Fémkereső

A háromnapos népligeti őszi dzsembori keretében kapott színpadot ez a szabadtéri fémzenei fesztivál – aminek kínálatából számomra egyetlenegy banda zenéje és fellépése vonzó: ez pedig a martfűi alapítású progresszív, technikás death metalt játszó Effrontery. Az általuk kitöltött félórás programra mentem ki az ingyenes rendezvény nyitó napján a parkba.

A tavaly a Mayfly című lemezzel debütált négyes a még a megírás jelenében (szeptember 6., péntek 13.15) is kiírtak szerint 12.40-től 13.10-ig lépett volna föl. Negyed egykor értem a Népligetbe.

A fellépti helyül szolgáló színpad éppen túl a megácsoláson, lelkes fiatalok építik a korlátokat, egy fia hangszer, hangláda, dobcucc nincs a színpadon, elszórva az árnyékban metálzenekaros pólós fiatalok – miközben az elsőnek fellépő, a szeptemberi HammerWorld mellékleteként bemutatkozó Words of Blood műsorának kellene hangzani már messziről.

Téblábolok egy sort a keretfesztivál szintén csak szórványosan felhúzott egységei között, minden mozzanat a ’80-as évek lepusztult, nyomorúságos falunapi majálisait idézi: körhinta, céllövölde, célbadobó… Egyedül az erdélyinek minősített, 800 forintért kínált kürtöskalács jelent újdonságot a fiataloknak akár retróhangulatot, az idősebbeknek akár nosztalgiát, de mindenképp a totális igénytelenséget sugalló és jelentő valóságból – mindez 2013-ban a fővárosban!

Mondjuk, már eleve gyanús volt, hogy egy fémzenei fesztivál első fellépője péntek délben lép színpadra!

Pár perc múlva kérdezem a keverőpultos srácot, hogy látja, mikor lesz itt valami. Borús tekintettel 13 órai kezdést jósol, de érezni a hangján: „Ne vedd készpénznek!” A színpadi karszalagokat szortírozó hölgyek egy pultnak támaszkodó fiatalemberhez irányítanak, a fellépések idejét, a fellépők sorrendjét firtató kérdésemre. A fiatalember a szervező. Ő „úgy tudja”(!) az Effrontery nem lesz ma, átkerült holnapra (előtte egy lista, rajta valóban filctollal vastagon áthúzva a banda neve, másoké is, átnyilazások, időpontátírások…), mert – tessék figyelni! – nincs kész a színpad!

Nekem ennyi bőven elég is volt.

Az amatőrizmusból, a dilettantizmusból, a közönséggel szembeni tiszteletlenségből, az időm pazarlásából

(az oda-vissza autóúton legalább az Effrontery lemezét meghallgathattam teljes egészében).

Kellemes szórakozást, de ne velem!

I. MetalWar Fest – SzeptEmber Feszt 2013
Budapest, Népliget, 2013. szeptember 6.
metalwarfest.hu
www.szeptemberfeszt.hu

Százhatvan perc halálfémzene. Plusz száznegyven perc szün. Átszerelések. Aznap-másnapra garantált kialvatlanság, lefokozott munkakedv. Épp csak pár órácskája dőltem le, s máris bekávézva pötyögöm is a Tisztelt Érdeklődő Olvasónak a leíró-jellegű beszámolómat.

Egy olyan koncertdömpingről, melynek résztvevőiről, a Sin of God muzsikáját kivéve, még csak nem is hallottam korábban – ezért mentem el a Dürer-kertbe, hogy illőn megismerkedjünk!

Augusztus elsején az említett szervező zenekar a közte és a turnét szervező orosz ügynökség közti meg nem állapodás miatt törölte a koncertet, majd az ennek eredményeképpeni megegyezés alapján törölte a törlést. Az így kettős törlésjegy alá vett esemény keltette izgalmakat olvashatóan a jegyeladás elmaradása is fokozta. Ez van, ha a zenészeket arra kényszerítik, hogy vegyék meg a jegyeket, majd ők adják el azokat – ezt nem undergoundnak, hanem kizsákmányolásnak hívják ám! Az amúgy baráti 2200 forintos elővételi jegyeket az Embatheria tagjai már egy ezresért kínálták a fészbúk eseményoldalán, aminek volt, aki örült, volt, aki nem (ő már megvette korábban a jegyet). Én megvettem korábban Sin of Godéktól, de persze ezresért még jobb lett volna, ugyanakkor a helyszíni három kiló sem egy vészes összeg hat banda koncertjéért, amiből négy ráadásul külhoni, s korlátozott mértékben hozzáférhető az élő fellépéseket tekintve itthon.

Visszatérve a képben nem lévésre: az első két fellépő kapcsán ez nem is csoda. Mindkét alakulat 2007 óta létezik, s egy-egy demo/EP-vel rendelkeznek. A nyitó várpalotai Embatheria 2009 elején (még egy korábbi felállással) tette közzé Metrics of Torture című anyagát, a kolozsvári/gyulafehérvári/budapesti grindcore trió pedig, mely a több zenekarból (nekem főleg Paediatrician) ismert Pöcz Balázs dobossal teljes, 2010-ben jelentette meg 3 számos, maratoni hosszúságú, 4 perces, megnyerő című (Stories of a Bloody Cunt) remekét.

Aktualitás tekintetében leginkább a wisconsini Jungle Rot és a svéd GrandExit említhető, előbbinek március 19-én jelent meg a 7. lemeze, tényleg faja borítóval, Terror Regime címmel (Victory Records), míg a skandináv deathrasherek 2. albuma (The Dead Justifies the Mean, Lifeforce) július 5-én vált közkinccsé.

Bár bele-belehallgattam a legutóbbi dalcsokrokba, az élmény megismételhetetlensége miatt mentem ezen a borús-esős estén a Városligetbe agyradírra. No, meg a társaságért!

