A kedélyek fokozása végett először kezdem az élőzenei produkciók értékelésével, s csak a legvégén örvendeztetek meg mindenkit az elitista, true, intellektuálisan kimagasló és muzikális kifinomultságra valló, máskülönben zsigeri, egyéni – ugyanakkor egy feltételezett, domináns közösséget leképező – ízlést mutató, összegző szándékú, kommentárral kiegészített felsorolással.
Nem panaszkodhattam, még ha tavaly erőmön fölül vállaltam is a KONCERTLÁTOGATÁSt. Összesen 35 koncerteseményen vettem részt és 72 zenekart, előadót vehettem szemügyre. Fesztiválokra egyáltalán nem jutottam el, ami nem baj, a nyári b-/hőségben viszont jócskán fesztiváljelleget öltött az Obscene Extreme és a Brutal Assault rendezvények fellépőinek hazánkon való átutazása. Mivel a koncertek legtöbbjéről megemlékeztem a blogon, illetve a Shock! magazin oldalán, most külön már nem írok róluk, rájuk kattintva olvashatjátok a beszámolókat.
Tádááááááá….
Külföldi előadók
1. Annihilator (CAN) – Bécs, Szene, október 24.
2. Karma To Burn (US) – A38 tetőterasz, július 8.
3. Castle (US) – Rocktogon, április 11.
4. Jex Thoth (US) – Trafik Klub, május 20.
5. Anthrax (US) – Budapest Park, július 30.
6. Suicidal Tendencies (US) – Zöld Pardon, július 9.
7. Krisiun (BRA) – Club 202, július 5.
8. Exhumed (US) – ShowBarlang, július 11.
9. Nervecell (UAE) – Rocktogon, július 28.
(Maci felvétele)
No persze, a magyarokat külön vettem, ráadásul a dobogó két felső fokán nem is fémzenekarok produkciói kaptak helyet. Plusz ráadásul: a miskolci KARST „összesítve” szerezte meg a 3. helyezést, őket ugyanis idén kétszer is volt szerencsém megpislantani.
TOP3 magyar
1. Anna & the Barbies – Óz, a csodák csodája – Művészetek Palotája, Fesztivál Színház, június 7.
2. European Mantra – Művészetek Palotája, Fesztivál Színház, június 12.
3. Karst (Jex Thoth előtt, Trafik Klub, május 20.; Lord Vicar előtt, november 8., Vörös Yuk)
Következő lépésként – még mindig a koncerteknél maradva –, ismerjétek meg az elmúlt év legjobb koncertkiadványait. Különc módon a hagyományos dobogó legalsó fokát lefűrészeltem…
Tádááááááá…
Külföldi koncertelvétel – TOP2
1. Orange Goblin (GB): A Eulogy For The Fans (live 2012)
2. Leatherwolf (CAN): Unchained Live
A britek ráadásul a 2012-es Roadburn és Hellfest felvételeikkel karcoltak nálam idén, míg a kanadai bőrfarkasok a szívem csücskei az 1989-es Street Ready lemezük óta.
Haladva tovább apróságokkal: a miheztartás végett a 2013-as zenei év nálam a 2012 decemberében megjelenő Legacy magazinbeli The Big Teutonic Four cd-melléklettel kezdődött és a FOSTARTÁLY 2013. december 24-én közreadott Új szám című EP-vel zárult… Így esett, hogy az előbb említett 4 számos kiadvány, melyet nagyon-nagyon sokat és jó szívvel hallgattam, bekerült a lentebb csekkolható, ismét rendhagyó elnevezésű rangsoroló jegyzékbe.
