Fémkereső

Ki tudja? – pár év múlva talán erre a koncertre is úgy hivatkoznak majd, mint legendásra, kultikusra, s plusz jó érzés lesz elmondani: ott voltam, egyike voltam annak a mintegy hetven főnek, aki a Mikszáth téri klubban meghallgatta és megsasolta a wisconsini Madisonból elindult zenekart. Persze az is lehet, addigra se banda, se Trafik Klub, se Mikszáth tér… Mindenesetre a hivatalosan csak június 15-re időzített, ám ezen a turnén már kapható új, második nagylemezüket, a Blood Moon Rise-t és a hozzá kapcsolódó 7”-es Circles-t már a gyűjteményünkbe tudhatjuk – ahogy az est nagyszerű élményét is!

Ám dőreség lenne nem megemlékezni a saját jogán is nagyszerű miskolci Karstról, akiket már korábban, a Skeletonwitch előtti fellépésük kapcsán a mennybe menesztettem. Itt ismét hasítottak, este kilenc után kezdtek, s a rendelkezésükre álló egy órában nagyon odatették magukat a fülkeszerű klubtérben, legvégül autentikus stílusban még a Black Sabbath War Pigsét is elnyomták. Ma ők a magyar metal avantgardja, amit csak azért nem hangoztatok, mivel magyar metal mint olyan nem létezik, s ha vannak is zenekarok, azok többségében még a modernség előtti ideológiák foglyai – velük nem kunszt versenyre kelni…

Fél tizenegykor kezdett a retro-okkult-nőiénekeses-ősrockos-hatvanhetveneséveketidéző-hippis hatosfogat. Rendezői balon ücsörgött a Slayer-pólós orgonista, mellette ötágú gyertyatartó, benne égő viaszrudakkal, jobbra hátul a dobos, középen a basszer, kétoldalt a gityósok, a tömegen át érkezett Jex, az énekes, aki aztán az ujja köré csavarta a sálját és a közönséget is. A hölgy hangja csodás, bármit el tudna énekelni, orgánuma kellemes, hamisságtól mentes. A dalok nem rövidek, de egymáshoz hasonlóak, borongósak, Jex tónusa melankolikus – egy hosszan kitartott meditatív merengés a produkciójuk, lassú, lassabb ütemekkel, de nagyon erőteljes, szuggesszív jelenléttel.

Mivel a kultúránk alapja a feledés, nem baj, hogy olyan zenei kifejezőeszközöket választottak ezek a fiatal emberek, amiket egyszer már bevetettek választott elődeik, a legjobbak új tartalommal tudják ezeket feltölteni, ahogy például a Jex Thoth is – persze volt Nothing Left To Die és Raven nor the Spirit, hogy ebben a műfajban szokatlan slágereket említsek…

Tapssal honorált egyórányi játékidő után a közönség alkotta sorfalak között vonultak le a zenészek, majd visszatértek azután, hogy két dal erejéig még kellemes borzongásba vigyenek minket. Egyedi hangulatot tudtak varázsolni, nagyon jó választásnak bizonyult a koncertjük erre az estére!

 Jex Thoth (US), Karst

Budapest, Trafik Klub, 2013. május 20.

Belépőjegy ára: 3000 Ft

Mint EvenSong-drukker, mindig is nagy szimpátiával figyeltem a belőle duóvá kinövő The Moon and the Nightspirit történetének alakulását, ám ez a tiszteletteljes odafigyelés a zenére magára nem terjedt ki. A nagy áttörést a két éve megjelentetett Mohalepte című negyedik album hozta, az megfektetett teljesen, bevonzott, kényszerített a hallgatására, az elismerésre – így visszafelé is „elsajátítottam” a diszkográfiát. S alig vártam, hogy egyszer élő fellépésen is részese lehessek muzsikájuk erejének. Nem kétséges, nagy örömmel konstatáltam, hogy hosszú idő óta először lépnek föl a fővárosban május 16-án, méghozzá az általam szintén tisztelt román Negura Bunget társaságában. Hozzájuk viszont már volt szerencsém korábban koncerten (Kék Yuk), így érdekes ráadásként tekintettem előzetesen is fellépésükre, de elsődlegesen, ha nem is kizárólag, a hazai zenekarra koncentráltam esti erőimet.

