koccantam röpke két méteren három perc alatt. Az sem esett rosszul, mennyire komálta a közönség az Apey and the Pea triójának produkcióját, s hát volt is miért, nagyon jól szóltak, kiválóan adtak elő. Remélem, a Nadir is hasonló formát mutatott, hasonlóan hálás publikumnak!

Nem sokkal negyed tizenegy után lecsapott ránk, főleg szakállasokra, a feszítővas – koponyalékelési szándékkal minden bizonnyal. A Downt szívszerelméért odahagyó proli kertitörpe fazonú Kirk és tettestársai olyan fémes iszappakolásban részesítettek bennünket, hogy fül-torok-egyéb testnyílások nem maradtak szárazon… A doom-, a HC-, a death metal-örlemény hidegen az arcunkba vágott, súlyosan, újabb lukakat várva a bőrfelszínen. Hangosan, zúzósan, telibe! Színpadi akció nélkül, első perctől fogva maguk mellett tudva a közönséget, jöttek a Crowbar-dalok – nem slágerek, hanem éppen ellenkezőleg! Antislágerek, amelyek a metálzene alapjait, célját képzik. A kiváló 2011-es Sever the Wicked Hand és az idei még kiválóbb Symmetry In Black olyan fokon restaurálták a Crowbar kreatív hitelét, nem hiába a rengeteg fizető vendég, hogy senki nem kiáltozott Broken Glassért vagy Odd Fellows Restért, jöttek azok maguktól is.

A Crowbar nekem amúgy is lemezekről szól, nem dalokról, folyamatos energialöketről, mennykőcsapások sorozatáról, s ebben ez a koncert még tovább menve, még inkább kiteljesítve önmagát, megerősített. Az egyórás törzsanyag még konkrétan fárasztó is volt töménysége által – no, nem annyira, hogy ne követeltünk volna még belőle egy kicsit! A fém a fémen csikorgó-nyikorgó gitárokból előcsalt erőteljes pulzáló riffek (Kirk és Matt Brunson) és dübörgő dob-basszus (Tommy Buckley és Jeff Golden) kettőse afféle hanguszályt úsztatott a dunai állóhajó belterébe, egyenest a mellkasba eresztve a vasmacskáját. Engem lehorgonyoztak maguk mellé, az biztos!

25TH ANNIVERSARY TOUR & SYMMETRY IN BLACK ALBUM RELEASE
Crowbar (US), (Apey and the Pea, Nadir)
Budapest, A38, 2014. június 16.
Belépőjegy ára: 3200/3800 Ft

Trooper – sör. Finom, nem először kóstoltuk. Drága. Nagyon. Ha fele annyiba kerülne, amennyibe kerül, akkor is kétszer olyan drága, mint amit megengedhetünk magunknak általában. Stílusosan mégis ezzel hangolódtunk az eseményre, hiszen a szintén méregdrága jegyár után ez már igazán apróságnak tűnt. De a Maiden 11. magyarországi föllépését meg kell ünnepelni. Főleg, hogy 2010-ben még a jegy birtokában sem mentem ki a Sziget fesztiválra (nem emlékszem pontosan, miért...), a 2008-as viszont, bármennyire emlékezetes is volt, már jó régen volt. Nemkülönben motoszkált bennem: ha érzékenyt nem is, de búcsút veszek ezzel a koncerttel a bandától, a későbbiekben nem valószínű, hogy ellátogatok a koncertjükre, addig jó látni őket, amíg méltóság is társul az előadáshoz, nem pedig a nyugdíjasklub motoszkálását tapasztaljuk – nyilván itt a saját korom is mérvadó. (Bár a Metallica jóval fiatalabb fószerek gyülekezete, ők már régen az idősek otthona klubjának tagjai…)

A kiírt előzetes programmenetnek megfelelően 19.10-kor színpadra gyűlt a New York-i ANTHRAX tagsága, hogy 6. alkalommal bolondítsák el és meg a magyar közönséget. A tavalyi Budapest Park-beli fellépésük óta majdnem egy év telt el, még mindig a Worship Music lemez promotálása pörög náluk, bár ez inkább Scott Ian koncert végi szavaiból derült ki, semmint a dalokból, ugyanis a legutóbbi lemezről egy számot adtak csak elő, a Fight ’Em ’Til You Can’t-et. Kissé rémísztő, hogy a 8 dalos csokorból, ami az 50 percükbe belefért, 3 dal földolgozás (Got the Time, T. N. T., Antisocial), ráadásul a föllépésük előtt is AC/DC szólt a már majdnem telt házas Arénában. Jobban örültem volna ezek helyett saját daloknak. Mindegy, amúgy is kisujjból nyomták a programot, a jó értelemben vett rutin látszott minden mozdulatukon. Kezdték a Caught in a Moshsal, majd jött a Madhouse, rögtön utána a Got the Time, a következő Indiansnél éreztem először bizsergést, elkapott a hangulat, amit viszont az elnyújtott előadásmód jócskán lankasztott aztán. A Fight után Belladonna elővette bonscottos hangját, mert ilyen is van neki, nemcsak a Fightban elővezetett diós. Végül az I Am the Law és az Antisocial után régivágásúan, összekapaszkodva a Charlie Benantét ismét helyettesítő Jon Dettével és az állandósult tagságú Shadow Fall-os Jonathan Donais gitárossal elköszöntek a kellően fölpörgött, előmelegített közönségtől.

