Fémkereső

Egri Péter nemcsak szeret, de tud is beszélni, ráadásul rengeteg mondanivalója akad, ami hallgatóságának is rendkívül érdekes! Például a rock and rollnak nevezett jelenségről. Nem véletlen tehát, hogy a Zsigmond Király Főiskola Társadalomtudományi Kutatóközpontja Média- és Kultúratudományi Kutatóközpontjának tanára, dr. Malkovics Tibor főiskolai adjunktus egy rock and roll szemináriumra invitálta a Mystery Gang gitáros-énekesét, hogy tudását ossza meg az érdeklődőkkel. Na, ezért aztán érdemes volt szerda délelőtt kiutaznom Békásmegyerre!

A rock and roll-szubkultúráról afféle workshop/kerekasztal-beszélgetés keretében kérdezte vendégét a társadalomkutató a suli aulájában, jelentékeny hallgatóságtól övezve: szóval ohne katedraszellem! Ma már persze nem meglepő, ha a diákok piercingekkel vannak kidekorálva, ahogy a tetoválás sem kelt föltűnést körükben, de azért egy szénné varrt előadó hátrazselézett hajjal, nem mindennap fordul meg itt.

Míg Malkovics Tibor kérdéseivel a rock and roll alakulástörténetére kérdezett rá kronologikusan haladva az ’50-es évektől napjainkig és megjegyzéseivel, hozzászólásaival mindig tudományos-diszkurzív mederbe terelte az elhangzottakat, addig Egri Péter mesélt – enciklopédikus tudás birtokában, elsődleges forrásokra hivatkozva, sztorizva, saját élményeivel kiegészítve, személyessé téve a RNR történetét, mindezt jófajta humorral előadva, stílusosan. Én ittam minden szavát (mellettem a Mystery Gang bőgőse, Singer és dobosa, Tamási László), a tervezett jegyzetelésem is meg-megszakadt, utólag nagyon sajnálom, hogy nem indítottam el a diktafonomat – gyakorlatilag több éves kutatómunka esszenciáját kaptam volna meg így.

Középen a Tanár Úr

Azért pár érdekességet érdemes itt feleleveníteni.

(Majdnem) minden a Bill Haley & His Comets 60 éve, 1954. április 12-én megjelent Rock Around The Clockjával kezdődött, amely a RNR megszületésének egy meghatározó pillanata. Mert hát itt már ötvöződnek az amerikai feketék és a fehérek korábbi zenei kultúrájából származó jegyek.

Tudtátok, hogy a RNR-elnevezés a prostiknak szóló szleng felszólítás volt eredetileg? A rockabilly pedig a feketék zenéjének (rock) és a déliek mucsai (hillbilly) country-folkjának keveredéséből született, akárcsak az elnevezése?

Hogy a RNR elsőszámú fogyasztójának, a jampecnek az elnevezése a jiddis yampetzből ered, ami harsány, nagyvilági, minden újra nyitott, a legmenőbb dolgokkal foglalkozó hapsikat jelentett? Ahogy a ’20-as évekbeli swingnél a hopcatek, vagy később a hipsterek? Hogy Kosztolányi Dezső a ’20-as évek végén a fiatal Weörest próbálta jampeccé nevelni, ajánlva neki, hogy nyakkendő helyett cipőfűzőt kössön a nyakába, mert az a menő?

A RNR-frizurák elnevezését pedig a korszak férfi idoljai diktálták: James Dean, Marlon Brando, Elvis Presley. Aztán 1956-ban mozikba került a Blackboard Jungle című film, melyben a diákok föllázadnak a tanárok ellen – a film zenéi között volt Bill Haley slágere –, mire a mozilátogatók szétkapták a mozit: így kezdődött a RNR-lázadás!

Az említendők közé tartozik, s kötődik magához a zenekar elnevezéséhez is, hogy 1954-ben debütált egyszerre fekete és fehér „változatban” is a Mystery Train című dal, aminek refrénjét mi így ismerjük: „Ajaj, fekete vonat, elvitted a páromat!” Ezt mind a fekete, mind a fehér közösség autentikusan a sajátjának érezte, ki afrikainak, ki európainak titulálta. Mindenestre ezt tartják az első rockabilly dalnak.

Persze számos magyar történeti vonatkozás is elhangzott Keleti Márton Egy pikoló világos című 1951-es filmjétől, amiben a jampecok föltűnnek a magyar vásznon, a Péter által fölkeresett korabeli galerik tagjainak visszaemlékezésén (Garai, a zongorista; a csajozós fodrász) át, egészen Komár László és Fenyő Miklós munkásságáig.

De szó esett arról is, hogyan nyúlt vissza a ’80-as évek eleji punk rock a forráshoz, a RNR-hoz, a rockabillyhez, hogyan atomizálódtak az egyes stílusok psychobillyvé, neo-rockabillyvé, punkabillyvé, tucatnyi más elnevezés alatt, majd később miként vált ismét egységesebbé a szubkultúra.

Naná, hogy kitért a kérdező a szubkulturális szignálokra, jelesül a jellegzetes tetkókra, és Péternek persze itt is megvolt a tárgyi-történeti tudása a Hawaii-on évtizedekig alkotó tetoválóművészről, Sailor Jerryről, akinek autentikus mintái jelentik a mai napig a szubkultúra tetkó-ideálját.

Péter csak beszélt, beszélt, ontotta magából a történeteket, megosztotta velünk személyes érdeklődését, ízlését, találkozásait a ma már 76-82 éves RNR-pápákkal, akik a műfaj születésénél bábáskodtak, ma pedig együtt jammelnek a memphisi Rockabilly Hall of Fame-be is bejutó Mystery Gang trióval.

Ezt nevezem én felsőoktatásnak!

***

Annak idején a Volbeat rockabilly metálja miatt kezdtem közel hasonló hazai előadók után kutatni, így akadtam a Gorillára, a Mystery Gangre, később másokra. A jelenlegi kedvenc a punkos The Silver Shine és a Naked Truckers, de a swinges Yellow Spots és a Gutting Revue is becsatlakozik…

A Mystery Gang piszokul jól időzítette hétfőn megjelenő új lemezét, a Hello, hello!-t, hiszen a közönségszavazatokkal A Dal, eurovisionös magyar (nemzeti) válogatón középdöntőig jutott a Játssz még jazzgitár! című szám miatt a nagyközönség is agyába véste a nevüket. Jóllehet, a lemezt a New York-i Universal adja ki, mégis magyar nyelvű dalok szerepelnek rajta! Alig várom már, hogy a meghallgassam a lemezt, mert a legutóbbi Megőrülök érted kicsit csalódás volt a Jungle fever után, még ha koncerten ugyanolyan meggyőzőek is voltak.

Aki pedig mihamarabb el szeretne jutni MG-koncertre, szombaton vigye el a kedvesét nőnap alkalmából a Barba Negrába, ahol Fenyő Miklós előtt ők melegítenek.

Jubileumi kiadvánnyal emlékeztet a Stygian Shadows Productions és a Southland Records (nem a New Orleans-i, hanem a szegedi!) a magyarországi black metal tulajdonképpeni első megnyilvánulására: 7 inches vinyl lemezen jelentették meg a szegedi Ahriman 1994 januárjában fölvett, első demóját, a Sanctuary of Darknesst. A név mögött a már korábban is szorgos underground tevékenységet folytató (pl. fanzine-t készítő) Lédeczy Lambert áll(t), aki a nagy norvég black metal hullámmal (lásd Mayhem, Emperor, Immortal, Darkthrone, Burzum) valójában egyidőben, de már annak hatása alatt alkotta meg az intróval és outróval ellátott Transylvania című opust.

Hamarosan, ha mozgalommá nem is vált akkor, de az ország egyéb részein is megjelentek a műfaj képviselőinek első felvételei, kiadványai: a szombathelyi Sear Bliss szerzett leginkább hírnevet The Pagan Winter című demójával, de a pécsi Blizzard, a szegedi Dusk, vagy a kazincbarcikai Frost is rajongókra lelt. Az Ahrimant Lambert zenekarrá szervezte, s több demó és egy a Frosttal közös Tormentor-tribute kislemez után kettő nagylemezzel is megörvendeztették táborukat (Naturegate, 2001; Ködkín ösvény, 2005). Később (2008) a Terranis Prods The Early Years címmel CD-n kiadta a lemezek előtti felvételeiket – a gyűjteményes kiadványon a Sanctuary of Darkness demóról ismert into és outro (The Dark Woman I. és II.) nem szerepelt a Transylvania körítéseként!