Tádááááááá…
TOP4 EP-s + TOP1 single
1. Karma To Burn (US): K2B
2. Dread Sovereign (IRL): Pray to the Devil in Man
3. Hexvessel (FIN): Iron Marsh
4. The Big Teutonic Four (D) (split)
+ 1. The Oath (D): Night Child/Black Rainbow (single)
A K2B vinyljéről áradoztam már, az ír Primordial dalnoka vezette új formáció, a DREAD SOVEREIGN debütje kapcsán viszont nem kétséges, ki vállalja tudatosan az underground zenék hatását, még ha nem is oly látványosan, mint teszi ez a DARKTHRONE például legutóbbi, The Underground Resistance című albumán. Ugyanakkor nekem ez a rövidebb bemutatkozás tetszetősebb volt, a szintén Nemtheangához (is) köthető TWILIGHT OF THE GODS Fire on the Mountain lemezénél. A finn HEXVESSEL a tavalyelőtti lemezével ejtett rabul, így a 2013-as jelentkezésükre már vártam, s nem hiába: rám borult a lombsátor! A német splitet, amit persze 2013 januárjában 7 inches formátumban a Nuclear Blast is megjelentetett, a KREATOR nyitja a Maiden The Number of the Beastjével, majd egy-egy Motörhead-dallal (Iron Fist, The Hammer) tarol a SODOM és a DESTRUCTION, végül a TANKARD bombáz le ismét a Vasszűz The Prisonerjével. Alig akar kijönni a lejátszóból, garantált a jó közérzet!
A frissen alakult berlini heavy/doom kvartett (THE OATH) kislemezéről a Metal Catacombs fanzine-ben olvastam, és rögtön fölkeltette az érdeklődésem. A kislemezen megjelent két számuk Johanna Sadonis hangja miatt is figyelemre méltó és a jövőben is követendő – igazából meg trendi is!
Na, haladjon az a sor!...
A legutóbbi zenei „évadban” negyedezer kiadványt hallgattam meg, jó párért lelkesedni is tudtam, ujjongásra azért nem igazán ragadtattam magam. Már az is elég, ha kellemesen bizergészi a muzsika az agysejteket…! A hazai bandák közül nem egy különösen jól teljesített, de ezekről később… Külön karámba tereltem azokat a lemezeket, amelyek így vagy úgy mindenképp kiemelkednek a magyar dzsuvából, jóval a fölött pozicionálhatóak, nemzetközi megmérettetésre is készek, ráadásul jó érzés hallgatni őket.
Tádááááááá…
Figyelemreméltó magyar megjelenések 2013-ban
1. Corrodal: Lathe of Heaven
2. Gutted: Path of a New Era (EP)
3. Jankai Valentin: Synergy
4. Tyrant Goatgaldrakona: Horns in the Dark
5. Mörbid Carnage: Merciless Conquest
6. Svoid: To Never Return
7. Limb For A Limb: Aberration Complete
8. Nadir: A Lasting Dose of Venom (EP)
9. Dying Wish: Crimson Blood (EP)
10. Megazetor: Sandstorm in an Hourglass (EP)
11. Watch My Dying: 4.1 (EP)
12. Teurgia: Memento of Ancient Memories
13. Fostartály: Új szám (EP)
A már más formában működő CORRODALlal készült interjúmat és a lemezkritikát olvashattátok már. Ahogy az év elején kedvcsinálónak kiadott EP-je nyomán a decemberben újra koncertképes GUTTED frontemberével való beszélgetést is. Ma már tudni, hogy Martyr Creation címmel érkezik a negyedik album – sajnos csak ősszel. JANKAI VALENTIN lemezének erényeiről is a vele készült interjúban és róla írt recenzióban olvashattok. Beígért, új – egyszámos – EP-je, az Origin sajnos nem jelent meg 2013-ban. És csak ajánlani tudom a TYRANT GOATGALDRAKONA-lemez feletti lelkendezésem ismételt megtekintését is. A MÖRBID CARNAGE old skull thrash zuhataga mindig földbe döngöl, a SVOID választékos rituális black metalja pedig inkább intellektuálisan andalít el. Hajnali Sándor grindolása a LIMB FOR A LIMBben még a műfajt nem kifejezetten kedvelőket sem hagyja hidegen. A NADIR már csak kitartásáért megkaphatná a tiszteletjegyet erre a listára, de a remélhetően hamarosan vinylen is hozzáférhető 20. szülinapi EP önmagában is meggyőző. Friss „fejlemény” a DYING WISH felbukkanása, és bármennyire rövid idő is állt rendelkezésemre EP-jük megjelenése óta, beégett a lejátszóba a sok „pörgetéstől” – Amorphis ide, In Flames oda, nekem kedves! Az elképesztően hülye nevű MEGAZETOR tavaszi, koncertfelvételekkel és mixekkel alaposan felhizlalt EP-je meggyőzőbb lett volna ezek nélkül, főleg a két remix borzadály, amiket nincs ember, aki többször meghallgat, máskülönben nagyon is erőteljes, izgalmas zenét rejtő kiadvány.
