Fémkereső

A címmel ellentétben nem volt drámai a tegnap esti koncert, még a közönség számát tekintve sem. Az azért elgondolkodtatott, míg a november 8-i Lord Vicaron – amiről különböző okokból nem emlékeztem meg itt a blogon, s most sem fogok – telt ház volt a Vörös Yukban, addig az én felfogásom szerint szemléletben nem oly távoli Year of the Goatra (YOG) max. ötven dallambarát gyűlt össze. Lehet, hogy a jegyár miatt? Nem hiszem. Vagy talán. De míg a The Hillls, a Karst és a HAW jelentős saját közönséget vonzott, akik aztán jobb híján ott maradtak a világszerte ismert és underground szinten hype-olt sabbathistákon és a másnap éjjel kezdő norvég Purple Hill Witchen, addig a Svoid láthatóan hozzájuk képest kevésbé népszerű. Pár év múlva persze ez a koncert is kultikus státuszba kerül, amin „mindenki ott volt”, nekem viszont lesz bizonyítékom is erre, a jegyem – nem mintha ez az egész bárhol is számítana!...

Mikor negyed kilenckor a színpad előtti hordókordonra hat szál füstölőt helyezett és gyújtott meg egy fiatal lány, kicsit megrémültem, hogy a felvezetőnek szánt, bejátszott muzsikával karöltve, addig kell majd várni a kezdésre, míg a szálak leégnek – kb. tízen, ha lézengtünk a szórakozóhelyen. De nem, hála az aláságosnak! Húsz húszkor a Svoid tagsága elfoglalta helyét és belecsaptak negyven perces műsorukba. Arcfestésben álltak ki és korrektül nyomták. Amellett, hogy kedvelem az idén kiadott debütlemezüket, ez este egyáltalán nem voltam ráhangolódva a black metaljukra (nyilván a sátáni kapcsolat játszott közre abban, hogy a YOG előtt felléptek); rituálisnak elgondolt, a már említett füstölők (amitől behányok egyébként…) és ráhangoló/felvezető zene (hosszú intro) alkotóelemeivel megtámogatott széles gesztussal kísért programjuk nekem most üresnek tűnt. Azon filóztam, vajon a rituálé, a megjátszott rituálé, a rituálénak szánt előadás között mennyire keskeny a mezsgye, van-e jelentősége, lehet-e az agyonkoptatott kliséket új tartalommal, jelentéssel felruházni? Elképzelhető, de a Svoidnak most nem sikerült. Levonulásuk után a füstölők még mindig parázslottak.

Ahogy a Lord Vicar és tsai-ra sem azért mentem el, mert a rajongójuk lennék, úgy a YOG koncertjére is az érdeklődés vezetett. No persze a lemezeik hanganyagának ismeretében. A külsőleg viking hordára hasonlító hattagú zenekar mintha a metalizált Eagles lenne, de ez az összevetés nyilván cizellálható még, annak, aki jobban beleásta magát a hatvanas-hetvenes évek (Sabbath előtti) elektromos gitárral kísért, progresszívnek tekintett zenei világába. Hogy ez mitől okkult, azt csak a szövegek magyarázhatják. Nekem akár matinén is megállná a helyét, annyira simulékony, annyira dallamos, a fronton lévő három(!) gitáros is inkább szelídnek tűnt, semmint bárdját lóbáló vadembernek. A központi szerepet betöltő, nem kicsit túlsúlyos, szénné tetovált karú Thomas Sabbathi viszont angyali(!) hanggal rendelkezik, és a rendkívül melodikus gitárharmóniák mellett az ő orgánuma adja a banda vonzerejét. Meg persze a szintén nagydarab melotronos Pope (Mikael Popovic) jelenléte, aki, ha kellett shake-elt is (csörgőzött). Nagyon hangulatos és vonzó volt a koncert kiállás és teljesítmény tekintetében egyaránt. Kellemes gitárzenekar!...

A fotó a tavalyi Roadburn fesztiválon készült

A norrköpingi ősrockhívők novemberi fellépései elsősorban a német nyelvterületeket érintették, a magyar kitérő kivételes esemény volt, amiért köszönet a lelkes szervezőknek.

Year of the Goat (S), Svoid
Budapest, Kék Yuk, 2013. november 21.
Belépőjegy ára: 3500 Ft

Nem a legkipihentebben érkeztem vasárnap este az Európában turnézó amerikai dobfenomén hazai koncertjének fővárosi állomására. A hetvenes évek második felében Zappa mellett bizonyító dobos szólófellépése önmagában is érdeklődést keltő, naná, de így, hogy exkluzíve Borlai Gergő is csatlakozott a showhoz, még különlegessebbé tette az estét, megéri a plusz energiabefektetést.

Így gondolhatta az a négyszáznegyven főnyi, széken helyet foglaló hallgatóság is, aki eljött a Trafóba, plusz az a legalább ötven fő, akinek meg kellett elégednie a nagyterem lépcsőin való álldogálással, üldögéléssel – de legalább bent voltak. Telt ház. Fiatal és öreg, nő és férfi – kor és nem tekintetében Bozzio és a dobolás rajongói esetében nincs korlát, kisgyerektől a szépkorú hölgyekig igen vegyes volt a közönség.

Hazudnék, ha azt állítanám, hogy ismerem Bozzio munkásságát, zenéjét, az elmúlt 40 év szerepléseit. A neve azonban az olyan laikus számára is jelent valamit, mint amilyen én vagyok – a koncert megtekintésének lehetősége okán ugyanakkor juszt sem néztem meg a YouTube-felvételeket. Mindenesetre nemcsak a Kornnal, a Fantomasszal való együttműködése keltett bennem bizalmat a Zappa mellett eltöltött éveken kívül, de elsősorban a szobányi, SS Bozzióra keresztelt dobfelszereléséről készült fényképek nyűgöztek le.

Nem volt ez máshogy a koncert kezdete előtt sem. A színpadra felállított dobfelszerelés-kettős közül a rendezői balon terpeszkedő Bozzio-cucc vonzotta a (fáradt) szemet – mint valami cet-csontváz, versenyautó, időgép és űrhajó lenne egyben. Önmagában már műremek, kiállítási tárgy, kár, hogy csak a lábdobok 2x3-asát lehetett megszámolni. Ugyanakkor, jellemző módon, a két szólófellépést követő kb. húsz perces szünetben a közelébe férkőző fotózóknak talán nagyobb lehetőségük volt szemrevételezni – az előadás legfőbb hibájának, hiányosságának tartom, hogy (ezúttal?) elmaradt a dobos feje fölé egy kamera felfüggesztése, az általa vett képek háttérbe vetítése, pedig meg lett volna rá a lehetőség. No meg az igény. Mivel maga a dobfelszerelés az egyik főszereplő, jó lett volna nem csak szemből látni. Bár a nézőtér tetején ültem, így is csak Bozzio ütőit láttam főként, az előtte lévő tengernyi dobot nem!

De hátráljunk csak vissza az időben! Borlai Gergő a semmiből születő, a semmibe vesző ívre épített dobszólója indította az estet. Azután Gergő a maga suta módján elmesélte januári találkozását Bozzióval Los Angelesben, ahol egy dob tv (gondolom, online) meghívására érkezvén kérdezte a riporterkedő Bozzio, majd húsz percben improvizáltak, s tíz másodperc alatt világossá vált számukra a kettejük közt lévő összhang. Borlai műsorát Zappával folytatta, szó esett 19/16-odokról, aminél izgulni kell nehogy 20/16-od legyen… de a nem a szavak embere szintén világhírű dobos bejátszott, saját (szerzőtárssal írt) dalra is improvizált. A közönség ünnepelte.

