Fémkereső

Halálhörgés, siralom – végső agóniáját vívta a torokmetszett énekes, dögletes hangulatot árasztó zenei aláfestéssel. A PURULENT RITES koncertjének utolsó fél percére sikerült leóvakodnom a lépcsőn a Mikszáth Kálmán téri klub homályos terébe. Állítólag a záró hangok egy feldolgozásból származtak, de senki nem tudta megmondani, melyik zenekar dalát adták elő. Ez már a második alkalom volt, hogy lemaradtam a budapesti death metalosok produkciójáról. Lesz ez még így se!

(Gyorsan megvásároltam neverheardös Káger Balázstól, aki disztrójával települt ki, az új magyar death metalos fanzine, a Blast egy példányát. Várom már az e hónapban jelentkező Metal Catacombs 2. számát is…)

A zalaszentiváni FANATIC ATTACKra úgy emlékeztem, mint egy sajátosan magyar thrash kompániára, a 2012-es demójuk (Fight For A Lie) alapján. Ám részben rosszul emlékeztem, részben jócskán eltelt az idő, azóta már újabb EP-nek (Attack From The Past) hívott kiadvány, s idén egy nagylemez is kikerült a próbatermükből (Waiting To Rot), utóbbit a Metal ör Die gondozza. Eurothrasht nyomat a nagyon fiatal banda, aki célul tűzhette ki, hogy a 30 évvel korábbi Kreator zenei nyomába pontosan beleillessze a lábát. Sikerrel teszik mindezt, de a nyomvonalból egy pillanatra sem szállnának ki. Jó, ez nem igaz, a People of the Lie záró számnál előrefutottak egy kicsit az időben, ám maradtak Milléék hatáskörében. Megítélni nyilván ez alapján kell őket, s hát a nyers, primitív (klasszikus máskülönben) muzsikára biccentettem is, ha nem is oly lelkesen, mint az idoléra. Kicsit hosszúnak éreztem a programjukat, de lelkesek voltak, és ha már egyszer fölutaztak a fővárosba, meg akarták mutatni magukat jobban. Sikerrel. A mintegy 50(!) fős közösség még az inkább abbamaradt, semmint végetért számokat is megelégedett hümmögéssel vette.

Eric Forrest zenekarához, zenéjéhez ambivalens a viszonyom, ám ha erre jár, bevonz a koncertterembe. Nem vagyok rajongója a vele készített Voi Vod lemezeknek, az E-Force albumok sem pörögnek sűrűn nálam, s ha mégis, nem áhítattal hallgatom őket, ugyanakkor figyelemmel és nem rossz érzéssel. Ami mégis meg-megszólít általa, az az underground szemlélet, szellemiség, mely a zenében is megmutatkozik, a mainstreamtől való távolságtartásban akár. Ja, meg sznob is vagyok…

2005-ben járt nálunk először az E-FORCE, én 2011 januárjában a Tündérgyárban láttam először, ekkor játszottak Zalaegerszegen is, de még ugyanabban az esztendőben a júniusi MetalFesten is megfordultak. Most Budapesten kívül több magyar városba is (Szeged, Szombathely, Debrecen) ellátogatnak az új lemez, a The Curse (amit még nem hallottam) kelet-európai turnéján, aminek keretén belül fővárosunk klubja a második állomás volt.

A nyilatkozatokból, úgy tűnik, Eric fölfedezte a spanyolviaszkot, s a történelem fő bűnének a nemiséget, a nőket, jelesül a nemiszervüket tartja. Ezek szerint nem értesült még a zsidó-keresztény kultúrkör szent iratának – valami Biblia – állításairól, ami a bűnbeesésről szól, s adott tápot kétezer év arrogáns hímsovinizmusának… Amennyiben Eric nem tette ki az idézőjeleket, az árnyalt gondolkodást nem írhatjuk a javára, de lehetséges, egy szerelmi csalódás feldolgozásához keresi a narratívát. Mindegy, a CD – a harmadik a sorban – a koncerten már beszerezhető volt, maga Eric strázsált a kínálat mellett egy széken, ahonnan bármikor készségesen fölugrott, ha valaki fotózkodni szeretett volna vele, vagy csak pár szót váltani. Na, ez már igen!

Kisebb csúszással kezdtek 11 után pár perccel, miután maguk pakolták föl a cuccot a színpadra. Meglepetésemre kvartettként álltak ki, miközben én trióra számítottam. Mindenesetre a kétgitáros felállás nem volt haszontalan. Ericnek persze nulla hangja van, igazi antihang, aki csak rikácsolni és károgni képes, de a muzsikája sem barokkos progresszió. Nekem akkor csillan meg, amikor kitüremkedik a voivodi örökség zsenialitása. Jóllehet az E-Force a Voivod sötét oldalát valósítja meg, még a káoszthrash-korszak vonalán haladva, de már jóval letisztultabban. Sajátos felfogású thrash, jobb-rosszabb (értsd megjegyezhetőség) riffekkel, de hatásos előadásmóddal. Ez vitathatatlanul Eric javára írható, a sörök fogyasztása közben a közönségnek játszik, gesztikulál, grimaszol, meregeti a szemét, a konferáláskor pedig nagyon közvetlen.

Büszke lehet az új, az előzőt 6 év után követő lemezre, sok számot játszottak róla az 1 óra alatt. Éjfélkor letette a hangszerét, és mintha kissé számonkérte volna a közönség lanyhaságát (mondjuk inkább így: intenzívebb visszacsatolást kívánt). Meg is kapta, ezért aztán ismét a nyakába kanyarította a basszgitárt és nyomták még egy kicsit.

THE CURSE TOUR 2014
E-Force (CAN, F), Fanatic Attack (Purulent Rites)
Budapest, Trafik Klub, 2014. május 9.
Belépőjegy ára: 1500 Ft

Nagyszínpad a Sziget fesztiválon – állítom neutrálisan, tehát semmiféle rossz szándék nincs bennem, amikor az AUTOPILOT zenekar mintegy bő fél órás koncertje alapján véleményt formálok a produkció színvonaláról. Ezt a dallamos, slágeres, kereskedelmi rádiók rotációjába simán beleférő rockzenét olyan profin, elegánsan és magas minőségben adták elő a fiatal srácok, hogy kénytelen voltam revideálni magamban pár dolgot. Mert hiszen alapvetően nem kedvelem ezt a fajta muzsikát, inkább az antitézisét, azt is metálba foglalva. De ezek a fiatal zenészek tegnap este a tetőteraszon elővezetett lendületes előadásukban meggyőztek: építhetem le az előítéletemet. A külsőleg (mind frizura, mind alkat) és kiállásra engem az annihilatorös Dave Paddenre emlékeztető gitáros-énekes frontember Rátkai Márton abszolút intelligensen, közönségbarát módon vezette végig a programot, aminek elemei a zenekar EP-jéről sorjáztak. S amikor éppen fanyalogni kezdtem a softosság miatt, előkaptak egy Red Fang-számot! Na, itt persze rögtön igazolni láttam, hogy éppen a dög és a mocsok tűnt el a garage sludge-ból, de ha onnan nézem, hogy mennyire a saját képükre formálták… nos, akkor ez alapján is le a kalappal! A kvartett teljesen (nagy)színpadképes, tagjai magas fokon kezelik a hangszereiket, képtelenség ellenállni nekik – akár műfajilag/ízlésileg elkötelezett a hallgató, akár nem. Csak magával tol ki, ha nem kapcsolódik be ebbe a végülis szórakoztató hangélménybe.

Ömlengek róluk, túlkompenzálok, mert hiszen tegnap este önismereti tréning is zajlott bennem a Dunán…

Ráadásul mindez csak előjáték volt a csodához, a régóta várt eseményhez, a STRING THEORY fellépéséhez. Amiért elsősorban jöttem.