A TOP-lista aljára beférkőző három banda amolyan last minute módon csapódott a fentiekhez, ajánlatként értendően, de nem érdemtelenül. A WMD 4.1-je orkánként szakít, a TEURGIA két éve – Lédeczi Zsolt énekessel (Effrontery, Paediatrician) és Pöcz Balázs dobossal (Paediatrician) – fölvett második nagylemezét végre közkinccsé tette, mivel kiadót azóta sem találtak a nagykanizsaiak. Hallgattatja magát rendesen, pöpec anyag! A FOSTARTÁLYhoz, azt hiszem, nem kell kommentár, a Radikális Amputációval karöltve, szívünk csücskei, gondolkodás- és szemléletmódjuk nemzedékekre volt hatással…
Eljött hát a nagy pillanat! Elő kell jönni a farbával.
Tádááááááá…
2013 albumai – TOP18
1. Lukács Peta: War and Peace
2. Avatarium (S): Avatarium
3. Aranya (US): Friction/Refraction (dupla EP)
4. Wackor: III. – Dramatically Different
5. Deep Purple (GB): Now What?!
6. Amorphis (FIN): Circle
7. Beyond Creation (CAN): The Aura
8. Enforcer (S): Death by Fire
9. Howl (US): Bloodlines
10. Tyr (FO): Valkyrja
11. Extol (N): Extol
12. Ulcerate (NZ): Vermis
13. Ihsahn (N): Das Seelenbrechen
14. Sahg (N): Delusions of Grandeur
15. Hell (GB): Curse and Chapter
16. Orphaned Land (ISR): All is One
17. Suicidal Tendencies (US): 13
18. Trouble (US): The Distorsion Field
Páran azért tovább olvastátok, oké, akkor írok is kommentárt. Mivel bizonyára számtalan kérdés merül föl, én meg magyaráz(kod)hatok. Az év zenésze, albuma LUKÁCS PETA és az ő hanganyaga (emlékezzetek az European Mantra koncertjének előkelő helyezésére is!). A címet és borítót kivéve tökéletes. Hangról hangra, összességében. Ha mégoly Satriani- és Vai-reminiszcenciákat vélek is felfedezni (mások meg másokat), a Pacziga Linda, Völgyesi Gabriella, Borlai Gergő, Nagy János (mindketten EM), Csongor Bálint (Subscribe), Tóth Gergő (Blind Myself) telitalálat vendégszerepléseivel, résztvételével létrehozott mesterművön, az csak hozzátesz a pozitív összképhez. Na, ellentétben a fentebb írtakkal, ezért a lemezért tudtam lelkesedni, s teszem a mai napig, s sajnálom, hogy Petának nincs egy nemzetközi vizeken is hathatós menedzsere…
(A címről és a borítóról. Régi elv, soha nem szerencsés már ismert, világhíres művek címét, közismert idézetét címül választani, hiszen eleve esendő pozícióba kerülünk ez által, hiába más művészeti ág, Tolsztoj mindent visz… máskülönben meg elcsépelt is. Bosszantó közvetítettségű fotókkal burkolták be a hanganyagilag kimagasló és sokszínű, sokféle arcot mutató cd-t. A borítón egy fickó (Peta, de ez majdnem mindegy) alulnézetből, törökülésben, két kezével a bokáin, ugyanakkor a látószög miatt, mintha eltakarná a termékenységi (szimbolikus) faktorát, holott a lemez épp ezt szándékozik megmutatni… De maga a perspektíva az arroganciát sugalló hatású… Amúgy meg túlhangsúlyozza az előadó egyszerűségét, ami nem igazán vonzó vizuális üzenet. A cd alatt megbúvó portrékép szintén a sorozat darabja, ugyanaz a ruha, ugyanaz a szimplaság, míg a hátsó borítón a csontig koptatott tüköreffekt művészieskedése aláz. Remélhetően egy következő és nemzetközi forgalomba is kerülő kiadáson új küllemmel ajándékozzák meg a kiadványt. Megérdemelné!)