Érdemes felidézni, miként recenzálta az akkor legolvasottabb és leginkább hatással bíró fémzenei orgánum a demót:

„A bemutatkozó anyag egy riasztó intróval kezdődik és egy pokolian gonosz outróval zárul. A kettő között pedig egy Transylvania című, kissé dinamikátlan black metal eposz hallható, melyben az egyszerű gitártémák és a még egyszerűbb tempók mellett hörgés, suttogás, magyar, valamint angol nyelvű beszéd figyelhető meg.”
L. L., „Ahriman”, („Demonstráció”)
Új Metal Hammer H., 6. évf., 1994/6., 50. o.

(A második demót – The Return of the Black Feelings, 1996 – Zubor Olly, a harmadikat – …from the Dark Nature, 1997 – már Milán Péter ajánlotta a lapban, ahogy a későbbi összes megjelenést is ő értékelte, mindig pozitív felhanggal. Érdekes, hogy Z. O. már a Sear Blisshez hasonlítja őket, míg M. P. külföldi megmérettetésre alkalmas színvonalról írt…)

Nos: riasztó, pokoli, dinamikátlan, egyszerű… Ami tény: maga a felvétel elég pocsék, s nem a később másoknál kifejezetten óhajtott nekrohangzás elérése okán! A dal felépítése sem progresszív remekmű, nem is volt cél. A szöveg voltaképpen kliséhalmaz: evil, shadows, wolwes, witches, destruction, Satan, Pandemonium… Transylvania. Nyilván nem valós Erdély-kép realista bemutatására, inkább impresszionista megalkotására törekszik a hangulati keretért Diamona Galásnak köszönetet mondó Lédeczy Lambert.

Mégis, miért értékes és érdekes ez a mostani memento? A 66 példányszámra limitált kislemez A oldalán található a teljes demó, a B oldalán pedig az Ahriman első budapesti, 1996-os koncertjének felvételéről hangzik (f)el a Transylvania. A borító a 20 évvel korábbi kazetta illusztrációs elemeit veszi át, s egy Lambert által írt megemlékezés található a csatolt inzerten. Ha a Tormentort nem számítjuk, mert hiszen ők nem nagyon hallhattak black metalt, legalábbis a hörgős death metalt „váltó” rikácsolós/károgós, ’90-es években taroló formáját biztos nem, akkor az Ahriman demója jelzőkő a magyar fémzene történetében, még akkor is, ha szubkultúrán belüli, műfaj-jellegzetes underground, tehát viszonylag szűk körű hatásról beszélhetünk. S ez sem zenei hatás, inkább zenehallgatási szocializációs tapasztalat. Az viszont nem elhanyagolható szempont, hogy Lédeczy azóta is folytonosan alkot különféle formációkban – jelenleg az engem is bevonzó thrasher Mörbd Carnage, az old school death Tyrant Goatgaldrakona és a Metal Catacombs fanzine említhető, de bizonyára sokan ismerik a Hexenwoodból, a Fagyhamuból, vagy a Masqim Xulból.

A kiadványnak tehát inkább eszmei értéke mérvadó (ez amúgy a kislemez-szuvenírekre egészében igaz) a történeti mellett, a tárgyi kézzelfoghatósága (mutatós kivitel, „egy darabka múlt”), az erősen korlátozott hozzáférhetősége (66 kézzel számozott példány, nem tölthető le a netről, levelezni kell érte(!) – bizony ez gond lehet pár fiatalnak…) mind befolyásolják idealisztikus képalkotásunkat („emlékezetpolitika”) a befogadásakor. Még az is lehet, csak bizonyos korosztály érdeklődését keltheti föl, hiszen vajon hányan ismerik ma ezt az elvileg létező, de kiadvánnyal rég nem jelentkező formációt? (A Fekete Terror fanzine 2. számában, tehát jó két és fél évvel ezelőtt Lambert úgy nyilatkozott, készülnek dalok, s hamarosan új anyaggal állnak elő. Azóta már hallgatható az Ébredő mámorvölgy című tétel, és a lemez címe – Bőrkoporsó – is ismert.)

Akárhogy is, én örülök, hogy birtokolhatom(! – tárgy fétis) Fodor László kiadójának igényes produktumát, és másokat is arra bíztatok, szerezzék be a magyar black metal eme történetileg izgalmas felvételének préselt változatát. Talán arra is alkalmat ad ez a figyelemfelhívás, hogy fülünket és érdeklődésünket az első és a jelenlegi kiadás között eltelt 20 év hazai black metal történéseire, hanganyagai felé fordítsuk – akad ott pár fekete gyöngyszem!

Ha lehámozom magamról a napi és az általános fáradtság mázát és az agyi félig-meddig máshollét túlpörgéseit, valamint az autóvezetés miatti két korsó sör kihagyását, nem mondhatok mást, mint hogy egész jó kis buli volt a tegnapi. Amire persze már nagy kedvvel tavaly megvettem a jegyem. Az indíttatást a 2012. július 30-i első hazai Red Fang-koncert adta, aminek szintén a Dürer-kert adott otthont. Akkor és ott akkora energia szabadult fel, ami évekre lelkesedést biztosított a banda irányába, amit még a túlzott elvárások felől közelített, ezért is szükségképp elbukó tavaly őszi, harmadik lemez (Whales and Leches) sem tudott letörni. Na jó, egy kicsit. Mindenesetre ezért a hangulatért, nem a megismétléséért, az lehetetlen, hanem egy hasonlóért tértem be a Városliget peremi intézménybe.

Nem hiába nyomult annak idején a Red Fang-dobos John LORD DYING-pólóban, ahogy ez alkalommal is, a portlandi cimborákat most el is hozták európai körútjukra. S rájuk külön kíváncsi is voltam, mert az első lemezük önmagában nem győzött meg, arra számítottam inkább koncerten bizonyít a csapat. Nos, nem annyira. A zenéjük olyan, mintha sludge-ba mártanál egy ’80-as évek közepi másodvonalbeli thrashbrigádot, és pöttyet belassítanád, a színpadi kiállásuk viszont a jellegtelenség minden tünetét magán hordozza. Ráadásul a hangosítás sem állt melléjük 35 perces szettjük alatt. Nem volt érdektelen, amit előadtak, de semmi különösebben emlékezetes, pont megfeleltek az elő-előbanda státuszának. John az első sorból bangelte végig a produkciót, ahogy a már javában gyülekező tömeg is érdeklődve hallgatta a zúzást. Szerintem ennél többre soha nem viszik… de valószínűleg nincsenek is oly nagy álmaik.

A Venice Beachből idekeveredő THE SHRINE mindezidáig ismeretlen volt előttem, gondoltam, majd a koncerten eldől, érdemes-e kutatnom utánuk. Nos, talán nem hiábavaló. A heavy rockot a kaliforniai hippi zenékkel elegyítő trió kiállásában és zenéjében sem az újítók között emlegethető, de az idényes szórakoztatás mindenképp a védjegyük. Ezen még egy alkalmi, nem betervezett dobcsere sem változtatott a koncert közben. A ’70-es évek rockzenei éráját istenítő hármas profi hangulatkeltőnek bizonyult, ám végül mégsem vásároltam meg a vinyllemezüket. Ugyanakkor a logós zoknijuk és egyéb fura merchük számkápráztató volt.

Nem sokat pöcsöltek az átszerelésekkel – végre, ilyen is van! – este tíz előtt már színpadra vonult a RED FANG. Talán egy hangyacerkányival kevesebben voltunk, mint bő másfél éve, de a lelkesedés most is a plafonig hatott, amint belecsaptak. Minden dalukat örömujjongás és (egyesek részéről) mások fején való tornászás fogadta, kísérte – szóval a szokásos. Nekik valószínűleg még azért van feljebb út a népszerűségi létrán, ám ha csak a mostani közönségüket meg tudják őrizni, már évtizedre biztosított a turnézás. Szimpatikusak, dalaik egyszerűek, mint a faék, talán ezért is vonzóak, garázshangulatú az egész előadás – értenek a közönség nyelvén. Jó volt látni, hallani őket újra. Másfél év múlva ugyanitt.