Itt azonban feltétlenül megemlékeznék arról a kezdeményezésről, melynek keretében ez a fellépés egyáltalán létrejött. Tavaly év elején három hazai zenekar részvételével létrejött egy közösségi ernyőszervezet, No Label Hungary néven. A Grabanc, a Tegnapután és String Theory tagjai a független és nívós hazai bandák közösségi erejére építve, egymás támogatását tűzték ki célul, s ennek érdekében a tavaly szeptemberi nagy sikerű közös föllépést ez a kétnapos fesztivál követte. (Ma Grabanc és a Tegnapután mutatja meg, mit tud.)

A Húrelmélet központi alakjának, Takács Jozzy gitárbűvölőnek a karrierjét már a paksi Behinia óta figyelemmel követem. Akkor még a Dream Theater vonzáskörzetébe tartozó muzsikát játszott, a progresszióra való igény később a Wendigóban is megmaradt, ám a Leander Rising előtt érthetetlenül állok… Valahogy azonban mindig másodgitáros szerepben láthattuk, hallhattuk, ami a képességei felől nézve minimum alábecslés. A STh viszont köré épül. A kinézetre a neurosisos Steve Von Till fiatalabb kiadásának tűnő Jozzy igencsak karakteres jelenség, amit a koncerten az arcra festett x és az arccsontokra mázolt harci dísz csak tovább hangsúlyozott. Számomra most derült ki, hogy kitűnő frontember, egy szinten pedig énekelni is képes – arról, hogy miként gitározik, csak ódákat tudnék zengeni, ha volnának rá szavaim.

Régen tapasztaltam ennyire magával ragadó koncertet, ami egyszerre volt a zene apoteózisa, mindeközben egy profin, intelligensen elővezetett produkció, mely szórakoztatni képes. És az a nagyfokú, de nem fitogtatott, természetesként kezelt tudás, mely lehetővé tette, hogy magasan a műfajok fölé emelkedve kanalizálja egybe a rockzene, vagy akár a fémzene, legizgalmasabb, leghatásosabb, érzékekre-érzelmekre ható momentumait!... Perfekt!

Mindehhez kiváló társakra lelt Jozzy, a héttagú zenekar egyként hozzájárult a tökéletes és esszenciális élményhez. Szuna Péter basszert, azt hiszem, nem kell bemutatni, univerzális zenész, aki szerényen brillíroz, az éppen szülinapját ünneplő Balogh Balázs főleg csövet fújt (didgeridoo), de ha kellett vokálozott is (meg talán dorombolt). Varjú Attila dobolt, Szebényi Dániel billentyűzött, gombokat csavargatott és nagyon jól vokálozott. A bemutatáskor szinte mindig kifelejtett Máté Péter a vizuális artért felelős vj; egy kivetítő vásznon egészítette ki, tette teljesebbé a csapat látványvilágát, adott pluszt az érzékeknek. És persze Mohai Marietta jelenléte is meghatározó, aki Gwen Stefani alkatával rendelkezve, csípőmozgásból is jelesre vizsgázott aznap este, nemcsak az éneklés terén emelte a szintet.

A zenéjükről elmondható, hogy komplex, nincsenek kötöttségek, úgy ritmikailag, mind műfajilag változatos, mindeközben autonóm. Erőltettem az agyam már koncert közben is, akár csak Jozzy gitárstílusán, kihez tudnám hasonlítani, de nem ment. Sajátos, csak rá jellemző.

Nemcsak a RATM Killing in the Name-je csillant meg az este a saját számok mellett, de az a ritka tapasztalat is emlékezetes marad, hogy a közönség nemhogy ritkulni kezdett, de száma egyenesen nőtt. A végére legalább 80-an éltettük a csapatot.

Ahogy ilyenkor (is) lenni szokott, a leírás csak karistolja a (víz)felszínt: két világszínvonalú, erőteljes és független produkciót hallhattunk/láthattunk testközelből.

THE PAINT KILLER FEST
String Theory, Autopilot
Budapest, A38 tetőterasz, 2014. május 8.
Belépőjegy ára: 600 Ft

Silencer tehet minderről. Előző nap hívta föl a figyelmemet a koncertre, ha már pszichedelikus doomot/rockot kedvelő is lennék, érdemes lenne fedélzetre lépnem a francia The Socks estjén. (Zárójelben jegyzem meg, hogy mostanában ért egy másik ajánlat is: ha már Red Fang-komáló vagyok, ismerem-e a magyar Uzipovot?, kérdezte Vihar kollégám. A nevükön kívül nem, de most már igen, s valóban a tavalyi Bazaltkockák c. lemezük meglepően redfangos! Zárójel bezár) Rögtön gyanakvó lettem, a „The” névelővel operáló zenekarok semmi jót nem ígérnek. Egyesek pedig például indie pop mocskot sejtettek a név mögött, s csodálkoztak, hogy egyáltalán fölmerült bennem az elígérkezés. Hála égnek, itt egy Led Zeppelin, Deep Purple, Black Sabbath szenthármasságon fölnőtt zenekarról van szó, akik zenéjükkel visszaálmodják magukat a ’70-es évekbe, s minket, a közönségüket is ebben az illúzióban ringatnak – elég belehallgatni a bandcamp-oldalukra feltöltött muzsikába. Szóval, irány a fedélzet!

Már az új, három oldalról üvegfallal határolt színpadon fogadott a bemelegítő csapat, a magyar THE(!) ADOLESCENS, éppen egy dobszólóval. (Nem, ez nem a punk alap csapat (Adolescent) a ’80-as évekből!) A kamaszok feltúrták nagyapáik lemezgyűjteményét és igényesen, mívesen adják vissza az elsősorban a ’60-as években újszerű, ősrock (Cream, később The Doors és társaik) muzsikát. Szólt dal a 2012-es kislemezükről, de a másfél hónapja megjelent Ten Minutes with The Adolescens című EP-jükről is. Chezan András énekes egy szál gitárral kiállva is adott elő nyers songokat, de a többiek is ügyesek voltak, bármelyik iskolai rendezvényen sikerrel szerepelnének, a rokonokkal, iskolatársakkal, barátokkal tarkított közönség most is örömmel vette produkciójukat.

Kilenc előtt pár perccel kezdte meg jóval fajsúlyosabb zenei programját a THE SOCKS kvartettje. Itt már a ’70-es évek lázadó szellemisége, a hippi korszak is éreztette hatását. A lyoni srácok nagy-nagy vehemenciával zúztak, lobogtatták hajaikat, miközben úgy porolták le a Zep–DP–BS-örökséget, hogy nem vált kínossá, hatásvadásszá, giccsessé a múltidézés, sőt! Debütlemezük bemutatását volt hivatva népszerűsíteni a turné, amelynek állomásaként nálunk is fölléptek, és az 50-80 fő között fluktuáló közönség, bár szellősen állt a tetőteraszon, a hideg szél ellenére is egyre forróbb hangulatba került – még mindig működnek ezek a riffek, dallamok. Szerintem tökéletes volt az 50 perces szett, és megérdemelt volt a plusz két ráadásnóta. Főleg akkor derült föl a képem, amikor a nyers rock és a pszichedelia mellett a BS típusú heavy doomos súlyok is előtérbe kerültek, meghatározták a dalokat. Mindegyik hangszeres nagyszerűen teljesített, kitüntetett szerepben viszont Nicolas Baud került, aki hol gitározott, hol billentyűzött, hol egyszerre(!) tette mindkettőt, s még vokálozott is. A hangzás és a hangulat is kiváló volt, az A38 tetőterasza tényleg a város egyik legjobb szabadtéri klubja, s amint beköszönt a nyári forróság, ez még inkább igaz lesz.