Már a Moonhorse című EP is roppant vonzó volt, de az AVATARIUM bemutatkozó lemeze tökéletesen bizonyította, Leif Edling nem szorul rá a Candlemassra (ez persze eddigi projektjei – lásd Krux, Abstract Algebra – is igazolták). A női doomos heavy okkult rock most trendi nagyon, de mesterfokon, egyedi ízeket felvonultatva, nem csak a 40 évvel ezelőtti elődökre hagyatkozva, űzve nagyon bejövős.
A szívemnek nagyon kedves portlandi ARANYA új, dupla EP-je, ami nagylemeznyi erővel bír, lehengerlő erővel rendelkezik. Örülök, hogy a Red Fang-turnén a Lord Dying is elér hozzánk, de már nagyon várom, hogy Portland zenei életének további meghatározó zenekarai is Európa felé vegye az irányt. Míg a Friction a törzsi zúzást műveli a szexualitást taglaló elementaritással, addig a Refraction a nyugisabb, epikusabb oldalát jeleníti meg a kvartettnek.
És… a WACKOR triója, álmodni sem mertem, visszatért, méghozzá kitűnő anyaggal, ami rögtön bevette magát a lejátszómba és az agyamba, a régi emlékeket felelevenítve és önmaga jogán is. Nem is kérdés, hogy január 11-én a Yukban a helyem a budapesti lemezbemutatón.
A sajnálatos módon általam kihagyott idei FEZEN fesztiválos program véletlensége óta összenőtt nálam, úgy látszik, a DEEP PURPLE és az AMORPHIS. Mindketten kiváló lemezzel örvendeztettek meg idén, ami arra sarkallt, menjek el a fehérvári fellépésükre, de szombati munkanapom lévén ez kivitelezhetetlen volt. Igaz, idén mindketten jönnek újra, de a februári DP arénabeli fellépés ára rablás, ahogy a márciusi Club 202-es lehetőség sem pénztárcabarát. Meglátjuk. Az albumaik mindenesetre csodásak, ha nem lennének bizonyos történeti komponensei az értékelésnek (értsd régebbi mesterművek), azt mondanám: a legjobb lemezeik.
A kanadai BEYOND CREATION debütje a Cynic-mániám miatt kitüntetett. Azaz éppen a tőle való elrugaszkodás megtapasztalása hallgattatja velem újra és újra ezt a technodeath albumot.
A svéd ENFORCER egy vicc. Először marhára idegesített. Aztán egyre többet hallgattam, majd a korábbi albumokat is letöltöttem. Most meg már nagy a szerelem köztünk. Annak ellenére, hogy egy vicc az egész. Mintha egy ’80-as évekbeli metálzenei wurlitzer játszana tébolyultan összevissza részeket a klasszikusoktól. Minden hangkapcsolatért külön jogdíjat fizetnek másoknak, az fix! De ha valaki így szeretne fémzenei történelem órát tartani… Én mindenesetre ott fogok vidámkodni a februári Dürer-kerti koncerten a felvarrós farmermellényes szögecses, kitűzős metáltesók között.