A Gutted egyik korábbi felállásából ismerős Horváth András énekes, vokalista vezette EMBATHERIA – elmondása szerint – a napokban fogja megjelentetni új EP-jét. A kvartett fellépése tehát ehhez kínált ízelítőt. Komolyan vették magukat, bár az egyen- – amerikai börtönben viseltre hajazó – ing miértjére nem jöttem rá, de a basszer Bóna Attila és a gitáros Felnagy Gábor titokzoknijai sem voltak túl metál… (lábfetisizmus 1.) Attila cipőfűzői a fényektől ráadásul neonzölden világítottak! Az est folyamán többször döbbentem a generációváltás meglétén: a várpalotai csapat dobosa, Apagyi Bence is bőven középsulis korú lehet, akinek fejéről az est további részében sem került le a fehér baseballsityak (Vujity Tvrtko a példakép?). A zene? Fura. Mintha egy rockos Metallica próbálna metálos lenni, csipetnyi death fűszerezettséggel, de ez utóbbi inkább csak András hangjából adódóan. Aki egyébként tisztességgel betöltötte frontemberi funkcióját is. Inkább ízlésbeli különbség, hogy nálam nem üt ez a muzsika, de majd az EP tovább cizellálja a véleményem… Emlékezetesnek a Nightmare of My Desire című számuk bizonyult.

A zene mindenkié – ez jutott eszembe a következő fellépőt figyelve. A humor- és pornogrindban utazó CLITGORE trió ténykedését csak azért nem fetrengtem végig röhögve, mert sör helyett kénytelen vagyok szódát fogyasztani az autó adta kényelem okán – de a mosolyom leradírozhatatlan volt végig. Elsőre, meglepetésként, nem vártként hatott a hajában széles választékot viselő gitáros frontember Calin vezette röpke megmozdulások sorozata, mely utazásait meséli el a klitorisz körül, zombikkal, hullákkal… A basszer „női hölgy” megjelenése is kacagtató volt – aztán tisztelgőbe ment át: a mélynövésű lány rendesen megküzdött a hozzámérten hatalmas hangszerrel, közben még sikolyokra is ragadtatta magát. Szandálját ledobva, meztélláb bengelte végig a bulit (lábfetisizmus 2.). Balázs Y-vágást imitáló tetkójával hullamereven, szenvtelenül csépelt – de mint egy isten. Mindenki szívesen kapcsolódott be a női nemi szerv körüli bonyodalmakba, még együtténeklésre is ragadtattuk magunkat egy igazán felemelő refrén erejéig – „pu-pu-pu, la-la-la”… Kellett a vidámság!

Eztán pattantak színpadra a sátáni embrió megéneklői. SIN OF GODék nem lacafacáztak, technikás, Nile-szerű death metaljuk most is hasított. Múltkor pedig megorroltam rájuk, pedig a fülem bánta. A Lock Up előtti koncertjük után még az Anthraxen is csengett a jobb hallószervem. De hogy a testrészeknél maradjunk: a Hetfield-hasonmás Vörös Ferenc papucsba bújtatott lábbal mennydörgette hangszerét (lábfetisizmus 3.) az éjszakában.

Aztán, ahogy az énekes, Lévai Balázs konferálta: jöttek a külföldiek!

Mindjárt először a svéd ötösfogat, az új lemezét a színpadra állított demonstrátumokkal is promotáló GRANDEXIT. Részben a megfáradás jeleit mutatva, részben különösebb izgalmakat nem kínáló zenéjük okán 3-4 szám után ismét a szódás pulthoz kívánkoztam, ezen még az Entombed-feldolgozás sem változtatott. A frontemberük annyira karizma nélküli volt, hogy még a Nasum-pólós, fültágítós/klipszes, jólfésült basszer is vehemensebb volt nála. A húszegynéhány éves srácok tetkókban otthon voltak…

Tizenegy után jött a főattrakció nyitánya, a Jungle Rotra megkétszereződött a teremben a közönség létszáma (így a továbbiakban a zenészek lábát sem láthattam), az addig 20-30 lézengő helyett 50-60 fős fortyogó katlan lett, pogóval, moshsal, sőt, bodysurfinggel próbálkozókkal is. Ezzel kellett volna kezdeni srácok! Ha én szerveztem volna a bulit, akkor a két amcsi banda 40-40 percet nyomott volna, s afterpartyként a Clitgore szórakoztatott volna, mindezt este nyolc és tizenegy között, s éjfélre már mindenki otthon szunyál. Talán a késői időpont miatt volt, hogy a főbandák, akikért láthatóan elsősorban jött a közönség, csak félórákat nyomtak.

A JUNGLE ROT koncertje nagyon metál volt. Szuggeszív alapítójával, az énekes, gitáros Dave Matrise-szal az élen. A többiek is – már kinézetileg is – felidézték, hogy ez egy fémzenei koncert, a hagyományos értelemben. Faék- és pofonegyszerű, de hatásos, pulzáló zenéjükről, építőelemeik jellegéről kis társaságunkban megoszlott a vélemény. Atesz szerint hallhatóan nem véletlen, hogy egy HC-profilú kiadó karolta föl őket, s tényleg sok ki- és leállással, tipikus HC-s ütemekkel operálnak. Én egy korai Sepultura-alapokra építkező bedeathesült formációt regisztráltam, mintha a Schrizophreniáig ástak volna le a saját hangzás megtalálása végett… Lelkesítőek voltak nagyon!

Pontosan egy órakor kezdett a kaliforniai technikás death metal fogat, a DECREPIT BIRTH. Bill Robinson, aki a Suffocationbe is beugrott már Frank Mullent helyettesíteni, igazoltan néz ki hajléktalannak – ugyanis 20 évig így is élt. A Chris Barnes-iker hippszter lyukas pólójával, lepusztult kinézetével, idült mosolygásával azonban nem volt unszimpatikus. Akár az apukája is lehetett volna a körülötte fölálló hangszeres gyerekcsapatnak, akik közül egy sem volt még 21 éves, az tuti. Viszont nagyon jól, energikusan tolták a progresszív, technikás death metalt. Félórás szettjük sitty-sutty elröpült, erre magam is csak a záró Death-feldolgozás (a Symbolicról a Crystal Mountain) alatt jöttem rá, annyira magukkal ragadtak első magyarországi fellépésükkel.

Aki szeretné, ma még elcsípheti a Jungle Rotot és a GrandExitet a szegedi Club Noir színpadán. Négy hazai banda fellépést követően...!