Remek élménnyel távoztam, s még a Red Dragon Cartel hajómélyi koncertjének hangjaiból is elcsíptem néhányat…

The Soks (F), The Adolescens
Budapest, A38 tetőterasz, 2014. május 5.
A belépés ingyenes, regisztrációhoz kötött

Mincecore-majális. Belga főfogás, magyar körítéssel, némi ukrán öntettel. Végre egy vállalható esemény május 1-jén. Feltéve persze, ha hallgatótársaim is tisztában vannak a Jan Frederickx által majd’ 30 éve (beleszámolva a Hellsawt is) vezetett zenei protest politikai-ideológiai irányultságával. No, persze, miért is ne. Ha más nem, gondolom, azért az állatok védelme lehet közös nevező!

Már a 21 órára meghirdetett pontos kezdésre iszonyú sokan gyűltünk össze. Végül a pontosság kárt szenvedett, ám húsz perc múltán egyszer csak a színpadon termett az első zenekar. Középiskolás korú srácok nagy vehemenciával, még a műfajban is jellegtelen megoldásokkal, gondterhelten fel-alá járkáló legénytoll pelyhezte orcájú frontlegénnyel, aki jobbára a színpad előtt ligetesedő közönség között érezte jól magát. Csörömpöltek. Eltelt 10 perc, egyszercsak fölpattant a színpadra két alak, egyik beült a dobok mögé, a másik helyet cserélt a basszerral, a gitáros is új hangszert akasztott a nyakába. Az eddigi dobos pedig megragadta a mikrofont. Kb. fél perc alatt lezajlott mindez, s már nyomták is. Effektezett ingerültségek, sikálásos-zúzdás dühkitörések – 8 percben. Majd dobos előre a mikrofonhoz, énekes basszusgitárra váltott, a korábbi formáció vokalistája pedig törökülésben egy hangdobozzal trükközött a hangzást dúsítandó. Mivel gitár és gitáros már nincs, a dobok mögé viszont, ha később jól azonosítottam, a Human Error ütőse érkezett. Ők is hasonló zajban utaztak. A 3(?) formáció programja összesen 40 percet vett igénybe mindenestül – dicséretes amúgy! Hogy melyik volt a CHAPPA’AI, melyik a KARAK? Nem mindegy? Azt a nyers primitív erőt, amely a grindcore különféle vegyületeiből szakad ki, náluk még csupán összevissza vagdalkozásnak éreztem.

Következett az ungvári SKRUTA triója, ahol a basszushangzást a gitár hangolásával oldották föl/meg. Egész kiváló műsort nyomtak, a frontember, bár a közönséget magára hagyta, jóval hitelesebb figurának látszott az előzőleg csintalankodóknál. A zenéjük persze nem a progresszivitás csúcsa, hamar egysíkúvá válik, de ez műfaji sajátosság (is). Szimpatikusak voltak, a közönség is érdeklődött.

Az igazi forrongás azonban a HUMAN ERROR hangversenyén zajlott. Őrületes zúzdát sikerült gerjeszteniük a nézőtéren, repkedtek a tornacsukák, fogak… Nekem annyira nem sajátom a crustcore-juk, de kisebb adagokban szívesen hallgatom, pl. 7”-es kivitelben.

Itt kell megjegyeznem azt a dicséretes disztribúciós lehetőséget, amivel éltek is a szervezők, és a hívek. A kazettáktól, a CD-n át a vinylekig, a fanzine-től a pólóig minden kapható volt. És igencsak mértékletes áron! Csak egy példa: az Agathocles nagylemezek 2000-ért, a kislemezek 1000-ért, a CD-k 1500 forintért voltak megvásárolhatók. De a hazai kínálat még ennek is aláígért: 500 Ft-ért lehetett számos 7”-es lemezhez hozzáférni stb. Az underground és a DIY-szemlélet, -szellemiség belengte a most is jól szóló barlangszerű helyszínt.

Szóval a Human Error jött, látott és győzött – igaz, a rastás frontembertől kevesebb trágárság is meggyőzött volna arról, mennyire menő ott fönn állni. (Privát élmény volt, hogy a Total Addiction fanzine-készítő Legény „Slayer” Zoltánt egy más szerepben, basszerként láthattam a színpadon.)

Akiket a belgákon kívül kifejezetten vártam, az a Vatai Levente vezette kiskunhalasi JACK – nem mellesleg Levente szervezte a bulit –, akiknek kiadványait otthon is megpörgetem, legutóbb az Éberkóma kislemezt. Zeneileg ők jóval közelebb állnak hozzám a többieknél, pl. még a metálzenében központibbnak tekintett riffszerűségek is élesebben föllelhetők náluk, de Levente hörgőhangja, tónusa is death metalosabb irányba tolja el nálam a grindcore/hardcore-t, ami így könnyebben befogadható számomra – hiába, a szocializáció… Nekik keményebben meg kellett küzdeniük a közönség figyelméért, a Human Error által hagyott színpad előtti űr folyamatosan gyarapodott a programjuk alatt, szóval a közönség vevő volt rájuk. Én különösen! De még nálam is jobban egy tag, aki a koncertjük végén fölment a deszkákra letolta a gatyáját, fenekét a dobosnak megmutatta, majd felénk a fütykösét rázta meg. Örült magának egy kicsit.

Fél egy előtt pár perccel kezdett az AGATHOCLES. Már tűkön ültem volna, ha nem a falnak dőlve várakozom az addigra igencsak nehezen belélegezhető levegőjű klubban. Már vagy fél órája tébláboltak a banda tagjai a színpadon, de mint a csigák, nagy nyugiban. Janról úgy tűnt, mintha nemcsak a kábelt és a torzítót kérte volna kölcsön, de a basszusgitárt is, mintha most ismerkednének össze… Végre elkezdték – amiért ott voltunk. Láthatóan, a fények vagy az említett levegőtlenség miatt, már az első számoknál levegőért kapkodtak, dőlt róluk a víz, az igencsak gyérült hajú Frederickx le is dobta a pólóját, s lámpafényre került: söröskorsókon kívül nemigen emelgethetett mást egész életében. Nem mondom, hogy kellett volna…

Na de a zene! Az hozta az elvártat. Kíméletlen acsarkodás, dühkitörés félpercekben. A dobos Nils, aki már 7 éve harcostárs a nagymúltú Agathoclesben a „cheers” és a „beers” intermezzókon kívül vokáljaival is segítette, tette teljesebbé Jan üvöltését, morgását, sikolyait, hörgését, közben taposta a lábdobot szorgalmasan. A punk gitáros Koen pedig sikálta a kvinteket, amúgy punk&rollosan. Egy csoda volt, hogy még mindig telt ház várta/nézte/hallgatta a belgákat. Másrészt pedig realitás, hiszen a megosztott kislemezek kiadása terén szinte verhetetlen csapat korábban már többször kooperált hazai formációkkal, ne feledjük a szépemlékezetű Din-Addicttal közös négyutas splitet 2001-ből, vagy a Jackkel és a szlovákiai Mizarral megjelentetett 2008-as anyagot! (A koncert előtt előhalásztam a !Toxik! underground death/grind/core fanzine 10., 2000. februári számát, ami címlapon hozta az Agathoclest, a lapban pedig egy egész kiváló interjú olvasható…)

Amúgy meg egyszerűen jók. Nekem úgy tűnt, mintha a Kampai!! album slágerei sorjáznának az éjben, aminek külön örültem. Helyenként mintha motörheades ízűek lennének ezek a tételek, na persze a napalmhalál hatásán túl! Az persze marha idegesítő számomra, hogy egy-egy jobb (értsd fülbemászóbb) számnál, mire épp beindul, már vége is. Olyan mintha állandóan arcba mosnának, orrodra koppintanának – persze épp ez (is) a lényege ezeknek az antidaloknak. Ugyanakkor az is szerencsésebb lenne, s ez igaz mindegyik formációra, ha az előadásukat nem szakaszolnák fölöslegesen a számcímek bemondásával, tökmindegyek, hanem dinamikusan tolnák legalább 2-4 szám erejéig a programot. Bár így, lehet, gyorsan a végére érnének! Mindenesetre jól szórakoztam a kései időpont ellenére is.

