Szinte fantasztikus volt a tegnapi koncert.
Azért szinte, mert nagyon is valóságosan volt jó. Mit jó – kitűnő, remek!
Nemvárt kvalitású, főleg, de nem kizárólag ezért!
Amikor pár hónapja megvettem az elővételi jegyet, azzal a gondolattal tettem ezt, hogy ha már ennyire közel jönnek hozzám, az orrom elé dugják magukat, s a jegyár is barátságos, akkor bármennyire is duzzogtam ellenük az elmúlt 20 évben, ismét meg kell hallgatnom/néznem őket egy élő produkció keretében.
Az Anthrax korábban – emlékezetem szerint – háromszor járt hazánkban, kétszer Budapesten, de mindegyik alkalommal fesztiválokon, most először önállóan. 2003 júniusában a Summer Rockson a PeCsában, majd egy évre rá augusztusban a Sziget nagyszínpadán. Mindkettő alkalommal John Bushsal. Utóbbin jelen voltam: a szólógitáros szerepében Rob Caggiano, a basszusgitárt Joey Vera kezelte. Igazán kiváló koncert volt, főleg azért tetszett, mert füleim szerint Bush hangjához idomították, hangszerelték a klasszikus számaikat is! 2005-ben már a klasszikus felállás játszott a mezőtúri fesztiválon, Dan Spitzcel, Frank Bellóval és Joey Belladonnával… Aztán Spitz és Belladonna ismét el, Bush és Caggiano vissza…
Zsíroskenyér és tea – gondoltam, ezekkel a kezemben nézem majd meg a nosztalgia bestof műsort, a la Scorpions, de mekkorát tévedtem. No, nem a bestofban, de olyan vehemensen, profin szólaltak meg és adtak elő, hogy teljesen tűzbe jöttem: ezek a zenészek tudják, mit vár tőlük a közönség, és azt maximálisan meg is tudják adni. Még akkor is, ha ezek jobbára 20-25 éves slágerek. Még akkor is, ha Charlie Benante feltűnően nem hagyja el az USA-t a feleségével való perpatvar óta… hogy ez jogi vagy családi ok, nem tudhatom. De Jon Dette nagyon odatette magát, egy pillanatig sem volt hiányérzetem a dobokat tekintve (sem). A Shadows Fall-os Jonathan Donais nem osztott, nem szorzott, mellékszereplője volt a színpadion történteknek, a szólók miatt szükség volt rá. Szerencse, hogy Belladonna, Bello és Scott „reszelőkirály” Ian külön-külön, s együtt is nagy showmanek.
Az Among The Living, Caught In A Mosh, N. F. L. kezdőlökete után a markáns és dekoratív egyenviseletben, fekete ingek, ujjatlanok, vörös pentagrammal a hátoldalon (nem utcai ruhában!) játszó kvintett fordított pentagrammás színpadképeire újabb molinók kerültek, a villázó Dio és a villásfejű gitárral Dimebag festett képe, az ő tiszteletükre szólt a következő, In the end című dal a Worship Musicról, a maga totális Dio-reminiszcenciájával, Belladonna remek előadásában. Azért érdekes ez a nagy tiszteletadás, elkészített molinók pár évvel a haláluk után… de biztos nagy barátok voltak. E mellett egyéb feldolgozások is terítékre kerültek a pár Worship Music-dal (The Devil You Know, Fight ’em ’til you can’t) és a klasszikusok (Medusa, Indians, I am the Law, Madhouse) mellett: a TNT az AC/DC-től, a Got the Time (Joe Jackson) és a záró Trust-feldolgozás, az Antisocial. Az sem semmi, hogy az első lemez, első (heavy/speed) száma is a programba került: a Deathrider. A hangzás is jó volt, ahogy a műsor íve, dinamikája is kipróbált, működő – egy percig nem unatkoztunk, de ilyen jó dalok mellett ez nem is volt kétséges. Mondjuk, a 2011-es WM lemez dalait illetően nem változott a véleményem a megjelenés óta, s most sem: nem elég visszatérni hangzásilag a gyökerekhez, ennél emlékezetesebb dalokat kell(ene) írni.
Az elmúlt húsz évet ignorálták, nemcsak a Bush-érát, de a dicstelen Persistence of Time-ot is (már a Got the Time-ot leszámítva). Nem baj.
A saccra mintegy 3000 fős, kellemes, közel telt házas, minden korosztályt képviselő közönség igencsak vette az adást, ment a villázás, léggitározás, headbangelés, mosholás és mosholygás – örömködés volt ez felsőfokon.
Nem álltam a közvetlenül a színpad előtt, hanem szokásomhoz híven a keverő előtt foglaltam el állásomat. Onnan úgy látszódott, ezek a tagok semmit nem öregedtek az évek alatt. Sem a mozgásuk, sem az arcuk, sem a lelkesedésük nem változott – töretlen. Scott Ian élő szögbelővőként horzsolta ránk a riffeket, Bello folyamatosan bohóckodott, Belladonna pedig jobban énekel, mint valaha.
Profizmus a köbön, nosztalgia úgy, hogy a jelent is meg tudták szólítani: hatékony konstelláció ma az Anthrax!
Kizárt dolog, hogy bárki hiányérzettel távozott volna!
Anthrax (US)
Budapest, Budapest Park, 2013. július 30.
Belépőjegy ára: 3899/4899 Ft
