Nagyszínpad a Sziget fesztiválon – állítom neutrálisan, tehát semmiféle rossz szándék nincs bennem, amikor az AUTOPILOT zenekar mintegy bő fél órás koncertje alapján véleményt formálok a produkció színvonaláról. Ezt a dallamos, slágeres, kereskedelmi rádiók rotációjába simán beleférő rockzenét olyan profin, elegánsan és magas minőségben adták elő a fiatal srácok, hogy kénytelen voltam revideálni magamban pár dolgot. Mert hiszen alapvetően nem kedvelem ezt a fajta muzsikát, inkább az antitézisét, azt is metálba foglalva. De ezek a fiatal zenészek tegnap este a tetőteraszon elővezetett lendületes előadásukban meggyőztek: építhetem le az előítéletemet. A külsőleg (mind frizura, mind alkat) és kiállásra engem az annihilatorös Dave Paddenre emlékeztető gitáros-énekes frontember Rátkai Márton abszolút intelligensen, közönségbarát módon vezette végig a programot, aminek elemei a zenekar EP-jéről sorjáztak. S amikor éppen fanyalogni kezdtem a softosság miatt, előkaptak egy Red Fang-számot! Na, itt persze rögtön igazolni láttam, hogy éppen a dög és a mocsok tűnt el a garage sludge-ból, de ha onnan nézem, hogy mennyire a saját képükre formálták… nos, akkor ez alapján is le a kalappal! A kvartett teljesen (nagy)színpadképes, tagjai magas fokon kezelik a hangszereiket, képtelenség ellenállni nekik – akár műfajilag/ízlésileg elkötelezett a hallgató, akár nem. Csak magával tol ki, ha nem kapcsolódik be ebbe a végülis szórakoztató hangélménybe.
Ömlengek róluk, túlkompenzálok, mert hiszen tegnap este önismereti tréning is zajlott bennem a Dunán…
Ráadásul mindez csak előjáték volt a csodához, a régóta várt eseményhez, a STRING THEORY fellépéséhez. Amiért elsősorban jöttem.
Itt azonban feltétlenül megemlékeznék arról a kezdeményezésről, melynek keretében ez a fellépés egyáltalán létrejött. Tavaly év elején három hazai zenekar részvételével létrejött egy közösségi ernyőszervezet, No Label Hungary néven. A Grabanc, a Tegnapután és String Theory tagjai a független és nívós hazai bandák közösségi erejére építve, egymás támogatását tűzték ki célul, s ennek érdekében a tavaly szeptemberi nagy sikerű közös föllépést ez a kétnapos fesztivál követte. (Ma Grabanc és a Tegnapután mutatja meg, mit tud.)
A Húrelmélet központi alakjának, Takács Jozzy gitárbűvölőnek a karrierjét már a paksi Behinia óta figyelemmel követem. Akkor még a Dream Theater vonzáskörzetébe tartozó muzsikát játszott, a progresszióra való igény később a Wendigóban is megmaradt, ám a Leander Rising előtt érthetetlenül állok… Valahogy azonban mindig másodgitáros szerepben láthattuk, hallhattuk, ami a képességei felől nézve minimum alábecslés. A STh viszont köré épül. A kinézetre a neurosisos Steve Von Till fiatalabb kiadásának tűnő Jozzy igencsak karakteres jelenség, amit a koncerten az arcra festett x és az arccsontokra mázolt harci dísz csak tovább hangsúlyozott. Számomra most derült ki, hogy kitűnő frontember, egy szinten pedig énekelni is képes – arról, hogy miként gitározik, csak ódákat tudnék zengeni, ha volnának rá szavaim.
Régen tapasztaltam ennyire magával ragadó koncertet, ami egyszerre volt a zene apoteózisa, mindeközben egy profin, intelligensen elővezetett produkció, mely szórakoztatni képes. És az a nagyfokú, de nem fitogtatott, természetesként kezelt tudás, mely lehetővé tette, hogy magasan a műfajok fölé emelkedve kanalizálja egybe a rockzene, vagy akár a fémzene, legizgalmasabb, leghatásosabb, érzékekre-érzelmekre ható momentumait!... Perfekt!
Mindehhez kiváló társakra lelt Jozzy, a héttagú zenekar egyként hozzájárult a tökéletes és esszenciális élményhez. Szuna Péter basszert, azt hiszem, nem kell bemutatni, univerzális zenész, aki szerényen brillíroz, az éppen szülinapját ünneplő Balogh Balázs főleg csövet fújt (didgeridoo), de ha kellett vokálozott is (meg talán dorombolt). Varjú Attila dobolt, Szebényi Dániel billentyűzött, gombokat csavargatott és nagyon jól vokálozott. A bemutatáskor szinte mindig kifelejtett Máté Péter a vizuális artért felelős vj; egy kivetítő vásznon egészítette ki, tette teljesebbé a csapat látványvilágát, adott pluszt az érzékeknek. És persze Mohai Marietta jelenléte is meghatározó, aki Gwen Stefani alkatával rendelkezve, csípőmozgásból is jelesre vizsgázott aznap este, nemcsak az éneklés terén emelte a szintet.
A zenéjükről elmondható, hogy komplex, nincsenek kötöttségek, úgy ritmikailag, mind műfajilag változatos, mindeközben autonóm. Erőltettem az agyam már koncert közben is, akár csak Jozzy gitárstílusán, kihez tudnám hasonlítani, de nem ment. Sajátos, csak rá jellemző.
Nemcsak a RATM Killing in the Name-je csillant meg az este a saját számok mellett, de az a ritka tapasztalat is emlékezetes marad, hogy a közönség nemhogy ritkulni kezdett, de száma egyenesen nőtt. A végére legalább 80-an éltettük a csapatot.
Ahogy ilyenkor (is) lenni szokott, a leírás csak karistolja a (víz)felszínt: két világszínvonalú, erőteljes és független produkciót hallhattunk/láthattunk testközelből.
THE PAINT KILLER FEST
String Theory, Autopilot
Budapest, A38 tetőterasz, 2014. május 8.
Belépőjegy ára: 600 Ft