Nem érkezhettem viszont elég későn a Dürer-kert kisterméhez, valami okból csúszott a program a meghirdetett kezdéshez képest, így a NB dobosának DIN BRAD nevű projektje sem fűtötte még a hangulatot megjelenésemkor. Ám egyáltalán nem bántam meg, hogy láthattam, főleg hallhattam a Temesvárról érkezett triót. A 30 perces, 6 számot magába foglaló előadásuk tetszetős volt, középpontban az Alma névre hallgató hölgy énekhangjával. Negru dobos az elejétől fogva nagy átszellemültséggel ütötte az üstdobszerű nagydobot, míg az új NB billentyűs, Neagoe számomra nélkülözhető módon tette a produkció alá a gerjedéses tónusokat, „feljavítva” a hangzást. Alma igazából akkor jelent meg a színpadon, amikor énekelni kezdett, ettől elragadóvá vált. Előzetes infók alapján úgy tudom, a román népdalkincs egy része képzi dalaik alapját: ahogy vettem, főleg kesergők, siratók, szomorú dalok. Ezért is volt a kelet-európai abszurd egyik megjelenési formája, amikor a színpad előtt egy párocska nagy, erőltetett mozdulatokkal kísért (páva)táncba kezdett. Ez van.

Megjegyezendő, Alma angolul konferált, „the next song called…”, de egy „köszönjük” is elhangzott tőle. Ez mindig elszomorít, persze nem annyira, de legalább a szomszédos népek kölcsönösen tudhatnának pár üdvözlési módot egymástól. Bună seara!

A THE MOON AND THE NIGHTSPIRIT 21 órakor kezdte egyórás programját, mely a bosszantó, de megbocsátható gitárhangolásokon kívül egyhuzamban hozta a csudajó dalokat, kiváló megszólalásban – bár az elején levett basszusból én visszaadagoltam volna még jócskán. A felállás mi, ha nem EvenSong(!): Szabó Mihályon és Tóth Ágnesen kívül Cseh Gergely basszusozik, Végh Gábor perkázik – de még hogy. Olyan fergeteges és biztos alappal játszanak a középpontba állított duó alá, amire ők bizton építkezhetnek. Éjköszöntő, Regő rejtem, Öregerdő, ráadásként: Szarvasének – pár dal az elhangzottak közül.

A mintegy 80-100 fős közönség már a Din Brad alatt is vette a műsort, de Moonéknál egyenesen odáig volt, ha tehette volna, szétrúgta volna a ház oldalát. Sokáig éltette a békéscsabai formációt, akik meg is érdemelték ezt – bár „nem csináltak semmi különöset”, pusztán előadták kitűnő dalaikat, amelyek magukért beszéltek, kialakítva, sugározva egyfajta hangulatot. Ami nagyon szerethető.

Jó élmény volt, aminek így a Negura Bunget "látta kárát", részemről, ugyanis muzsikától jóllakottan hazafelé vettem az irányt a hűvös éjszakában…

The Moon and the Nightspirit, Din Brad (RO)
Budapest, Dürer-kert, 2013. május 16.
Belépőjegy ára: 1500/2000 Ft

Úgy tűnik, Colin Marstonnál – a Dysrhythmia és a Gorguts basszere, a Behold… the Arctopus, a Krallice, a Byla gitárosa, Kevin Hufnagel fő tettestársa – ismét felgyülemlettek a máshová egyelőre nem beépíthető ötletek, is idejét érezte, hogy mások is megismerjék ezeket. Ennek jegyében május 11-én közzé is tette programozott dobgép alapokra fölvett improvizatív, kísérletező gitárfutamfolyamait szólóprojektje, az Indricothere neve alatt (annak Bandcamp-oldalán) – a 6 tétel római számokkal való jelölése (VI., VII., VIII., X., XI., IX.) folytatja a 2007-ben kiadott első album gyakorlatát, ahogy a minőség tekintetében is a prémium kategória a meghatározó.

Marston most sem penget más húrokat – esetében a Warr gitárok használata sem jelent újdonságot, melyek az elhangzó darabokban komoly szerepet kapnak: a hangmérnöki, keverési és masterelési teendőket is maga végző zenész lávaömlésszerű kreatív zajt kelt hangszerein – a dalszerűség és befogadhatóság most azonban jóval odább tolódott az öt évvel korábbi, egyébként zseniális félórás szetthez képest.

Warrrrrrrrrrrrrr

A II. címet viselő manifesztum két közel kilenc perces szerzemény keretében tágítja tudatunkat és hallójáratainkat, lényegében a Cynic, a Behold… the Arctopus, a Dysrhythmia hatványozott formáiban: (dis)poliritmia, atonalitás, kakofónia, integrált harántterpesz… egyszemélyes jam, kontrollált káosz, ami a megjegyezhetőségnek esélyt sem ad, viszont amíg (vissz)hangzik, jólesően maga alá temet. Modern hangköltészet, hosszúvers-zuhatag stb. stb. A hallgató ismét képessé válik emelkedettebb gondolatokra, annyira inspiratív ez a non plus ultra experimentalitás. Fémes, elidegenítő hatása (X.) miatt kicsit a roboterotika/pornográfia figuratívitását is előhívja – már annál, akinek vannak ilyen vizuális tapasztalatai. Időnként (XI.) pedig megidézi a zenében társ Hufnagel legutóbbi szólóanyagainak (Transparancies, Polar Night) antihumánus ridegségét.