ARBEIT MACHT KRANK!
Agathocles (B), Jack, Human Error, Skruta (UA), Karak, Chappa’ai
Budapest, Showbarlang, 2014. május 1.
Belépőjegy ára: 1500 Ft

Vagy: Elodázott ejakuláció. Ez lehetne a címe annak a beszámolóféleségnek (mert ugyan miért és miről is számolnék be, pláne kinek?), ami következetesen végigvinné Molnár Kolos önmagukra, az est magyar bandájának, a Gore Throwernek a pozíciójára alkalmazott „felszopó zenekar” kifejezésből eredő metaforát. Ámde mivel nem vagyok jártas a pornófilmek és készítésük világában, bár a puncifényt(!) biztosító, külön erre a posztra alkalmazott „szakember”-ről már elámulva hallottam, erről a gangbang-írásműről most jól lemaradunk. De annyira ne is sajnáljuk, mert azt hiszem, szűknek és erőltetettnek bizonyulna a sok szexuális allúzió, amivel ezt a brutal death metal estet leírhatnám ekként. Marad tehát a szavak szokásos keresgélése a hang és a hangulat vissza-, át-, továbbadására, illetve újrateremtésére…

Rengetegen voltunk tegnap a Showbarlang nézőterén! A Terranis Prods., azaz Gábor Tamás által hazánkba szervezett esemény láthatóan sokakat bevonzott. A vonzalmat pedig nemcsak a zenekarkínálat, de az alacsonyan tartott jegyár és a belépéshez kapható ajándék CD (Terranis-kiadványok, én a Fagyhamut választottam, mert a többi már megvan) is növelte. Arról nem is beszélve, hogy végre színpadon láthattam a 3 amcsi és 1 izlandi brutal death metal banda előtt a két csudajó lemezt elkövető miskolci Neural Booster élén, majd a Korog Mumus című lemezén daloló MK Atorz, aka. Molnár Kolos új zenekarát, a 2012-ben alakult GORE THROWERt, ahol szintén élete társa, Visi Judit nyüvi a gitárt. A 20 órakor színpadon termő házaspárt a Megazetorból is ismerős Kliment tesók erősítik dobokon (Márton) és gitáron (László), a basszust pedig igencsak magas szinten kezeli az ex-Kill With Hate-es Tomika. Az egy kisebb erdélyi koncertkörútról frissen visszatérő, önmagát egy oxymoronnal, funeral grindként aposztrofáló kvintett számomra az est legérdekesebb zenei formációja volt: hogyan lehet a doomos és grindos (láncfűrészes gitárhangzású) műfaji komponensekből valami közöst és hatásost alkotni. Mindehhez az egy játék babába húzott mikrofonba dörmögő Kolos előadói tálentuma járult, aki a már idézett jelzővel illette előzenekari mivoltukat. Remek 35 percet élvezhettünk a társaságukban, s választhattunk, hogy Brujeria- vagy Bolt Thrower-feldolgozással kedveskedjenek-e nekünk, persze, aztán mindkettőt elnyomták nagy elánnal. Kár hogy hanganyagkiadványuk még nincs, ellenben nem kár, hogy dizájnos pólójuk már kapható volt.

Az izlandiaknak még friss, ropogós az új lemezük, The Barren Throne címmel most jött ki áprilisban. A BENEATH tagságának életkora alapján bizton állítható, ennek az underground hagyományokban gyökerező műfajnak gránitszilárdságúan biztosított a jövője. A fiatalok nem is kukoricáztak sokat, döngtek, döngettek. Az új albummal debütáló énekes Benedikt láthatóan a sportok szerelmese, de most a hangszálait kellett jelentősen megtornáztatnia, s tette ezt sikerrel. Közelíteni az általuk játszott zenéhez, összehasonlítás alapján, nem könnyű feladat. Borsó barátom szerint van benne minden, különben is, az est föllépői akként differenciálhatóak, hogy brutálok vagy még brutálabbak, netán brutálok a köbön. És tényleg.

Jöttek tehát a brutál a négyzetenesek. Ami az ABNORMALITYt kiemeli a tömegből az a mélynövésű Mallika Sundaramurthy énekesnő. Na meg az, ahogy kiáll a frontra, vagy éppen beugrik a színpad előtti zúzdába, s maga kezd lökdösődni. Nem is egyszer a koncert folyamán. És mindig újra följutott a deszkákra! Nem egy egyedi hörgőmorgó hang birtokosa, de amivel rendelkezik, az a meggyőzéshez pont elég. (Ahogy olvasom, a hölgy férjezett, s ki is lehetne más a boldog férj, mint egy másik death metal banda torka, Mitchell Fletcher a Soul Remnantsból.) Az Abnormality másik látványembere a különc, napszemüveget és konya bajszot viselő, valamint talán némi tudatmódosító szerekkel élő Ben Durgin gitáros, aki szemlátomást belső mozizott aznap este. Bár a dobosuk hihetetlen gyorsasággal összepakolta sámliját a programjuk végén, Mallika irányításával ráadást is játszottak a közönség követelésére – az est fellépői közül egyedüliként!

(Megjegyzem: a dobosok szenzációsak voltak mindegyik bandában, fejenként tutira leadtak pár köbliter vizet, és aratáskor cséphadaróként simán álláshoz jutnának…)

Őszintén szólva eleddigre elfáradtam, így a 11-kor kezdő MALIGNANCY produkciója némileg süket fülekre talált nálam, pedig a fellépők közül ők voltak tán a legprogresszívebb muzsika előadói, ők már a brutál ki tudja hanyadik hatványáról hányták szanaszét tört ritmusaikat. Miközben frissen igazolt basszerjük, Monty Mukerji hathúros basszusgitáron bűvészkedett nem kispályás módon. De a bandanát viselő, mindkét karját szénné tetováltató Ron Kachnicnak sem kellett a szomszédba mennie technikás futamokért. Danny Nelson énekes pedig született showman, vagy stand-up tehetség, nekem túlzóan is szétdumálta, elvicceskedte a koncertet, de lehet, hogy csak időt akart adni zenésztársainak a számok között, hogy kipihegjék magukat, miután kéz- és ujjtörő módon akrobatikáztak hangszerűk nyakán. Hiába, az egyre inkább oroszlánbarglangszagot árasztó klub levegőtlenségében nekem ez too much volt az éjszakában, valami egyszerűbbre, lényegretörőbb brutalitásra vágytam. Megkaptam!

Az éjfélkor kezdő DEHUMANIZER koncertjén elszabadult a pokol. A közönség már oly annyira felpörgött (a visszatartott ejakuláció, na!), hogy a hihetetlenül brutális zene hatására vad táncba kezdett, igyekezett mindenki kiadni magából a felgyülemlő feszültségeket. Ehhez kétségtelenül jó választás a New York-i kvartett, akik talán még mindig a 2012-es Controlled Elite című lemezük megjelenése „alkalmából” turnéznak Európa-szerte. Pfff, nem szívesen találkoznék egy sötét sikátorban a baltaarcú gitáros Rich Nagasawával, akinek viszont az est talán egyetlen gitárszólóját köszönhettük, amúgy meg az atom riffeket; nagyon szigorúan tudott nézni ez a „Mat és Pat (Kétbalkezesek)”-arcú húrnyűvő. A legöblösebb hangú vokalista viszont kétségtelenül Michael Centore volt az este folyamán. Háromnegyed órás brutalizálásuk végén nagy volt az elégedettség a résztvevők soraiban. Azt hiszem, mindenki kielégült! – Még az a párocska is, akik az autóm mellett parkoló sportkupéban kufircolt éppen…

LESS THAN HUMAN EUROPEAN TOUR 2014
Dehumanized (US), Malignancy (US), Abnormality (US), Beneath (IZL), Gore Thrower
Budapest, ShowBarlang, 2014. április. 25.
Belépőjegy ára: 2900 Ft