Következett Bozzio, aki dobalkotása mellett a szólóprodukcióját is művészire tervezte. Nem mondom, hogy mindenben követni tudtam, az ilyesfajta kortárs zenei alkotásokhoz, úgy látszik, nem vagyok hozzászokva, edződve figyelem tekintetében, az öt-tíz perces „zenekari pihenők” alatt lenyomott dobszólókhoz inkább. Itt viszont jobban kellett koncentrálni, ami plusz erőfeszítést igényelt amúgy is fáradt magamtól, nem könnyű darabokat játszott a langaléta, fekete fellépőruhában a dobfelszerelés közepére befészkelő dobos, akin mintha nem fogna az idő. Én bizony néha fogtam a fejem, de nem az unalomtól, hanem mert elbóklásztam gondolatban, s nehezen tudtam visszatalálni a bozziói ösvényre.

A tételek között (ahogy Borlainál is) voltak olyanok, amiket akár posztrocknak is mondhatnának az erre fogékonyak, így képletesen értve az aznap este eddigi felállásában utoljára (az A38-on) színpadra lépő Corrodal koncertjén is érezhettem magam picinykét, ahová szintén szívesen elmentem volna, de hát…

Azt azonban megfigyeltem, hogy Bozzio darabjai tudatosan építenek az „abbahagyás”-ra: a dalok (mert bizony azok!) abbamaradnak, a végük nem szokványos, így a közönség mindig bizonytalanul fülel egy darabig még, lesz-e valami, s ha nem vagy a dobos biccentéssel jelzi, akkor persze kitörően tapsol, dobog, fütyül.

Nekem aznap este valami élénkítő kellett, s ezt csak a program szünet utáni, harmadik részében kaptam meg, mikor a két dobos egyszerre ült bástyái mögé és improvizált. Persze Borlai Gergő a vendég Bozzióhoz igazodott, az ő elképzeléseihez illesztette a sajátját, végig meghagyva neki a „vezérfonalat”, ám nem szolgai módon! Na, itt aztán elszabadult a kezük, mennydörögtek a dobágyúk, miután a jazzes, fúziós repertoár lecsengett. Álmosságom elfújták – fölvertek az álmomból rendesen! Próbáltam megtalálni a leesett állam, de ebben a tömegben…

Ismételten hangsúlyozom, a látványos dob és dobolás olyan pluszokat adott, ami feledtette velem, hogy mit sem konyítok a 19/16-ok jelentőségét kiemelő zeneelméleti, -technikai tudományokhoz – az élvezeti faktor nálam csak idáig terjed e téren, s nem voltam ennek híján aznap este az éppen tizenöt éve átalakított ferencvárosi egykori transzformátorházban.

Terry Bozzio & Borlai Gergő
Budapest, Trafó Kortárs Művészetek Háza, 2013. október 27.
Belépőjegy ára: 2400/3000 Ft

Megzizzentünk múlt szombat este, mikor Jeff Waters iPhone-járól a zenekar hivatalos Facebook-oldalán megosztotta a Madrid és Barcelona közti közlekedési baleset részleteit. Szerencsére nem esett baja senkinek, csupán a katalán fővárosbeli koncertet voltak kénytelenek törölni – így nagy örömmel és lelkesedéssel készültünk a csütörtöki, bécsi fellépésre.

Triónk (Pazuzu, Maci és én) lelkesedése már a nyári hazai thrash-invázió meghatározó élményei óta tart, soha ennyi jó koncertet, ilyen rövid idő alatt, nem láttunk, ráadásul ifjúkorunk hősei látogattak el hozzánk. Csak kiragadva: Testament, Suicidal Tendencies, Anthrax… Maci ráadásul megrögzött speed-thrash gitárvirtuóz-hívő, a ’80-as évek vége ’90-es évek eleji metálzenei éra apostola, aki nem habozik léggitárt ragadni, ha fölcsendül egy-egy hősi szóló. Az ő lelkesedése ragadt át ránk, szkeptikusabb, más zenei régiókba is elmászkáló, a kanadai csodagyerek zenekarának inkább csak a korai munkáit dicsőítő fémkeresőkre. Ahogy mesélt a korábbi hazai Annihilator-fellépésekről, a PeCsa-béliről, a Sziget fesztiválosról, vagy Waters turnégitárosi jelenlétéről a Savatage körútján, arra az elhatározásra juttatott bennünket, végre nekünk is ki kellene próbálnunk magunkat egy Anni-koncerten. Ráadásul júliusban már a kanyarban éreztük a friss, augusztus 23-ra datált album, a Feast megjelenését, így utánanéztünk, lesz-e vajon csatolt Európa-turné. Talált, süllyedt! Igaz, Bécsig kell hozzá menni, de például az én sznob lelkemnek ez nagyon is megfelelt…!

Biztos, ami biztos, jó előre megrendeltük a jegyeinket, pedig nem is volt fogalmunk akkor még a Szene nevű klub méreteiről, korábbi császárvárosi koncert-jelenlétünk alkalmával nem jártunk még itt.

S elérkezett a nagy nap. Időben megérkeztünk, még kapunyitás előtt, s nem hiába, számos osztrák, szlovák és magyar metálos gyűlt már össze a külvárosi szórakozóhely előtt. De korántsem elég… akkor még… Maci egészen lelkibeteg lett a beengedés után, mikor a koncertterembe is beáramolhattunk: hogy az ő kedvence, a világhírű, a legnagyobb… egy ekkora, pici, a szépemlékű Kultiplex méretéhez hasonlatos helyen lépjen föl, ráadásul alig száz ember kóricált még akkor a kizárólag 3-4 mintájú pólót áruló merch- és az ivópultok között…!

Na, mondanom sem kell, később megbékült, hiszen az Annihilator 21.15-ös kezdésére fullra megtelt a terem, levegőt alig kaptunk a több mint kétórás koncert alatt, a mintegy 4-500 főnyi rajongó felhevülve nagyon is kitett magáért, hiszen a színpadon zenélők nem kevésbé…

De ne szaladjunk még ennyire előre: az Európa-turné vendége volt a svéd The Generals. Ilyen névvel eleve előítélettel viseltetik a zene iránt is az ember, de a négyes nem volt annyira rossz, igaz, annyira jó sem, pont a bemelegítést szolgálta a Sodom-pólos basszeros frontember szerint death metalt, de szerintem korántsem azt, játszó négyes. Zajosak voltak, kemények, zúztak, de amint befejezték a 35 perces programjukat, már el is feledtem őket. A dobos srác teljesítményével vívta ki azért a figyelmünket, a szólógitáros emo-fazonú gitáros pedig a földre eresztett gitárjánál alkalmazott görnyedt technikájával. Azért a fodrászát nem ajánlom senkinek. A ritmusgitárost aznap este búcsúztatták, talán vendég volt két hétig, mindenesetre a telefonszámát megosztották a közönség soraiban bangelő hölgyekkel.