Legalább annyira letaglózó, mint a névadó őslény…

Indricothere: II.

(szerzői kiadás, 2013. május 11.)

6 tétel / 38 perc

Indricothere.bandcamp.com

Gyűjtőknek szánt, 500 példányra limitált, 12 inches formátumú Karma To Burn EP-vel kedveskedett március végén a Heavy Psych Sounds Records. (A kiadót mellesleg az olasz Gabriele Fiori működteti, aki a Black Rainbows nevű heavy stoner banda oszlopos tagja.) A nyugat-virginiai morgantownbéli énekhang nélkül muzsikáló stonertrió rajongói már el is kapkodták a százdarabos fröcskölt sárgának hirdetett, valójában libafosszínű lemezeket, a kiadótól már csak a kék- és narancsszínűeket lehet rendelni, no meg digipackes CD-t.

A szokásos figyelemfelkeltő, szemet vonzó (gyönyörködtető) borítóval büszkélkedő, címnélküli kiadvány (Alan Forbes alkotása) A oldalán három új, máshol még nem publikált szerzemény kapott helyett (Fifty Three, Fifty Four, Space Tune), a B oldalon két szám (Forty One és Forty Two) a 2010-es Appalachian Incantationról lehet ismerős, a Forty Seven pedig a tavalyelőtti V lemez nyitódala. Azaz csak majdnem, ugyanis mindhárom utóbbi tétel – az azonos cím ellenére – újragondolt változat. Így aztán végképp nem érezheti becsapva magát az albumot a gyűjteményébe helyező.

Akárcsak ezek az alternatív verziók, akár az A oldalas újak, kellőképpen bizonyítják mekkora erővel bír az improvizációkból fakadó hangfolyam, melynek jobb esetben csak állomásai a rögzített felvételek, amelyek például lemez/letöltés/koncert formájában a közönség elé kerülnek.

A K2B a fesztiválszezonban (június-július) Európában koncertezik (Hellfest, Metalfest stb.), jó lenne, ha ismét – harmadszorra – hazánkban üdvözölhetnénk őket – immár az új dobossal!

www.k2burn.com
www.heavypsychsounds.com

A napokban éppen Németországban lép föl, előbb Marburgban (17-én), majd a Keep It True fesztivál keretei között (19-én) ez a maga stílusát expresszív regresszív heavy metalnak tituláló kvintett, mely amúgy a Michigan állambeli Detroitban terjeszti kedvenc zenei műfajunk igéjét. Ha meglessük, kiknek a társaságában lépnek föl a metálünnepen, körülbelül be is határoltuk ezt a sajátos stílt: Angel Witch, Warlord, Possessed, Holocaust, Midnight, Steel Prophet, Liege Lord. Hatásaik között én mindenképp megemlíteném a Manilla Roadot is.

A kapcsolat nem csak nekem evidencia: március végén mindkét zenekar anyagát a német High Rollers Records adta ki. Míg a Manilla Roadnak vadiúj – Mysterium című, egyébként nagyon hallgatható! – nagylemeze, addig a Borrowed Time-nak válogatáslemeze jelent meg vinylen a kiadónál. Az Arcane Metal Acts demókat és élő felvételeket rejt, köztük egy-egy Manilla Road- (Necropolis) és egy Danger Zone-számmal (I’m waiting for you) – ezt egy 7”-es split is követni fogja a brit Wytch Hazellel.

A bandát egyébként a német thrash metalt istenítő szintén michigani Sauron révén fedeztem föl, a kettő között Victor „Lore Lord” Ruiz gitáros, illetve a fellépéseken basszusgitáron játszó Doomy G. Blackthrash nevű illető az összekötő kapocs. A Mordor urának nevét viselő zenekarról, mely két nagylemezzel is megörvendeztette hallgatóságát korábban, még külön is megemlékezem majd…

A válogatás előtt a zenekarnak egy 4 számos demója és egy kislemeze (Fog in the Valley) jelent meg. Előbbit egy Raven előtti fellépés miatt vették föl, legyen mit osztogatni a koncerten, utóbbi 7”-es vinylen jelent meg a Dying Victims Prod. jóvoltából – két dalt tartalmazva. A kompiláció a demó tételeit, valamint további 4 számot ad közre, ezeket egy koncerten rögzítették. Érdekes, hogy a „ködös lemez” címadóján kívül itt nem a Midnight Tygers, hanem egy új dal található, a Libertine.