…bizony, Gergő itt a sztár! A Tóth Gergő a Blind Myselfből, aki fölléptével úgy magához és magával ragadta a show-t, hogy minden, ami előtte történt, elszállt, mint fing a szélben, igencsak meg kell erőltetnem a memóriám, hogy egyáltalán föl tudjam idézni. Ez a kopasz, kigyúrt, tetovált jóember fölugrott a színpadra és mivel aznap valószínűleg nem volt edzőteremben, elhatározta, az itt rendelkezésére álló tíz percben ledob két kilót, legalábbis kiizzadja magából. Ennek érdekében aztán a Pantera New Leveljét és a Kabdebó Tamás angolította József Attila-verset, a Nagyon fájt (világosítson föl valaki, hogy miért nem magyarul nyomják, prozódiai okokkal ne jöjjön!...) úgy adta elő, hogy közben leugrált három kilométert a színpadon, bemozdítva az addig mű-élvező közönséget, rádöbbentve őket arra, hogy ez egy koncert, minimum rock-, de inkább metál-, s itt valódi élvezetek is átélhetők, ha hagyjuk őket érvényesülni. Szóval a megtestesült FRONTEMBER tombolt a színpadon, aki még a vokalista Pacziga Linda elé (vagy ki tudja, talán a csizmájára) is csulázott egyet mellékesen… (Szombaton muszáj lesz betérni az Underground Heroes fesztiválra a Dürer-kertbe, megnézni a Blindot…!)

Az őt a színpadon követő Csongor Bálintnak már könnyű dolga volt, bár soványsága ellenére ő is jelentős karizmával rendelkezik, így a RATM „nyugati tócsá”-jával és a WAP lemezen szereplő Waltzcal a már kenyérre kenhető, ujjongó, mintegy 200 fős hallgatóságot tovább heccelte. A hálás köz pedig ekként fölpaprikázódva jólesően hallgatta aztán a záró 1+1 dalt, amivel Lukács Peta és – szerintem – alkalmi zenekara (Geröly Matyi – dob, Varga Gergő – gitár, Horváth „Sexy” Gábor – bass) elbúcsúzott a kb. kétórás War & Peace lemezbemutató koncertjén 11 óra előtt pár perccel.

Maci fotói 

Pedig igazán nem könnyítette meg fölkonferálásával Gergő dolgát Peta, a legnagyobb jóindulattal sem a szavak emberének nevezhető aznap esti főszereplő jelzett izgalmában sikeresen szétdumálta a koncert amúgy lehetőségként fönnálló dinamikáját és az őt követők számára köztudott kommentárokkal traktálta közönségét úgy a következő szám születésének körülményeiről, mind a föllépő vendégekkel való kapcsolatáról. Önmagában ez nem lett volna baj, hiszen az ő estéje lett légyen/volna ez alkalom – mérföldkő a karrierjében, ahogy fogalmazott –, ha mindez ötletesen-humorosan kerül elő, nem össze-összeakadó nyelvvel. Arra viszont nehéz magyarázatot lelni, miért degradálta Gergő vokalizálását a nem-éneklés szintjére, s óvta előre túlzóan vendégeit a következő fémzenei vihartól – ha másért nem, talán mivel idősb hozzátartozók kapaszkodtak az első sorban a színpad előtt fölállított kordonba. Ugyanakkor jól látható volt, hogy maga Peta is akkor érzi magát elemében, ha valaki átveszi tőle a főszerepet, ekkor ő is jobban kinyílik a színpadon; egyszerűen nem szólista alkat, miközben a kisujjában van a gitározás csínja-bínja, a tehetsége nyomán megszólaltatott gitár és a dalok újra és újra földre hullt áll keresgélését vonják magukkal.

Vitán felüli számomra, hogy a WAP lemez a tavalyi év legjobbja, úgy cuzámen, mind a 13 szám szuper, kiváló az egész album. A koncerten persze inkább az előadásmód érdekelt, főleg hogy a lemezen szereplő zenészek – a dobos Borlain kívül – mind színpadra hághattak a Gödör Klubban. (Megjegyzem, most voltam itt először, és mivel jövő héten bezár, utoljára is. Mindenesetre kiváló helyszíne volt ennek a bemutatónak.)

Pacziga Linda nemcsak szerző-, de élettársa is Petának, ő állt ki először a színpadra a Because of You-val felvezetve az estet. S még jónéhányszor csatlakozott, de minden erénye mellett nála pont azt az ösztönös élettelítettséget hiányolom az előadói repertoárjából, amivel Gergő és Csongor oly nyilvánvalóan rendelkezik. Linda tudja, „mit kell csinálni a színpadon”, ennek akar/tud megfelelni mozdulataiban, jelenlétével, nem pedig maga alakítja (ki) a történéseket. Alkati kérdés ez, ahogy Petánál is megmutatkozik ez a szerénységben (ambícióhiányban?). Hangilag azonban teljesen rendben találtatott.

Nagy János billentyűssel europeanmantráztak egy sort (némi K. L. B. Trió beütéssel), majd a Slow Downt is előorgonálták nagy átéléssel. (A februári EM-koncertre, amit ugyanitt tartottak, sajna, nem tudtam eljönni.) Völgyesi Gabi, a Unique énekesnőjével készült dal az egyik legjobb a sok legjobb közül, most egy rockosított diszkós Unique-tétel került vele terítékre, mielőtt előadták a Melletted című lemezzáró számot. Gabi kellemes jelenség, de láthatóan „beugrott” a vendégszereplésre. Ahogy vékony, de okés volt – szerintem – a munkaadónak tett tisztelet okán színpadra hívott Bikini-frontemberek, Németh Alajos és D. Nagy Lajos jelenléte is. Velük Peta kedvenc és szerinte alulértékelt Bikini-dalát adták elő, az Őrzöm a lángot lemezről a Szabadíts meg címűt. Linda itt is vokálozott, D. Nagyon meg mintha ijedt döbbenet lett volna úrrá, ahogy megdörrent mögötte/körötte a cucc

Nagyon jól sikerült, dalban és dallamban (valamint zúzásban) gazdag este volt, rockisták, metálisták, jazzisták és progresszívisták, fúzionisták, minden, gitárhúrnyővőket extázisban hallgatók mennyországa. Külön őzikés nyomda jár az amúgy nem óriás belső tér és színpad kimélyítéséért, kitágításáért, amit egy háttérvászonra vetített tükröző, élőfelvételes trükkel oldottak meg és föl. Így látványilag is kaptunk egy kis pluszt.

LUKÁCS PETA WAR & PEACE CÍMŰ ALBUMÁNAK ÉLŐ LEMEZBEMUTATÓ KONCERTJE
Budapest, Gödör Klub, 2014. április 24.
Belépőjegy ára: 1600/2000 Ft

Mottó:

Az én látószögemből
az ember
az én külső burkom

amelytől
megszabadulok
az illemhelyen

Csaknem szóról szóra
ezt mondja egyébként
a vizelet is
(E. Fried: A szar emberképe)

Dehogynem!

Vécésnénik és műtősfiúk mellékhelyiségben fogant szerelemgyermekei vécékefével és duguláselhárító pumpát lóbálva pogóztak, színpadmásztak, miközben vécépapír-szerpentinek hasították a nézőtér feletti léget… Okkal tartottam attól, hogy az est főbandája, ez a cseh szkratofil társaság nem szarral fog gurigázni, azaz éppen hogy azzal, így némileg távolságtartóan helyezkedtem el a Showbarlang hűvös falai között. (Nehogy úgy járjak, mint nyáron az Exhumed koncertjén, amikor majd’ lefostam a bokámat ijedelmemben, amikor a hátam mögül előrerohant egy őrült, stílfűrésszel hadonászva…)

Az bizonyos, hogy telt házat vonzott a fingmesterek és hazai föllépőtársaik produkciója, ezen el is ámultam, nem tudtam, hogy a Gutalax (két „t”-vel hashajtó van forgalomban e néven, de az múlt idő – világosított föl Borsó barátom) ilyen népszerű nálunk, vagy ennyire nagy a rokonsága a Paediatrician és a Vile Disgust tagságának. De, gondolom, már jócskán kiéhezett volt erre a porno-kaki-pisi-véreshányás-grindra a mélyen tisztelt, régen fordította erre az ülepét/orcáját e műfajban utazó, minőségi társulat.