Decrepit Birth (US), Jungle Rot (US), Grandexit (S), Sin of God, Clitgore (RO), Embatheria
Budapest, Dürer-kert, 2013. augusztus 14.
Belépőjegy ára: 2200/2990 Ft

Szinte fantasztikus volt a tegnapi koncert.

Azért szinte, mert nagyon is valóságosan volt jó. Mit jó – kitűnő, remek!

Nemvárt kvalitású, főleg, de nem kizárólag ezért!

Amikor pár hónapja megvettem az elővételi jegyet, azzal a gondolattal tettem ezt, hogy ha már ennyire közel jönnek hozzám, az orrom elé dugják magukat, s a jegyár is barátságos, akkor bármennyire is duzzogtam ellenük az elmúlt 20 évben, ismét meg kell hallgatnom/néznem őket egy élő produkció keretében.

Az Anthrax korábban – emlékezetem szerint – háromszor járt hazánkban, kétszer Budapesten, de mindegyik alkalommal fesztiválokon, most először önállóan. 2003 júniusában a Summer Rockson a PeCsában, majd egy évre rá augusztusban a Sziget nagyszínpadán. Mindkettő alkalommal John Bushsal. Utóbbin jelen voltam: a szólógitáros szerepében Rob Caggiano, a basszusgitárt Joey Vera kezelte. Igazán kiváló koncert volt, főleg azért tetszett, mert füleim szerint Bush hangjához idomították, hangszerelték a klasszikus számaikat is! 2005-ben már a klasszikus felállás játszott a mezőtúri fesztiválon, Dan Spitzcel, Frank Bellóval és Joey Belladonnával… Aztán Spitz és Belladonna ismét el, Bush és Caggiano vissza…

Zsíroskenyér és tea – gondoltam, ezekkel a kezemben nézem majd meg a nosztalgia bestof műsort, a la Scorpions, de mekkorát tévedtem. No, nem a bestofban, de olyan vehemensen, profin szólaltak meg és adtak elő, hogy teljesen tűzbe jöttem: ezek a zenészek tudják, mit vár tőlük a közönség, és azt maximálisan meg is tudják adni. Még akkor is, ha ezek jobbára 20-25 éves slágerek. Még akkor is, ha Charlie Benante feltűnően nem hagyja el az USA-t a feleségével való perpatvar óta… hogy ez jogi vagy családi ok, nem tudhatom. De Jon Dette nagyon odatette magát, egy pillanatig sem volt hiányérzetem a dobokat tekintve (sem). A Shadows Fall-os Jonathan Donais nem osztott, nem szorzott, mellékszereplője volt a színpadion történteknek, a szólók miatt szükség volt rá. Szerencse, hogy Belladonna, Bello és Scott „reszelőkirály” Ian külön-külön, s együtt is nagy showmanek.

Az Among The Living, Caught In A Mosh, N. F. L. kezdőlökete után a markáns és dekoratív egyenviseletben, fekete ingek, ujjatlanok, vörös pentagrammal a hátoldalon (nem utcai ruhában!) játszó kvintett fordított pentagrammás színpadképeire újabb molinók kerültek, a villázó Dio és a villásfejű gitárral Dimebag festett képe, az ő tiszteletükre szólt a következő, In the end című dal a Worship Musicról, a maga totális Dio-reminiszcenciájával, Belladonna remek előadásában. Azért érdekes ez a nagy tiszteletadás, elkészített molinók pár évvel a haláluk után… de biztos nagy barátok voltak. E mellett egyéb feldolgozások is terítékre kerültek a pár Worship Music-dal (The Devil You Know, Fight ’em ’til you can’t) és a klasszikusok (Medusa, Indians, I am the Law, Madhouse) mellett: a TNT az AC/DC-től, a Got the Time (Joe Jackson) és a záró Trust-feldolgozás, az Antisocial. Az sem semmi, hogy az első lemez, első (heavy/speed) száma is a programba került: a Deathrider. A hangzás is jó volt, ahogy a műsor íve, dinamikája is kipróbált, működő – egy percig nem unatkoztunk, de ilyen jó dalok mellett ez nem is volt kétséges. Mondjuk, a 2011-es WM lemez dalait illetően nem változott a véleményem a megjelenés óta, s most sem: nem elég visszatérni hangzásilag a gyökerekhez, ennél emlékezetesebb dalokat kell(ene) írni.

Az elmúlt húsz évet ignorálták, nemcsak a Bush-érát, de a dicstelen Persistence of Time-ot is (már a Got the Time-ot leszámítva). Nem baj.

A saccra mintegy 3000 fős, kellemes, közel telt házas, minden korosztályt képviselő közönség igencsak vette az adást, ment a villázás, léggitározás, headbangelés, mosholás és mosholygás – örömködés volt ez felsőfokon.

Nem álltam a közvetlenül a színpad előtt, hanem szokásomhoz híven a keverő előtt foglaltam el állásomat. Onnan úgy látszódott, ezek a tagok semmit nem öregedtek az évek alatt. Sem a mozgásuk, sem az arcuk, sem a lelkesedésük nem változott – töretlen. Scott Ian élő szögbelővőként horzsolta ránk a riffeket, Bello folyamatosan bohóckodott, Belladonna pedig jobban énekel, mint valaha.

Profizmus a köbön, nosztalgia úgy, hogy a jelent is meg tudták szólítani: hatékony konstelláció ma az Anthrax!

Kizárt dolog, hogy bárki hiányérzettel távozott volna!

Anthrax (US)
Budapest, Budapest Park, 2013. július 30.
Belépőjegy ára: 3899/4899 Ft

A három évvel korábbi budapesti Mappa klubbeli koncert komoly hatással volt rám. Olyannyira király volt, hogy a brazil thrasherek iránti szimpátiám azóta is lankadatlan. Ráadásul új lemezükkel sem árulnak zsákbamacskát, már a borító is a nyolcvanas évek thrash-éráját idézi, ahogy az Evildead, a Sacred Reich zenei világa köszön vissza a brutalitás kilenc, lemezbe préselt hangos-forgatókönyvéből is. John Connelyt (Nuclear Assault), máshol Millét idéző hisztérikus, fröcsögő, vékony énekhang, kőkemény zúzdák, remek szólók – mindez a thrash-hangmérnök, -producer, Andy Classen németországi stúdiójában felvéve. Nem tesznek hozzá semmit a műfajhoz, de olyan kegyetlen intenzitással, energikusan nyomják azt, hogy szinte lemarják az arcodat a lemezről: pogózni, színpadról ugrálni, szörfölni akarsz, vadulni a mosh pitben. Mindezt folyamatos headbangelés mellett. Azonnali magyar koncertért kiáltok!