Red Fang (US), The Shrine (US), Lord Dying (US)
Budapest, Dürer-kert, 2014. február 5.
Belépőjegy ára: 3900/4900 Ft

Máig bánom, hogy 2012. augusztus 10-én végülis győzött rajtam a fáradtság és nem autóztam ki a Crazy Mamához, hogy meglessem a K3 fellépést. Azóta erre sajnos nem adódott alkalom. Hogy miért? Mert az akkori felállás szétszéledt, s az alapító Kállai János azóta új társakat vont be zenéje bűvkörébe. Csakhogy egyikük Krakkóban, másikuk az Egyesült Államokban él. A jelenkori technológia mellett persze készülhet ekként is hanganyag – ahogy megtörtént ez a K3 esetében.

További történeti részleteket a Shock! webmagazinnak készített
Kállai János-interjúból tudhattok meg (azaz kattints!).

A dobok Jimi Hendrixe címmel „kitűntetett” (Neal Schon), Angliában született, de iskoláit már az Egyesült Államokban végző Atma Anur jószerivel mára inkább azzal hívja föl magára a figyelmet, kikkel nem játszott még együtt a jazz, a funky, a rock, a fúziós zenék területén – most csak elég legyen megemlíteni két olyan teljesítményt, ahol igen: Greg Howe és a Cacophony. A basszer Stuart Hamm pedig Satriani és Steve Vai mellől lehet ismerős.

A szürke 150 árnyalata

A dalokat Kállai János írta, a ritmusszekciónak pedig szabadkezet adott a koncepció figyelembe vétele mellett. A korábbi két nagylemez (Under The Spell, 2007; Garden of Death, 2009) relatív oly régen jelent meg, hogy azon sem csodálkoztam volna, ha gyökeresen más muzsikát prezentál ez a – ki tudja, mennyire tartós vagy alkalmi – trió. De nézzük végre a file-csere útján összeállt promóciós célzattal közreadott kiadványt!

Hála égnek, nagyon metál! Technikailag bravúros és progresszívnek nevezhető, bár, gondolom, a szólógitár-lemezek fanatikusai számára lényegesebb, melyik hang kitől köszön vissza. Nálam nem annyira ez dominál, inkább az, kirobbant-e a mindennapokból, milyen a hatása.

Az EP címadója úgy kezdődik akár egy régi Dream Theater-monstrum, és úgy is folytatódik, petruccisan – elég súlyos, építkezős darab, szerkezetileg hagyományosnak mondható ismétlődések mentén. A Snake Nestben is tendencia a vastag gitárhangzás, úgy érzékeltetném: a hangszóró membránja rendesen rugózik…A Lost Road akár egy (újra) bekeményített – valódi fejlődést, nem a saját korábbi korszakait felfaló, abból élő – Metallica-dal is lehetne, nyargal, tombol, közben emlékezetes dallamokat szór szanaszét. S végül a Judas, itt azért nagyon kidomborodik, hogy mennyire kiszolgálja a ritmusszekció a gitárt – ennél a számnál már-már brutális az alapozás, míg a középrésznél egy gitárszóló magasodik ki. Na, ennél a dalnál, ha csak fél füllel hallgatom, akkor is, mindig libabőrös leszek, nagyon eltalál(t)!

Összességében egy rendkívül zúzós, kemény, mindazonáltal míves és korszerű, sokféle gitárzenét kedvelő közönség felé nyitó bemutatkozás az új K3-é. A korábbi lemezekhez képest rövidebb dalok, talán közérthetőbbek, megjegyezhetőbbek is, lényegretörőbbek mindenképp. Remélem, mihamarabb magyarországi koncerten is megtapasztalhatom a gitározás és a dalszerzés eme magasiskoláját!

K3: Key To Paradise (EP)
Szerzői, digitális megjelentetés, 2013. december 21.
4 szám /16 perc
www.k3music.com

Nem vitás, a korábban méregerős paprikák már régen elveszítették maró hatásukat, a 2002-es By the way lemezzel és utána a lanyha, puhapöcs, majdhogynem meditációs zenékre váltottak, és ebben a sorba még Flea adománygyűjtő tavalyi EP-je, a Helen Burns is beleillik. Ennek ellenére, a régi szép idők izgalmának bűvöletében is rendre meghallgatom az aktuális albumokat, de míg a dupla Stadium Arcadiumnál (2006) még halvány esélyekkel kecsegtettem magam, hátha visszatér a funkysabb, punkosabb, rockosabb zenei érából valami (semmi), addig a nagyon-nagyon halovány I’m with you-nál (2011) ez már föl sem merült bennem.

Most pedig itt van ennek a társdarabja (második része: I’m with you sessions; nem lemaradt dalokról van szó, az biztos!). I’m beside you címmel adták ki, bűnocsmány borítóval, a tavalyi fekete péntekre (Black Friday, november 29.) dupla vinylen (17 dal, 70 perc) a 2011-es lemezfelvételkor elkészült szerzeményeket, amiket aztán 2012 augusztusa és 2013 júliusa között 9 7”-es kislemezen csepegtettek folyamatosan, hogy végül a Record Store Day-hez kapcsolódva, a csatlakozott boltokban hozzáférhetővé tegyék a limitált szériás kiadványt. (Így a vonatkozó budapesti üzletekben is beszerezhető (volt).)

Nos, mit is tartogatott számunkra ez az agyarát vesztett mamut, ami február 2-án az amerikai Super Bowlon élőben szórakoztatja a tv-nézők millióit – Bruno Marssal karöltve. A rengeteget (Európában jellemzően nem annyira) turnézó négyesfogat jelenkori zenei világa jelentősen eltér a korábbi éráktól, de ennek nem a gitárosváltások az okai, hiszen a gyeplő Flea kezében van kb. 90 százalékban. Ugyanakkor az enyhén pösze Kiedis éneke, dallamvilága nagyon sokat tisztult, talán túlságosan is, legalábbis az ízlésem szerint. Másrészt azért nincs előzmény nélkül a repertoárban az inkább háttérzeneként értékelhető mai dalépítkezés, sőt, néha az az érzésem, mintha (figyelem, metafora:) magasépítészekből mélyépítészekké lettek volna, azaz a látványos elemeket kivonták a dalokból, és a mélyszerkezet részévé tették – ekként mondhatjuk, a „felszínességet” elkerülték, az „undergroundba” vonultak vissza. A show-ikra persze ezrek jártnak, nem véletlen, hogy saját kézbe vették az évtizedes Pearl Jam-recept alapján (később lásd Metallica) a koncertjeik letölthetővé tételét, kiadását!

Nyilván, ha nem a fém felől, azaz nem a metálzenei közegből közelítenék feléjük, nem lenne ilyen nagy a distanciaérzet a régebben is max. a punk eszköztárából csemegéző kaliforniai funkerek mai produkciója kapcsán. Ám ha végigmélázzuk a 17 számot, világos, hogy egy tömbből farigcsálták le róla a tételeket, amiknek lényege a félakusztikus, halk, ízléses megszólalás, finom kórusokkal, a zenei rész melódiákra kihegyezett és teljesen alárendelt az éneknek. A „vad” jelzővel csupán a szemenszedett hazugságok kiagyalói illetnék a jobbára csermelyek futamodásait imitáló hangcsörgedezéseket (kivételes részekkel a Victorian Machinery rendelkezik). Egy-két erényt azonban nem lehet elvitatni: a ritmusszekció egészen príma és alázatos, néhol mégis furfangos, az audiofilek pedig a mennyországban érezhetik magukat a hangzás letisztultsága okán, akár ha beléptek volna egy Mondrian-festmény geometrikus absztrakciójába… De van itt countryízű filmzene (Hometown Gypsy), az In Love Dying csilingelő easy jazz-funkyja pedig 8 perces hosszúságával hívja föl magára a figyelmet, ahogy a How It Ends a himnikusságával. A három kétségkívül legtökösebb, -pattogósabb számot a végére tartogatták, úgy a kiadási, mind a számlista sorrendet tekintve: a This Is The Kitt, a Brave From Afar és az Open/Close; a Hanalei kiemelt, szólisztikus basszusfutamai ellenére is inkább a popfilmslágerek direktségének komplexitását mutatja.