S jött Kanada gitárhírója… (nem Bryan Adams!) a 47 éves múlt Jeff, akihez képest a fiainak tűntek a zenésztársai, aki 1984 óta működteti a zenekarát, s a Feast már a 14. albuma. Legendás alak, aki jelenleg úgy néz ki, mint egy szabadidejében metálkodó hivatásos katona, mind testfelépítését, mind frizuráját illetően. Ámde az ujjai… mint valami fürge giliszták tapodták a vérpiros Epiphone signature Flying V gitár bundjait. Elképesztő zeneiség és eltökéltség, önfeledtség sugárzott belőle. A több mint 21 számos, dobszólóval megspékelt programjuk annyira jól volt összeállítva, hogy le a kalappal. Igaz, főleg az első négy lemezre bazíroztak, az új album három dala a műsor harmadik harmadában kapott helyett, de nem baj, mind minőségi szám volt! Nekem egyedül a dobszóló előtti Phoenix Rising/Sounds Good To Me/Snake In The Grass együtténeklős, akusztikus blokk nem tetszett, de én elfogult vagyok, mert mindig is az Anni thrash-virgáit értékeltem, a rockosabb vagy a metal más alműfajait beépítő dalaikat soha nem komáltam. S bár itt pihenhetett Mike Harshaw dobos, utána már nem annyira, önálló produkciója nem volt kelletlen, unalmas, sőt! Igyekezetében még a dobverője is kicsúszott a kezéből egy alkalommal, de nagyon jól helytállt.

A kép nem a csütörtöki bécsi koncerten készült, de akár készülhetett volna...

(Jeff Waters, Al Campuzano, Mike Harshaw, Dave Padden)

Ahogy a közönség soraiban szintén helyt állt (sic!) Havancsák Gyula is, hazánk fia, akire büszkék vagyunk, Jeff a színpadról mutatta be a nagyérdeműnek, mint a lemez borítójának készítőjét, s kapott ezután tapsot.

A hivatalos műsoridő a Deadlockkal zárult: ez a Feast nyitó dala – az, amelyik úgy kezdődik, mint a Kill ’em All, és úgy folytatódik, mint a Show No Mercy The Final Commandje –, de Jeff ígéretet tett nem egy, hanem három ráadásnótára, s be is teljesítették –

– engem már a koncertet nyitó Alison Hell–W. T. Y. D. párossal kenyérre kentek,

de a Phantasmagoria zárásnál majdnem extatikus állapotba kerültem…

Nem mehetek el Dave Padden Explorerrel gyaluló és szólózó alakja mellett; ha nem lenne Jeff… A srác nagyon ász, kiváló az énekhangja, szimpatikus a fazonja, egyáltalán nem hivalkodó, alárendeli magát az egységnek, mégis kitűnik tehetsége. Máskülönben az egész zenekar nyilvánvalóvá tette, egyáltalán nem visszatetsző módon, ez Jeff zenekara, az ő szólómunkája, színpadi jelenléte az elsődleges… miközben ők is nagyon kiemelkedő teljesítményt nyújtottak – végig kiváló, arányos hangzás mellett! Jeff pedig énekelt, mosolygott, pacsizott, ide-oda járkált a színpadon, beszélt a közönséggel... és szólózott, szólózott, szólózott...

Az Annihilator szeretem-repertoárja jó pár számmal gyarapodott a koncert révén, nagyon elégedetten távoztunk a helyszínről, s ebből az sem vont le semmit, hogy az autóig megtett igen rövid út alatt sikerült kutyaszarba tapodnom, ami az osztrák határig meghatározta illatával az utastér derültségi fokát – persze végig a Feast 9 új és a bónuszként mellépakolt 15 újra felvett dala szolgált aláfestésül…

Jeff előrejelzése szerint február-márciusban újra jönnek!

Annihilator (CAN), The Generals (S)
Bécs, Szene, 2013. október 24.
Belépőjegy ára: 23/25 euró

Játszott dalok sorrendben: Alison Hell, W. T.Y. D. (Welcome To Your Death), Knight Jumps Queen, Reduced To Ash, Set The World On Fire, Refresh The Demon, Never, Neverland, No Zone, The Fun Palace, Fiasco, Bliss, Second To None, I Am In Command, Phoenix Rising/Sounds Good To Me/Snake In The Grass, Drum solo by Mike Harshaw, No Way Out, Smear Campaign, Time Bomb, Ambush, Deadlock – Ráadás: Ultra-Motion, King Of The Kill, Phantasmagoria

Telhetetlen vagyok.

Péntek este kihagyhatatlannak éreztem mind a Judas Priest Epitaphjának filmszínházbéli vetítését, mind a rocktogonos Demonical koncertet. A búcsúnak mondott világkörüli turné utolsó állomását rögzítő koncertfilm főleg a 2011-es szigetes JP koncert élménye miatt izgatott (ennek örvén, ugye, még Tim „Ripper” Owens bulijára is elmentem), az akkori fellépés ennek a turnénak volt az egyik állomása. Most, gondoltam, közelről is láthatom, amit akkor a tömegből nem (pl. Richie piercingjeit orrban-szájban).

Az Uránia Nemzeti Filmszínház koncertfilmsorozata keretében tűzte műsorra a HD minőségű filmet este 19 órai kezdettel (szóval tízre ott lehetek még a Demonicalon, az előbandák nem izgatnak…). Nem sokan jöttünk el a Díszteremben vetített mozgóképre, akik voltunk, kb. harmincan, azok is középre kaptunk jegyet, egybetömörültünk a kupola alatt – de senki nem tette át székhelyét, annyira lenyűgöző volt a koncert(film). Igen, elég gyakran, bizony, koncerten éreztem magam, nem moziteremben üldögélőnek – lenyűgöző élmény volt a koncert, a koncertfelvétel… Lásd Antal Nimród Metallica-filmjéről írtamat…

Mondanom sem kell, a 2012. májusi londoni HMV Hammersmith Apollo-béli koncerten résztvevőkkel vagy tízezerrel gyarapodott a nézőszámunk (lehet, hogy májusban már sokan megtekintették itthon a Corvinban…?), s a nagy vásznon összehasonlíthatatlanul élvezhetőbb az a monumentalitás, amit a JP képvisel, mint dvd-n vagy Blue-rayen, netán YouTube-on.

A klasszikus heavy metal legnagyobb képviselője (ahogy Halford többször utal rá) látványos koncertprogrammal ünnepelte magát és rajongóit szerte a világban. A szettjük igazi best of, folytonosan kitartott csúcspont – 23 számon át. Minden lemezükről szemezgettek a két és fél órás program során. Kitűnik, rengeteg bivalyerős nótájuk van, megannyi klasszikus. Nem is sorolom, a linkelések odavezetnek a listájukhoz. Negyven évet fog át a repertoár, tizennégy albumról válogatva.

Lézershow, láncok a színpadon, HD motor a megfelelő időben, kivetítő, füstgomolyag, és hát acélhúrokon pendül együtt a két gitáros. Tipton kissé már topog, ahogy Halford is nehezen jön le a lépcsőn, de előbbi csodásan játszik a gitáron, utóbbinak a torka ér most is aranyat. Ez a Richie Faulkner pedig a jövő ásza, bármikor meghallgatnám a szólólemezét, ha lesz majd! A kedvencem persze Scott Travis, a dobos, aki akrobataügyességgel pörgeti a dobverőket, míg dromedárként nyomja a lábgépet…! A Painkiller (a definitív heavy metal dal) előtti dobszólója nagyon ott van…!

Szóval ujjongtam, ujjongtam, minden számnál, még a Prophecy és a Judas Rising alatt is.

Írhatnék persze a vágásokról, Rob ruhatárának stylingjáról, Glenn piros bőrnadrágjáról, Ian Hill mosolyáról, miközben húsbárdként lengeti basszusgitárját – de mindez a dvd kapcsán elemezhető, nekem meg most kizárólag a moziélmény (volt) fontos. Ami alapján kibővült, megsokszorozódott, újraéledt a JP-koncertélményem. Nagyon jó érzés volt megnézni, látni, érzékelni, hallani, a két és fél órának nem voltak unalmas pillanatai. Jó lenne, ha az Uránia (vagy más mozik) időről időre megörvendeztetnének bennünket ilyen remekművekkel, de talán nem kellene ennyire titokban tartaniuk az eseményt.