Violator: Scenarios of Brutality
(Kill Again Records, 2013. július 10.)
9 szám / 37 perc

Gondolom, azon többséghez tartozom, akiknek fogalma sem volt, mi rejtőzik akár az Uganga, akár a Terrordome név alatt. A csütörtöki Exhumed koncert viszont annyira felspannolt, hogy a szervezők által kínált kedvezmény – miszerint, aki akkor jegyet váltott, a hétfői koncertre ingyen bejöhet – elcsábított erre az estére is a régi közvágóhíd Showbarlangjába, megtekinteni a brazil Uganga, a lengyel Terrordome és a hazai CONAN’S FIRST DATE fellépéseit.

A szentendrei zenekar még fél kilenc előtt csapott a húrok közé, utóbb kiderült az ő műsoruk volt időben a leghosszabb, összesen nyolc dalt játszottak. Aki nem ismeri a zenéjüket, annak így tudnám leírni az általuk death and rollnak nevezett stíluskereteket: a kilencvenes évek közepi posztthrash groove metal áttörés (Pantera/Machine Head) alapokra rá(k)úszik, főleg dallamok és ének terén az Alice In Chains világa. Zúzós, mégis melodikus. Vagy ahogy a hetedik számként eljátszott Fangs and Claws című dal esetében Bencze Márton frontember fogalmazott: egyszerre gyors és lassú. A tavalyi nagylemezük, a The Devil is on the Loose nyitó dalával startoltak, a The Man, The Monsterrel, a máskor záró blokkos The Werewolf Risinggal folytatták, aztán jött az Uncovering, majd a gitáros Vándor Erik szerint is a mélypont: Demjén Rózsi varacskosított Hogyan tudnék élni nélküled? című remeke, amit nem kéne erőltetni, maximum ráadásként – magunkon kívül. Bárhogy is vastagítják ezt a szemetet, poénnak sem süt! Következett a D. O. O. M., a Tear it apart, break it down, az említett Fangs, legvégül a Jailbreak. A kvartett jól játszott, maga mellé állította a kisszámú (15 fős), de érdeklődő közönséget, ahogy a hangzás is velük volt. Kiderült, már játszottak együtt az utánuk színpadra lépő krakkói társulattal, de ezzel nem voltak egyedül, mert a Terrordome a Concrete-nek ajánlott később egy számot, s a gitárosuk is a magyar banda pólójában feszített.

A TERRORDOME igazi ’80-as évekbeli hatásait kirakatba tévő underground kapkodós káosz-thrash banda. A Slayer mellett a Dark Angelt, a Razort, a Cryptic Slaughtert, az S. O. D.-t jelölik meg elődjeikként. Utóbbiak mintázata főleg a lényegre törekvésben, a számok rövidségében érhető tetten. Tizenegynéhány rövid, velős felindultságból elkövetett tételük nem volt kellemetlen a fülnek, ahogy a kivarrókkal díszített farmermellényes Uappa Terror nevet és baseballsatyót viselő gitáros-énekes konferálásai is okésak voltak. Ők saját cuccaikon kívül disztró-holmikat is hoztak magukkal, kár, hogy vinyleket nem, de ez legyen az én bajom… Talán fél órát játszották intenzív muzsikájukat az akkora 25 főre duzzadt közönségnek – őket nézték meg ezen az estén a legtöbben!

Rövid, de annál eszementebb programot prezentált a brazil UGANGA, akik nem csak már megjelent első három lemezükről nyomták a dühkitöréseket, de a nemsokára kiadásra kerülő újról is előadták a portugál nyelvű énekeiket. Az egységes „Uganga-mezben” fellépő kvintett (a pólók hátoldalán a tagok neve állt) harmadik dalként a neves előd, a Sepultura Troops of Doomját vezette elő, így az is tudott hozzájuk jobban kapcsolódni, aki nem ismerte crossover-hardcore muzsikájukat. Az énekes Joker (Manuel Henriques) a rendelkezésére álló 3 méteren legalább 1 kilométert legyalogolt a mintegy 20 perces szettjük alatt, akár egy ketrecbe zárt tigris járkált fel s alá. A többiek pedig kiválóan adták hozzá „a talpa alá valót”. Szimpatikus formációjuk támogatásra méltó, habár zenéjük számomra inkább csak koncerten, az előadásmóddal együtt él.

Nem haza beszélek, az ízlésem mondatja velem: az előbandaként fellépő elsőrandizó barbár vitte el aznap este a pálmát.

Támogassátok jelenlétetekkel a Bloody Juice Entertainment jövőbeli rendezvényeit, megéri!

CROSS OVER CHAOS EUROPEAN TOUR 2013
Uganga (BRA), Terrordome (PL), Conan’s First Date
Budapest, Showbarlang, 2013. július 15.
Belépőjegy ára: 1000 Ft

Nem lő messze a kiadó, mikor a Kylesa- és High On Fire-kedvelők körének ajánlja az Oregon állambeli Portlandben otthonos, közhelyesnek ható, mégis hatásos névvel rendelkező Lord Dying muzsikáját. Az alapvetően sabbathos sludge metalt toló banda a portlandi sludge/stoner/doom (Red Fang, Witch Mountain, Black Pussy; Norska) színtérhez tartozik, másfelől viszont számos ponton kapcsolódik a savannah-beli oeuvre-höz (Kylesa, Baroness, Black Tusk).