A 2010-ben alakult Borrowed Time, mely nevét a Diamond Head-lemez és –dal címe után kapta, nemcsak borítóival, ideológiájával, de főként zenei állásfoglalásával röpít vissza bennünket a metál hőskorába, annak is brit kocsmafellépőinek próbálkozásait idézve. Akár a Metallica… Csakhogy a michiganiek célként játszanak ilyen zenét, elveszett kincsként, eszmeként tekintve a korai időkre – törekvésüket tekintve kezet fogva a például a Cruz Del Sur Music kiadó bandáival (Pharaoh, Slough Feg, Void Moon).

Én még csak a demo dalairól tudok számot adni, ezeket a számokat tudom ajánlani. A Burning Mistress pont olyan, mintha a Tank valamelyik (régi) lemezéről gurult volna le, az Out of the Forest egy spanyolos gitáretűd, a Necropolis, ugye, a Manilla Road 1983-as Crystal Logic albumáról ismerős a műfaj szerelmeseinek. A Sailor on the Seas of Fate talán a legösszetettebb tétel, itt is a spanyolgitár vezeti föl a számot, majd mintha az Angel Witch debütlemezéről szólna egy dal. Az énekes J. Priest torka ezt a kicsit magas, hard rockban egykor népszerű tónust képviseli, a tempó pedig közel sem halálos, inkább nyugis. A NWOBHM rajongóinak ajánlott.

www.borrowedtimemetal.com

Igazi fémzenei mulatság: jó zenekarok, megfelelő hangzás, kellő számú, lelkes közönség, mérsékelt italárak, lemez- és pólóárusítás, kedves ismerősök, barátok. Ha kérdeznék, miért szeretek underground koncertekre járni, a válaszomat nagyban befolyásolnák ezek a komponensek. Pénteken megvolt!

Idén úgy alakult, hogy az első negyedévben kizárólag magyar zenekarok koncertjére látogattam el, akiknek fellépései mind a Yuk valamelyik bugyrába estek. Januárban a Black Extravaganza keretében a szegedi SIN OF GOD késztette az államat a padlóra hullani, míg a PAEDIATRICIAN és a szintén friss lemezes THE KONSTELLATION is remek teljesítményt nyújtott. Februárban a Judgement Nighton a KILL WITH HATE tarolt, majd a hónap második felében itt alapozott európai turnéjára a BORNHOLM, bár engem inkább az előttük föllépő SVOID nyűgözött le igazán.

Mikor hírt kaptam a Hallowed Be Thy Grave Vol. I. rendezvény résztvevőiről, repesett a szívem, mert ez az összeállítás nagyban kárpótol a július 13-i körmendi Total War Fest (már most tudott) kihagyása miatt. (Ott a következő csapatok zenélnek majd: EARTH PLAGUE, FANATIC ATTACK, LIMB FOR A LIMB, KRAMPÜS, MALEDICTION, AGE OF AGONY, MÖRBID CARNAGE és a cseh thrasher OLD.) A Mörbid Carnage és a Kill With Hate nemrég (előbbi februárban, utóbbi decemberben) jelentkezett lemezzel, a Limb For A Limb Aberration Complete című debütje pedig erre a koncertre esett a Terranis Prods. jóvoltából. A program előrevetített sorrendje és időbeli felépítése is kedvezőnek tűnt.

Nagyon remekre, kellemesre sikerült a péntek esti-éjjeli szeánsz, minden adott volt egy igazán metálos bulira: jó zenekarok, megfelelő hangzás, kellő számú, lelkes közönség, mérsékelt italárak, lemez- és pólóárusítás (a zenekarok mellett a Neverheard Distro., azaz Káger Balázs is felvonult válogatott árukészletével), kedves ismerősök, barátok. Ha kérdeznék, miért szeretek underground koncertekre járni, a válaszomat nagyban befolyásolnák ezek a komponensek.