De kezdjük az elején: ahogy halkan beleléptünk… beléptünk a régi vágóhíd mellékhelyiségébe, -épületébe, rögtön gazdag zeneitermék-kínálat fogadott, így rögtön keblemre is ölelhettem a még december 31-én kiadott, legújabb Paediatrician-albumot, a Surgical Excoriationt, ami azóta beszerezhetetlen volt, s amit az írás jelenjében épp hallgatok. Persze kellett egy kis „shit fun” is, így szuvenírnek a csehek tavalyi split 7”-e is becsusszant a tatyómba, borítóján egy humánokat ürítő szarkupac. Na jó, de ha az egyetlen nagylemezük címe is Shit Beast, attól mit is várhatunk?!

A tervek szerint egy másik cseh társaság is csatlakozott volna a hepajhoz, majd mikor az Ingrowing kikerült a képből, a lengyel Porky Vagina keltett hangulatot, ám végül ők sem utaztak el idáig. Ha jól okoskodtam, számoltam, az így föllépő három zenekar összes dalának időtartama nem haladhatja meg a bő órát – igazán intenzív (osztály) hangulatra számíthattunk.

Huszonöt perces programjával a VILE DISGUST – akiknek ezeddig egyetlen kiadványát a 2009-es Submissive Teen Slutsot odafele kedvfokozóként hallgattam a kocsiban (mert megérdemlem, mert jókedvre derít mindig) – „lakodalmas goregrind”-jával igen csak fölkorbácsolta a kedélyeket, miközben a színpad előtt föltűntek a védőruhába csomagolt, pumpával, kefével felszerelkezett rajongók. A VD a disznóröfögős, malacvisítós ágát műveli a poéngrindnak, szemben a Gutalax békaszekciójával, akik a kvak-kvak nagyon gyors ismételgetésével produkálják a vokális artisztikumot. „Ez egy új szám” – na, ettől hullok én az alázattól térdre és a nézőtér porába, amikor Borsó barátom több évtizednyi türelmes és kitartó grindhallgatás eredményeképpen különbséget tesz az őrlemények között. S valóban, így legyen ötösöm a lottón, a skacok beharangozták az új, készülő, hamarosan megjelenő lemezt! Vidám nótázással, sertéspörcszagával terhelt légtérben folyt a szifilislevest is megéneklő zenekari est. Nekem széles mosoly ragadt az arcomra – nem más!

Aztán jöttek a GYERMEKGYÓGYÁSZOK! Föltűnően megfogyatkozva. „Több basszust” – szólt be egy ízes hang a közönségből, de nemcsak a hangzásra utalva. Varjú Dávid basszernak ugyanis csak hűlt helye volt aznap este, küldték is neki szívbéli cimborái az Akasztás című dalt, hogy „lássa maga előtt a fényes jövőt” (Lédeczi Zsolt énekes). Zsoltnak sem volt könnyű dolga, skizó mivoltát két mikrofon felváltott használatával volt hivatott prezentálni, egyikbe kurrogott, a másikba üvöltött, de az egyik kidőlt hamarosan vagy a hasadt énjének egyike-másika távozott? De ettől a program nem szenvedett csorbát, még egy feldolgozás is belefért (hogy az a Mortician vagy a Rompeprop volt az első albumról, zaj fedte előlem). Mivel „meglincselnék őket, ha nem játszanák”, adta meg magát Zsolt – „amúgy is”, csatlakozott be valaki lentről –, nem maradt más hátra, mint eljátszani az Üsd a kurvát, baszd a hullát! című opuszt, aminek címe híven követi a dal szövegét, s népszerűségéhez valószínűleg a cím és dalszöveg könnyű megjegyezhetősége is hozzájárul.

A rektális izgalomra vágyók igazán megkapták, amiért ma idejöttek – nem mellesleg jó sokan voltak, voltunk, telt ház, a Dürer-kert kistermének is becsületére vált volna! A csehek performansza kacagtató volt: védőruhákba, gázálarcba, vécéülőkével, nagyítós szemüvegbe álltak színpadra, hogy bélsármjukat (© Télapó Akciócsoport) szanaszét szórják boldogsághormon-termelés céljából. A GUTALAXnak sem volt ki aznap mind az öt kereke, a basszer itt is távollétével tüntetett – vagy éppen szorulása volt? –, a másodgitáros vette kézbe hangszerét, de az összképen, -hangzaton ez mit sem változtatott, tömény kakafónia fröccsent az arcunkba – Maty a közel s távoli mocsarak összes varangyát odavonzó brekegése-kvartyogása közepette. Olyan letörölhetetlen slágercunamit kaptunk akár a Robocock vagy a Lord of the Brown Rings dalokat említve, hogy ténylegesen polkázni támadt sokaknak kedve az umca-umca alapképletű darára. Megjegyzem: ha karaoke bárban hallgatjuk e szerzeményeket, ősapjukként az S. O. D. afféle kukacként csavarodik ki a katyvaszkupacból, értve itt és lefedve (az ülőkét) a színpadi előadást is. Tényleg örömünnep volt ez: kakaeufória, anális fixáció apoteózisa. Egy diadalittas szkarabuesz fesztivál a  Nagy Fekadémon tiszteletére (l. Dogma).

NOCTURNAL DIARRHEA!
Gutalax (Cz), Paediatrician, Vile Disgust
Budapest, ShowBarlang, 2014. április 9.
Belépőjegy ára: 1500 Ft

Most vagy soha. Mivel utoljára 1997 szeptemberében, az E-Klubban a Tiamat előtt fellépő The Gathering koncertjén láttam Anneke frontlánykodását személyesen, azt gondoltam, itt az idő újra a színpad elől megfigyelni az azóta nagyon sikeres szólókarriert építő holland énekesnőt. Hiába a számos fellépése azóta is itthon, mind a zenekarral, mind később szólóban (vagy Danny Cavanagh-val, a Pain of Salvationnel), csupán a lemezeit hallgattam odahaza, előadásaira elmenni nem szántam rá magam – az albumok viszont tetszettek, inkább őt követtem, nem a Rutten tesók bandáját, bár a The West Pole lemezük bejött. Külön öröm volt, hogy egy világhálós sorsoláson a belépőjegyet is elnyertem az eseményre, s erről még a koncert kezdete előtt pár órával értesítettek is!

Húsz órakor ANNA MURPHY lépett színpadra tekerőlantjával és zenekara gitárosával, majd később fölszivárogtak a többiek is. A svájci Eluveitie vokalistája tavaly megjelent első szólóalbumának első turnéján vesz rész Anneke koncertjének előfellépőjeként. Igazán jó hangja van, de a dalai nyári melegben is hidegen hagynának, nem az én világom, ugyanakkor nagyon korrekt háromnegyed órát épített föl belőlük, a szép számmal a színpad elé tömörülő közönség meg is hálálta. Műfaji palettája színes, ahogy a hangja is széles skálán mozog, mindenféle stílust elővezetett a gót poptól a kelta folkig, legvégül a musicales ívek kerültek elő. Becsülöm, hogy kizárólag saját dalokból állította össze a repertoárját, de mégis hiányzott az a bizonyos kapaszkodó, egy ismert sláger képében, amivel igazán ujja köré csavarhatta volna a közönséget, beírta volna magát az emlékezetbe (hja, így megy ez!). Ezen kívül, minthogy a zenészei (és a nagyban használt effektek) háttérbe húzódtak, hogy helyet hagyjanak a szólistának, ezt ki kellett volna használnia, töltenie. Erre még képtelen Murphy kisasszony, a dívaságtól, a tekintetvonzó előadótól még nagyon távol van, szinte zavarban van a saját koncertjén, amikor nem énekel. Mert azt már, tagadhatatlan, nagyon tud. Szerintem a turnén Anneke közelségében sokat fog tanulni az előadói attitűdökkel kapcsolatban. Gondolom, ezért is van ott. Szimpatikus volt, de semmi egetverő, otthon soha nem tenném föl a lemezét.

