Nagy tehetséggel állították össze ezt a turnécsomagot, nem vitás! Mégha az „ötödik kerék”, a brit brutal death metal Rotting Repugnancy a budapesti állomást ki is hagyta – kellemesen megtelt a Dürer-kert nagyterme. (Persze a korábbi pecsás, szigetes Obituary-fellépésekhez képest így is jóval kevesebb volt a közönség „számbeli fölénye”.) Egy kis black/poszt black metal a fjordokból, fiatalos germán thrash, az idősebbeknek a Mantas vezette ős heavy metal és hát a húzónév, a patinás floridai death metal banda képében. Másrészt a kiváló honi kampánynak – és a főbanda viszonylag ritkás erre tévedésének – köszönhetően valódi eseménnyé – az év első nagy koncertjévé – nőtte ki magát az este, ahol még azok is megjelentek, akik nem rajongói elvakultsággal, de érdeklődő kíváncsisággal szerették volna megvizslatni a föllépőket – ilyen vagyok magam is, aki nagy örömmel konstatálta, mennyi kedves ismerős cirkulál a teremben a színpad előtt.
Az előzetes belehallgatás alapján nem igyekeztem odaérni a norvég POSTHUM koncertjére (a már jelenlévők a korai Sólstafir blackjét említették hasonlításképpen), de a tavaly már második lemezével jelentkező német thrash brigád kezdésénél már ott voltam. A Kreator–Exodus vonalról ismerős riffekhez semmit hozzá nem tevő DUST BOLT főleg a fiatalos lendületével volt képes ideig-óráig odavonzani a figyelmemet. Egy jó 30 évvel korábban kialakult stílus elkötelezett követői, akik ezt nem is igyekeznek titkolni. A pörgő énekes-gitáros frontember és a basszer nagy elánnal adta el a show-t. De mivel igazán megjegyezhető, különlegesnek ható, netán a műfaj korlátait innen-onnan revideáló elemek nem találhatók a zenéjükben, 4-5 szám után már elkalandozott a tekintetem, s csupán azoknál a részeknél tért vissza hozzájuk, amikor „tapadósabb” megoldások ütötték föl a fejüket – ezek viszont kivétel nélkül beazonosíthatóak voltak: egy kis Kreator, egy kis Nuclear Assault stb. Az előadásuk mégsem volt fárasztó, pont betöltötték a nekik szánt – majd’ egyórás – „bemelegítő” szerepet, s egy 15 éves friss metálost, nem kétlem, kellő energiával töltöttek föl.
Amikor az MPIRE OF EVIL debütje, egy feldolgozás EP megjelent 2011-ben, nekem nagyon megtetszett, jó kis ős brit heavy metalt ígért, ma már ritkábban tapasztalható hangulatot varázsolva. Ez a varázs azért némileg megkopott a jórészt Venom-feldolgozásokkal operáló első nagylemezre, a 2013-as második album pedig egyenesen középszerűségével tüntetett. Ám mégis őket, a Mantas és Anthony Dolan fémjelezte produkciót vártam a legnagyobb kíváncsisággal. S nem is csalódtam, ahogy abban sem, hogy műsoruk jórészt Venom-klasszikusok interpretálásból állt össze. Személyük révén ugyanakkor mindez autentikusnak hatott, még akkor is, ha az elmúlt évtizedek alatt megtanultak játszani a hangszereiken, így a kaotikus zenei világot ma már egy erőteljesebb, modernebb, irányított, de még mindig jólesően káosz-vezérelte aspektus jellemzi. A kopasz basszer-énekes Dolan és fejkendős Mantas is (aki mellett lazán elmennék az utcán, emlékeimben teljesen máshogy néz ki) sokat szövegelt a számok között, éltette a metált, de a Welcome To Hell, a Black Metal, a To Hell and back, vagy a Countess Bathory (előtte Mantas csendet kért) önmagáért beszélt, kiállva az idő próbáját. (Pontlevonás jár, amiért a fiatal dobos srácot, aki igazán kitett magáért, nem mutatták be…)
Valójában meglepett, hogy ilyen aktív és lelkes rajongóhad övezi még ma is a floridaiakat. Habár karrierjüket jónéhány lejtmenet tarkította. Viszont ott voltak a death metal hullám elején, sőt zászlóvívők voltak a Cannibal Corpse mellett. S zenéjük ugyan megkopott – szerintem –, népszerűségük töretlennek látszik. Ezt a turné korábbi telt házas állomásai, ahogy a budapesti is bizonyította. Ugyan hiteles szemtanúk állítják, 2005-ös szigetes föllépésükön magam is jelen voltam, nekem erről semmilyen emlékfoszlányom nem maradt – és mivel nem szoktam alkoholt fogyasztani koncerteken, a szenilitás (vagy a rám való hatástalanságuk) számlájára kell írnom azt, hogy a mostani koncertjükre „első bálozóként” érkeztem. Ha jól számolom egyébként, hatodik alkalommal játszottak nálunk – 1990, Pécs, Nevko (+Morgoth, Demolition Hammer); 1992, PeCsa (+Napalm Death, Dismember); 1994, PeCsa (+Pitch Shifter); 2005, Sziget-fesztivál; 2008, A38 (+Holy Moses, Avatar).