Fél kilenc után pár perccel termett a színpadon a GYŰLÖLVE GYILKOLÓ kvintettje, s modern hatásokkal tűzdelt death metalt kanyarítottak elénk, kiváló hangzással. A végén a lemezüket is záró Extreme Deformity-számot, az Internalt is elnyomták. Részleteiben nekem különösen a dobhangzás és a basszer játéka tetszett (Pornói Patrik egyébként vokálozott is), ami viszont feltűnően hiányzott az a frontemberi aktivitás, a közönség jelenlétének felismerése. Gyémánt Krisztián a felkonfokon kívül jóformán csak lihegett, és többet fordult arccal a dobcucc felé, mint a közönséghez… Ez az attitűd főként a későbbi vokalisták tevékenységéhez képest volt élesen elütő. (Na, ja, Tom Araya is öt mondattal hecceli a népet több évtizede meg a hörgés is megterhelő, de azért lehet ezt másképp is…)

Azaz nem teljesen, mert a zalai AGE OF AGONY brummogója, Pápai Kálmán sem egy szószátyár típus, a dalok címein kívül nem nagyon mondott semmit. Náluk azonban a zene sokkal beszédesebb volt, valamint a basszer, Tóth Krisztián is csatasorba állt a „látványos zenélés”, közönséghergelés terén. Kíméletlen war metaljuk végén színpadra invitálták Hajnali „Gutted” Sándort, hogy közösen adják elő a Massacre egyik klasszikusát. Láthatóan, hallhatóan, később szavakba öntve, a közönség több volt mint elégedett – az Age of Agony rossz koncertet még nem adott, ez az általános vélekedés!

Tartva nagyjából az előzetes időbeosztást, a death csapatokat hamarosan a thrash hazai ásza, a MÖRBID CARNAGE követte – akiknek lemezeit immáron CD-n is beszerezhettem (karöltve persze az új Limb For A Limbbel). Náluk fontos fejlemény, hogy Blasphemy ismét csak énekel, a dobolást Szenti Árpádra bízták, aki még egy dobszólót is levágott a koncert alatt. Náluk aztán nem volt hiba a fronton: a színpad szélén álló négy tag egyként rázta a rőzséjét, a lehetőségekhez képest pörgött-forgott, majd Blasphemy után Disguster gitáros is a közönség soraiba ugrott heveny pogózást kiváltva. Intenzív old school thrashelésük igazi szimulákrumként értékelhető: a maga idejében, szinkronban, a ’80-as évek második felében itthon, ugye, semmi valódi klub thrash attack – azaz külföldi thrashbanda koncertje – nem volt (nem számolva a időben csúszott budapesti alkalmi thrash-mosh klub magyar virtusával), az öltözék, a lendület, a látvány, elsősorban persze maga a zene ezt kívánja most előhozni, „újraemlékezni a sosemvoltra” – a 86-88 körüli amerikai vagy német klubok moshpitjének hangulatát. Nem kevés sikerrel! (Ami azért érdekes, hiszen egyes zenekari tagok koruk miatt sem emlékezhetnek ilyenre – ugyanakkor ne feledjük, ma is igény van pl. a rockabillyre is…) Blasphemy régivágású frontember, kommunikál a közönséggel, mégha nem is világos, miért szeretné, ha a köcsög emósok leszopják a farkát… de baja volt a buzikkal és a halászlével is, kiállt viszont a hús és a sör mellett! Záró dalukat a minap elhunyt Clive Burr emlékének ajánlották. Zúzós volt a koncertjük, rendesen beindult a közönség – vissza is tapsolták őket!

Majd éjfél volt, mikor az Aberration Complete című friss lemez bűvöletében a LIMB FOR A LIMB deszkákra hágott, hogy elővezesse beteges grind daráját. Atheist gitáros mellett teljesen kicserélődött a tagság (részben ott voltak a Kill With Hate soraiban…), Hajnali „Limb For A Limb” Sándorral én most láttam, hallottam őket először, s míg a lemezen a basszusgitárt Atheist kezelte, a koncerten már Gulyás Péter szólalta meg a bőgőt (az albumon a Marduk Panzer Division Marduk dalának LFAL-verziója is ott figyel!). Hajnali igazi showman, évtizedes tapasztalatokkal, ő nem fukarkodott két hörgésorkán között a szavakkal, osztotta az ismerősöket, ismeretleneket, a pápát, de még a népszerű Bogyó és Babóca mesefilmsorozat dalát is elővezette. Kellett is a szigorú zakatolás és zenésztársi tekintet, valamint a kissé (karót nyelt vagy megilletődött?) ácsorgó jelenlét mellett a könnyedség, a „grindos elegancia”, s nem is hiába, a közönség fortyogott, Sanyi szavaival: „házibuli” hangulatot varázsolt magának.

Szórakoztató volt, na!