Azt a hangulatot, amit a Parkban, a saját koncerten előhívtak, itt a rövidség miatt nem tudták biztosítani, mivel nem volt távlat a műsorukba, lenyomták. Bello és Scott hozták a formájukat, Belladonna is kecskebakugrásokkal szelte át többször a színpadot, ha manírosan is, Donais csak lengette a haját nyugodtan a hatalmas logós és pentagrammás molino előtt. Ami viszont különösen fölhívta magára a figyelmet, az Dette szédületes dobolása volt, az ember állandóan „fölkapta rá a fülét”.

Összefoglalva: egy kivonatot, egy fantomkoncertet láttunk, hallottunk egy valódi koncertből…

Az átszerelési szünet jószerével a klotyóban telt sorbanállással...

Aki erre izgul, gyorsan essen túl rajta:

Moonchild, Can I Play with Madness, The Prisoner, 2 Minutes to Midnight, Revelations, The Trooper, The Number of the Beast, Phantom of the Opera, Run to the Hills, Wasted Years, Seventh Son of the Seventh Son, Wrathchild, Fear of the Dark, Iron Maiden – kvázi-ráadás: Aces High, The Evil that Men Do, Sanctuary – a dalsorrend megegyezett a május 27-i barcelonai turnényitóéval, ahogy, gondolom, az összes többi föllépésével…

20.30-kor a bejátszott Doctor, Doctor és jégolvadós képsorok után lehulltak a leplek a színpadon, berobbantak az IRON MAIDEN zenészei. Igazán lenyűgöző színpadkép tárult elénk. Folyamatosan, dalonként cserélődtek a nagy háttérvásznak, Eddie egy-egy grafikai átváltozását mutatva. A színpadon elől a 4 gitáros zenész, az énekes Dickinson pedig hol velük, hol és többnyire az emeleten dalolt, rohangált, újabb és újabb átöltözéseit követően. Kötöttem magamban egy fogadást, hogy vajon, Nicko van-e egyáltalán a dobok mögött, mivel pár, a két oldalsó kivetítőn látható bevágáson kívül gyakorlatilag nem látszott a fizimiskája a majd’ kétórás előadás alatt. Ám végül a Sanctuary záróhangjainál Bruce egy cint lefogva elővarázsolta a törött orrú dobbajnokot, aki aztán az előköszönés alkalmával elő is bújt rejtekéből és dobálta a bőröket, dobverőket… Mondjuk, ez még nem bizonyítja, hogy végig ő ült a szerkóban, hehe… (Jegyzet: Bruce mikrofonja épp a műsor végére purcant ki, Harrisébe tudta csak bemondani: „Thank You! Good Night!”)

Volt minden, mint a búcsúban. A Seventh Son borítóján föllelhető jégbefagyott Eddie-szörnyek vásznon és szoborként, hatalmas, vezénylet lángcsóvák, aminek hőjét még a keverő mögött is éreztem, ördögszobor a The Number of the Beastnél, orgonás hetedik fiú maszkban a Seventh Sonnál. Uniformisban mászkáló „gólyalábas” Eddie, aki a kardjával hadonászik, miközben Gers a lába között bujkál oda-vissza. De prímet Bruce vitte, aki tuti vett pár órát valami színi tanodában, mert a korai időktől kezdve látványos frontemberi tevékenysége mára láthatóan színészi előadásmóddá lényegült…

…nemkülönben az egész show maga mögött hagyta a koncert előadásmódját, lett inkább operaelőadás, a maga teatralitásával, ahol – sokszor eszembe jutott közben – a zenészek csak afféle kötelező színpadi kellékek, valójában fölöslegesek!