A Rhode Island-i Providence-ben fogant HOWL második nagylemeze még az amúgy tetsző elsőt is lekörözte sludge-os, stoneres, garázsos hangzásával. Ösztönös, hétvégi muzsika egy kicsit mégis elemelve a Red Fang izzadságszagú bohózatától (amit egyébként szintén méltányolok és kedvelek).
Soha nem felejtem a Feröer-szigeteki banda első hazai fellépését a Rocktogon színpadán. Azóta felvitték az istenek a TYR dolgát, megérdemelten, s az utóbbi időkben gyártották is ehhez a lemezeket. A legutóbbi viszont kimagasló lett, de nemcsak a Pantera- és Maiden-feldolgozásoknak, vagy Liv Kristine és George Kollias vendégszereplésének köszönhetően.
Az norvég EXTOL nálam új felfedezés, ötödik, definitív albumuk progresszív, durva és közel sem unalmas. Ahogy illik mindez az új-zélandi UNCERATE zúzdájára is, de itt még az apokaliptikus, borzongató, depressziós, brutális és félelmetes jelző is megállja a helyét.
Még véletlenül sem mondanám, hogy kedvelem az Emperort, IHSAHN zenei tevékenységét is a szólókarrierje óta követem, egyre nagyobb figyelemmel és kedvvel. Már a tavalyelőtti Eremita is bejött, ahogy legfrissebb alkotás is odavonzott magához. Művészlemez, sokoldalú, érdekes komponálói érzékkel.
Maradjunk a norvégoknál: a doomból induló SAHG negyedik lemezével sem adta alább a maguk által fölállított magas minőségi szintnél. Remélem, hamarosan ismét erre vetődnek, s nem csak előzenekari poszton!
Tartottam tőle, hogy a hamvaiból föltámasztott brit metalfogat összes patronja eldurrant a régi számok első lemezre préselésével. De nem! Sőt! Már az előzetes EP, a The Age of Nefarious is remek, a HELL második eljövetele pedig még jobb is az elsőnél. Vérbő progresszívnek értékelt heavy metal, kifejező énekhanggal, unalmas részek nélkül.
A zsidó ORPHANED LAND, ahogy erről a koncertbeszámolómban írtam, nagyon szimpatikus, zeneileg kikristályosítják a hagyományos dalok fémesített slágerességét, de annyi baj legyen, a Nightwishnél egy fokkal még így is „okosabb”.
A BudapeST nagy élmény volt, és a nagy sokára valóra váltott friss lemez is hozza a klasszikussá nemesedett SUICIDAL TENDENCIES-ízeket. Ha 13, akkor csakis ők, nem pedig a gyomorforgató, kamu és fölöttébb unalmas „új” Black Sabbath-borzalom.
Na, itten aztán mosdatom a szerecsent. A TROUBLE új lemezére már látatlanba bemondtam, ők lesznek idén a kedvenceim az év zenekara, albuma díj nekik jár majd. Olyan nincs, hogy a Wartell–Franklin gitárpáros és Kyle Thomas közös produkciója ne első legyen, sőt, csillagos ötös. Aztán meg. Hallgattam, hallgattam, szerettem volna „elsővé hallgatni”. De nem ment. Minden jó rajta, nem vitás, hogy is ne lenne. Csak egy bajom van: az előzetes várakozásom, az előítéletem. Tőlük mást vártam, nem a saját múltjuk újrahasznosítását. Nem azt, hogy újraépítik a ’90-es Trouble és a ’92-es Manic Frustration zsenialitását, mert két évtizeddel később már nem jár neki zsenialitás cím, csak a jó. És ez tőlük kevés. Kettős könyvelés ez, tudom. Másoktól vígan ellennék ezzel a mégoly remek művel, de a csalódottságom büntibe állította őket, ide a sor végére. Ugyanakkor nagyon szeretném, ha Wagner és Clarke után Thomasszal is láthatnám őket idehaza egy színpadon. Máskülönben nagyon kíváncsi vagyok az Eric Wagner vezette Blackfinger január végi debütjére.
Boldog új esztendőt kívánok!