Hallowed Be Thy Grave Vol. I.
Kill With Hate, Age of Agony, Mörbid Carnage, Limb For A Limb
Budapest, Vörös Yuk, 2013. március 22.
Belépőjegy ára: 1000 Ft (a teljes összeg értékében ital fogyasztható)

www.killwithhate.com
www.ageofagony.hu
www.facebook.com/morbidcarnageofficial
www.facebook.com/limbforalimb
www.facebook.com/yukbudapest

A vancouveri trió produkcióját a csakis az újdonságot keresők valószínűleg mélyen el- és megvetik, az underground azon része pedig, aki a reprodukciót tartja a hagyománytisztelettel ekvivalensnek, magasztalni fogja. A megítélés két véglete között persze számos befogadási lehetőség akad, akár egy hallgatóra vetítve is. Mert hát ki szeretne Dream Theater-dalokra pogózni, vagy biliárdozni?

A 2008-ban alakult British Columbia-i metálzenekar tavaly nyáron jelentette meg remek artworkkel megspékelt debütalbumát a Dublin-központú Into The Void Records kebelén belüli Invictus Prods.-nál (ez utóbbinál adja ki lemezeit a figyelemreméltó új-zélandi death metal fogat, a Diocletian). A konvencionálisan jellegzetes álnevek mögé bújó zenészek (Devastator – bass, vokál; Incinerator – dobok; Desolator – gitárok, vokál) a ’80-as évek legelejének metálzenéjére, ideológiájára, szellemiségére esküsznek: irányadó elődökként a Motörhead, a Venom, a Celtic Frost, az Exciter, a Sodom említhető. A kortársak közül pedig a denveri Speedwolfot és a clevelandi Midnightot, az ausztrál Gospel of the Hornst és a Deströyer 666-et szokás kiemelni, de én teljes nyugalommal idesorolnám a mainstreemnek számító, AC/DC-t hasznosító Airbourne-t, a dimmuborgiros Shagrath Chrome Divisionjét, vagy az immortalos Abbath I nevű szólóprodukcióját, nem kevésbé Demonaz 2011-es kiadványát, de akár a Darkthrone nem egy újkori albumát is…

Szólókiállásokkal megtűzdelt heavy metalt hallunk motörheades–venomos rock and roll alapokon, a metálzene klisévé degradált kelléktárának teljes felhasználásával. Az, hogy ez valakinél a paródián innen vagy odaát van, megítélés kérdése. A produkció maga életkedvvel teli és komoly – ha valakinek ezt nehezére esik örömködés nélkül hallgatni, annak esetleg hiányzik a humora, vagy alapból nem kedveli a fémzenét. A Chapel tagjai mindkettővel rendelkeznek, elég csak a számcímek között tallózni: Alcoholocaust, Hellrazors, Hell breaks Loose, Blood will be spilled. De a szövegeik is palimpszesztként használják egyéb hatásaikat:

"Midnight, the black mass begins
You’ve come for the power and might
We’ve come together to summon the beast
Rock ’n’ Roll, black magick rites
Priests of the stage, bestial rage
Black smoke fills the sky
No remorse, power and force
Tonight the posers will die"
          (Satan’s Rock ’n’ Roll)

Mindenesetre – vélem én – a történeti tudattal rendelkező (vén fasz) fémszívűek számára ugyanolyan élvezet hallgatni ezeket a több ezerszer eljátszott konstrukciókat, mint a most érkezőknek – a bólogatás egyben igenlés is! Választott örömzene ez, tribute vagy cover banda helyett saját számokat írnak a srácok az említettek felfogásában: felgyorsított r’n’r-t, azaz thrash előtti speed metalt, jó kis riffekkel, karcos (ma black metalhoz társított) lemmys, cronosos orgánummal kísérve.

A felmelegített káposztához vagy a retróhoz semmi köze, ennek a zenének egyszerűen nem járt le a szavatossági ideje. Bárcsak erre vetődnének a közeljövőben!

Chapel: Satan’s Rock ’n’ Roll
Invictus Productions, 2012. augusztus 1.)
10 szám / ~ 33 perc
https://www.facebook.com/chapelofsatan
http://chapelofsatan.bandcamp.com/
http://www.myspace.com/chapelofsatan


Jól feladtam magamnak a leckét: újraolvastam a korábban írt recenziómat a zenekar bemutatkozó Sign of Moloch című EP-jéről, s az akkori méltatást igazából csak ismételni, cizellálni tudom. Az elsőre furcsa, de megjegyezhető és egyéni nevű kéttagú szegedi formáció nagyon remek muzsikát tett le az asztalra a hivatalosan február 5-én megjelenő első nagylemezével.

