Ezzel az angolszász hagyományú írásmódbeli/tipográfiai – egyébként nem túl szimpatikus – tagolással kívánom kifejezni, mennyire hatásos Antal Nimród és a Metallica közös 3D-s filmalkotása. Pedig, meg kell mondjam, fáztam tőle előre, annak ellenére, hogy tavaly ilyenkor beszélhettem a rendezővel, és a Los Angelesből telefonáló Antal Nimród nagyon meggyőzően taglalta elképzeléseit az akkor már éppen leforgatott koncertekkel kapcsolatban. Benne bíztam is, a Metallicában kevésbé. Hiszen a félelmemre ott voltak a negatív bizonyítékok, elég a szimfonikus lemezükre, az S & M-re gondolni, ahol Michael Kamen zeneszerző giccses hollywoodi filmzenét kreált a ’tallica dalokból, vagy legutóbb, mikor a Lou Reeddel való kooperáció eredményeképpen megszületett egy hallgathatatlan alkotás, a Lulu – szóval Hetfieldék társművészetekre való kikacsintásai rendre kudarcot vallottak. Itt pedig az volt a tét a rengeteg korábbi koncertfelvétellel rendelkező csapat esetében, hogyan tudja Antal Nimród a 3D-s technológia csatasorba állítása mellett olyan szegmenssel „organikusan” kiegészíteni, értelmezni a Metallica koncertjét, ami valóban hozzátesz, kiszélesít, plusz jelentést társít az amúgy is fizikai ráhatást (hátborzongás, gyomorszorítás stb.) produkáló előadáshoz – mindezt a képi kimunkáltság eredményeképpen!
Nos, biztos lesznek olyan hangok, akik a másfél órás koncertfilm betétjeiként, leválasztható epizódjaiként tekintenek majd a Dane DeHaan szereplésével készült narratív lázálomra, melyben a Steiner Kristóf, Edward Furlong és Leonardo DiCaprio szerelemgyerekeként beazonosítható Trip (utalás itt a betépett állapotra is…) egy baleset következtében hallucinációiban „kontrollos” delíriumában apokaliptikus vérengzés áldozatává válik, míg futárkénti küldetését végzi a csapatnak. Bár megértem ezt az álláspontot, vitatkoznék is vele. Egyrészt nem szabad elfelejteni, hogy az EGÉSZ filmet Antal Nimród forgatta, olyan kimagasló tehetségű állandó munkatársaival, mint az operatőri munkát felügyelő és végző Pados Gyula és a vágóképekért felelős Király István (ilyen jó vágásokkal talán nem is találkoztam még soha a Metallica-koncertfilmek történetében…). Ha a mindössze kb. 10 perces DeHaan-jeleneteket kivennénk, bizonyos, hogy még mindig élvezhető, teljes koncertfilmet néznénk, amely így is tele van olyan pluszokkal, szimbólumokkal, különjelentésekkel, amelyekre büszke lehet a rendező és a lenyűgözi a nézőt, ám a lázálom-epizódok olyan párhuzamokat, kiterjesztett értelmezési lehetőségeket biztosítanak a befogadónak, amely jelentősen befolyásolja a Through the Never egész befogadását – s vélhetően mellőzöttségében kihagyott lehetőségként mutatkozna meg. A legkézenfekvőbb példa az Enter Sandman zenéjére bekövetkező színpadi összeomlás és vele korrelálva, talán kiváltó okként, Trip ellenállása a gázálarcos lovassal szemben, a hatalmas, pusztító pöröly világot szétbomlasztó odacsapása…
De számos példa hozható az együttállásokra, nem véletlenül: a komplex forgatókönyv éppen ezekre is épül, vélhetően már eleve ehhez a koncepcióhoz választották ki a számokat, számsorrendet, hogy dinamikailag, jelentésileg felfűzhessék rá úgy a film történéseit, mind a színpadi akciókat – s egyikből sincs hiány. Olyan korábbi a Metallica-koncertek részévé vált effekteket sikerült beépíteni, mint a Master keresztjei, a Justice-szobor épülése/ledölése, a műbaleset… De számos újdonsággal is szolgáltak (legalábbis nekem, aki nem volt hajlandó megnézni a tavaly decemberben érthetetlen módon kiadott Quebec Magneticet…) A vancouveri stadion közepén dupla-szkarabeusz alakú színpad felülete már maga a képi közlés elősegítője volt, felülről nézve mindenféle vizuális megjelenítés segédeszköze, de ui. a fellógatott koporsó alakú „vetítők”, melyekben emberek küzdöttek a bezártság ellen és a rémülettel.
Imax vetítőben nézve a filmet elég legyen csak annyit mondanom a 3D-technológia Antal-féle kihasználtságáról és meggyőzőerejéről: már éppen szólni akartam felháborodásomban egy résznél az elém ülő fószernak, hogy mégis mit képzel, hogy ilyenkor jön-megy, fészkelődik, miközben én lábdobogással, szolid headbangeléssel adózom a fémzene oltárán – ám az elém bepofátlankodó alak nem volt más, mint maga Lars Ulrich, aki éppen akkor szállt vissza a dobcájgja mögé…!
Ha valamit felróhatok hiányként a filmnek, az a hossza. Azaz a rövidsége. Akik két és félórás Metallica-koncertekhez vagyunk szokva, keveselljük az izgalommal teli, gyorsan elillanó másfél órát, melyet a stáblista alatt a zenekari próbaként felálló, Oriont játszó banda képe zár.
Azért az érdekes, hogy az ős thrash fan, aki a „sold out”-os koncertre érkezik rozogányán és áhítatos arccal élteti kedvenceit a parkolóban, miért nem jut be az amúgy majdhogynem old school bulira? Ha más nem, ez egy jó (kifordított) poén az ócsárlók felé. (Ne feledjük: „a Lars Ulrich nem jó dobos” diskurzust maga az érintett kezdeményezte annak idején. Szerintem ma is jókat röhög a markába a sok légdoboskritikuson…!)
Egy igazán kimagasló film, egy baromi jó koncert (igazán vissza kellett fognom magam, bele ne ugorjak a képbe, a többi őrjöngő rajongó közé!) és a kettő szerves egysége, olyan kelléki és képi megvalósítással, hogy csak nézel majd, mint a moziban!
A tarantinói ihletettségű rejtély övezte táskatartalom pedig már csak ráadás!
Metallica: Through The Never
Rendező/forgatókönyvíró: Antal Nimród
Operatőr: Pados Gyula
Vágó: Király István
Főszereplő: Dane DeHaan (Trip)
94 perc
Bemutató dátuma: 2013. szeptember 27.
Forgalmazó: Fórum Hungary
Dalsorrend:
Whiplash
The Ecstasy of Gold
Creeping Death
For Whom the Bell Tolls
Fuel
Ride the Lightning
One
The Memory Remains
Wherever I May Roam
Cyanide
...And Justice for All
Master of Puppets
Battery
Nothing Else Matters
Enter Sandman
Hit the Lights
Orion