Judas Priest: Epitaph – Live in London 2012
Budapest, Uránia Nemzeti Filmszínház, Díszterem, „Koncertfilmsorozat”
2013. október 18.
Belépőjegy ára: 2500 Ft

Afterparty

Mindössze húsz percembe telt átérni a mozitól a Rocktogonig. Még volt időm megvásárolni a Centinex vinyl kislemezét, s tájékozódni az előzményekről. Death/grind-fanatikus jóbarátom, Borsó világosított föl a korábbi fellépőket illetően. A müncheni Hailstone-t az At The Gates-holtsávba helyezte, a svéd Spasmodicnál pedig a digitalizált dobost emelte ki negatív felhanggal. Egyik sem váltotta meg a világot, informált, még ha nem is elégedetlenül.

Pontosan tíz órakor aztán elstartolt a DEMONICAL koncertje. A svédek szinte hazajárnak ide, a Rocktogonba. Előző lemezükkel (Death Infernal, 2011) kétszer is felléptek már itt. S mind a 2011-es, mind a tavalyi kellemes zajongás volt. Ahogy a mostani is, mely a szeptemberben megjelent negyedik, Darkness Unbound című albumukat van hívatott promotálni európai turnéjuk második, kelet-európai részének második állomásaként.

Gerjedés, zúgás, kásás massza – de veszett (élő!) dobolás (új a fiú a csapatban, ahogy az egyik gityós is!), már magát ezt hallgatni élmény volt. Érdekes, hogy míg lemezen szigorú Entombed-Dismember-utód death metalt hallok, koncerten jobbára inkább death ’n’ roll, sőt! punk ’n’ roll köszön vissza. Mindenesetre a moziban kordában tartott energiákat jólesett levezetni erre a kis negyven plusz húsz dzsuvára, elő a léggitárral és bangeljünk…!

A frontember Widda már megtanulta, jobb, ha kissé oldalra áll a színpadon, máskülönben fejével üti át az alacsony mennyezetet – öten alig fértek el a zsebkendőnyi emelvényen. Mindez nem befolyásolta a kegyetlen zúzást. Talán többen is jöttek le rájuk, mint voltunk a JP koncertfilmen. Mindenki elégedettnek látszott.

DARKNESS UNBOUND TOUR 2013
Demonical (S), (Spasmodic (S), Hailstone (D))
Budapest, Rocktogon, 2013. október 18.
Belépőjegy ára: 2000/2500 Ft

Erényemként tartom számon, hogy nem kizárólag olyan zenekarok koncertjeit látogatom, melyeket ismerek. Éppen az ismeretlenségük vonz, mindig szeretek valami újat megtapasztalni. Nyilván a teljes ismeretlenség kizárva (már csak filozófiailag is…), valamint a lehetőségeket az anyagi források előteremtése és az egyéb elfoglaltságok behatárolta időkeret is megszabja. És hát bevallom, a berlini Necros Christosról és a londoni Grave Miasmáról a szervező Subterra – Satans Lieblingsmagazin szeptember közepi eseményt meghirdető közleménye előtt nem hallottam. Ahogy a magyar Purulent Ritesról sem, teszem hozzá. 3:1 – jó (ár-érték) arány ahhoz, hogy az amúgy nem földhözvágó jegyárat kicsengessem, s megtapasztaljam a jelenben már hírnevet szerzett underground bandák zenéjét. Hatásos volt a promoanyag, nálam bejött! (No persze semmi nincs érdek nélkül: fontos volt még számomra, hogy ezen alkalommal vehettem át Hanyi Tibortól a frissen megjelent Gravecrusher 7”-es vinyl kislemezt, a korábban a Stygian Shadows Prod. által kazettán megjelentetett Mutilation Ritual demót most a svéd Blood Harvest préselte hallgatnivalóvá. Másrészt az augusztus 23-i szegedi V. Inner Awakening fesztiválon debütáló új metál underground fanzine-t, a Metal Catacombsot szerettem volna készítőiktől – a mörbid carnage-es Horváth János és Lédeczy Lambert – beszerezni.

A kiírásnak megfelelően igyekeztem pontos lenni. Az is voltam, de hiába értem oda időben, a biztonságiak tájékoztattak, nem hiába álldogál itt megannyi bőrdzsekibe öltözött fiatalember, kezükben sörösdobozzal a kerítés mellett, maga a főszervező nem jelent még meg, csúszik a program. Nosza, kapva az alkalmon, elszáguldottam elintézni egy kiemelten fontos ügyet, ám mire visszaértem, nagy sajnálatomra a Niedergang és Kolp/Veér tagok vegyes vállalkozásából született PURULENT RITES már letette a lantot. A kazettán a helyszínen is kapható négyszámos demóval rendelkező brigád muzsikájáról két olyan jelenlévőnél érdeklődtem, akik mondanivalójukhoz legitimitást évtizedes undergroundbeli jelentős tevékenységük által nyernek. A Sin of God/Gravecrusher (korábban Mörbid Carnage) énekes, Lévai Balázs death metalról számolt be, kiemelve a Limb For A Limbben is doboló Dulai Péter feszes technikáját. Káger Balázs, a Neverheard Distro. működtetője, megbocsátható elfogultsággal (a Veér kiadója) úgy írta le a PR zenéjét, mint olyan black metalosok death metal bandáját, akik nem tudnak kibújni a bőrükből. Biztos vagyok benne, összefutunk előbb-utóbb!

Jött aztán a szerintem egyre death-esedő thrasher MÖRBID CARNAGE, méghozzá jó nagy elánnal. Lambert elől frontemberkedett, a dobok mögé pedig egy fiatal srác ült be, aki nem tétovázott, diktálta keményen a tempót. Zúztak keményen a tagok, a hangzás is nagyon mellettük volt. Lambert a számok közt szinte egyáltalán nem kommunikált, bár egyszer reményét fejezte ki, hogy a közönség nem csak nézelődni fog itt a színpad előtt, mint valami múzeumban. Ő maga aztán a záró Night Assassins végén tanúbizonyságát is adta, nem a levegőbe beszél: hatalmas vadulásba fogott egy lánnyal és két másik harcossal a színpad előtt, demonstrálva a pogo szépségeit. Utólag hallottam, felmerült a gyanú, el is tört belé egyik ujja…

Műsoruk nagyon dinamikus és intenzív volt, elégedett voltam a produkcióval, így talán nem is itt kéne megosztanom abbéli általános kétségeimet a mai thrash bandákkal kapcsolatban, akik azzal szemben, míg ’80-as évekbeli elődeik a heavy metal zenekaroktól tanultak, ők már thrashebbek akarnak lenni a thrashereknél is, ezért sokszor a gyorsaság/töménység a hallgathatóság, megjegyezhetőség kárára megy. A deklaráltan régisulis, annak is kevésbé felkapott zenekarait idolizáló MC zenéjében szívesebben hallgatnék több megjegyezhető témát (lásd a német Hellish Crossfire talán tőlük nem oly távoli világát…), nem csak az egyébként kitűnő gitárosok sodró lendületű tekerését.

