Tetszetős összeállításban turnézik három nevesebb magyar banda. Mások is így ítélhették meg, a budapesti állomás nézőtere dugig telt. Némi kulturantropológusi vizslatás alapján megállapíthattam: igencsak szórt a közönség összetétele, a farmermellényes metálostól a gothon és álribancon át a hipster-trendiséget is már csak posztoló ápoltszakállúakig széles a merítés – az életkor pedig a középiskolástól a negyvenesig. A zenekaroknak legyen mondva!
APEY-ék a kiírthoz képest húsz perccel későbbi beköszönésével kezdődött a show. A lemezeik alapján messze előítéletes voltam, az Alice in Chains/Pantera/Down Arany-háromszögbe helyeztem munkásságukat, s mindig kétkedve olvastam az ajnározó beszámolókat, kommenteket a zenéjükről, mivel ez egy több mint húsz éves paradigma felfrissítésének/utánlövésének tűnt/hallatszott számomra, nem túl nagy invencióval. Amikor a tavalyi Crowbar-koncert előtt belepillogtam a műsorukba, még nem győztek meg, de azóta is terveztem a koncertjükre menni. S lőn!
És mekkora pozitív csalódás. A hangzás nagyon mellettük volt, a Makai László–Prepelicza Zoltán dob+basszus páros hihetetlen masszivitással adta az alapot, miközben Makai szinte leállíthatatlanul pörgette ujjai közt a „pálcikákat”. Apey meg Pentagram-pólóban, lepusztult-drogos vékonysággal, mindentleszarok-hozzáállással szaggatta a torkát, és olyan nyers gitárhangzást és játékot produkált, hogy nem tudtam nem figyelni rá, még a fülem is kettéállt tőle. Dörögtek, dörrentek. Nagyot szóltak. A közönség meg komálta őket rendesen. Apey keveset beszélt, de akkor meg mórikálta magát, hogy alszik-e a közönség, vagy ideje spanglira gyújtani. Verbálisan megcsipkedte Budai Béla Leander-dobost, majd egy korai (1997-es) Leander-demóként (ad hoc Fekete lyuk címmel) konferált föl saját számot.
Negyven perc után már mintha el is köszöntek volna, aztán sehogyan sem tudtak elszakadni a színpadtól, Makai dobszólóval zárt, azaz nyitott egy újabb számnak, majd még a vissza-vissza kórusra is előadtak egy újabb tételt. Élvezték, na! Még ha így a produkciójuk dinamikája lejtmenetbe is került, a kevesebb több lett volna, szerintem, a közönség egyéb része és a zenekar nem így gondolta. Mindent összevetve kiváló volt, kezdtem én is feloldódni.
A BLIND MYSELF győztes csapatként robbant a színpadon. A teatrális fölvezetés után a beígért Két karodbannal kezdtek – és diszkóvá varázsolták a dél-budai klubot. Épp csak a diszkógömb hiányzott (nekem aztán nem), de a színes stroboszkópok fényei még a lezárt szemhéjakat is irritálták. No meg Fásy Ádám hangja, mert az is bekúszott két szám között a Zeneexpressz vonatán… Egyik slágerjük (mert bíz’ van nekik, és sok van nekik!) után jött a másik (Lost in Time, Kain, Pomogácsok) az egész zenekar, mint valami szórakoztató gépezet mozgott-ugrált, jött-ment, énekelt-üvöltött. Kár, hogy a két gitárt már nem sikerült rendesen kikeverni, a hangzásuk többnyire pocsék volt, a közönség emiatt az első számoknál kissé visszafogott is volt.
De talán más okok miatt is, később sem tett olyan gesztusokat Gergőéknek, mint korábban a stoner-doomstereknek. Mintha látni véltem volna a zenekar tagjai arcán is a kétkedést: mi a franc van, kiköpjük/kitesszük itt a lelkünket ezekkel a szuper dalokkal, ti meg… Tény, ritkult kicsit a nézőtéri tömeg, és a lelkesedés is korlátosabb volt. Ami engem nem lepett meg, a Blind még a slágeres váltásával is messze a közönségízlés előtt jár, bizonyára évekkel.
No, azért nem kaptunk hideglelést, mert bizony forrt a színpad, és a közönség is fölengedett némileg, erre nem lehetett nem bólogatni, szívből. Nehezen tudtam volna ellenállni én is, mivel nagyon szeretem a zenéjüket, még ha Gergő legutóbbi nyilatkozata, amit, tegyem hozzá, nem frontemberként adott, de mégis, eléggé lelombozott.
Főleg a Négyszögöl parcelláit ontották magukból (Maradék, Magyar világvége, Diszkószám az éhezésről, Testem a vászon, A Fekete Lovag mindig győz stb.). Megünnepel(tet)ték a basszer Balázs szülinapját is. A zenekar ultraprofi, és érzésem szerint komoly energiákat fektet abba, hogy önmagát is elszórakoztassa, azaz mindenfélét kitalál a színpadi produkciót tekintve is, hogy motivációjuk ennyi év után is megújuljon, na, meg hogy az újabb közönség igényeit is kielégítse. Érdeklődéssel követem őket, mert közben a lényeg nem veszik el: baromi jó és erős számokat írnak, amik annyira fifikásak máskülönben, hogy képesek az egyszerűség (lásd sláger) látszatát kelteni. Dalszerzésből (is) ötös.
Itt mea culpáznom kéne, de köntörfalazás helyett csak annyit: a fáradtság legyűrte a kíváncsiságom, a Blind órája után a kijáratot kerestem. A szívidomárok és öngyötrők majd máskor kerülnek terítékre nálam.
Blind Myself, Apey & the Pea (Leander Rising)
Budapest, Barba Negra Music Club, 2015. március 7.
Belépőjegy ára: 1600/2000 Ft