A borító sokak szerint a Death Scream Bloody Gore-ját idézi

A három éve együtt zenélő kvartett első lemeze összességében nem átütő teljesítmény, de egyes szerzeményeikben megvan a lehetősége a kívánatos és hatásos továbblépésnek. Mivel éppen trendidőben léptek pástra, igyekezniük kell, hogy kitűnjenek a tömegből, s ezt csak maradandóbb alkotásokkal érhetik el. Az alapvetően riffekre építkező tételekben a ma általánosnak mondható hangzásbeli nyersesség, polírmentesség köszön vissza, ahogy az is, hogy egyszerre próbálják meg visszaadni a két „fekete” zene, a Black Flag és a Black Sabbath erényeit – de valahogy nem találják a saját mértéket, egyensúlyt, ahogy ez anno pl. Anselmónak is csak két csapat zenéje által sikerült (Down és Superjoint Ritual).

Pedig – ez hallatszik – nincsenek híján a tehetségnek a srácok, ez főleg a melodikusabb részeknél állapítható meg, ugyanakkor az ötleteik nem annyira „ragadósak”, még többszöri hallgatás után sem – miközben hallgatás közben nagyon is élvezetesek. Leginkább emlékezetes a záró tétel, Descend into External is című lecsengése, ami nem túl szerencsés, mert afféle rossz koncepciójú művészkedésnek hat, teljesen felesleges.

A reszelős torokhanggal megáldott E. Olson gitáros csapata zenéjétől a thrash/death-elemek sem idegenek, de kevésbé kihasználtak, mint mondjuk a Black Breath láncfűrészelésénél.

Súlyos muzsikájú és további figyelemre méltó a zenekar, akiket egy klubbulin bármikor meghallgatnék.

Lord Dying: Summon The Faithless
(Relapse Records, 2013. július 9.)
10 tétel / 60 perc
www.facebook.com/LordDying

„Év koncertje”-gyanús fellépés volt a tegnap esti.

Öt zenész-művész egy komplett és komplex műsort prezentált a Zöld Pardonban – olyat, amit nem is vártam tőlük!

Amit hallottunk örömzene volt, nekik, nekünk.

Miután évtizedekig erre sem néztek, az utóbbi négy évben rendszeres nyári vendégeink. A west balkános (2010. július 6.) első hazai koncert nekem kissé még hakniszagú volt, a szigetes bulit (2011. augusztus 10.) a hangosítás tette tönkre, a tavalyi ZP-s (2012. július 11.) produkciót az ugyanakkor fellépő Cephalic Carnage miatt passzoltam, ezért idén nem volt kérdéses, hogy a színpadjuk előtt a helyem, főleg, hogy márciusban egy nagyon-nagyon kitűnő lemezt jelentettek meg végre.

Nemigen láttam még ennyi embert a ZP-ben. Ha nem is érte el a küszöbértéket, látványra telt ház volt.

Fél kilenckor kezdődött a másfél órás igen komoly móka, természetesen a You Can’t Bring Me Downnal. Valami elképesztő módon nyomták el a War Inside My Headet, az I Saw Your Mommy…-t mintha háromszorosára hizlalták volna föl, tele ki- és leállásokkal, újra és újra beindulással, közönséghergeléssel, közönségbevonással. Send Me Your Money, Possessed To Skate, Freedumb, Cyco Vision, How I Will Tomorrow – az új lemez tételei mellett – a beszámolók alapján – a tavalyi program képezte a produkció gerincét.

Annak idején saját készítésű I Saw Your Mommy… pólóm is volt…

Volt egy pont, kb. a koncert közepén, mikor az egyéni teljesítmények ellenére is – számomra – leült a buli, Mike szétdumálta a számokat és a számok közti részt, mintha a dalokat is azért húzták volna szét és el, hogy az időt töltsék. Aztán bumm, az utolsó 20 perc bődületes összeszedett és karizmatikus, bombasztikus volt – művészileg megtervezett, koppant az állam a földön, míg a szám elnyílt a csodálkozástól. A fináléra a színpadra hívott 30-40 rajongó bődületes diadalittas jelenléte – 10 bandanás, 10 baseball sapkás, 2-3 partilány, egy biciklisfutár stb. – tovább erősítette ezt.

Csihar Attila Haunting The Chapel-pólóban átfurakszik-suhan a tömegen…

Hogy a thrash-punk-hardcore közepette hogy lehet groove-funk-gospel elemekkel dúsítani, átértelmezni a régi slágereket, elképesztő módon mutatta be az Infectious Grooves-pólós frontember csapata. Mindezt úgy, hogy ezek a komponensek korábban is jelen voltak a számokban, a zenében, csak most színezőelemből előtérbe vonták őket. A közönség azon része, aki ismerte is a zenekart és munkásságát, le is dermedt néhányszor, de aztán sikerült áttörni, bővíteni az elvárási horizontokon, és önfeledten bekapcsolódtunk az újraértelmezett daláramlásba – helyére kerültek Muir narrációi is.

Az intenzív turnézás szemmel láthatóan jót tett Cyco Mikónak, a west balkános fellépéshez képest tuti leadott 20 kg-t.

Egyszerre volt gyilkos és szeretetteljes a koncert, végig lenyűgöző hangszeres tudásról téve tanúbizonyságot. A hangzás kiváló volt (így is lehet, emlékezzetek csak a Testament-bulira!), ízlésem szerint a gityókra és az énekre egy pöttyet pakoltam volna még, de így is tökéletes, arányos volt, és kellemesen hangos.

Eszement, egyéni, zeneileg, színpadilag jól felépített, dinamikailag komponált produkció volt. Jó magasra téve önmaguknak, más zenekaroknak, nekünk a lécet!

Jövő nyáron ugyanitt!