A londoni GRAVE MIASMA kvartett bemázolt arcú tagjai nem gatyáztak: olyan hangzást hoztak létre, mely remekül kiegészítette, kulisszával látta el hulla kinézetüket. A porosnak, nekrónak, nevezhető ultramély megszólalás az amúgy is alacsony belmagasságú Kék Yukban szabályosan klausztrofóbiát generált – igazi pókhálós-férges, sírból jövő hangulatot, dögszagot árasztottak a muzsikájuk által a zenészek. Azért a hangdobozokban rejtőzködő darázsrajok nem csupán a koncepció részei voltak, menet közben sikerült némileg javítani a hangzáson. S bár a négyes a hajrázáson kívül semmi különöst nem művelt a színpadon, a szerintem nagy műgonddal (dinamikailag is) felépített műsoruk során játszott zenéjük gyomorba markoló volt, komoly fizikai hatásnak voltunk kitéve a hangok letaglózó ereje által. Az ötven fő körüli közönséget rabul is ejtette, beszippantotta a sírbolt, örömmel éltette a csapatot.

Őszintén szólva ezek után nehéz volt áthangolódni bármi másra, a HALOTT KRISZTUS berlini inkarnációi által játszott muzsikára pedig különösen nem. Többen is hangot adtak annak a véleményüknek, hogy a fellépések sorrendjében hiba csúszott. Nos, azért a díszes kaftánszerűségbe, fejkendőbe bújó frontemberrel kiálló okkult death metalt nyomató négyesre is voltak érdeklődők. Nekem ugyan annyira már a lemezen sem jöttek be, a Grave Miasma koncertje után pedig csöppet unalmasnak hatottak, mégis kíváncsian vártam rájuk, de a marasztaló különlegesség csak nem akart megérkezni 3-4 számuk után sem. Doom ide, death oda, az óra már fél tizenkettő körül járt, csodát pedig sem tőlük, sem magamtól nem várhattam. Így hát két igazán érdekes, teljes koncertélménnyel a tarsolyomban magamban elköszöntem az eseménytől, s kalap, kabát.

Necros Christos (D), Grave Miasma (GB), Mörbid Carnage, Purulent Rites
Budapest, Kék Yuk, 2013. október 10.
Belépőjegy ára: 2800/3200 Ft

Már az All is One júniusi megjelenésekor tudtam, ha ismét erre vetődnek, s miért ne tennék, nem hagyom ki a koncertjüket, mint anno a Maboolnál. Mert hiába tetszett az a lemez nagyon, a Primordial előtti vendégszereplésükre (2005, Club 202) épp úgy nem mentem el (vajon miért?), mint később az Amorphis előttire (2010, Diesel Klub) sem, vagy a 2011-es, immár főbandaként visszatérős, „oriental metálos” estre – ami szintén a Fehérvári úti szórakozóhelyen volt. Az ORwarriOR-lemez nem volt rám nagy hatással, de az idei jó passzban talált, minden klappolt rajta, a kimunkáltsága, slágeressége lenyűgözött.

Az is izgatta a fantáziámat, hogy a koncepciózusan vallási türelmet és békét hirdető, három világvallás gyökerét (jelesül Ábrahámot) dalszövegeiben értelmező izraeli banda a Khalas nevű palesztin csapatot kérte föl kísérőjéül a turnéjára. Ám a rajongói által petícióban Nobel-békedíjra érdemes találtatott zenekar előtt mégsem ők, hanem a jordániai Bilocate és két francia banda, a csupán egy bemutatkozó EP-vel bíró The Mars Chronicles és a Klone lépett föl.

Sajnos súlyos munkahelyi ártalmak miatt a két francia zenekar előadására nem értem oda, viszont a hattagú Bilocate műsorára már igen. A ’90-es évek brit alapbandák, az Anathema, a My Dying Bridge és a Paradise Lost hatása kézzelfogható volt (utóbbitól a Gothic lemezes Dead Emotion coverje el is hangzott), de ötvözve az északi, skandináv, elsősorban norvég, főleg a Dimmu Borgir muzikalitásával. Az érdekes elegyet az koronázta meg, ha közel-keleti vagy egyéb plusz dallamvilággal öntötték nyakon – pontosabban, ha szervesen kiegészült más, speciális hangzással. Nem voltak kiugróan jók a színpadon, a dalok sem kötötték le annyira a figyelmem, ez a doom/death/progresszív ötvözet további finomításra szorul még, főleg a gitárszólók voltak feltűnően zsengék, mégis szimpatikus volt az ammani csapat, amit a jócskán pár száz fős klubbéli közönség élénk tetszésnyilvánítással is honorált. A 40 perc körüli műsoruk mindenesetre nem volt hiábavaló.

De hát mindenki az izraeli csapatot várta. Az All is One számaira koncentráló műsor-összeállításban (All is One, The Simple Man, Brother, Fail, Shama’im többek közt) még a második lemezükről, az El Norra Aliláról is előkerült egy tétel.

Szíria gyermekeinek ajánljuk a következő dalt – konferálta föl Kobi Farhi, a zenekar frontembere, igen szimpatikusan és empatikusan (utalva a jelenlegi szír helyzetre), a legújabb lemezükről fölcsendülő Brothert, miután kérdésére, ki honnan érkezett a péntek esti, budapesti koncertre, a (természetesen) magyar, osztrák és olasz rajongók mellett szírek is jelentkeztek.

„Heavy metal is our religion” – szögezte le Kobi összetartozásukat az ammani zenekar tagjaival, akikkel egy turnébuszban zötykölődik végig a kontinenst. Énekesük, Ramzzi Essayed az említett dal közben csatlakozott a színpadon kollégájához, s palesztin kendővel ajándékozta meg, ami aztán végig ott maradt, a hatalmas előadóművészi készséggel megáldott, szuggesztív zsidó frontembernél, hol a nyakába akasztva, hol a mikrofonállványára terítve.

Hasonló képet készítettek tegnap este is

(A képek forrása a zenekar Fb-oldala)

A háttér vetítővásznon futó videoklipjeik látványvilágával és a nagyzenekari, női operaénekesi részek bejátszásával megtámogatott nagyszabású, de végig a zeneiségre koncentráló majd’ másfél órás műsor teljesen elkápráztatta a közönséget. Köztük engem is, lalaláztam is a zsidó tradicionális dalt, lengettem a kezem, miközben odafönn a színpadon a szakállas, hosszú hajú kvintett egymás után tolta a néhol Nightwish-slágerek továbbgondolására emlékeztető, keleti mintázatú dalait. Melyek énektechnikája sokban emlékeztet a SOAD-ban daloló Serj Tankian által előadott örmény dallamvezetés-tradíciókra. Rokonok…

Jó érzés volt ott lenni, része lenni a produkciónak.

Az a díj, ha Obama megkaphatta, nekik is jár…!

ALL IS ONE WORLDWIDE TOUR 2013
Orphaned Land (ISR), Bilocate (HKJ), Klone (F), The Mars Chronicles (F)
Budapest, Club 202, 2013. október 4.
Belépőjegy ára: 3500 Ft

Lipák Péternek ajánlva

Az ember megpróbál nem cinikus lenni, hiszen él-hal a fémzenéért. Van (többnyire), hogy kritikusi énje mégis fölülkerekedik, éppen a fémzenei szocializációja, az igényes zene szeretete, iránta való elfogultsága miatt. Tim „Ripper” Owens koncertjére is dominánsan a kultúrantropológusi érdeklődésem vezérelt: milyen lehet egy echte hakni? Mert a dél-amerikai, kelet-európai turnék az ő és hozzá hasonlók (Paul Di’Anno, Blaze Bayley stb.) részéről kétséget kizáróan, kétségbeesetten azok. Hiszen ki is ő? Egy tehetséges, jó torkú, nagy karriert érdemlő, ám levitézlett, egykori világsztár, akit már nem aszerint tartunk számon, hogy mennyi időt (1996-2003) töltött a Judas Priestben, hanem aszerint, mennyi ideje nincs már ott. És hiába a két kiváló JP-lemez ,a Jugulator és a Demolition, a szintén nem elhanyagolható Beyond Fear debüt, vagy az Iced Earth-évek, továbbá a számos egyéb vendégszereplés, projekt – a jelen meghatározta értéke Owensnek, bizony, eléggé megcsappant a korábbihoz képest.

