Negyvenöt percbe sűrítette a New York-i trió zenei mondandóját, és olyan csapzottak, fáradtak, meggörnyedtek voltak a rövidnek tetsző, valójában megterhelő háromnegyed óra múltán, hogy az arcukra kiülő elégedett mosoly inkább vigyornak hatott. Kemény fizikai munkát végeztek, amikor előadták 3. lemezük, a Trouble in Paradise bemutató-, Európa-turnéjának budapesti állomásán dalaikat. Kezdték azzal, hogy a fal mellé tolták a terem székeit, melyen korábban a 35-40 fős közönség egy része üldögélve hallgatta az előzenekar ETHNO DARWIN szolidan és lágyan áramló, jobbára instrumentális muzsikáját.
Nem a fehér falak tették a kiállítótérben, de a budapesti kvartett olyan életidegenül, befeléfordulóan, rezignáltan adta elő magát és számait, hogy akár egy kiállítást is nézhettünk volna. Ha nem is bárzene, de flow-szerű fuzionális space rock/jazzfunk, ugyanakkor pont az improvizáció hiányzott belőle, ám pozitívum, hogy nagyon basszusalapú, a gitáros/néha énekes csak karistolt a hangszeren. Bágyadt zenére bágyadt fogadtatást. A New York-i underground bugyraiból vártuk a sötét lelkű zajművészeket, míg az udvarias tapssal itt sem fukarkodtunk.
Volt idő, amikor a kannibál tetemek is polgárpukkasztó névnek számított, bár őket eleve a horror és fantázia birodalmába sorolhatta az ember, míg egy valós társadalmi tabu (valahol gyakorlat) nagyon is ijesztő tud lenni. („Hol volt kedves apuka? Áh, csak Gyerekmolesztáló-koncerten…”) A CHILD ABUSE legénysége valószínűleg sokakat el akar riasztani a nevével (a zenéjükkel is, de az más kérdés…), aki túlteszi magát ezen a brechti elidegenítő momentumon, arról feltételezhető, hogy nem csak a felszín érdekli – gondolom én.
A Tim Dahl (basszus, ének), Eric Lau (billentyűk, gombok, kütyük, ének) és Oran Canfield dobok felállású trió muzsikáját nehéz begyömöszölni bármiféle kategóriába, mert mit is kezdenénk azzal, hogy alternatív/avantgárd/experimentális, jó-jó, tényleg, és? A noise jazz/grind is inkább megközelítő. Improvizatív kétségtelen, sőt! Zajos, az biztos, és death/grindhoz hasonló elemekből is építkezik.
Ha a saját, metálos nyelvemre akarom lefordítani, mi zajlott hétfő este zeneileg a vízszint fölött pár centivel, miközben számos étterem-sétahajó húzott el mellettünk szinte karnyújtásnyira az éjszakában, azt mondanám a Primus agybeteg ritmusszekciója találkozott a ’80-as évek, még a metálos korszakuk előtti Ministryvel. Persze nyilván semmilyen kapcsolatuk nincs ezekkel a zenékkel, de nekem szűkös a horizontom ahhoz, hogy a New York-i szcéna alapján boncolgassam a zenei komponenseiket, hatásaikat.
Egészen pontosan úgy képzeljétek el, mintha egy M7-esen történt tömegbaleset hangjait tömörítették és prezentálták volna nekünk az első fékcsikorgásoktól és sikolyoktól a fémek nagysebességű találkozásának hangjaink keresztül a mentő-, tűzoltó- és rendőrautók szirénájáig, megzenésítve a véráramlást, az adrenalinpumpálódást, a kétségbeesést, a tehetetlenséget, a menekülést, a káoszt, a zajt. Kakofónia és atonalitás, amiben csak a könyvet is jegyző, kissé rossz tartású Canfield (tökre hajazott Jason Lee figurájára A nevem Earlből) falrengető dobolása volt a biztos pont, míg Dahl eltorzított basszusa, ha bedörrent, olyan volt, mintha egy hangfal esne az ember fejére.
Az effektezett gyerekhangon konferáló Dahl keretezte háromnegyed óra alatt Lau úgy tekergette, nyomkodta gombjait, hogy liftezett tőle az ember agya, valamiféle ipari-kaotikus Kakukkiába (Jamie és a csodalámpa) kerültünk át, ahol az absztrakciók ideiglenes formát, alakot nyertek. De mindez mégsem volt annyira rémületes, mert közben egy izgalmas, pulzáló zene vett körbe, amire jól esett bólogatni, és minden „sarkon” (hangeffekt mögött) újabb érdekességeket lehetett sejteni: várni a váratlant; felcsigázó, egyszerre intellektuális, egyszerre fizikumra ható kemény urbánus zajzene. Kikapcsolt, feltankolt. A test és a szellem töltőállomása volt az esti koncert…
Child Abuse (US), Ethno Darwin
Budapest, A38 kiállítóterem, 2014. október 6.
Belépőjegy ára: 1000/1500 Ft