Végülis, ha nem érzi az ember, hogy kényszerből hallgatja a legújabb kori RHCP-t, minőségileg kifinomultat és kimagaslót kap, ami még andalító háttérzeneként is nagyon simulékony tud lenni. Nekem viszont ez kevés, nem tart ébren, nem ránt magához, azt érzem, mindez főzőcskéző háziasszonyok muzsikája, ha már a zenekar nem, én felpaprikázódom. Hiába, van, aki csípősen szereti!

A 9 kislemez a megjelenés sorrendjében:

2012
Strange Man / Long Progression (augusztus 14.)
Magpies / Victorian Machinery (szeptember 11.)
Never Is A Long Time / Love Of Your Life (október 2.)
Hometown Gypsy / The Sunset Sleeps (november 6.)

2013
Pink as Floyd / Your Eyes Girl (január 4.)
In Love Dying (február 1.)
Catch My Death / How It Ends (július 23.)
This Is The Kitt / Brave From Afar (július 23.)
Open/Close // Hanalei (július 23.)

Azt álmodtam, hogy Miki kilépett a bandából és a Wackornak annyi.

Aztán fölébredtem és öt év után, szinte karácsonyi ajándékként, hozzáférhetővé vált a Fehérvár közeli banda új, harmadik lemeze, a Dramatically Different.

Az álmomban Mikinek ZZ Top-szakálla volt. Ki érti ezt?

Jól indul az év koncertügyben. A WackoR mindig jólesik. Pláne, ha években mérhető, hogy nem hallottam élőben.

Fél tíz magasságában a számomra teljesen ismeretlen HEAD FOR THE SUN dübörög a deszkákon. Az AIC–Kyuss– Floodgate szentháromságban mozognak, úgy stonerek, ahogy még a stoner elnevezés elterjedése előtt voltak elszállósak a pszichedeliára hajlamos doomsterek, akik akkor még messze nem voltak doomsterek… A kvartett jól nyomja, bár kicsit befelé fordulva, van már saját számuk is, a fenti sugáron belüli inspirációtól áthatva, hamarosan felvesznek egy zenei anyagot, tudtuk meg. Félórájuk hangulatos, az a 30 ember, aki közelebbről hallgatja őket a klub sötétjében, kellemesen érzi magát, s a magyar hobbi bandákon belül is garázs-hobbi zenekar ennél tovább nem is merészkedik. A dobos hatalmasra dagasztott izomtestét látva, eszembe jut, ideje lenne már szálkásítani. Amúgy feltűnően sok ez alkalommal a konditeremből szabadult, izompólós figura, az utóbbi években szintén hulkosodott SlayerCsabi baráti köre lenne? Minden bizonnyal. Jóval később, mikor már a WackoR megaslágere zárja az estét, Csabi nevén is nevezi az alkalmilag a dobcucca mögé beülő HFTS-dobost: aki nem más, mint a szépemlékű Convoy zenekar egykori ütőse, Zsiga Dániel. Vagy legalábbis valaki, aki megette vacsira Danit…

Fél tizenegy után kezd a félelmetes WACKOR trió. Star Wars-os intro, Miki baseballsatyiban, Küki is izmosodott karokkal, SlayerCsabi meg a szokásos headsettel a fején. Apám, úgy üti cövek karjaival a minimál szerkót, hogy reng a klub, benne a századnyi fan! A WackoRban az a jó, az is jó, hogy képtelen vagy a regnáló zenei műfaji kategóriákba begyömöszölni a stílusukat. Ők maguk is csak próbálkoznak vele, de a „mocsok metál” és a „pinakergető metál” vagy ezek együtt: „pinakergető mocsok metál”, nem az igazi. Egyrészt nem a muzikalitás felől közelít, másrészt tárgyiasítja, degradálja a hölgyeket. Akik egyébként szép számban jelentek meg a koncerten. Meg is hörögtették őket a srácok, a maguk vicces módján. Küki már azzal is poénkodott, hogy zene nem is lesz több, maradnak a stand-up comedynél. Hát, igen, nekem jobban bejön a feszesebb tempójú koncertfolyam, amikor nincs állandó leállás két tétel között, és elnyújtott, többnyire szűk körben értelmezhető, bennfentes bohóckodás. Ha már ott a dobos nevében a Slayer, ezt is elleshetnék…

Álmomban Csabi Lombardóval pacsizott…

De most nem fájt nagyon, hiszen látható volt, mennyire örülnek a barátaiknak, a közönségnek, annak hogy felléphetnek, hadd dumáljanak! Koncentráltam a koncert zenei felére: a sláger hátán slágerre, amelyek dinamikája, groove-ja, vibrálása, lüktetése tényleg egyedivé teszi ezt a jókedvű triót, muszáj beszállni velük az ugrabugrába, a táncba.

Bloodcut, Armed Death-Resistant Youth, Face 2 Face, Time, Somebody’s nobody

Miközben azért mélázhattam, nem először, azon, mennyire sajátos is Miki gitárkezelése, ritmusai, dallamai, a hangjáról nem is beszélve (nem írom ide a térdig koptatott „élő vokóder”-t, azért sem!), hogy Küki basszdübörgése, Csabi afrikai törzsi dobosokat megszégyenítő csapásai, ütemezése mennyire jellegzetes és nemzetközi szinten is kiemelkedő. A WackoR kapcsán azt érzi az ember, hogy ő is részese, az övé is kicsit a zenekar, a zene – na, ennek az érzületnek a hordozóját nevezik rajongónak!

A WackoR is klasszicizálódott (már korábban) a saját táborában, jelzi ezt, ahogy Petőfi Nemzeti dala esetében, náluk is a szám refrénje lép a cím helyébe. Ahogy Sándorunknál a Talpra magyar, náluk a Jinxed Obscene Evolver (JOE) már csak Electric Fire címen fut. Ennek a szerzeménynek a felcsendülésére várt a terem apraja-nagyja, hogy belecsaphasson a zúzásba. A végére persze meg is kaptuk. „Ez a kedvenc számom!” – hallottam a mellettem ellépő srác szájából, aki éppen a színpad elé gyűlt tömeg centruma felé vette az irányt.

Össznépi vigalom. Repes a szív!

(Outro: Monty Python: Always look on the bright side of life)

Wackor (lemezbemutató), Head For The Sun
Budapest, Kék Yuk, 2014. január 11.
Belépőjegy ára: 1000 Ft

A kedélyek fokozása végett először kezdem az élőzenei produkciók értékelésével, s csak a legvégén örvendeztetek meg mindenkit az elitista, true, intellektuálisan kimagasló és muzikális kifinomultságra valló, máskülönben zsigeri, egyéni – ugyanakkor egy feltételezett, domináns közösséget leképező – ízlést mutató, összegző szándékú, kommentárral kiegészített felsorolással.

Nem panaszkodhattam, még ha tavaly erőmön fölül vállaltam is a KONCERTLÁTOGATÁSt. Összesen 35 koncerteseményen vettem részt és 72 zenekart, előadót vehettem szemügyre. Fesztiválokra egyáltalán nem jutottam el, ami nem baj, a nyári b-/hőségben viszont jócskán fesztiváljelleget öltött az Obscene Extreme és a Brutal Assault rendezvények fellépőinek hazánkon való átutazása. Mivel a koncertek legtöbbjéről megemlékeztem a blogon, illetve a Shock! magazin oldalán, most külön már nem írok róluk, rájuk kattintva olvashatjátok a beszámolókat.

Tádááááááá….

Külföldi előadók
1. Annihilator (CAN) – Bécs, Szene, október 24.
2. Karma To Burn (US) – A38 tetőterasz, július 8.
3. Castle (US) – Rocktogon, április 11.
4. Jex Thoth (US) – Trafik Klub, május 20.
5. Anthrax (US) – Budapest Park, július 30.
6. Suicidal Tendencies (US) – Zöld Pardon, július 9.
7. Krisiun (BRA) – Club 202, július 5.
8. Exhumed (US) – ShowBarlang, július 11.
9. Nervecell (UAE) – Rocktogon, július 28.