A meg nem értés keretezi a viszonyomat az OBITUARY zenéjéhez, valahogy soha nem tudtak közel kerülni hozzám a széteső, néha általam alibi-számoknak titulált tételeikkel, kicsit blöffnek is tűnik számomra az a „piacvezető” ouvre, ami kijár nekik. És ezt az új lemez, aminek bemutatóját hivatott prezentálni a turné, sem írta fölül, vérrel írták, avagy sem. Négy-öt számot tudok említeni az Inked in Bloodról, amelyekről azt érzem, egyben vannak, a többi cseppfolyósan széteső… Persze ha ez a koncepció, én kérek elnézést! Merthogy az első lemez (címe) óta kötöm hozzájuk a rothadást, annak amorf bűzét, mindazt a fizikailag is manifesztálódó, felkeltett érzetet, amivel a zenéjük hat rám. Ennek fényében nagyon is konzekvens a Tardy tesók és Trevor Peres irányította Obituary. (Valami lehet ott a floridai levegőben, amitől ilyen irigylésre méltóan megőrződött a hajkoronájuk, ami mögé azt est folyamán bebújtak, bár Donald dobos felsőtestének fehérsége leginkább a legutóbbi borítón látható csonkatestre hajaz, semmint a nyugdíjas paradicsom napfényuralta közegére…)
Majd másfél óráig nyomták az Obi-féle death metalt, az új lemez számait épp úgy, ahogy a klasszikusokat, s természetesen a Slowly We Rottal zárták a ráadásblokkot. Terry Butler basszer, akit a Six Feet Underrel láttam már anno (és a Massacre From Beyondja miatt tisztelek), és Kenny Andrews gitáros szorgalmasan, akkurátusan asszisztáltak a hörgő Johnnak. Hozták, ami kell, ami elvárható, kissé azonban dinamikátlan volt a szett, időnként némi tanácstalanság volt érzékelhető a számok között, amit nem tudok mire vélni. Trevor szólóit mindazonáltal nagyon élveztem (noha a számok most is azt az érzetet generálták bennem, mintha csak egymásra pakoltak volna közel sem passzoló részeket…) Ahogy a közönség is odavolt értük – habár a kisördög bennem azt mondatja, nem keveset hozzátett ehhez az el- és befogadáshoz a nosztalgia. A régi, 15-17 éves önmagunk éltetése, amikor éppen semmi sem volt fontosabb a kedvenccé avanzsált bandáknál, az antikulturális ikonoknál, amikor az akkor még kissé megbotránkoztatónak minősülő, gore-hatású pólókban szaladgáltunk a középsulikban ’89-’92 tájékán. A közönség életkorbeli összetettsége ezt meg is erősítette bennem. A kíváncsiságom mindesetre kielégítettem, erre a koncertre azért emlékezni fogok…!
INKED IN BLOOD TOUR 2015
Obituary (US), MPire of Evil (GB), Dustb Bolt (D), (Posthum (N))
Budapest, Dürer-kert, 2015. január 21.
Belépőjegy ára: 3900/4900/5900 Ft
