Kíváncsiság, semmint áhítat vezetett vasárnap este a Mikszáth téri boltozatos pince mélyébe. Mivel rajongója vagyok az ír Primordialnak és tisztelője frontemberének, Alan Averill Nemtheangának, a hozzá köthető zenekarok munkáit is figyelemmel követem, így a Twilight of the Gods lemezét és a tavalyi Roadburn fesztiválon egy 12”-es EP-vel debütáló Dread Sovereign idei albumát is sokat pörgettem. Mindegyik érdekes próbálkozás, hallható értékekkel, de a lábamról egyik sem vert le annyira (ahogy egyébként a legutóbbi, 2011-es Primordial-album sem sokkolt úgy, mint elődei, de ettől függetlenül izgatottan várom a két hét múlva esedékes legújabbat…). Mindez azonban nem gátolt meg abban (snobless oblige), hogy meglessem ezt az ősmetálos triót, akik még a doom önálló műfajjá válása előtti felfogásban játsszák a fémzenét – nem utolsósorban a Primordial kétötöde kézzelfogható közelségbe került, mivel a dobokat Simon O’Laughaire csépeli…
A több száz hazai Primordial-hívő, úgy látszik, nem annyira sznob, mint én, kb. ugyanazok és ugyanannyian jelentünk meg a koncerten, mint egy hete a The Wounded Kingsen. Ami egyébként nem nagy baj, hiszen zsebkendőnyi a hely.
Jóval a meghirdetett kapunyitás után érkezve is az utcán csoportosuló ismerősökbe botlottam, a jelentősnek tűnő (nem volt az) csúszás oka, hogy a vendég bandák túlmentek Budapesten, majd’ Vácott kellett megfordulniuk, és onnan visszakocsikázniuk a helyszínre, így a beállással vacakoltak sokáig. A MAGMA RISE végül háromnegyed kilenckor csapott a húrok közzé, hogy intenzív zakatolásával 35-40 percig, 8-10 szám erejéig megadja az est alaphangulatát. Érdekes, hogy most egy hét alatt mindhárom Mood-leszármazott koncertjét megskubizhatom (csütörtökön, ugye, a Trouble előtt lép föl a Wall of Sleep és a Stereochrist). Ugyan a MR egyik albuma sem nyerte el a tetszésemet, s a júliusi Spirit Caravan előtti föllépésüket is ezért ignoráltam, most böcsülettel végighallgattam őket. Ha akarnék, sem tudnék hibát találni bennük, egyszerűen ízlésbeli differencia van köztünk. Teszem hozzá: Bánfalvi Sándor önálló produkcióját akármikor megnézném egy dobshow keretein belül, olyan minőségű, de bírom a Hegyi Kolos és Herczeg László apró díszítésekkel cizellált, fejbólogatásra késztető, zakatoló gitározását is. Viszont ha több lenne a fifika, más az ének és nyakon lenne öntve némi progos pszichedeliával a koncepció, én akkor lennék vevő rájuk – bár akkor ők lennének a magyar Trouble.
(Azt pedig a jelenkori Trouble-nek sem bocsátottam meg, hogy önmagát utánozva akar továbblépni: a tavalyi lemezen Kyle Thomas wagneri módra használja hangszálait, s a The Distortion Field egyszerre próbál a ’90-es és ’92-es lemez lenni, ami két évtizedes hatástörténet után kissé hiú ábránd. Remélem, azért élőben nagy durranás lesz, eleddig mindkét magyar koncertjük feledhetetlennek bizonyult!)
Korrekt, jól megszólaló buli volt, a közönség vette is az adást.
Bizony, a Procession a főzenekar...!
Vissza az időben. Mikor lejutottam a pincébe, rögtön megcsapott az emberi veríték bűze és rám telepedett a meleg. Mi lesz itt később, aggódtam… egészen addig, míg meg nem láttam a merchasztal mögött pakolászó világszerte ünnepelt énekest, Nemtheangát, aki ujjatlan, de csuklyás felsőjét, úgy látszik, afféle védjegyként viseli a DREAD SOVEREIGN koncertjei során. (A csuklya alá a show-ra egy úszósapka és kipa keresztezéséből fogant fejfedő is becsúszott.) A mosolygós, szakállas világsztár underground árakon kínálta portékáját – még a Pray to the Devil in Man EP-ből is akadt, amin kicsit csodálkoztam. Persze én minden olyasmin meglepődöm, ami kétségessé teszi hőseim félisteni mivoltát.
A trió tíz perccel tíz előtt kezdte műsorát, ami feltűnően halk volt az MR után, ráadásul a gitár is titkosítva volt, bár ez utóbbi az All Hell’s Martyr lemez tapasztalata is. A DS hangzása amúgy olyan, mintha egy barlangász film aláfestője lenne, némi klausztrofób érzést is előhív. Nem is volt kétséges: a téglával kirakott pince épp ideális bemutatkozó terep ehhez. Bones gitárja pedig mintha egy barlangi kútból szólt volna ráadásul. Szóval mélysége volt mindennek. No, meg sötétségbe burkolódzó sejtelmessége is. Lévén, hogy a második szám kezdetekor elszállt a villanyosság, ott álltunk szurokba mártva. Többen riadalmukat hangoskodással, füttyüléssel igyekeztek oldani. Pedig épp kezdtünk volna hangulatba jönni. Alanék – rutinosan – kérdőn, de aggodalomtól mentesen tekintgettek le a színpadról. Öt-hét perc múlva aztán helyreállt az áramszolgáltatás, folytatódhatott a koncert, ami egyfajta kikövezése a pokolba vezető útnak – de tényleg jószándékkal: Bones olyan csatak volt az 50 perces program végére, mintha legalábbis végigszólózta volna az egészet, holott dehogy. Alan és Simon lehangolt, síri ritmusai, illetve Alan elkínzott orgánuma teremtik meg a DS lényegét, a rájuk jellemző sajátos hangulatot. No meg a szövegekben keresztre feszülő katarok.
Végül a Dread Sovereign lépett föl másodjára
Élvezettel hallgattam a koncertet, ám a végét követően a felfelé vezető lépcsősor felé vettem az irányt, a chilei-svéd koprodukciós, kétlemezes, egészen hallgatható, epikus doom – mellesleg főzenekar – Processionnek most nem adtam meg a lehetőséget a bizonyításra, a kíváncsiságom eddig tartott. Irány a Trouble!
ALL HELL’S REAPERS TOUR MMXIV
(Procession (RCH/S)), Dread Sovereign (IRL), Magma Rise
Budapest, Trafik Klub, 2014. november 9.
Belépőjegy ára. 2900 Ft