(Maci felvétele)

No persze, a magyarokat külön vettem, ráadásul a dobogó két felső fokán nem is fémzenekarok produkciói kaptak helyet. Plusz ráadásul: a miskolci KARST „összesítve” szerezte meg a 3. helyezést, őket ugyanis idén kétszer is volt szerencsém megpislantani.

TOP3 magyar
1. Anna & the Barbies – Óz, a csodák csodája – Művészetek Palotája, Fesztivál Színház, június 7. 
2. European Mantra – Művészetek Palotája, Fesztivál Színház, június 12.
3. Karst (Jex Thoth előtt, Trafik Klub, május 20.; Lord Vicar előtt, november 8., Vörös Yuk)

Következő lépésként – még mindig a koncerteknél maradva –, ismerjétek meg az elmúlt év legjobb koncertkiadványait. Különc módon a hagyományos dobogó legalsó fokát lefűrészeltem…

Tádááááááá…

Külföldi koncertelvétel – TOP2
1. Orange Goblin (GB): A Eulogy For The Fans (live 2012)
2. Leatherwolf (CAN): Unchained Live

A britek ráadásul a 2012-es Roadburn és Hellfest felvételeikkel karcoltak nálam idén, míg a kanadai bőrfarkasok a szívem csücskei az 1989-es Street Ready lemezük óta.

Haladva tovább apróságokkal: a miheztartás végett a 2013-as zenei év nálam a 2012 decemberében megjelenő Legacy magazinbeli The Big Teutonic Four cd-melléklettel kezdődött és a FOSTARTÁLY 2013. december 24-én közreadott Új szám című EP-vel zárult… Így esett, hogy az előbb említett 4 számos kiadvány, melyet nagyon-nagyon sokat és jó szívvel hallgattam, bekerült a lentebb csekkolható, ismét rendhagyó elnevezésű rangsoroló jegyzékbe.

Tádááááááá…

TOP4 EP-s + TOP1 single
1. Karma To Burn (US): K2B
2. Dread Sovereign (IRL): Pray to the Devil in Man
3. Hexvessel (FIN): Iron Marsh
4. The Big Teutonic Four (D) (split)

+ 1. The Oath (D): Night Child/Black Rainbow (single)

A K2B vinyljéről áradoztam már, az ír Primordial dalnoka vezette új formáció, a DREAD SOVEREIGN debütje kapcsán viszont nem kétséges, ki vállalja tudatosan az underground zenék hatását, még ha nem is oly látványosan, mint teszi ez a DARKTHRONE például legutóbbi, The Underground Resistance című albumán. Ugyanakkor nekem ez a rövidebb bemutatkozás tetszetősebb volt, a szintén Nemtheangához (is) köthető TWILIGHT OF THE GODS Fire on the Mountain lemezénél. A finn HEXVESSEL a tavalyelőtti lemezével ejtett rabul, így a 2013-as jelentkezésükre már vártam, s nem hiába: rám borult a lombsátor! A német splitet, amit persze 2013 januárjában 7 inches formátumban a Nuclear Blast is megjelentetett, a KREATOR nyitja a Maiden The Number of the Beastjével, majd egy-egy Motörhead-dallal (Iron Fist, The Hammer) tarol a SODOM és a DESTRUCTION, végül a TANKARD bombáz le ismét a Vasszűz The Prisonerjével. Alig akar kijönni a lejátszóból, garantált a jó közérzet!

A frissen alakult berlini heavy/doom kvartett (THE OATH) kislemezéről a Metal Catacombs fanzine-ben olvastam, és rögtön fölkeltette az érdeklődésem. A kislemezen megjelent két számuk Johanna Sadonis hangja miatt is figyelemre méltó és a jövőben is követendő – igazából meg trendi is!

Na, haladjon az a sor!...

A legutóbbi zenei „évadban” negyedezer kiadványt hallgattam meg, jó párért lelkesedni is tudtam, ujjongásra azért nem igazán ragadtattam magam. Már az is elég, ha kellemesen bizergészi a muzsika az agysejteket…! A hazai bandák közül nem egy különösen jól teljesített, de ezekről később… Külön karámba tereltem azokat a lemezeket, amelyek így vagy úgy mindenképp kiemelkednek a magyar dzsuvából, jóval a fölött pozicionálhatóak, nemzetközi megmérettetésre is készek, ráadásul jó érzés hallgatni őket.

Tádááááááá…

Figyelemreméltó magyar megjelenések 2013-ban
1. Corrodal: Lathe of Heaven
2. Gutted: Path of a New Era (EP)
3. Jankai Valentin: Synergy
4. Tyrant Goatgaldrakona: Horns in the Dark
5. Mörbid Carnage: Merciless Conquest
6. Svoid: To Never Return
7. Limb For A Limb: Aberration Complete
8. Nadir: A Lasting Dose of Venom (EP)
9. Dying Wish: Crimson Blood (EP)
10. Megazetor: Sandstorm in an Hourglass (EP)
11. Watch My Dying: 4.1 (EP)
12. Teurgia: Memento of Ancient Memories
13. Fostartály: Új szám (EP)

A már más formában működő CORRODALlal készült interjúmat és a lemezkritikát olvashattátok már. Ahogy az év elején kedvcsinálónak kiadott EP-je nyomán a decemberben újra koncertképes GUTTED frontemberével való beszélgetést is. Ma már tudni, hogy Martyr Creation címmel érkezik a negyedik album – sajnos csak ősszel. JANKAI VALENTIN lemezének erényeiről is a vele készült interjúban és róla írt recenzióban olvashattok. Beígért, új – egyszámos – EP-je, az Origin sajnos nem jelent meg 2013-ban. És csak ajánlani tudom a TYRANT GOATGALDRAKONA-lemez feletti lelkendezésem ismételt megtekintését is. A MÖRBID CARNAGE old skull thrash zuhataga mindig földbe döngöl, a SVOID választékos rituális black metalja pedig inkább intellektuálisan andalít el. Hajnali Sándor grindolása a LIMB FOR A LIMBben még a műfajt nem kifejezetten kedvelőket sem hagyja hidegen. A NADIR már csak kitartásáért megkaphatná a tiszteletjegyet erre a listára, de a remélhetően hamarosan vinylen is hozzáférhető 20. szülinapi EP önmagában is meggyőző. Friss „fejlemény” a DYING WISH felbukkanása, és bármennyire rövid idő is állt rendelkezésemre EP-jük megjelenése óta, beégett a lejátszóba a sok „pörgetéstől” – Amorphis ide, In Flames oda, nekem kedves! Az elképesztően hülye nevű MEGAZETOR tavaszi, koncertfelvételekkel és mixekkel alaposan felhizlalt EP-je meggyőzőbb lett volna ezek nélkül, főleg a két remix borzadály, amiket nincs ember, aki többször meghallgat, máskülönben nagyon is erőteljes, izgalmas zenét rejtő kiadvány.

A TOP-lista aljára beférkőző három banda amolyan last minute módon csapódott a fentiekhez, ajánlatként értendően, de nem érdemtelenül. A WMD 4.1-je orkánként szakít, a TEURGIA két éve – Lédeczi Zsolt énekessel (Effrontery, Paediatrician) és Pöcz Balázs dobossal (Paediatrician) – fölvett második nagylemezét végre közkinccsé tette, mivel kiadót azóta sem találtak a nagykanizsaiak. Hallgattatja magát rendesen, pöpec anyag! A FOSTARTÁLYhoz, azt hiszem, nem kell kommentár, a Radikális Amputációval karöltve, szívünk csücskei, gondolkodás- és szemléletmódjuk nemzedékekre volt hatással…

Eljött hát a nagy pillanat! Elő kell jönni a farbával.

