Háromtucatnyian ácsorognak igen szellősen a színpad előtti téren, körülbelül ugyanennyien ücsörögnek székeken, padokon, állnak a pultok mellett még a szórakozóhely egész területén, beszélgetve, félszemmel-félfüllel figyelve csak a színpadon ügyködő bandára. Nem véletlen az érdektelenség, épp „13 egy tucat” zenekarral volt dolgunk, akik kaptak fél órát bemelegítőnek, sötétedésig ne csak a magnóból szóljon a zene a sör mellé… Az OUR YOUTH mjúzikja amolyan mama kedvence zene, se nem kemény, se nem érdekes, agresszívnak, kreatívnak főleg nem nevezhető, de keménykedő, ugyanakkor langypuhány, amire a középiskolában még föl lehet vágni a lányok előtt, bár már akkor is ciki. Egy kis dallam itt, egy kis zúzás ott, se eleje, se vége, mindenből csipetnyi, hogy épp trendi lett volna 5-6 éve, ártalmatlan poszt-grunge, poszt-emo; posztuljon innen!… Ha az MTV még ma is zenetévé lenne, pont kapnának benne klipidőt reggel 8 körül a rotációban, de még oda is uncsi lenne… A budapesti, igen fiatal ötösnek van egy tavalyi debüt EP-je West-Cappel címmel…
Valamikor az ősidőkben a 2000-es évek elején a Superbutt előtt lépett föl a Subscribe a Pécsi Ifjúsági Ház büféjének zsebkendőnyi színpadán, igen szellősen vagy huszan álldigáltunk ott. Talán még az első hanganyaguk sem jelent meg, vagy épp akkor, de akkor hallottuk őket először, bár már hírükről értesültünk. Nos, olyan jók voltak, annyira energikusak, hogy utánuk már meg sem vártuk a Superbuttot, elteltünk velük, fülünk már nem akart mást befogadni. Pedig igen előítéletesek voltunk erre a Korn–RATM-utánérzésű muzsikára (az utánérzés mián), de a lendületük lenyűgözött bennünket.
Most ősszel már 15 éves lesz a zenekar, de én csak most, az idei zseniális lemez hatására szántam el magam, hogy ismét koncerten hallgassam meg őket – bár interjúik, lemezkritikák olvasása által mindeddig is követtem őket, és tisztelegtem önálló, egyéni útjuk előtt, bele-belehallgattam anyagaikba, de közvetlen találkozásra korábban nem éreztem késztetést.
Szépszámú rajongó gyűlt össze a már besötétedett ég alatt, az orkesztrán, úgy ötszázan éltették igen aktívan a fél kilenckor deszkákra hágó hattagú SUBSCRIBE-ot. Volt is miért, nagyszerű zenét, energikus koncertet celebráltak. Ez persze nagyban köszönhető Csongor Bálint énekes-frontembernek, aki hozta a formáját. A zene kitűnő, bár nekem, aki nem hallgat napra nap ilyen stílust, ezért érzékenyebb erre a füle, még mindig nagyon kornos és RATM-os, habár a Subscribe erénye és nagy találmánya éppen ezen az alapokra építkező egyéb komponensek funkcióba állítása, a progresszívebb, más zenei világokból érkező elemek új kontextusba tömörítése. Na és a dallamos iker vokál. Ez minden bizonnyal nagy vonzereje a zenekarnak. A zenei rétegzettség, sokszínűség és -oldalúság, valamint a dallamos ének kettőzése lemezen nagyon jól működik, színpadon azonban van egy jelentős hátrány. Tilk Máté mintha a hattagú banda ötödik kereke lenne, egy a közönség közül a színpadra mászó akárki, aki bár a hangját itt is hallatja, de jelenléte inkább zavaró. Úgy tűnik nekem, 15 éve képtelen az örökmozgó, nagypofájú, echte frontember Bálint valódi társa lenni, úgy látványban, mint közönségmozgatásban. Bálint él a színpadon, beszél a srácokkal, fölmászik a hangfalra, bemegy közéjük, előadja a nótákat, bakugrál stb. Máté majdnem halott, akár Woody Allen Agyament Harryjében Robin Williams, áttetszővé, jelen nem lévővé válik, körvonalai ugyan vannak, de elmosódottak. Szerintem nem a komplementere kéne hogy legyen Bálintnak, hanem egyenrangú társa a frontemberkedés terén, ő az, aki mellett (máskülönben a többi hangszeres taggal egyetemben) elmész az utcán, szemben Csongor Bálinttal. Téblábol ott, nem tud mit kezdeni magával, kontrasztként, leginkább bénán hat. Állandóan fölmerült bennem a kérdés: nem lehetne, hogy az egyik gityós vokálozzon inkább, annyira Máté hangja sem egyéni, karakteres… Máskülönben, ha fölfejlődne, az jót tenne Bálintnak is, ha nem egyedül vinné a hátán a koncertet, még kreatívabbá tehetné – vagy életbe lépne a két dudás egy csárdában effektus?
Mindenesetre a hangok zuhatagából, élményszintű konstellációjukból ez mit sem vont le. Sorjáztak a jobbnál jobb Subscribe-dalok, úgy az új lemezről (This Moment Will Soon Be Gone), mind a régiekről, forrt a levegő elől. Egy srác társnőjét többször odahagyva futott be mellőlem egy-egy régi sláger fölkonferálásakor, hogy furakodva belevesse magát a tömeges táncikálásba. Egyik dalnál „körbe-körbe karikába” mozgásra biztatta Bálint a tömegeket, volt is majd’ hogy nem vonatozás… A magyar nyelvű songok is előkerültek.
Talán jobban fölépíthették volna a koncert zenei ívét, a közönség mozgatása ekként is érvényesülhetett volna, mert így volt egy pont, kb. az 50. perc tájékán, ahol már kicsit leült a buli, no, nem a dalok minősége miatt, hanem a töménységük okán. Korán telítődtek a népek befogadásilag. Ha már ennyi jó Subscribe-dal van, persze, nem könnyű ez.
Nem is hiszem, hogy sokan panaszkodtak volna…
Subscribe, Our Youth
Budapest, Barba Negra Track, 2014. augusztus 7.
Belépőjegy ára: 1000/1500 Ft