Negyed tízkor besétált a NŐ. A vörös ciklon, egy szál gitárral, és nagy-nagy vidámsággal. Mondanom sem kell, hatalmas ovációtól övezve. Virult a feje, nemcsak a hajszínétől. Ez a hölgy csupa mosoly, jókedv, báj és kellem – és ezt ki is tudja sugározni, amit aztán hatványozottan kap vissza a közönségtől, és ez egy ördögi kör, egyre duzzad a derű, és nem pukkad ki, mint a kisgömböc. ANNEKE VAN GIERSBERGEN kiállt, köszöntötte az egybegyűlt saccra 250-es, igen lelkes tábort, akár egy stand-upos viccelődött egész este, és hiba nélkül hozta gyönyörű hangján a legjobb dalait.

Az első, akusztikus blokkban önmagát kísérte, majd segítségül behívta zenekarának billentyűsét, előadva a Mandylion egyik hatalmas slágerét, a Leavest, újragondolva, briliáns énekléssel! Pazar volt, ahogy az est folyamán előadott többi dal is, legyen az The Gathering-, Agua de Annique- vagy AvG-sláger az utóbbi, Drive című lemezről. (Végül persze a Strange Machines zárta a föllépést, nem véletlenül!)

Én azt sem bántam volna, ha az egész koncert akusztikus mederben folyik tovább, de fél óra múlva besorjáztak a zenésztársak, köztük a dobos férj, Rob Snjiders is, aki nekem a zseniális Kongból ismerős, másoknak pedig a Celestial Seasonból, és igazi kemény rockkoncert kerekedett. Sajnos összesen kb. 70 perc volt az egész, s ebbe a visszatapsolt Anneke ismételten önállóan, gitárkísérettel előadott dalocskája is beleszámított. Ejnye, talán mindig ilyen rövid a program vagy csak nálunk?! Nem mintha hiányérzetem lett volna! De igen! Ugyanis elhallgattam volna még órákig…

Na persze, ebben nagy szerepet kapott a mi Ónodi Eszterünkre hajazó külső is. Nem tudom, Eszter tud-e ilyen jól énekelni, Anneke mindenesetre kiváló színészi-előadó képességekkel bír. Folyamatosan tréfálkozott a közönséggel, az akusztikus-balladisztikus Circles alatt is headbangelő sráccal, a maciját mutogató rajongóval, a „ti vagytok a legfantasztikusabb közönség, de ezt más országokban ne terjesszétek” poénokkal stb. Kecs, báj, mindez egy anyától, egy érett, dögös, bőrnaciban feszítő nőtől, akinek minden (tánc)mozdulatában ott az elmúlt 20 év színpadi tapasztalata, a rutin, amivel spannolja a rajongói hadat, aki tkp. a tenyeréből eszik. Teszi ezt kedves szeleburdisággal, még én is előítéletesen azt gondoltam, lévén holland, hogy szippantott valamit, mielőtt a függönyök mögül előbújt. Ami nem kizárt, de kétlem. Anneke, lehet, önmagától ilyen, jól érzi magát, s ettől mi is. Ahogy a dalai is, melyek korrekt popszámok, azt sugallják, előadójuk kiteljesedései, bennük, előadásukban találta meg önmagát.

Nagyon kellemes, művészileg is zamatos, szórakoztató, zeneileg top koncert volt. A múltkori Amorphis után már a második ebben az éveben. Sajnálom, hogy a hazai közönség a metálközegből jön kizárólag AvG-koncertre, mert ő akár Aréna-kompatibilis is lehetne. Ugyanakkor pedig örülök, hogy nem ott lép föl, hanem egy klubban, ahol szinte egy nagy családi összejövetel rokonságaként kezeli előadásának méltatóit.

Tuti, hogy nem várok újabb 17 évet, hogy megint része legyek ennek a közösségi élménynek, egyedi érzésnek!

DRIVE TOUR 2014
Anneke van Giersbergen (NL), Anna Murphy (CH)
Budapest, Club 202, 2014. április 4.
Belépőjegy ára: 4500 Ft

Húh, ez volt ám csak a koncert!...

Diadalmenet mindenféle szempontból. S ezen a gyászszertartást celebráló Feröer-szigeteki HAMFERD sem változtatott. Inkább teltebbé tette az estét fölvezetésével. Már ha valakinek kellemes időtöltést jelent a némi folkos elemmel bővített funeral doom. Mintha negyven percig eresztették volna le a koporsót egy temetésen. Az ember már belülről kaparja a faládát, csak érjünk le végre, kopogjanak azok a hantok a fedélen! Másrészt nagyon jól teljesített a temetkezési vállalkozónak vagy templomi férfikórusnak öltözött fiatalokból álló, hattagú banda, hozták a műfaj megannyi kellékét, harangokként zúgtak a gitárok, az ember önkéntelenül az elmúlásra gondol; nem egy csajozos muzsika. A műfaj határait nem feszegető zenekar kulcs- és hangembere az igen képzett torokkal bíró Jón Aldará, aki hangilag a három tenort is megszemélyesítette a hörgés és a tiszta énekelés közti átmenetek révén. Előadásmódja visszafogott volt, de a hangja kifejezően szárnyalt. Meggyőző volt a produkció, ideillő, de nem hinném máskülönben, hogy otthon föltenném a tavaly megjelent debütalbumukat.

Kilenckor a kör megnyílt: fölhangzottak a Circle album nyitó hangjai, jött a Shades of Gray… Tavalyi, egyik legkedvesebb lemezem kapcsán már áradoztam, mennyire szintetizálja az előző tíz minden erényét, ha történetileg elvakult lenne a tudat, ez lenne az AMORPHIS definitív lemeze! Színpadon termett a hat zenész, de a szemek persze Tomira szegeződtek, s ez így is maradt az egész föllépés alatt. Nagyon jól járt a banda ezzel a karizmatikus, mégsem visszatetszően túlfűtött énekes-frontemberrel. Olyan tűzet hozott a zenekarba, mely mellett a többi tag is melegedhet, sütkérezhet, anélkül, hogy vesztene pozíciójának értékéből. Mert bizony Tomi térdhajlatot verdeső raszta hajkígyói, különleges, hárommarkolatú mikrofonja, nyomásmérőórát magába foglaló mikrofonállványa, színpadi ténykedése vonzza a közönség szemét, míg megerőltetés nélkül hozza a mélyeket-magasakat, hörgést-melódiát.

Az Amorphis zenéjére akkor is beállok a közönség soraiba, ha éppen tudatlanul, ismeretlenül csak az esti sörözésre jöttem le a klubba. Már a felcsendülő első hangok olyan erőteljes vonzással bírnak, nem lehet nem odafigyelni rá. Hasonlóképp azt a vehemenciát is díjazni kell, ahogy Tomi előadja őket, köztük pedig veszettül pörgeti hajcsápjait!