Tádááááááá…

2013 albumai – TOP18
1. Lukács Peta: War and Peace
2. Avatarium (S): Avatarium
3. Aranya (US): Friction/Refraction (dupla EP)
4. Wackor: III. – Dramatically Different
5. Deep Purple (GB): Now What?!
6. Amorphis (FIN): Circle
7. Beyond Creation (CAN): The Aura
8. Enforcer (S): Death by Fire
9. Howl (US): Bloodlines
10. Tyr (FO): Valkyrja
11. Extol (N): Extol
12. Ulcerate (NZ): Vermis
13. Ihsahn (N): Das Seelenbrechen
14. Sahg (N): Delusions of Grandeur
15. Hell (GB): Curse and Chapter
16. Orphaned Land (ISR): All is One
17. Suicidal Tendencies (US): 13
18. Trouble (US): The Distorsion Field

Páran azért tovább olvastátok, oké, akkor írok is kommentárt. Mivel bizonyára számtalan kérdés merül föl, én meg magyaráz(kod)hatok. Az év zenésze, albuma LUKÁCS PETA és az ő hanganyaga (emlékezzetek az European Mantra koncertjének előkelő helyezésére is!). A címet és borítót kivéve tökéletes. Hangról hangra, összességében. Ha mégoly Satriani- és Vai-reminiszcenciákat vélek is felfedezni (mások meg másokat), a Pacziga Linda, Völgyesi Gabriella, Borlai Gergő, Nagy János (mindketten EM), Csongor Bálint (Subscribe), Tóth Gergő (Blind Myself) telitalálat vendégszerepléseivel, résztvételével létrehozott mesterművön, az csak hozzátesz a pozitív összképhez. Na, ellentétben a fentebb írtakkal, ezért a lemezért tudtam lelkesedni, s teszem a mai napig, s sajnálom, hogy Petának nincs egy nemzetközi vizeken is hathatós menedzsere…

(A címről és a borítóról. Régi elv, soha nem szerencsés már ismert, világhíres művek címét, közismert idézetét címül választani, hiszen eleve esendő pozícióba kerülünk ez által, hiába más művészeti ág, Tolsztoj mindent visz… máskülönben meg elcsépelt is. Bosszantó közvetítettségű fotókkal burkolták be a hanganyagilag kimagasló és sokszínű, sokféle arcot mutató cd-t. A borítón egy fickó (Peta, de ez majdnem mindegy) alulnézetből, törökülésben, két kezével a bokáin, ugyanakkor a látószög miatt, mintha eltakarná a termékenységi (szimbolikus) faktorát, holott a lemez épp ezt szándékozik megmutatni… De maga a perspektíva az arroganciát sugalló hatású… Amúgy meg túlhangsúlyozza az előadó egyszerűségét, ami nem igazán vonzó vizuális üzenet. A cd alatt megbúvó portrékép szintén a sorozat darabja, ugyanaz a ruha, ugyanaz a szimplaság, míg a hátsó borítón a csontig koptatott tüköreffekt művészieskedése aláz. Remélhetően egy következő és nemzetközi forgalomba is kerülő kiadáson új küllemmel ajándékozzák meg a kiadványt. Megérdemelné!)

Már a Moonhorse című EP is roppant vonzó volt, de az AVATARIUM bemutatkozó lemeze tökéletesen bizonyította, Leif Edling nem szorul rá a Candlemassra (ez persze eddigi projektjei – lásd Krux, Abstract Algebra – is igazolták). A női doomos heavy okkult rock most trendi nagyon, de mesterfokon, egyedi ízeket felvonultatva, nem csak a 40 évvel ezelőtti elődökre hagyatkozva, űzve nagyon bejövős.

A szívemnek nagyon kedves portlandi ARANYA új, dupla EP-je, ami nagylemeznyi erővel bír, lehengerlő erővel rendelkezik. Örülök, hogy a Red Fang-turnén a Lord Dying is elér hozzánk, de már nagyon várom, hogy Portland zenei életének további meghatározó zenekarai is Európa felé vegye az irányt. Míg a Friction a törzsi zúzást műveli a szexualitást taglaló elementaritással, addig a Refraction a nyugisabb, epikusabb oldalát jeleníti meg a kvartettnek.

És… a WACKOR triója, álmodni sem mertem, visszatért, méghozzá kitűnő anyaggal, ami rögtön bevette magát a lejátszómba és az agyamba, a régi emlékeket felelevenítve és önmaga jogán is. Nem is kérdés, hogy január 11-én a Yukban a helyem a budapesti lemezbemutatón.

A sajnálatos módon általam kihagyott idei FEZEN fesztiválos program véletlensége óta összenőtt nálam, úgy látszik, a DEEP PURPLE és az AMORPHIS. Mindketten kiváló lemezzel örvendeztettek meg idén, ami arra sarkallt, menjek el a fehérvári fellépésükre, de szombati munkanapom lévén ez kivitelezhetetlen volt. Igaz, idén mindketten jönnek újra, de a februári DP arénabeli fellépés ára rablás, ahogy a márciusi Club 202-es lehetőség sem pénztárcabarát. Meglátjuk. Az albumaik mindenesetre csodásak, ha nem lennének bizonyos történeti komponensei az értékelésnek (értsd régebbi mesterművek), azt mondanám: a legjobb lemezeik.

A kanadai BEYOND CREATION debütje a Cynic-mániám miatt kitüntetett. Azaz éppen a tőle való elrugaszkodás megtapasztalása hallgattatja velem újra és újra ezt a technodeath albumot.

A svéd ENFORCER egy vicc. Először marhára idegesített. Aztán egyre többet hallgattam, majd a korábbi albumokat is letöltöttem. Most meg már nagy a szerelem köztünk. Annak ellenére, hogy egy vicc az egész. Mintha egy ’80-as évekbeli metálzenei wurlitzer játszana tébolyultan összevissza részeket a klasszikusoktól. Minden hangkapcsolatért külön jogdíjat fizetnek másoknak, az fix! De ha valaki így szeretne fémzenei történelem órát tartani… Én mindenesetre ott fogok vidámkodni a februári Dürer-kerti koncerten a felvarrós farmermellényes szögecses, kitűzős metáltesók között.

A Rhode Island-i Providence-ben fogant HOWL második nagylemeze még az amúgy tetsző elsőt is lekörözte sludge-os, stoneres, garázsos hangzásával. Ösztönös, hétvégi muzsika egy kicsit mégis elemelve a Red Fang izzadságszagú bohózatától (amit egyébként szintén méltányolok és kedvelek).

Soha nem felejtem a Feröer-szigeteki banda első hazai fellépését a Rocktogon színpadán. Azóta felvitték az istenek a TYR dolgát, megérdemelten, s az utóbbi időkben gyártották is ehhez a lemezeket. A legutóbbi viszont kimagasló lett, de nemcsak a Pantera- és Maiden-feldolgozásoknak, vagy Liv Kristine és George Kollias vendégszereplésének köszönhetően.

Az norvég EXTOL nálam új felfedezés, ötödik, definitív albumuk progresszív, durva és közel sem unalmas. Ahogy illik mindez az új-zélandi UNCERATE zúzdájára is, de itt még az apokaliptikus, borzongató, depressziós, brutális és félelmetes jelző is megállja a helyét.

Még véletlenül sem mondanám, hogy kedvelem az Emperort, IHSAHN zenei tevékenységét is a szólókarrierje óta követem, egyre nagyobb figyelemmel és kedvvel. Már a tavalyelőtti Eremita is bejött, ahogy legfrissebb alkotás is odavonzott magához. Művészlemez, sokoldalú, érdekes komponálói érzékkel.

Maradjunk a norvégoknál: a doomból induló SAHG negyedik lemezével sem adta alább a maguk által fölállított magas minőségi szintnél. Remélem, hamarosan ismét erre vetődnek, s nem csak előzenekari poszton!

Tartottam tőle, hogy a hamvaiból föltámasztott brit metalfogat összes patronja eldurrant a régi számok első lemezre préselésével. De nem! Sőt! Már az előzetes EP, a The Age of Nefarious is remek, a HELL második eljövetele pedig még jobb is az elsőnél. Vérbő progresszívnek értékelt heavy metal, kifejező énekhanggal, unalmas részek nélkül.

A zsidó ORPHANED LAND, ahogy erről a koncertbeszámolómban írtam, nagyon szimpatikus, zeneileg kikristályosítják a hagyományos dalok fémesített slágerességét, de annyi baj legyen, a Nightwishnél egy fokkal még így is „okosabb”.