A két Mörbid Carnage-zenész (az MC-nek szintén az amerikai blog/bolt/kiadónál jelenik meg régóta várt második eljövetele, a Merciless Conquest) a death metal régi – és underground – eszmeiségét, szellemiségét zászlójára tűzve abszolút modern köntösben, kiváló dalírói képességekkel játssza mélyrehangolt, a kanadai Blasphemy, a finn Archgoat, az amerikai Incantation, vagy a Von (és mások) zeneiségében fogant, de attól sajátlagosan elrugaszkodott, önmagáért szerethető dalait – amelyek amúgy a műfajra nem annyira jellemzően megjegyezhetőek! Én ezért a nehezen megfogható, megfogalmazható (mindenkinek a saját zenei szocializációja, zenehallgatási szokásai alapján körvonalazható) érzékletes sajátlagosságért (nem sablonos, nem ásatag, nem avas, nem epigonszerű, nem giccses) kedvelem őket legfőképp.

A Necrosodomy nevű formációban is érdekelt (itt Grave Desecration and Necrosodomy álnéven pengető) gitáros/basszer igazán ízlésesen, fantáziadúsan kelti életre a 20-25 éve megalapozott stílus elemeit, de úgy, ahogy – vélem én – az akkori zenészek nem voltak képesek. Pulzáló (pumpáló, ma groove-nak mondják, de ez a szóhasználat itt megtévesztő lehet) ritmizálása orkánszerű kiegészítést kap a dobos (Hellfire Commander of Eternal War and Pain) révén, aki ráadásul igen tehetséges vokalista: férfias bömbölése, hörgése hangszíne kifejezetten szimpatikus. De a szívem csücskei a kompozíciók strukturális harmóniája mellett a gitárszólók – épp a helyükön, épp a slayeres ízlésemnek megfelelően kerrykingesnek hatóak.

Mindenképpen szót érdemel a vizuális kivitelezés: a logót, mely az EP-n is szerepelt a thai extrém metálos Sickness 666 művésznevű fiatalember rajzolta, a borítót, artworköt pedig Mark Riddick készítette, aki az underground death metal illusztrációk egyik nem ma kezdett mestere (pl. Nunslaughter, hogy egy kedvencet említsek) – tavaly Compendium of Death címmel adta közre albumként 1991 és 2011 közötti munkái javát. A széthajtogathatós papírtokos kiadvány külcsínét tekintve black metalra asszociálunk, bár a kecskebak és pentagramm a deathre is jellemző általában – az olyan fogantatású muzsikáknál pedig kifejezetten, amelyek a black és death különválása előtti forrásokból merítenek ihletet.

A magyar fém – nemzetközileg is értékelhető – teljesítménye szempontjából (is) kiváló évkezdés a Horns in the Dark!

Tyrant Goatgaldrakona: Horns in the Dark

(Metalhit.com, 2013. február 5.)

7 szám / ~ 30 perc

http://tyrantgoatgaldrakona.bandcamp.com/

http://www.facebook.com/tyrantgoatgaldrakona?fref=ts

Ma éppen a texasbeli Houstonban, a Warehouse-ban lép fel a puszipajtásának számító Downnal a Warbeast, a két zenekar Weed & Speed West Coast turnéjának aktuális állomásán.

A 3 napja megjelent split lemez, a War of the Gargantuas kettős felvezető funkcióval is rendelkezik: egyrészt a banda hamarosan kiadásra kerülő új, Destroy című lemezének előhírnöke, másrészt a már az első lemeznél (Krush the Enemy, 2010) is bábáskodó Philip H. Anselmo talán már idén nyáron hivatalosan is hozzáférhetővé váló szólólemezének (Walk Through Exits Only) előzeteseként is szolgál.

A spliten összesen négy szám kapott helyet, ebből az elsőt és a harmadikat Phil jegyzi (Conflict [Nerve meets Bone]; Family, „Friends” and Associates), a másik kettőt a Warbeast (Birth of a Psycho; IT).

Vegyük előre a korábban Texas Metal Allience néven működő csapat dalait, melyek esetében természetesen az énekes Bruce Corbittot is meg kell említeni, aki anno (’80-as évek második fele) az underground népszerűségre szert tett Rigor Mortis tagja volt. Megjegyezendő, a 2 és fél éve kiadott első album, melyet Anselmo pr-ja miatt hallgatott az ember, korrekt munkának tűnt, de semmi egetverőnek: koszos, vulgár thrash mai-régi vegyes hangzással, de teljesen múltbeli ízekkel, picit unalmas volt, annak ellenére, hogy a 10 szám/45 perc etalon mértéket tartotta. No, nézzük végre a mostani alkotásokat!