S még mielőtt… de a fölöslegről: Janick Gers jelenléte konszenzus szerint szükséges – nos, dehogy! Szerintem sem hangzásban, sem bohóckodásban nem kell. Mi több, egyenesen fárasztó és unszimpatikus. Én nagyon nem vagyok vevő a humorára (Maci barátom egyenesen fintorgott tőle!), a gitárpörgetéseire, a zsinórlasszózásaira, a feminim ugrándozásaira, a maszatolt gitárimitációira – nyilván kellett Harris és Dickinson mellé egy örökmozgó színpadi kellék a gitáros szekcióba, mivel Murray és Smith (én felé vagyok a legelfogultabb, mint a legzeneibb arc a bandában, lásd Primal Rock Rebellion) maguk a visszahúzódó nyugodt erők – érdekes volt azonban látni, amikor Adrian egy ponton magáról megfeledkezve együtt HC-pattogott Harrisszel és Janickkel! Szóval Janick sok a jóból, fölösleges, túlzás, nem egyszer ízléstelen. zeneileg meg inkább zavaró. Lehet, a keverésben is a 3. gitár zajong állandóan, mivel a dob-basszus szuperül be van lőve, a gityók azonban masszásodnak, gerjednek – persze ebben a szar arénaakusztika is ludas lehet.

Visszatérve az előadáshoz, ami már a 2008-as találkozásunk alkalmával is elbűvölt, lenyűgözött, ugyanakkor le is fárasztott, s kiváltotta belőlem, a most már kikristályosodott véleményt, miszerint itt nem koncerttel vagy másmilyen koncerttel, netán túl a koncerten jelenséggel van dolgunk. Dickinson pattogtatja a reflektor fénylabdáját, egy múmiakéz nyúlkál a paraván mögül a gitáros felé, zászlólobogtatás, Janick „zászlóba csavarása”, együttmozgás, színpadi testformációkba tömörülés, szétfutás, sorolhatnánk… Bruce minden számhoz külön öltözete, gesztikulációja, előadása! Príma meg minden, de a spontaneitásnak, amit én hiányolok, lehet hiába meg indokolatlanul, nem hagy teret, időt, a korábbi koncertfíling alig sejlik föl, én elsősorban az utolsó 4 számnál tapasztaltam. Addig elsősorban színházi előadás – az ülőhelyet váltóknak! Más műfaj? Vagy műfaji hibrid? Egy következő lépcsőfok a(z ön)szórakoztatásban?

Jó-e vagy kevésbé, nem tudom, nekem mindenesetre fárasztó és kevés újdonságélménnyel kecsegtető volt, hiába tökéletes a maga módján, nekem túl művi (értsd: fölfeslő textúrájú) még mindig, mert egy kicsit megpróbál mégis koncertnek tűnni – ez a kettősség (fantomfájdalom), meg az én hozzáadott koncepcióm nem teszi lehetővé a maradéktalan élvezetet, amit a tisztázatlan hangzás sem támogatott meg.

Szóval lemezen bármikor, ahogy eddig is, sokszor, koncerten/teátrumban kevésbé fogunk találkozni mi, ketten, a Maiden meg én…

MAIDEN ENGLAND 2014 TOUR
Iron Maiden (GB), Anthrax (US)
Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. június 3.
Belépőjegy ára: 14.900 Ft

Sokszor és sokaknak panaszkodtam már arról, hogy Párizzsal ellentétben Brüsszelben halott a metálélet: míg a franciáknál majdnem minden alkalmi látogatásra jutott egy nívós összeállítás, a belgáknál évekig egy nyamvadt koncertet nem sikerült elcsípnem. Szerencsére az utóbbi évben a helyzet pozitív irányba változott, majdnem az összes fontos turné eléri a belga fővárost, sok olyan is, ami Budapestre már nem jut el (pl. MGLA/Svartidaudi).

Ez volt a helyzet a Mayhem 30. jubileumi turnéjával is, ami előtt azért erősen vacilláltam a részvételen. Többször láttam már őket, de a 2012-es Yuk-beli koncerten tapasztalt audiovizuális tényezők (szörnyű hangzás, alacsony színpad miatt nulla láthatóság) miatt nem voltam benne biztos, hogy szükségem van még egy találkozásra a legendás zenekarral. Utóbb persze győzött a kíváncsiság, főleg hogy a helyszín a patinás Ancienne Belgique volt Brüsszel főutcáján, egy hatalmas komplexum több teremmel és komoly technikai felkészültséggel. A jegyár igen baráti volt, ráadásul a turné állandó előzenekara, a francia Merrimack mellé a belga Saille is csatlakozott erre az állomásra.