A BudapeST nagy élmény volt, és a nagy sokára valóra váltott friss lemez is hozza a klasszikussá nemesedett SUICIDAL TENDENCIES-ízeket. Ha 13, akkor csakis ők, nem pedig a gyomorforgató, kamu és fölöttébb unalmas „új” Black Sabbath-borzalom.

Na, itten aztán mosdatom a szerecsent. A TROUBLE új lemezére már látatlanba bemondtam, ők lesznek idén a kedvenceim az év zenekara, albuma díj nekik jár majd. Olyan nincs, hogy a Wartell–Franklin gitárpáros és Kyle Thomas közös produkciója ne első legyen, sőt, csillagos ötös. Aztán meg. Hallgattam, hallgattam, szerettem volna „elsővé hallgatni”. De nem ment. Minden jó rajta, nem vitás, hogy is ne lenne. Csak egy bajom van: az előzetes várakozásom, az előítéletem. Tőlük mást vártam, nem a saját múltjuk újrahasznosítását. Nem azt, hogy újraépítik a ’90-es Trouble és a ’92-es Manic Frustration zsenialitását, mert két évtizeddel később már nem jár neki zsenialitás cím, csak a jó. És ez tőlük kevés. Kettős könyvelés ez, tudom. Másoktól vígan ellennék ezzel a mégoly remek művel, de a csalódottságom büntibe állította őket, ide a sor végére. Ugyanakkor nagyon szeretném, ha Wagner és Clarke után Thomasszal is láthatnám őket idehaza egy színpadon. Máskülönben nagyon kíváncsi vagyok az Eric Wagner vezette Blackfinger január végi debütjére.

Boldog új esztendőt kívánok!

Fél tízre végeztem, tizenegyig ráérek. Pont ideális időzóna egy szombat esti Dying Wish koncerten való résztvételre. Az elfeledett vagy levitézlett bandák közös posztkarácsonyi/előszilveszteri partiján az új évezred első évtizedének aktív és ismert magyar csapatai egyesítették erejüket, s a közönség nagy száma (kb. 250 fő) bizonyította is, nem hiába, így az elfeledettség talán nem is helytálló jelző. Persze a Sollen még így is kakukktojás, de elképzelhető, csak nekem maradtak horizonton kívül anno… Mindenesetre érdekes összeállítás, főleg hogy időben is távol eső érzések fölelevenítésére alkalmas. Szívesen megnéztem/-hallgattam volna mindegyik bandát, ha lehetőségem van rá… De sokat nem bánkódtam, hogy csupán a DW 40 perces röpkéjét sikerült meglesni, mivel a Crimson Blood című frissen megjelent EP-jük igencsak beférkőzött a lejátszóba és a szívembe… igen!

Annak idején az …on Twilight of Eternity kazettájukat imádtam, ahogy a saját hír-fanzine-jükből is őrzök még példányokat, a The Silent Horizon EP-jük is csúszott, de az első nagylemez megjelenésével elfordultam tőlük, az minden volt, amit én elhibázottnak tartok, giccses, puha, bűngagyi borítóba csomagolt… A második lemezbe már bele se füleltem, aztán pedig ők tűntek el (a süllyesztőbe). A CB EP megjelenéséről olvasva azonban kíváncsi lettem és letöltöttem – szerencsére!

Dömötör Balázs, aki évtizede áll a mikrofon mögött nagyon szimpatikusnak tűnik, allűrök nélkül. De hogy miként bírta kabátban a színpadon, míg nekem ingben is melegem volt a klubban? Nagyon energikusan adták elő dalaikat – Balázs és a gitáros Maci (Papp Lajos) váltott vokáljaival tarkítva –, bár a közönség közepesen lagymatag volt, noha sokan voltunk, és elegen voltunk, de inkább szemlélődők, mintsem vadkanként túrók… Az EP-ről elnyomták a címadót, a csodálatosan sikerült Deep Purple-feldolgozást, a Perfect Strangerst, és egyetlen magyar nyelvű dalukat, a Lopott időket is. Amúgy szemezgettek a korábbi anyagaikról. Mivel idejét és helyét (talán valamelyik Gothica feszt.) sem tudom, mikor láttam őket utoljára színpadon, a Pappokon kívül más felállásban, ha tényszerűen nem is igaz, de valószerűen kijelenthetem: mintha először néztem volna meg őket, s ez meggyőzőnek bizonyult! Főleg emberinek. Lejöttek a srácok a klubba és dalaikkal kedveskednek nekünk. Papp Sándor basszer például a záró nótát a közönség első soraiban leledző feleségének dedikálta… Ciki vagy kedves gesztus, töprengett hangosan Balázs. Közvetlenség. A dalok pedig jók, még ha a példaképek (In Flames, Amorphis) másfél-két évtizeddel korábbi lenyomatai köszönnek is vissza. Elfogadtuk? Igen. Ezért jöttünk? Igen. Jól éreztük magunkat? De még hogy! Kitisztult az agy, csillogott a szem, a munka után édes volt a pihenés! Apróság, de csakúgy mint a Sear Bliss jubileumi koncertjén, itt is gépesítették a billentyűs hangszert kezelőt, én meg nyújtogattam a nyakam, hová rejtették a srácot…

Egyszer majd a Christian Epidemic koncertjére is eljutok újra…

Dying Wish (Christian Epidemic, Agregator, Vale of Tears, Sollen)
Budapest, Kék Yuk, 2013. december 28.
Belépőjegy ára: 1000 Ft

Végre sikerült. Régóta szerettem volna már résztvenni egy Jarboe előadáson. És igazán nem mondhatni, hogy elkerüli hazánkat a dalköltő-performer hölgy, aki nemcsak a Swans vagy akár Neurosis okán, de a saját szólista pályája alapján is világszerte ismert és elismert. Most már jó előre bebiztosítottam magam, korán megvettem a belépőjegyet, hogy semmi se álljon a nagy találkozás útjába, ha már fél világot átszelve Európában koncertezik november közepétől karácsonyig, Bristoltól Moszkváig, én is betömegközlekedhetek fővárosunk belnegyedébe.

Amikor jegyet vettem, nem tudtam még, hogy mások is csatlakoznak Jarboe mellé. Aztán, amikor kiderült, hogy mégis, elég tudatlan voltam P. Emerson Williams tekintetében, csakúgy, mint a THE DEVIL’S TRADE esetében. Utóbbi vonatkozásában azonban felnyitották a szemem egy interjú keretében, mely felfedte a név mögött rejtező Makó Dávidot, aki egymaga egyszál gitárral áll (ül) ki a színpadra, s ad elő dalokat. A közelmúltbeli Lord Vicar előtt föllépő HAW koncertjén még nem is sejtettem hát, hogy ily hamar az ismételt találkozás! Az örömteli viszonthallás! Ugyanis nagyon csípem Dávid hangját, a Stereochrist második lemeze tőle is jó, ahogy a Pantera/Down vonalon mozgó HAW is. Bár szerintem, s erről ez az este is meggyőzött, sokkal többet ki tud hozni, érzelmi telítettséget, a hangjából, amikor a Layne Staley-féle/-közeli orgánumát használja…

Negyed tízkor kiült a színpadra és a félórás összeállítását jóval többen hallgatták, mint azt az említett interjúban megjósolta. Nem kevesebben, mint 30-an, időnként 35-en is álltunk ott kabátban, pulcsiban, hallgatva az angol nyelvű dalokat, és az egy magyart. Dávid hol elektromos, hol akusztikus gitáron, hol bendzsón kísérte önmagát. Nagyon jó kis szett volt, egy angolul megtévesztésig jól beszélő magyar férfi, vagy egy angol, aki megtévesztésig jó beszél magyarul, angolul követelte a funeral songokat, és sokat is dobrakolt a fali pulton a dalok alatt, mintegy kísérve azokat. Dávidot azonban nem zökkentette ki, sőt, ez természetes tartozéka egy koncertnek, ahogy a baseballsapós nemszomjas tántorgó fószer is, akitől minden percben vártam, hogy a pultnál imént elfogyasztott tequila hatására sugárban okádni kezd…

Bizonyára Makó Dávid is körbefutott már azon a dilemmán, hogy ezt az érzelmi közvetítettségű, angolszász, vásári-kocsmai műfajt akkor tudná önmaga is minél hitelesebben előadni, ha saját nyelvén szólna, viszont ekkor épp a műfaji jegyeket kellene negligálni, hogy nyelvünk prozódiájához igazodva pengesse a húrokat – a jó magyar nyelvű szövegekről nem is beszélve! Ne legyen giccses, se népi, se népies – tudod, kinek a hagyománya!, hadd ne mondjam –, ne kelljen tárogató, cimbalom, tinglitangli kispálésaborzalom útjára lépni… A most előadott magyar nyelvű dalnál szerintem rezgett a léc, de nem a szöveg miatt! Mindenesetre jelzi, van remény! Ha ebbe az irányba lép tovább az előadó, szerintem hiánypótló lehet, de ehhez nem csak nagyot kell álmodni, hanem nagyon sok munkát kell beletenni, a tehetség mellé. Ami Dávidnak kétségkívül jutott, nagyon jó a hangja, férfias, mély, kifejező, markáns, szóval van erre mit keresnie.

