A tegnapi szuperszonikus Turbo-fellépés feledtette velem az elmúlt időszak koncertügyi szopóágát. Hol hót unalmas és irritálóan béna előzenekari előadásokba futottam bele, ezért meg sem vártam a főbandát, amiért tulajdonképpen mentem, hol az eső mosta el számomra a régóta várt és vágyott koncertet. Mert ugyan hatalmas előny, hogy a SOIA majd’ „a kertem végébe” játszik, de nekem nem jelent élvezetet felhőszakadás közepette előadást nézi/hallani. S bár szerda délután is jött az áldás az égből, estére már csak a kellemessé hűlt levegő és a pocsolyák emlékeztettek a zivatarra. A tetőterasz pedig amúgy is részben zárt, de mindenképpen fedett helyszín!
A szerintem rendkívül rosszul nevet választó, máskülönben zseniális banda mára elérte, hogy ne a Judas Priest lemeze, vagy kínzó emlékű, nyolcvanas években ismertebb, lengyel heavy metal formáció jusson először eszembe nevük hallatán. (A csiga későbbi keletű…) Mindezt a zenéjükkel, pusztán négy év alatt. Pedig első lemezüket hallgatva még ódzkodtam, s a másodikat (Lost Measure) is sokáig kellett emésztenem, ugyanakkor az idei Pentagram rögtön tarolt, a szinte ugyanakkor megjelenő Korog Maybe Airlines albuma jelentett most nehezebb falatot – nem Tanka Balázs éneke miatt, hanem a Korog zenéjének újabb színeváltozása okán, de azóta megbarátkoztam azzal is. Visszatérve a Turbóra: nekem egyszerűen furcsa volt a psychedelikus-progresszív rock megjelenése a basszer Jero és a gitáros Vígh Dávid zenei előélete alapján. Akik miatt a figyelmem egyáltalán a banda felé fordult. Mert hiszen a funkos Rémember is maradandót alkotott, és hát a thrashes Barbed Wire is szép emlékezetű számomra. De ők is új fejezetet nyitottak, én is lapoztam…
A kép nem a koncerten készült
Bár Tanka Balázst láttam, hallottam már föllépni korábban egy beugrás erejéig a Dürer-kert nagyszínpadán a Red Fang előtt a Shapat Terrorral, a Turbót most néztem meg először. A hangzás a szokásos magas színvonalú volt – az est legfontosabb bejelentése pedig az volt, hogy Balázs nemsokára apuka lesz! Már csak ezért is ildomos neki mellőznie az amúgy sem menő, inkább ciki káromkodásokat a színpadon és máshol – fedte meg Jávor a dobok mögül némely konferálás után. De a koncerten jelenlévő gyerekek nevelődése szempontjából is kerülendő a mocskos beszéd, óvta a dobos a korábban vele fotózkodó, most a zenét hallgató kisfiút lelki épségét. Hiába, hogy rockkoncerten vagyunk, ahol az érzelemkinyilvánítás a dologhoz tartozik. Delov Jávor egyébként másban is hallatta a hangját: büszkén jelentette, hogy egy hamarosan induló dobos tehetségkutatón a zenekar Soul Sister című száma is a versenyprogram része lesz. Balázs erre úgy reagált: nagy érdeklődéssel várják az előadókat, hátha a negyedik lemezüknél szükségük lesz valakire Jávor helyett… A kabbalából(?) a föllépésein homlokpántot forszírozó Jero is megmutatta magát ennek kapcsán, elragadva a mikrofont artikulálatlan bömbölést hallatva előadta, máskülönben mennyire értelmesen nyilatkoznak meg a dobosok, ha szót kapnak.
Visszatérve a zenére, nekem hibátlan előadás volt, igaz, nem is hibakeresőbe mentem oda. A fazonilag is hard rockos csapat – egyszerre hetvenes évekbeli és egyszerre mai, hipszter – nagy beleéléssel, örömmel adja elő szerzeményeit. Főleg az új lemezről, de előkerült a legrégebbi számuk is, a „Van egy tervem”, I’ve a Plan című.
A kellemesen megtelt nézőtéren egyként ujjongott a közönség, láttam, sokan éneklik is a dalok szövegét. Balázs hangja is jó formában volt (nekem ezt a magas énekhangot volt a legnehezebb megszoknom, de annak idején ez volt Robert Plant esetében is, hiába, thrasherek üvöltésén szocializálódtam), szárnyalt; jól irányítottan, a kellő érzelmi töltéssel telítette a dalokat. A dalok pedig jól komponáltak, szépen építkeznek, ívük van, hipnotikus hatásúak, könnyen a hatalmukba kerítenek.
Ha ez volt a tervük, sikerrel jártak már most is.
Turbo
Budapest, A38 tetőterasz, 2014. augusztus 6.
Belépőjegy ára: 800 Ft