Suicidal Tendencies (US)
Budapest, Zöld Pardon, 2013. július 9.
Belépőjegy ára: 800 Ft

Kezdetét vette az invázió! A tegnapi ZP-s Testament bulit követően szerdán a Slayer letámadja Tokajt, rákövetkező nap a Kreator Pécset, két hét múlva kedden ugyancsak a ZP-ben rohamoz a Suicidal Tendencies, július 28-án Balatonszemesen száll partra az Overkill, majd 30-án a Budapest Parkot az Anthrax gyűri maga alá. A kaliforniai thrash bálvány, a Testament – melynek karrierje erősen hullámzott, és soha nem jutott be az első ligába, de nagyon szerethető – az utóbbi tíz évben hatszor is ellátogatott hazánkba, míg a korábbi évtizedekre ez egyáltalán nem volt jellemző. Ha nem tévedek, először a Sziget fesztiválon szerepeltek itthon 2003-ban, a dolog szépséghibája csak annyi volt, hogy a nagyszínpados Slayer kíméletlensége után egy sátorban kellett végighallgatnia a műsorukat annak, aki bírta – vagy még hallott egyáltalán valamit… 2004-ben már a Summer Rock fesztiválon léptek föl a PeCsa színpadán a Cradle of Filth előtt, majd 2007-ben az Almássy téri Szabadidőközpontban a Metalmanián. 2009-ben Hegyalján, tavaly pedig a FEZEN-en játszottak. Most – egy nappal Chuck Billy 51. szülinapját követően – a Lágymányosi híd budai tövében gyilkolták a nagyérdeműt…

…aki pedig este hatkor még rendesen parázott (a Facebook eseményoldala tanúsága szerint), hiszen zivatar áztatta a flasztert, és a hőmérséklet is gyorsan csökkent. Hét órára viszont már elvonultak az esőfelhők a XI. kerület fölül és semmi akadálya nem volt a koncertnek, habár 20 fokot esett a hőmérséklet, így a pulóver szükségessé vált. Mindez nem tartott vissza körülbelül 1500 hívet, hogy fél kilenctől éltesse az old school thrash apostolait. Koncert közben motoszkált is bennem a gondolat: hiába vagyunk magyarként ízlésileg lemaradva a műveltebb világtól, hiába vagyunk metálosként konzervatívak, hol vannak már a nu és grunge jelzővel illetett zenekarok, amikor ez az ős, Legacy néven már 30 éve alakult banda még mindig itt tolja nagy örömünkre a thrash-mondókákat!

Hatalmas Dark Roots-os háttérvászon, a ládákon is a borító rajzos világa, őrült hang- és fényerő. Mindjárt említem is a két esendőségét a koncertnek, legyünk túl rajta. 1. a kisebb probléma: előszeretettel vakítottak el bennünket a villámfényekkel, ez elég zavaró volt; 2. a nagyobb „porbléma”: a hangosítás, Eric Peterson túlvezérelt gitárhangereje majd mindent elnyomott, Alex Skolnick szólóit mindenképpen, talán csak az isteni Gene Hoglan dobjait nem sikerült. Maci barátom nemegyszer kapott a szívéhez/füléhez, hogy nem hallja a szólókat, csak a ritmus dzsuváját. Pont a színpaddal szemközt, középen álltunk, de bárhol is, egy koncerthelyszínen mindenhol szóljon már jól a zene, ne legyen kifogás, „ahol én álltam, ott jól szólt”…

Ezt leszámítva király koncertet adott a kvintett. A számlista gyakorlatilag megegyezett az előjelzettel – de ezt csak utólag konstatáltam, szeretem a meglepetést. Számomra a Native Blood volt a csúcspont (meg a True American Hate és a Dark Roots, valamint a végső hármas), ha dinamikai íve nem is volt az egész koncertnek… a balladákat otthon hagyták. (Nekem a The Gathering lemez jelenti az abszolút fokot, amihez a tavalyi lemez 4-5 száma csatlakozott; az első három lemez hype-ja nem érintett meg soha, ahogy a rajtuk található muzsika sem, de a későbbi lemezekből is inkább egy válogatást készítenék…) Chuck Billy a sötétben zölden foszforeszkáló mikrofonrúdjával legalább annyit szólózott, mint a gitárosok, igazi, rutinos, kedves frontemberként pont annyit kommunikált a közönséggel, amennyit kell, viccelődött is, közönségénekeltetett – majd ezerrel bömbölte a dalokat.

Lenyűgözött Hoglan dobolása, a srácok igen csak jól jártak vele, Skolnick akcióiból/szólóiból persze jó lett volna többet hallani, de ami így is átjött, az sem volt rossz – most már utána kellene hallgatnom a jazzbandájának…!

De ismét és megint Chuck, aki kétemberes felsőtestével, mosolygós kedvességével leveszi a lábáról az embert, akinek még a súlyos betegségén is sikerült túllennie – minden tiszteletem az övé.

Ha mindez a PeCsá-ban történik: félház, ötezer forint plusz két unalmas előbanda, akit túl kell élni. Itt közel telt ház, 800 forint és lényegretörés! A közönség tapinthatóan elégedetten távozott! Sok hasonlót kívánok még magunknak! Thrash ’em All!

Testament (US)
Budapest, Zöld Pardon, 2013. június 24.
Belépőjegy ára: 800 Ft

Ugyan még csak a „környékre”, Columbiába és Mexikóba ruccant ki koncertezni ez a szemtelenül fiatal tagokból álló ecuadori trió, de már én is hallgatom a zenéjüket óceánnal-földrésszel odébb. A dél-amerikai főváros 2,2 millió fős lakosságából nem könnyű kitűnni, hát még globalice, ráadásul éppen a 30 évvel ezelőtt „aktuális” thrash metallal – gondolhatnánk, ez valami vicc, tizenéves fiatalok elkötelezett lelkesedése, „majd továbbfejlődnek”. A nemi szerepek leosztottsága okán még valamivel kiemelkedik ez az energiától duzzadó csapat: Renata Pacheco révén a zenei irányítás női kézben van, az ő ujjai alól szökkennek szárba az old school thrash riffek.

A mexikói székhelyű, pont erre a fent említett műfajra szakosodott kiadó idén június elején jelentette meg a debütalbumot, mely egy saját kiadású, három számot tartalmazó demót/EP-t követett – maga a banda tavaly tavasszal alakult. Sem a borítóval, sem a lemezcímmel, sem a számcímekkel nem árulnak zsákbamacskát: az …In the Name of Thrash Metal olyan számlistát rejt, ami indokolttá tehetné a korábban „vicc”-nek tituláltságot: (intro:) 666, Final Judgement, Metal Slave (ez volt 2011 előtt a nevük), Hell is Your Destiny, War Never Ends, Sinners In Heaven, War is Shit, Hell’s Priest, Assassins, Thrash Metal. Az underground true elitistái számára mindez mennyország, pedig jobbára megkérdőjelezhető angol nyelv tudás, tudatos leképezés, egyidejűtlen egyidejűség – azaz 30 év, míg a centrumból a perifériára ért a hatás – ténye forog fenn!