Hosszúnak tűnő mikrofonbeállító vacakolást követően tizenkéthúros gitárjával, csuklyával a fején a húrok közé csapott a nagyszakállú és -hajú amerikai előadó- és vizuális művész (a merchek a saját alkotásaival voltak illusztrálva) P. Emerson Williams, akivel Jarboe karöltve adja elő – unplugged – dalait. A hangszerét dobként is kiválóan tudja használni, ez kiderült.

JARBOE nem ma kezdte – a nyolcvanas évek közepén jelentek meg az első Swans kiadványok… Tangapapucsban, aranyszínű, hátul kivágott, tetkót villantó löbikében, hosszú, ujjatlan bőrkesztyűkben lépett a mikrofon elé. Az idő nem bánt vele kegyesen, de kivel igen? A hangja viszont, a hangja!... Csodás! Ha kell, lányos, ha kell, érett, ha kell, tapasztalt. Vibrál, morog, szárnyal – nagyon-nagyon kifejező. Én elsősorban ezért jöttem. A zenéje nem az én zeném, de az előadói adottsága, hangi tulajdonságai vonzottak be. Ahogy nehézség nélkül vált hangról hangra, akár szerepet is. Ahogy lejön a színpadról, szó szerint, a közönség elé térdepel… (Érdekes, nem gondoltam volna, de a mintegy 50 fős közeg a húszas-harmincas korosztályból került ki…) Nagyon ott tudott marasztani! Nem „csépelnék el olyan szavakat” a hangulatra, mint a „mágikus”, mert az nem is volt, de amiért jöttem (hangelőadás), nagyon is megkaptam, és élvezettel hallgattam.

Jarboe és P. Emerson Williams (US), The Devil’s Trade
Budapest, Rocktogon, 2013. december 12.
Belépőjegy ára: 2000/2500 Ft

A szombathelyi black metalos csapat jubiláló budapesti koncertje nemcsak azért vonzott, mert feltételezett eseményjellege különlegességet rejtett magában, s így túlmutatva önön egyszeri koncert-jelentőségén érdemes a figyelemre, de a special guest pozíciót elfoglaló komlói/pécsi Malediction death fogatának föllépése is sokat nyomot a latba. Ahogy a Sear Blisst, úgy őket sem láttam már évek óta – csupán a basszeros Andróval futok össze rendszeresen mások koncertjein.

Terveim szerint a Malediction fellépésére időzítve érkeztem volna, ám nem bírtam magammal és jóval korábban értem a Fehérvári úti szórakozóhelyre. Nos, negyed kilenckor éppen semmi nem történt a színpadon, a teremben is csak lézengtek. A kávé mellé információt is kértem a pult mögött serénykedő hölgyektől, s ők megnyugtattak, már lement egy koncert… Ahhoz képest pedig, hogy az esemény Fb-oldalán ment a para az elővételes jegyek vétele, fogyása miatt, jó kevesen voltunk. Persze mi számít soknak egy underground extrém metálcsapat húsz éves fennállásának ünnepén? A koncertjük kezdésére a színpad előtt összetömörülő kb. kétszáz fő számszerűségéből mindenki döntse el maga – én többekre számítottam… A zenei előadás élvezetéből azonban ez mit sem vont le.

De az sem gyakran fordul elő, hogy ennyire a meghirdetett időpontok előtt kezdjenek a bandák. A MALEDICTION végül nyolc-negyvenkor csapott a húrok közé, azonnal egyértelművé téve, a hangzással nem lesz gond. Szépen arányosan szóltak a gitárok is, csattogott rendesen Andró basszusa. Talán ez volt az első olyan föllépés, hogy Péter Zoltán gitáros nélkül láttam őket – Rumszauer Zsolt 2007 óta játszik a poszton, mondom, jó régen nem találkoztunk –, batikolt Morbid Angel-es pólója jelenségszámba ment köztünk, soha nem láttuk nélküle föllépni. Ma már Andrón kívül csak az alapító gitáros Várhalmi Ákos ismerős a régi csapatból – ő is MA-es pólóban volt az este…

Nagyon jól tolták az amerikai stílusú, sűrű és technikás death metalt. A közönség megmozgatására tett halovány kísérletet persze az énekes, hörgős, Vadkerti-Tóth Dávid sem gondolta túl komolyan, de ettől függetlenül semmi kivetnivalót, hiányt nem éreztem a negyvenöt perces programjuk alatt, aminek keretében mind az EP, mind az egyetlen nagylemez dalai közül előadtak, sőt egy új nótát is bemutattak. Koncertjüket a „’90-es évek old school death metalosai számára is jól ismert” feldolgozással zárták. Nos, én úgy látszik, ezen halmaz komplementerébe tartozom, mert max. Chris Barnes-i attitűdöket véltem fölfedezni, s ez alapján a CC-re tippeltem, de nem vagyok fanatikus, pláne nem hörgő-felismerő. Sajnáltam is ez okból (is), hogy Borsó barátom nincs jelen (ez nyilván a black metalos főbanda miatt lehetett így), mert ő három hör-hörből megmondja, ki az előadó, mikori a lemez…

A főbanda viszont ragaszkodott a meghirdetett kezdési időponthoz, így 35 perc ácsorgásra, sörözésre, beszélgetésre nyílt mód, kinek hogy. Aztán tíz előtt három perccel felemelkedett az addig leengedett színpadi függöny, s láthatóvá vált a SEAR BLISS jelenlegi tagsága. (Illetve: itt jegyzem meg, számomra végig talány volt, a billentyűs hangszer és kezelője hol leledzett? A színfalak mögött? Miért? Vagy adalékként szólt „magnóról”? Miért? Hiszen a SB-hangzás és -dalstruktúrák szerves része.) Intro után újabb intro, aztán sorjáztak a szimfonikus black metal szerzemények lemezről lemezre válogatva (nem sorrendben), s ehhez idomulva léptek színpadra a korábbi felállásokból ismert zenészek: Sömi, Necó, Csejtey Csaba stb. Nekem a hangsúly leginkább a rézfúvós funkciójára esett – volt neki! Pál Zoltán és hangszere tényleg egyedivé és úttörővé tette anno a bandát!

Érdekes, hogy a külcsínt nem vették annyira komolyan ez alkalommal, pusztán egy logós molinó és némi petárda detonációja tette látványilag emelkedettebbé a föllépést. De még merchandise területén is vérszegény volt a kínálat… Ahol a hangsúly tényleg a zenén volt, mégha folyamatos zenészcsere miatt a dinamika nem jöhetett létre az egészre értve. A dalok – nekem, aki figyelmes szurkolója, semmint fanatikusa vagyok a bandának – most, élőben még inkább tetszettek, mint otthon a lemezeket hallgatva (rájuk is jellemző volt az egészséges, arányos, sokszínű megszólalás, hangzás), szinte külön tudtam ízelgetni a dallamokat, riffeket, jobban beleláttam a struktúrákba is – és tetszett nagyon!

Jó érzéssel távoztam.

XX. JUBILEUMI NAGYKONCERT – Sear Bliss
Malediction, (The Konstellation)
Budapest, Club 202. 2013. december 6.
Belépőjegy ára: 1990/2490 Ft