A külvárosi szórakozóhelyen immár negyedik alkalommal lépett föl szombaton (2010-ben kétszer, valamint 2012. szeptemberében), hazánkban hetedjére (először 2002-ben még a JP énekeseként a SAP csarnokban, majd 2006-ban immár a Beyond Fear élén, és 2011-ben is járt nálunk Pécsett), mire megírom a cikket, már túl van a turnéja második magyar állomásán (Debrecenben, a Roncsbárban vasárnap lépett föl) is. A korábbi koncertbeszámolók mellett a 2011-es Sziget fesztiválos kiváló halfordos(!) JP koncert hozta meg az igényt, hogy ellátogassak a Crazy Mamába. S míg máskor évtizedes sirámmal kárhoztatom a késő koncertkezdéseket, most kifejezetten örültem annak, hogy Tim is megerősíti az esemény Facebook-oldalán az este 11 órás színpadra lépését – a szombat este 9-ig tartó munkanap hátránya…

Éppen a CROSSHOLDER záró tételére, az Iron Maiden-feldolgozást kísérő össznépi örömködésre érkeztem fél 10 után, így csak ez alapján konstatálhattam: Nachladal Istvánnak még mindig nagyon jó a torka. Bár följebb megcsappant helyiértékről ejtettem szót Owens kapcsán, a helyi érdeklődés cseppet sem volt lanyha, bő százan jöttünk össze a Gubacsi úti teremben – a közönség jó része pedig nagy erőkkel és lelkesedéssel vetette magát a színpad előtti szórakozásba.

Tíz órakor kezdett a bárgyú nevű, azonnali névcserére szoruló BERMUDA ROCKBAND, akik szintén nagyon jó adottságú – engem Tunyogi Péterre emlékeztető – énekessel (Balogh Ádám) bírtak. S legyenek bármilyen szimpatikusak is emberileg, háromgitáros (köztük egy hölgy) fölállással, a zenéjük épp azt a válfaját képviseli a rocknak/metálnak, amit a HW szokott mellékletként a vásárlóira sózni, s amit én 1-2 percnyi belefülelés után örökre kitiltok a lejátszómból.

Tizenegy után pár perccel aztán egyszerű háttér gyanánt fölkerült a falra a vetített név-logo-brand – és színpadra lépett fekete ingében, könnyű fekete bőrzekében Tim. A korábbi koncerteken, ahol helyi, európai bérzenekarok, zenészek (köztük pl. magyarok is) kísérték, a repertoár a Painkillerrel indult, most azonban nem. A „saját lemezes” Machine Mannel, majd a becenévadó JP-számmal kezdett, ami nem volt jó döntés, elég szerényen, dinamikátlanul indult a buli. Az általam az Effronteryből ismert Sasvári Ferenc gitárossal felálló, Crossholder-tagokból verbuvált, az egész turnén kísérő zenekar (Gondosch János volt a basszer, az biztos, a másik gitárost és a fiatal dobos srácot sajnos nem tudom nevesíteni) az egész este olyan gépiesen, fádan, látszólag kedvtelenül játszott, hogy szerintem még Tim kedvét is elvették, s ettől elég lapos lett a koncert. Mert oké, hogy nem nagyon próbáltak össze, de profik nem? S hogy ez volt a turnéindító koncert, az is rendben, de legalább a nagy egymásra koncentrálásban valami örömöt is lássunk a tagok arcán, ami főleg a játékuk könnyedségében is érződik, hiszen itt megtiszteltetés és boldogság zenélni, főleg az elővezetett örökzöldek esetében, nem pedig munka – vagy tévedek? Mindenesetre a hakni-jelleg inkább a zenekari oldalon mutatkozott ezen az este, s nem pedig a hangilag máskülönben jól teljesítő énekes oldaláról, bár ő sem tűnt felszabadultnak annyira. Egy órának is el kellett telnie, mire megszabadult a napszemüvegétől és a turnét szponzoráló italgyártó logójával díszített baseballsapkájától, hogy közvetlenül közönsége szemébe nézzen – ugyanakkor ezek az allűrök talán a színpadi ellenfényeknek is köszönhetőek, gondolhatjuk ezt is.

Harmadikként érkezett a Painkiller, ami annyira jó dal, hogy még rosszul játszva is halálos! Ezzel meg is volt a csúcspont, ami egy 50 perces plusz 3 ráadásszámos koncertnél azért elég gáz. Ennek ellenére nagyon élveztem a Blood Stained, a Scream Machine, vagy a Grinder fölcsendülését, nemkülönben a Living After Midnightét. A ráaadás-blokk azért elég ciki volt szerintem. És az egész dalmenü elgondolkoztató: hogyhogy ilyen kevéssé bízik a saját számaiban, miért inkább a kedvenceit játssza a ’70-es és ’80-as évek fordulójáról – persze nem hiába volt British Steel a neve a korábbi JP-feldolgozásokat játszó csapatának! Szóval a hakni épp ezen örökzöldek kiválogatásában mutatkozik meg elsőként, az előadásmód manírjaiban pedig másodsorban. Ám az elvárásoknak ez maximálisan meg is felelt, nem ezt kárhoztatom, hiszen máskülönben magam sem lettem volna ott. Csak lehetne ezt még profibban is, ebben biztos vagyok!

Inkább kipipált koncert volt, mintsem óriási, feledhetetlen élmény – itt is voltam, ezt is láttam, ugyanakkor egyáltalán nem bánom a részvételem!

A program:
Machine Man (Judas Priest: Demolition, 2001)
The Ripper (Judas Priest: Sad Wings of Destiny, 1976)
Painkiller (Judas Priest: Painkiller, 1990)
Blood Stained (Judas Priest: Jugulator, 1997)
? (ha valaki tudja, kommentelje be, köszi!)
Scream Machnine (Beyond Fear: s/t, 2006)
When the Eagle Cries (Iced Earth: The Glorious Burden, 2004)
Hell bent for Leather (Judas Priest: Killing Machine, 1978)
Burn in Hell (Judas Priest: Jugulator, 1997)
Grinder (Judas Priest: British Steel, 1980)
Living After Midnight (Judas Priest: British Steel, 1980)
–––
Electric Eye (Judas Priest: Screaming for Vengeance, 1982)
Breaking the Law (Judas Priest: British Steel, 1980)
Heaven and Hell (Black Sabbath (w/Dio): Heaven and Hell, 1980)

METAL KNIGHTS EUROPEAN TOUR 2013
Tim Ripper Owens
Crossholder, Bermuda RockBanD, Words of Blood
Budapest, Crazy Mama Music Pub, 2013. szeptember 28.
Belépőjegy ára: 2500/2990 Ft