Ezen túl lehet ám lendülni, ezerszám tenyésznek a világon hasonló bandák, nem másként érdemes hallgatni ezeket, mintha éppen 1983-84-ben lennénk, s a Bay Area környéki garázsok mélyén hangolna a Dark Angel és társaik – megjegyzem, apróság, Quito formális neve: San Francisco de Quito.

Ez a demós hangzás épp úgy jellemző az Extreme Attackra, mint a dél-amerikai műfajtárs zenekarok többségére. Valamiért ez ott nagyon dívik, és nem csak a stúdiós körülmények okán. Hogy a zenéről is valami konkrétumot: az innovatív és bástyaszilárdságú tag a már említett Renata, aki nemcsak az amcsi, de az európai színtér nemzedékekkel korábbi bandáitól is tanult, a szólói a legjobbak egyébként. Patricio Viveros, a basszusgitár kezelője és az énekhang felelőse nulla hanggal rendelkezik, még a Violator (akikkel közös fellépést is szignálhatunk, április 27-én előbandáskodtak a braziloknak helyben), Pedróját is felülmúlja cincogásban – pedig gyaníthatóan Mille hisztérikus orgánuma a fő ihlető! Andree Aguilar az ütős pedig dübögteti a háttérmassza érdekében a dobokat.

Andree, Renata és Patricio örül a debütalbumnak

Amiért mindig is nagy szimpátiával viseltetek az ilyen formációk hangzóanyagai iránt, az az ezekből áradó nyersesség, éhség, ifjonti düh, frissesség, kísérletezésre való hajlam, minden „ezt már hallottuk” és kezdetlegesség ellenére. Akár nosztalgiának is nevezhetné bárki – az elmúlt saját fiatalság iránt. Én nem, mert az én fiatalságom nagyon kitartó. Sablonosság ide, utánérzés oda – remélhetően ígéretes zenei pálya áll előttük, és kellemes emlékeket fog idézni számukra később ez a zajongás. Nekem már most is kellemes!

Extreme Attack: …In the Name of Thrash Metal
EBM Records, 2013. június eleje
10 szám / 36 perc
www.facebook.com/extremeattackthrashmetal

A tíz percig tartó, felállva ünneplő közönség lábdobogással kísért vastapsát, szeretetteljes bekiabálásait méltán nevezhetjük sikernek – azaz Óznak! Dorothy és Toto, a barátaik, a zenekar révén hazatért: a Pásztor Anna rendezte összművészeti produkció, mely a költészet és a zene, a színjátszás és a film, a performansz és a rockkoncert sajátos, komplex – s néha bizony nagyon tömény – elegye, méltán nyerte el a Művészetek Palotája telt házas Fesztivál Színháza publikumának tetszését. A tapasztalhatóan rendkívül vegyes, sokféle korosztályt, szubkultúrát, öltözködési trendet, szokást követő nagyérdemű a múlt papírrepülői bedobálásától, a méregzsák kipukkasztásán át, az együtténeklésig, a spontán megnyilvánulásokig aktív közreműködőként kísérte végig a zenekar történetét bemutató, sajátos L. Frank Baum-regény-adaptációt – végig a sárgatéglás úton. Az egyes művészi komponensek, rétegzett jelentésű, egymással kooperáló kölcsönös hatóereje, harmóniája ezen a bemutató előadáson rendkívüli módon bizonyította mindenekelőtt a zenekar tagjai között munkáló termékeny kémiai, koncentráció-kiegyenlítődési folyamatot.

Ha röviden szeretném összefoglalni a tegnap esti előadás hatását, akkor a fentiek szerint tenném, de lentebb jóval részletesebben is megteszem.

Kezdem mindjárt azzal, mit is kerestem a Müpában, az Anna and the Barbies Óz, a csodák csodája koncertjén ezen az árvízostromolta péntek estén, az intézmény Hey June! című hónapos keretrendezvény-sorozatának nyitó programján. Mivel hogy magának a zenekar által játszott zenének nem vagyok feltétlen híve – soha nem bírtam a Kispál és a Borz és a Quimby meghatározta zenei keresztmetszetből táplálkozó együttesek zenei világát, ahogy magukat az említett bandákat sem, sőt! Zenei világot írtam, mert az általuk képviselt intellektuálisabb, igényesebb hozzáállást viszont nagy szimpátiával követem – távoli megfigyelőként.

Ahogy a múlt nyári ZP-s koncertre is azért mentem el, mert nagyon kíváncsi voltam már az A&tB színpadi produkciójára, amiről sok szépet olvastam korábban.

Egy kis történelem
A zenekar látványos áttörését jómagam a 2010-es Gyáva forradalmár albumhoz, és az azt követő koncertcumanihoz kötöm, aminek gyümölcseit a tavaly novemberben kiadott Ánem! című lemez még tovább fokoz. Mivel volt alkalmam a Pásztor testvérekkel ez ügyben is szót váltani, megkérdeztem őket, miként vélekednek a zenekar eddigi történetének meghatározó állomásairól. Pásztor Sámuel gitáros úgy véli, az első fontos mérföldkő a Medallion album Álmatlan című számához forgatott klipünkhöz köthető, amivel sikerült komolyabb internetes és zenetévés nézettséget elérni. Nagy lendületet kaptak aztán az ezt követő kissé kilátástalan időszakot – visszakanyarodás zenei gyökereinkhez, kiadói ügyek, új lemez körüli hezitálás – lezáró, MR2 Petőfi rádiós Akusztik műsorban való szerepléstől, ami nagyon jól sült el. Ezután jelent meg a Gyáva forradalmár… Pásztor Anna szerint az ezt a lemezt bemutató telt házas A38-as lemezbemutatónak aztán híre ment. Innentől komolyabban vették őket a szervezők is, a közönség pedig megszerette a – koncerteket eddig is, de most már lemezeket szintén jellemző – rockosabb hangvételt.