Hiába Circle-turné, azért ez csak egy best of program volt. Amibe még cezúrával is jelezték negyven perc után a váltást: bár én ennyire nem tapasztaltam éles eltérést a Tousand Lakes-bejátszás után, hiszen az első szettben is ott volt a Sampo, a My Kantele. Viszont érezhetően némi tanácstalanság telepedett a közönség jó részére, amikor a The Karelian Isthmus egyik old school death metal tételét konferálta föl Tomi – no, én itt lágyultam el teljesen, míg a nyakcsigolyáimat a szám előadása alatt erőteljes koptattam. De a komplett műsor annyira (jó értelemben) precíz és rutinos volt, hogy repesett tőle a szív és töltekezett a lélek. Ilyen azért nem minden koncerten fordul elő, sőt, ritka kincs!

Hetven perc, sitty, csak úgy elrepült! Nem maradt hátra más, csak a ráadás blokk három dala. Közte természetesen a Black Winter Day! A több száz lelkes rajongó nagy örömére. Kár, hogy olyan gyorsan a tudtunkra hozták a végén a közönségoszlató zene elindításával: ez tényleg a vége, tessenek kifáradni!

CIRCLE WORLD TOUR
Amorphis (FIN), Hamferd (FO)
Budapest, Club 202, 2014. március 16.
Belépőjegy ára: 4900/5900 Ft

Bármennyire is hideg világ Niflheim, a köd otthona, azért észak lángjai korántsem fagyottak, nagyon is lobognak! Erre elegendő bizonyítékul szolgált a heti invázió első hulláma a Dürer-kertben, amikor is egy finn, két norvég és két svéd banda hágott a deszkákra (vasárnap majd jön a finn Amorphis és a Feröer-szigeteki Hamferd a Club 202-be).

Rendkívül ráizgultam erre az utazó fesztiválra, mivel a Borknagart még nem láttam/hallottam élőben, viszont pályafutásuk első időszakát különösen szeretem, és a későbbieket is tisztelem, csak akkor már nem volt rám olyan hatással. Rajtuk kívül az Ereb Altor vonzott még nagyon, hiszen a doomster Isole muzsikusai fejlesztették itt tovább kreatív módon a Bathory hagyatékát. Az In Vainról sok jót hallottam már, bár a legutóbbi, Ænigma lemezük nem győzött meg száz százalékosan. A csomag további két zenekara fehér folt volt előttem, ami a finn banda esetében talán nem meglepő, bár az esemény Facebook-oldala tanúsága szerint sokan várták őket itthon is, ám ez az ismeretlenség részemről a Månegarm esetében kevésbé indokolható, hiszen lassan húsz éve jelen vannak – nos, mindenesetre eddig elkerültük egymást.

Nagy öröm volt számomra, hogy a fesztiváljelleg miatt az eszement magyar szervezőknek nincs lehetősége hazai bandákat pluszba bezsúfolni az amúgy sem keskeny programba, másrészt a szervezettség magas fokát és korrektségét bizonyította, hogy valóban az előre jelzett időpontban kezdődött a fellépések sora, és a későbbiekben is tartották az előzetes időbeosztást. Köszönet érte; öt zenekar, öt óra zene – máskülönben megterhelő lenne!

Én mégsem vágtattam előre, amikor fél hét előtt öt perccel a finn SHADE EMPIRE szextettje színpadra vonult, hogy szimfonikus, sok műfajt egybegyúró hibrid zenéjét prezentálja meglepően nagyszámú és igen lelkes egybegyűlt rajongó előtt. Inkább a merchpulthoz sasszéztam, s keblemre öleltem az Ereb Altor direkt a turnéra kiadott 7”-es vinyljét, a The Lake of Bloodot, ami a címadó mellett a Fire meets ice akusztikus verzióját tartalmazza, s igen tetszetős kivitellel bír. Fél füllel és fél szemmel azért követtem a színpadon zajló eseményeket, de nem mondanám, hogy megfogott. Minőségi módon hozták az elképzeléseiket, de nem találkoztak az enyémmel. Huszonöt perces szettjük azért keltett némi indulatot, és ahogy láttam, elégedettséget a rájuk gerjedőkben.

Rövid átszerelés és már jött is a Bathory-követők remek csapata, az Isole triójához Krisofer Elemyr csatlakozott a fellépésen. Az EREB ALTOR epikus viking témái jól szóltak, s mivel nem headbangelős muzsika ez, hanem odafigyelve hallgatós, jóleső biccentések hullámzottak végig a szép számú tömegen, fülelve az északi szelek harci himnuszait. Remek vokálok, erőteljes dob. Jóleső borzongás mindvégig.

Kétségtelen, az est hőse BAARD KOLSTAD dobos volt, aki a Borknagar Lazare-jának öccse, és nemcsak a Borknagar, de az In Vain koncerten is ő ült a dobok mögött. És nem is kicsit fantasztikusan és látványosan üt. Remek látásom nyílt mindkét koncert alkalmával és nyomon követhető volt, mennyire élvezi, tudása birtokában, a dobolást – a Borknagar esetében még szólóra is kapott lehetőséget!

Az IN VAIN egy progresszív harci gépezett, hihetetlen precizitással, odafigyeléssel. Ez mind a zenei, mind a színpadi képükön meglátszik, nekem ettől kicsit túl „szimmetrikusak” is, mert hiába érezni a munkát és lelket a gépezetben, a spontaneitásnak, az „aszimmetriának”, az abból fakadó igazi szépségnek nem hagynak helyet. Kinézetre, mintha egy zeneiskola növendékei lettek volna egyen fekete ingeikben, fellépésre igyekezve, semmi metal-image… Fölmerült bennem a Rammstein light megjelölés, de csak némi rosszindulattal, mert a zenéjük színvonalára egy szavam nem lehet… A közönség alattuk már megvadult, valódi rajongótáborral rendelkeztek és meg is hálálták rendesen. Még Lazare is beugrott hozzájuk egy kis vendégvokalizálásra, így már hárman daloltak intenzív kórusként. Klassz volt, de nekem too much, ahogy a meglepett művelt francia mondja…

Kilenc magasságában érkezett a viking tematikában otthonos MÅNEGARM és elnyomták a hősi dalaikat, valamint harci himnuszaikat, hála az elődöknek, nem Korpiklaani módjára, bár néha a folkos elemek erőteljesen átütöttek, soha nem ment át lakodalmasba! Erőteljesek voltak, Markus gitáros akár egy rockabilly bandába, vagy éppen az In Vainbe is befért volna ránézésre, ők is egyen, válljelzéses rövid ujjú ingben nyomták. Mindezekkel együtt nem hiszem, hogy koncerten kívül a hallgatójuk lennék…

S jött a tényleg elsővonalas főbanda, a BORKNAGAR. Méghozzá Simennel (Vortex), ugyanakkor Vintersorg nélkül. Az ő szerepét a Susperia énekese, Athera hivatott betölteni. Szerintem kifogásolható módon. S nem is az énekhangra gondolok, hanem a teljes karizma nélküliségre: akár egy félretolt manó sunnyasztott két olyan hatalmas és meghatározó egyéniség árnyékában, mint a zenekarvezető gitáros Brun és Simen. Értem én, hogy ők eleve bárkit leárnyékolnak, és a beugró legyen megtisztelve, de sokat rontott a látványon a szereplése, az biztos. Már csak ezért is folyton Vortexet lestem, mert ő, mint valami északi rock and roller döngette hangszerét, mutatványozott vele, vitte a hátán a hangulatot. Sorjáztak a régi lemezek dalai, Az Olden Domainről, az Archaic Cource-ról (főleg!), de a dobszóló után éppen az Urdról játszottak, felemelő pillanatok voltak, amikor Lazare-ral kiegészülve kórusban vokalizáltak. Nem játszottak sokat, tíz számot talán, de nagyon kerek volt és élményszámba ment. Ráadásul a hangzás is mellettük állt, akárcsak a hálás közönség.

NIFLHEIM FESZTIVÁL
Borknagar (N), Månegarm (S), In Vain (N), Ereb Altor (S), Shade Empire (FIN)
Budapest, Dürer-kert, 2014. március 11.
Belépőjegy ára: 3500/4000 Ft