Ezzel az angolszász hagyományú írásmódbeli/tipográfiai – egyébként nem túl szimpatikus – tagolással kívánom kifejezni, mennyire hatásos Antal Nimród és a Metallica közös 3D-s filmalkotása. Pedig, meg kell mondjam, fáztam tőle előre, annak ellenére, hogy tavaly ilyenkor beszélhettem a rendezővel, és a Los Angelesből telefonáló Antal Nimród nagyon meggyőzően taglalta elképzeléseit az akkor már éppen leforgatott koncertekkel kapcsolatban. Benne bíztam is, a Metallicában kevésbé. Hiszen a félelmemre ott voltak a negatív bizonyítékok, elég a szimfonikus lemezükre, az S & M-re gondolni, ahol Michael Kamen zeneszerző giccses hollywoodi filmzenét kreált a ’tallica dalokból, vagy legutóbb, mikor a Lou Reeddel való kooperáció eredményeképpen megszületett egy hallgathatatlan alkotás, a Lulu – szóval Hetfieldék társművészetekre való kikacsintásai rendre kudarcot vallottak. Itt pedig az volt a tét a rengeteg korábbi koncertfelvétellel rendelkező csapat esetében, hogyan tudja Antal Nimród a 3D-s technológia csatasorba állítása mellett olyan szegmenssel „organikusan” kiegészíteni, értelmezni a Metallica koncertjét, ami valóban hozzátesz, kiszélesít, plusz jelentést társít az amúgy is fizikai ráhatást (hátborzongás, gyomorszorítás stb.) produkáló előadáshoz – mindezt a képi kimunkáltság eredményeképpen!

Nos, biztos lesznek olyan hangok, akik a másfél órás koncertfilm betétjeiként, leválasztható epizódjaiként tekintenek majd a Dane DeHaan szereplésével készült narratív lázálomra, melyben a Steiner Kristóf, Edward Furlong és Leonardo DiCaprio szerelemgyerekeként beazonosítható Trip (utalás itt a betépett állapotra is…) egy baleset következtében hallucinációiban „kontrollos” delíriumában apokaliptikus vérengzés áldozatává válik, míg futárkénti küldetését végzi a csapatnak. Bár megértem ezt az álláspontot, vitatkoznék is vele. Egyrészt nem szabad elfelejteni, hogy az EGÉSZ filmet Antal Nimród forgatta, olyan kimagasló tehetségű állandó munkatársaival, mint az operatőri munkát felügyelő és végző Pados Gyula és a vágóképekért felelős Király István (ilyen jó vágásokkal talán nem is találkoztam még soha a Metallica-koncertfilmek történetében…). Ha a mindössze kb. 10 perces DeHaan-jeleneteket kivennénk, bizonyos, hogy még mindig élvezhető, teljes koncertfilmet néznénk, amely így is tele van olyan pluszokkal, szimbólumokkal, különjelentésekkel, amelyekre büszke lehet a rendező és a lenyűgözi a nézőt, ám a lázálom-epizódok olyan párhuzamokat, kiterjesztett értelmezési lehetőségeket biztosítanak a befogadónak, amely jelentősen befolyásolja a Through the Never egész befogadását – s vélhetően mellőzöttségében kihagyott lehetőségként mutatkozna meg. A legkézenfekvőbb példa az Enter Sandman zenéjére bekövetkező színpadi összeomlás és vele korrelálva, talán kiváltó okként, Trip ellenállása a gázálarcos lovassal szemben, a hatalmas, pusztító pöröly világot szétbomlasztó odacsapása…

De számos példa hozható az együttállásokra, nem véletlenül: a komplex forgatókönyv éppen ezekre is épül, vélhetően már eleve ehhez a koncepcióhoz választották ki a számokat, számsorrendet, hogy dinamikailag, jelentésileg felfűzhessék rá úgy a film történéseit, mind a színpadi akciókat – s egyikből sincs hiány. Olyan korábbi a Metallica-koncertek részévé vált effekteket sikerült beépíteni, mint a Master keresztjei, a Justice-szobor épülése/ledölése, a műbaleset… De számos újdonsággal is szolgáltak (legalábbis nekem, aki nem volt hajlandó megnézni a tavaly decemberben érthetetlen módon kiadott Quebec Magneticet…) A vancouveri stadion közepén dupla-szkarabeusz alakú színpad felülete már maga a képi közlés elősegítője volt, felülről nézve mindenféle vizuális megjelenítés segédeszköze, de ui. a fellógatott koporsó alakú „vetítők”, melyekben emberek küzdöttek a bezártság ellen és a rémülettel.

Imax vetítőben nézve a filmet elég legyen csak annyit mondanom a 3D-technológia Antal-féle kihasználtságáról és meggyőzőerejéről: már éppen szólni akartam felháborodásomban egy résznél az elém ülő fószernak, hogy mégis mit képzel, hogy ilyenkor jön-megy, fészkelődik, miközben én lábdobogással, szolid headbangeléssel adózom a fémzene oltárán – ám az elém bepofátlankodó alak nem volt más, mint maga Lars Ulrich, aki éppen akkor szállt vissza a dobcájgja mögé…!

Ha valamit felróhatok hiányként a filmnek, az a hossza. Azaz a rövidsége. Akik két és félórás Metallica-koncertekhez vagyunk szokva, keveselljük az izgalommal teli, gyorsan elillanó másfél órát, melyet a stáblista alatt a zenekari próbaként felálló, Oriont játszó banda képe zár.

Azért az érdekes, hogy az ős thrash fan, aki a „sold out”-os koncertre érkezik rozogányán és áhítatos arccal élteti kedvenceit a parkolóban, miért nem jut be az amúgy majdhogynem old school bulira? Ha más nem, ez egy jó (kifordított) poén az ócsárlók felé. (Ne feledjük: „a Lars Ulrich nem jó dobos” diskurzust maga az érintett kezdeményezte annak idején. Szerintem ma is jókat röhög a markába a sok légdoboskritikuson…!)

Egy igazán kimagasló film, egy baromi jó koncert (igazán vissza kellett fognom magam, bele ne ugorjak a képbe, a többi őrjöngő rajongó közé!) és a kettő szerves egysége, olyan kelléki és képi megvalósítással, hogy csak nézel majd, mint a moziban!

A tarantinói ihletettségű rejtély övezte táskatartalom pedig már csak ráadás!

Metallica: Through The Never

Rendező/forgatókönyvíró: Antal Nimród
Operatőr: Pados Gyula
Vágó: Király István
Főszereplő: Dane DeHaan (Trip)
94 perc
Bemutató dátuma: 2013. szeptember 27.
Forgalmazó: Fórum Hungary

Dalsorrend:

Whiplash

The Ecstasy of Gold
Creeping Death
For Whom the Bell Tolls
Fuel
Ride the Lightning
One
The Memory Remains
Wherever I May Roam
Cyanide
...And Justice for All
Master of Puppets
Battery
Nothing Else Matters
Enter Sandman
Hit the Lights

Orion

Bár négy zenekar tette szombat este tiszteletét a III. kerületi klubban, engem most kifejezettem a Symphony of Symbols fellépése vonzott be. S ugyan kíváncsi vagyok mind a szegedi Fall, mind a budapesti Begotten Silence zenéjére, színpadi produkciójára, megismerkedésünket későbbre halasztottam. Az estét indító székesfehérvári Eradicationt idén harmadszor hallottam/láttam, energikusságuk mit sem változott a nyári Cryptopsy és Severance koncertek előtti fellépéseik óta.