Az Ánem! barba negrás bemutatójára nem mentem el, de a müpás koncertet, exkluzivitása miatt, ki nem hagytam volna. Ezért jó korán meg is vásároltam a belépőjegyet rá – s milyen jól tettem, hamar elkelt az összes jegy, ami 500 résztvevőt jelez!

A péntek esti fellépés előtt volt időm megtapasztalni, hogy az érkező közönség sem igazán tudta, mire számíthat: az intézmény jellege és a rockkoncert összekapcsolása sokak ruházatán hagyta rajta a bizonytalanság bélyegét. Többen színházbajárós öltözetben, többen koncertrejárós hacukában, a legtöbben, megmosolyogtató módon, a kettő ötvözetében jelentek meg. Korosztályilag is igen nagy volt a szórás: a gyerekektől az idősebbekig sokan kedvelik az együttest.

A másfélórás non-stop előadás igen tömény volt, a zenei, képi, előadói „mutatványok” egyszerre zúdultak a jelenlévőkre, igencsak kellett a koncentráció, a fókuszálás, mert a 3 kivetítő, a színpadkép, a szövegek, a zene mind-mind fontos összetevői voltak a kultúrsokknak.

A színpadon bal és jobb felől lépcsőzetesen helyezkedtek el a tagok „állásai” – ezeket különféle, nagyon is találó szimbólumok jelezték. Baloldalt fenn a billentyűs, alatta a basszus (mellé később Horváth János gitáros ült be vendégként - kíséretében, tábortűz mellett a Gombócot énekelte Anna), egészen elől Sámuel gitáros posztja, lábai előtt a nem rövid effektvonat. Jobb oldalon fenn a dobcájg, alatta a perkás cucc, Mogyoró Kornél megszólaltatásában, elől Anna ventilátor, írógép, gramofon körítéssel. Fönn a 3 vetítővászon, a középső nagy, a szélsők kisebbek. Már az ülőhelyek elfoglalásakor kiegészítő csomagot kaptunk, egy perforált papírlapot, egy méregzsák feliratú (nem hányó)zacskót és egy kottát. Ezek funkcióiról az előadást nyitó, vetített Óz Travels-es légi kísérő hölgy tájékoztatott bennünket, mulattató módon – a kellékek mind a közönség aktív részvételét kívánták előmozdítani és hangsúlyozni az előadás során. A produkció adott pontján kellett papírrepülőt hajtogatni a MÚLT feliratú papírból és bedobni a színpadra, a méregzsákot felfújni és kipukkasztani, tele a feszkóinkkal, a kotta a búcsú együtténeklős részéhez adott segítséget. De az előadásba volt komponálva a lábdübörgős rész is, amivel tetszésünket nyilváníthattuk a végén! (Ekkor már a zenekar a fellegekben járt, szó szerint, ugyanis kötélhintán felhúzták őket a lufikkal (léghajó!) megpakolt felsőbb régióba…)

Igen jó volt a hangzás, kellően hangos, de nem fület bántóan (a Gyáva forradalmár című szám úgy megdörrent, hogy kapaszkodnom kellett a szék karfájába, de ezt jólesően tapasztaltam!). A vörös szálat, a fő narratívát a vetített filmmontázsok jelentették, amikor Dorothyt (Anna) és Totót (Sámuel) a tornádó elröpíti Kansasból, és Óz földjén találják magukat, ahol az északi boszorkány (Szalóki Ági) és a nyugati banya (Frenk) sertepertél, de Óz (Hobo) is folyamatosan jelen van különféle alakváltozataiban, s narrációjával útmutatóként szolgál a hol teherautóplatón, hol a Vidám Park-i hullámvasúton, tükörteremben, forgó hordón, barlangvasúton, körhintákon utazó zenekarnak. A Madárijesztőt Bubnó Márton, dobos, a Gyáva Oroszlánt a basszer Hernádi Dávid, a Bádogembert a billentyűs Vághy Tamás jelenítette meg. Szalóki Ági és Frenk többször is megmutatkoztak a maguk testi valójukban, jelmezükben a színpadon, Ági a Márti dalával emelkedett ki a színpadi emelő segítségével, Frenket tolókocsiban tolták föl a színpadi emelvényre egy dal eléneklése végett – segítője egy szárnyas majom-táncos hölgy volt! Hogy Hobo csak képen jelent meg, annak, gondolom, nem csak esetleges prózai okai voltak, hanem mindenképpen dramaturgiai is: ugyanis maga a zenekar vált Ózzá Smaragdvárosban!

A némafilmek pörögtek, köztük szöveges betétek vezettek végig bennünket a sárgatéglás úton, ezek a szövegeket még csiszolnám, néhol lózungszerűek voltak a bölcselkedésben, de mindenképp hatásosak, humorosak.

Azt hiszem, nagyon sokszor meg kellene néznem a produkciót, hogy a dalszövegek, az áthangszerelt zene, a filmrészletek, a színpadi mozgások kaleidoszkópszerű részleteiből újra és újra, befogadóként, megkomponálhassam a rendező Pásztor Anna által színre vitt összművészeti komplexumot, annak nyilvánvaló több rétegű jelentéseivel együtt – az allegorikus zenekari történet–Óz-mese párhuzamnál jóval nagyobb volumenű/jelentésű/jelentőségű az az alkotás, amit itt láttunk, hallottunk, éreztünk!

Számomra ezzel a produkcióval született meg az Anna and the Barbies önálló hangalakja (a vizuális már megvolt!), ezentúl a lemezeik hanganyagát is ezen a szűrőn keresztül fogom tudni hallgatni, hallani – kizárva, vagyis jobban megértve a korábban nekem zavaró más zenekarokkal való áthallásokat (itt egy kis Quimby, itt egy kis Tankcsapda, itt nagyon sok Kispál stb.).

Anna & the Barbies – Óz, a csodák csodája
Budapest, Művészetek Palotája, Fesztivál Színház, 2013. június 7.
Belépőjegy ára: 2200/2700/3200 Ft

Holnap a Vasárnapi Hírek című lapban megjelenő, a Pásztor testvérekkel készített interjúból azt is megtudhatjátok, milyen terveik vannak az előadással a továbbiakban. Illetve egy nappal később már online is elérhetitek a cikket az újság honlapján.