A koncert előtt zártkörű vetítésen (ingyenes regisztráció mellett) huszadmagammal megnézhettük a norvég black metal hullám kezdetéről szóló Until the light saves us (vö. Burzum – Hvis lyset tar oss) dokumentumfilmet. A film két amerikai rendező, Aaron Aites és Audrey Ewell alkotása, akik komolyan vették a feladatukat, hiszen a kétéves forgatásra átköltöztek Norvégiába. A film, korrektül áttekintve a ’90-es évek első felének eseményeit, főleg Fenriz- (Darkthrone) és Vikernes- (Burzum) -interjúkra épül, de feltűnik benne az Immortal, Frost (Satyricon) és Garm (Ulver) is. Tökéletes felvezetés volt a koncerthez.

Olyannyira tökéletes, hogy a korabeli norvég alapművek megidézése után nagyon szembetűnő volt a SAILLE konformizmusa. Az egyébként nem is rossz zenét játszó kétlemezes belga banda leginkább egy kiherélt Emperorra emlékeztetett, mindenesetre teljesen hiányzott belőlük a stílus korai időszakára jellemző vérszomj és hevesség. A zene amúgy korrekt szimfonikus black metal volt, felváltva a két lemezükről (Irreversible Decay és Ritu), kristálytiszta hangzással és változatos dalokkal. Az új lemez szövegei nagyrészt a Cthulhu-mítosszal foglalkoznak, hangulatuk azonban nem olyan magával ragadó, mint pl. a Sulphur Aeonnál.

A francia MERRIMACK jóval régebbi szereplője a színtérnek, emlékeim szerint a korai lemezeik meglehetősen népszerűek voltak az undergroundban, a Hell Militiaval és a Glorior Bellivel egyetemben. Azóta azonban a gitáros Perversifier körül teljesen lecserélődött a tagság, és a zenekar renoméja is erősen megkopott, köszönhetően a legutóbbi unalmas és szürke lemezeknek. Az első számoknál ijesztően tompa és gitárszegény hangzáson később sikerült javítani, de az itt már tempósabb, Mardukra emlékeztető zene még a Saille-nál is kevesebb emlékezetesebb pillanatot tartalmazott. A kettes Of Entropy and Life Denial lemez megidézése azért mindenképp jót tett a koncertnek.

Underground körökben talán a legjobban várt idei lemez a MAYHEM új albuma, ennek hatására a főzenekar kezdésére kellemesen megtelt az elvileg 800 fő befogadására képes koncertterem. Szokás szerint a Silvester Anfang hangjaira vonult be a zenekar, Hellhammer egy kisebb hegynyi méretű dobcájg mögé mászott be. Nagy külsőségek nem voltak, Csihar Attila fekete kámzsában és kifestve jelent meg, színpadi kellékei pedig kimerültek egy koponyában, és egy csontokból(?) összetákolt fordított keresztben. Jubileumi turné lévén sejtettem, hogy sok új szám nem fog elhangozni, arra azért nem gondoltam, hogy az újabb (De Mysteriis utáni) lemezekről csak 1-2 számot fognak játszani. A még kiadás előtt álló Esoteric Warfare albumról a 2012-es budapesti koncerthez hasonlóan csak a Psywar fért bele a programba. A fő hangsúly a Deathcrush demón és az első nagylemezen volt, ezt láthatóan senki nem kifogásolta.

A fények és a hangzás teljesen rendben voltak, az Illuminate Eliminate pl. sokkal jobban szólt, mint lemezen (bár aki ismeri az Ordo ad Chaót, az tudja, hogy ez nem nagy kunszt). A zenekar nagyon jó passzban volt, a leghumorosabb momentum az volt, mikor Necrobutcher „Support your girlfriend” felkiáltással konferálta be a Chimera album nyitószámát (Whore). Az általában halvérű belga közönség meglepően jól vette a lapot, már a második számnál (Deathcrush) hatalmas pogó alakult ki az első sorokban, a koncert végi ráadásblokkban pedig már folyamatosan ment a közönségszörfölés. Ha meglepetésekben nem is volt gazdag, összességében ez volt a legjobb Mayhem-koncert, amit eddig láttam. Külön öröm volt találkozni a merchpult túlsó oldalán a tesstimonys Tóth Balázzsal, akinek nem kis megtiszteltetés lehetett részt venni ezen a turnén. Üröm az örömben, hogy ebből adódóan nem lesz ott a szombati Hell is Here fesztiválon (Vulture Industries, Dordeduh, Blutmond), ami a Yuk következő nagy dobása lesz.

Silencer

MAYHEM - 30TH ANNIVERSARY TOUR
Merrimack (F), Saille (B)
Brüsszel, Ancienne Belgique, 2014. május 20.
Belépőjegy ára: 17 euró

(A fotók a szerző felvételei)