Nem tudom, a szervezők mire számítottak, amikor meghívták a bandákat: vajon melyik hoz magával annyi közönséget, hogy ne nyilvános próbának hasson az este, ahol az egyes zenekarok tagjai között diszkusszió alakulhat ki? Mindenesetre négy kisebb ismeretségű csapat ilyeténmód összerántása esetén leginkább a vendéglátó városbéli illetőségű zenekar rajongói hadára kellene apellálni, vagy legalább a szórakozóhely törzsközönségére – egyik sem volt jelen aznap este. De hagyjuk is…

De hol volt Militár Zsolt gitáros? (A képen balról az első)

Engem a SOS „pihentető” zenéje mellett az énekes, Hajnali Sándor frontemberi mivolta csalt le klubba – ahol meglepetésemre a SOS most csak egy gitárossal állt a deszkákra, Szalkai Sándor (saját ötlet nyomán: a magyar Masvidal) személyében – őszintén szólva, nem emlékszem, hogy a Cryptopsy előtti koncertjük alkalmával is ez volt-e a helyzet. A tavaly már második nagylemeznyi anyagával (Stupefying Beliefs), de igazából (mind ismertség, mind Hajnali csatasorba állítása tekintetében) mégis csak debütáló, a Szeged–Székesfehérvár-tengelyen leledző csapat nem a könnyebbik utat választotta a közönségtoborzásra. Órán felüli játékidejű albumuk sem a könnyen emészthető fajtából való, epikus, hatalmas, átfogó szerkezeti – benne epizodikus strukturáltságú – kompozíciókban gondolkodó, progresszív megközelítésű death metalt játszanak, amit közkeletű egyszerűséggel „agyas”-nak szoktak titulálni. Megspékelve mindezt Hajnali orgánumával. Félórás koncertjük keretében így három dalt adtak elő, köztük a lemez nyitószámát is, a Time Has Come-ot, s egy technikai probléma időleges jelenléte sem törte meg a gleccserszerűen lassan hömpölygő, mégis tüzes (közelítek a fire & ice közhelyhez…) dinamikát – ráadásul Hajnali Sándornak ekként volt ideje ránk szórni poénjait, karikírozva a zenekar nem kétperces rádióslágereit, azokat legalább 77 percesnek titulálva…

A holland Escher munkáira is emlékeztető borítókép a zenei szerkesztésmódra is utalhat

Talán a dobokat jóban belőhették volna – volt, hogy csak bödönökön való kalapáláshoz hasonlított a hangzása, de összességében nagyon is megcsodálható képet, összhangzat-ízelítőt adott magáról a SOS. A témahalmozás esetükben funkcionális, ahogy a dinamikai váltások is: a zenehallgatónak, ha elkapja a szálat, szinte „mesés” (audio)élményben lesz része egy dal(csokr)on belüli kalandozás révén – a „mese” eredeti, „történet” jelentése értelmében. És közben még zúzunk is, és léggitározásra is kedvet kapunk.

Kétségtelenül élvezetes volt!

Eradication, Symphony of Symbols, Fall, Begotten Silence
Budapest, Kék Yuk, 2013. szeptember 21.
Belépőjegy ára: 1000 Ft

A denveri banda hazai fellépésénél csak a vancouveri Chapelnek örültem volna jobban, ha már a Motörhead–Venom-vonalról kellene megnevezni mai underground kedvencet. De így is izgalommal és lelkesen vártam a Terranis, azaz Gábor Tamás által Budapestre szervezett Speedwolf fellépését, akik szeptemberi-októberi Európa-turnéjuk első felében látogattak el hozzánk. Ami nem kis merészség egy mindössze egylemezes, még underground körökben sem annyira ismert, a ’80-as évek zenei éthoszára esküvő csapattól. Igaz, a figyelem is jobbára a kiadójuk, a Hells Headbangers miatt vetül rájuk. A Ride with Death című lemezüket hallgatva leginkább egy fakó, szimpla Motörhead-utánérzéssel operáló csapat képe körvonalazódott előttem, de reménykedtem, hogy a színpadi előadásmód felturbózza ezt.

Azonban további vonzerővel bírt számomra az est másik két, hazai fellépője is. Sem a budapesti Drünken Bastardsot, sem a szegedi Gravecrushert nem láttam-hallottam még élőben, persze hogy kíváncsi voltak rájuk.

A kilenckor kezdődő koncertsort a Drünken Bastards nyitotta, a kvintett első lemezük címadójával, a Posercrusherrel indított. A heavy-dirty-rock-punk zenei arculcsapást produkáló ötös, belterjes poénokkal terhelt előadásának a tétje nem volt kisebb, minthogy a bennük láthatóan meglévő felszabadult örömöt át tudják-e ragasztani a jelenlévő, őket figyelő mintegy 20 fős közönségre. S igen, jelentem, sikerült. A Hakan Şükür-mezben (valójában bohócjelmezben) pocakot feszítő dalnok, zenekari nevén Captain, jókedvűen vezette le a félórás meccset… akarom mondani koncertet, s többször ígéretet tett (megfenyegetett?), hogy most aztán, hamarosan jön az új album.

Megfigyelhetően, hallhatóan mind a három csapat dobosa kiválóan teljesített, a DB-nél a két gitár hangzása néha kicsit összekásásodott, de a pusztító káoszpunkjukban is üdítő volt a fülnek a rendezői jobbon helyet foglaló – ahogy mondani szokták –: a Holdat ülve is megnyalni képes gitáros szólómunkája. Megjegyezendő: mindhárom zenekarban helyet kapott egy-egy kétméteres magasságú zenész. A Gravecrusherben Hanyi Tibi gitáros, míg a denverieknél az énekes Reed Bruemmer a langaléta.

A szegedi Gravecrusher fellépése majdnem rövidebb volt, mint a beállásuk, amit nehezített az is, hogy a gitárosuk, (becsületes nevén) Disemboweler már nagyon nem volt szomjas, és egy Marshall ládát is földre döntött, a gitárt tartó pántot meg az istenért sem sikerült magára applikálnia… de zenét, zenészt és a korábbiaknál másfélszer több hallgatóságot nem ért kár…!

Elsőre meglepett, hogy a Sin of God énekese, a Mörbid Carnage volt pacsirtája, Lévai Balázs áll a mikrofonnál, de egyáltalán nem bántam. Az eleddig még csak a Stygian Shadows Prods. által kazettán kiadott 3 számos Mutilation Ritual demójuk alapján ismert old school death-t játszó ötösfogat kíméletlen láncfűrész-gitárhangzással és lánctalpasok dübörgésével nyűgözött le minket, miközben dobosuk olyan látványosan és jól ütött, akár egy japán cséphadaró. De az egyéni stílusban játszó Hanyi Tibi sem véletlenül viselte a Morbid Angel-pólót, a svéd halálos acélhoz egy kis amcsi fifika is társult. (A Speedwolfék árulta vinylek közül, ahogy láttam, gyorsan elkeltek az alapokat lefektető Entombed Left Hand Path példányai…) Műsoruk 25 percében a demo címadója is elhangzott.

A Lemmy-hangon megszólaló Reed vezette négyes, a Speedwolf háromnegyed 11 után kezdett zúzni, s háromnegyed órás programjuk szinte pillanatok alatt elröpülőnek tetszett – és tetszett is, bár ahogy a gitáros külső jellegtelensége előrevetítette, úgy a dalok sem voltak olyan egyéniek. Mindennek ellenére a megszaporodott, 50 főnyi közönség igen jól vette a „heavysített” Motörhead-féle rock ’n’ rollt, mégha maga az énekes elég fádul is vezényelte le a produkciót. A dobosuk viszont hajpörgetésével új fogalmat generált bennem: a horizontális headbangelést. Keményen, energikusan hozta az alapokat, odacsapott rendesen!

Igazán élményszámba menő rendezvény volt, baráti áron, családias hangulatban, jó környezetben! Sok ilyet még!

Speedwolf (US), Gravechrusher, Drünken Bastards
Budapest, Showbarlang, 2013. szeptember 20.
Belépőjegy ára: 1500 Ft