Na, ez metál volt.
A Seattle-ből érkező banda és a New Jersey-i csapat olyan erőteljes koncertet adott péntek este, hogy az ember álla koppant volna a padlón, ha nem lett volna akkora tömeg a nézőtéren. Tátott szájjal hallgattam mind a poraiból kikelő Sanctuaryt, mind a „thrash zöld nagyágyúját”, és nem azért, mintha bárgyú lennék, hanem mert a színpadon történtek folyamatosan csodálkozásra és csodálatra késztettek.
Lenny Rutledge csapata két klasszikus lemezzel ajándékozta meg a világot még a ’80-as évek legvégén, és föloszlásuk óta sohamár(!) nem gondoltam, hogy lesz újra SANCTUARY. Ráadásnak meg lemez, méghozzá olyan, ami méltó folytatása a majd’ 30 évvel korábbiaknak. A The Year the Sun died ilyen lett. A budapesti föllépés meg hab a tortán. A közönség várakozásteli éltetésükbe már rögtön az intro felhangzásakor, negyed kilenckor, belekezdett. S nem hiába, egyórás koncertjük hibátlan volt. Ráadásul egyáltalán nem a múlt dicsőségére támaszkodnak, az új lemez javára építették a műsoruk (setlist bárhol a neten…), kb. fele-fele arányban játszottak a tavalyi és az Into the Mirror Black albumról, de a Refuge Deniedot is megidézték két szerzeménnyel. Nagyon jó hangzással bírtak, szépen, arányosan szólt mindegyik hangszer, de hát kellett is, mert a gitárosok brillíroztak.
Rutledge maga volt a nyugodt erő, amire minden oka meg is volt, hiszen ezek a régi dalok kiállták az idő próbáját, ma is kimagasodnak a mezőnyből, míg az újak máris közkedveltek. Az ifjú titánnak, a frissen csatasorba állított gitárosnak, Nick Cordle-nek pedig – aki láthatóan nem a szerénységéről híres, de nem lehet kárhoztatni ezért –, ahogy mondani szokás: az ujjai, mint a kaszáspók lábai, figuráztak a gitár nyakán.
És Dane? Meg a hangja? Na, igen. Sarkalatos eleme a produkciónak. Bár végtelenül lefogyott, kedélyesnek tűnt az összegyűrt kalapban és szemüvegben színpadra lépő énekes, aki festett és kissé tyúktollra emlékeztető hajszínével és annak állagával, szakállával bohém benyomást keltett. A hangjával egyáltalán nem volt probléma. Pontosabban: erre számított mindenki. Hiszen sem a Nevermore utóbbi lemezein, sem a 2008-as szólóalbumán, sem a Sanctuary legújabbján nem tudta hozni már a régi formáját. Ami azonban még így is messze nem fakó, rozsdamarta, aki netán nem hallotta korábban, ettől is térdeire rogy a meghatottságtól. És tényleg nem zavart, vagy nem volt hiányérzetem e téren.
Ellenben sajnálkozva tapasztaltam, hogy Warrel egyáltalán nincs jól egészségügyileg. Feltűnően gond van vele fizikálisan. Nem vagyok tájékozott ezügyben, de gerincproblémára gyanakszom. A mozgása nagyon kimért, szögletes volt, nemhogy headbangelni, ugrálni nem tudott, de szerintem még meghajolni sem lett volna képes, már a feje fölötti tapsolás is kifullasztotta. Ha éppen nem énekelt, kiállt oldalra, Rutledge mögé a falat támasztani – de inkább az támasztotta őt. Hogy a problémája összefügg-e az addikcióival, nem tudom. Mindenesetre a koncertet csupán összdinamikájában befolyásolta az egészségügyi állapota – a dalok között némi döccenés –, de amúgy nem csorbította az esszenciális (power) metálkodást! A záró Taste Revenge elementaritása után szinte űrt hagytak maguk után. Ezek a bennakadt pozitív feszültségek miatt járok koncertre…
A legfrissebb, tavalyi album Armoristjával kezdte meg arclemaró estjét tíz előtt tíz perccel az OVERKILL. S itt egy vallomást kell tennem: csak a felét láttam a koncertnek. No nem azért, mintha elhagytam volna a termet, dehogy, éppen ellenkezően, a szemem világát vesztettem el majdnem, mivel az Overkill vakudobozai jórészt az egész produkció alatt villogtak (hogy kötözném rá felfeszített szemhéjakkal a működtetőjét!...), amelyek még lehunyt pillák mögött is vakítottak. Képzeljük csak el a közönséget a színpad felől: csupa csukott szemű ember… Az amúgy szinte állandóan zöld fényekbe burkolt színpad ebben a stroboszkóp-áradatban telt meg mozgással, amiről viszont a valószínűleg nukleáris energiával működő ötös tehet. Az „univerzum thrash fővárosa” lett erre az estére Budapest, ahogy Blitz megjegyezte országunk, városunk dicsérete, nem utolsósorban a metálrajongók méltatása közepedte. És valóban, általuk itt olyan thrashorgia kerekedett, hogy nyak nem maradt fájdalom nélkül.
Méregerős programmal készültek, az előadásmódjuk meg egyenesen fergeteges. Itt nem volt gyenge láncszem: Ron Lipnickit ugyan nem láttuk az emelvényre tett dobok erdejében, de annyira verte a cájgját, hogy így is mindenhol jelen volt, Dave Links jókat szólózott, Derek Tailer pedig valójában rockendrollosra vette a figurát, akárha valami punk-garage-sleaze bandából lett volna igazolva (fejkendő, meztelen felsőtest, jellegzetes pörgések). No és hát Verni és Blitz, a két ikonikus veterán! Termete ellenére D. D. központi figurája a bandának és a koncertnek, Bobby pedig öregasszonyokat idéző rövidült hajával, sipító-rikácsoló orgánumával is nagyon szerethető figura, aki végig mosolygott, mint valami vadalma. Még akkor is derült volt, amikor valaki beszólt neki a közönségből, ráadásul a Fuck You! szövegét parafrazálva („I don’t care what you say…”), s amiért tréfásan, bokszoló mozdulatokkal kihívta, hogy játsszák le…
Az első negyven perc olyan volt, mint valami totális lerohanás. Levegőt nem csak mi nem kaptunk hatására, de Blitz is, a szokott módon, kirohangált pihizni, hogy aztán sportot űzzön belőle, hogy időben visszaérjen a mikrofonhoz, amit szinte letámadva ránt magához… A társai olyan thrash attackot prezentáltak a hangszereiken, hogy az már szinte minden képzeletet felülmúlt. És jól ki is fárasztott mindenkit, a koncert második felében már az energiatartalékok fölélése folyt. S bár lehet, a hangzásuk „koszosabb” volt a Sanctuaryénál, nyersebb biztosan, ez éppen illett ide, különösen, amikor a ráadásblokkban a kihagyhatatlan csúcsslágerük, az Elimination, majd a thrashpunk Fuck You hangzott föl búcsúzásképp.
Fülünkbe nemes fémet öntöttek, le voltunk taglózva.
KILLFEST TOUR 2015
Overkill (US), Sanctuary (US)
(Methedras (I), Suborned (CH))
Budapest, Club 202, 2015. március 13.
Belépőjegy ára: 4500/5500/6500 Ft