Mind a Birth of a Psycho, mind az IT akár 25-30 éve is foganhatott volna, régivágású (Los Angeles környéki) thrash-kalapálások, nem kicsit masszaszerűk, megjegyezhetőségük a nulla felé konvergál. Bólogatni lehet rájuk, koncerten főleg, így kipihenve két valóban jó szám közti átmenetet. Mindkettőben szólók is helyet kaptak – kötelező jelleggel. Hallhatóan a másod-, harmadvonal volt rájuk hatással (vagy csak ennyire futja a tudásukból), talán még kultikusnak is nevezik az elődöket, aztán hátha ők is ebbe a kalapba kerülnek… Maradjunk annyiban, ha a kislemez egyik oldalán lennének a dalaik, biztos vagyok benne, a lemezjátszó tányérjára illeszkedne mindig az ő felük…

Milyen más minőség rögtön az első hangtól kezdve Philipünk bejelentkezése – Philip H. Anselmo & The Illegals (Marzi Montaneri g.; Bennett Bartley b.; José Manuel Gonzales d.) néven egyébként! Én, mondjuk, a Superjoint Ritualt is nagyon kedveltem, ez előzetesként annak feltunningolt folytatásának tűnik. A hang, ha meg is kopott, reszelősödött rendesen, azonnal felismerhető. A zene pedig súlyos, mocskos, zúzós, kevés cizelláltsággal, az underground muzsikáknak tulajdonított nyersességgel. Egy nyilatkozat szerint pedig az album számai még ezeknél brutálisabbak lesznek. A tanult („white”) fülnek mindenképpen érdekesebb a Family, „Friends” and Associates szólóval is megspékelt crossoverje, mely egyszerre thrash, death, HC, pőre metál. Tényleg figyelemreméltó mixtura!

Ha felemás anyag is ez a split, éppen a helyén van…!

Warbeast/Phil Anselmo solo: War of the Gargantuas

(Housecore Records, 2013. január 8.)

4 szám / 20 perc

www.warbeast.org

www.facebook.com/warbeast1

www.thehousecorrecords.com

Nagyon úgy tűnik, a saját nevére elkeresztelt banda bemutatkozása révén Jason Newsted egyfajta hidat vert a Metallica …And Justice For All lemeze és a címtelen fekete album zenei világa közé, sőt, az EP záró tétele, a Skyscraper már mintha egészen a rocklemezeik (Load, ReLoad) megoldásaiig nyújtózkodna.

A Jesus Mendez Jr. dobossal és Jessie Farnsworth húrnyüvővel trióban rögzített muzsika igazán figyelemreméltó, habár se a trendkövetés, se a túlzott hagyománytisztelet nem jellemző rá, nem találta fel újra a metálzenét, s nem követel meg túlzott befogadói erőfeszítéseket sem – mégis kellemes hallgatnivaló. Aki Metallicán, Megadethen szocializálódott, vagy csupán kedveli e két banda ’80-as évekbeli ténykedéseit, nem tartja unalmasnak, idejétmúltnak az ebben a zenei világban való kalandozást, járt utakon taposást, bátran hallgassa Jason szerzeményeit, nem fog csalódni, maximum kellemesen – az ember ilyenkor mindig rosszabbat vár.

Az évezredforduló utáni Echobrain-féle éra muzsikájának tapasztalata ne tántorítson el senkit, ez jobbára középtempós, feszes thrashes metál, kiváló hangzással – ugyanakkor olyan sok egyediséget fel nem mutatva. Persze vannak finomságok, szólók, riffek, tempók terén, de védjegyszerűnek egyiket sem nevezném. Jason hangja is rendben van, de sajátos karakterrel nem rendelkezik. A szövegek sem lépik át a „szokásos” tárgyköröket: a Soldierhead a háborúk borzalmaira bök rá, a Godsnake a hit, megkísértés ambivalenciáját multiplikálja, a King of the Underdogs – ami a mai önmaga zenei hagyatékát felzabáló Metallicával (Death Magnetic) tart némi rokonságot, némi pszichedelika becsempészésével – talán a légvárak építéséről, míg a Skyscraper a WTC összedőléséről (is) – vélem. Utóbbiban nagyon világos: Jason mennyit tanult Hetfield csukló-riffjeiből. Talán kissé el is nyújtották a számot a benne lévő „matériához” képest…

Nem rossz hanganyag, rövidsége és bizonyos hangulatfaktora miatt biztos sokszor fogom még hallgatni, de az ingerküszöböt csakis Newsted előélete miatt éri el…

Newsted: Metal (EP, Chophouse, iTunes, 2013. január 8.)

4 szám / 22 perc

Honlap: newstedheavymetal.com

Az EP innen tölthető le: https://itunes.apple.com/us/album/metal-ep/id586448459