Választani kellett ismét. Két ígéretes koncert ugyanazon az estén. Aztán a szervező varázsütésre megoldotta, hogy ne legyen saját maga konkurenciája, egybetolta az olasz doom/okkultisták és az amerikai pszichedelic/experimentális/füves/stoner és magyar követőik föllépéseit, a régi Metro klubba, a mostani Roham bárba – mind az összesítés, mind a helyválasztás pompás. [Hiába gondoljuk, hogy a műfaji eltérés miatt más a közönsége a fent említetteknek, dehogy! Van egy 50-60 fős budapesti underground metál muzsikákra nyitott közönség, akik a death metaltól a stonerig (és tovább) mindenevők, csak érdekes legyen, s ott vannak (ha szabad: ott vagyunk) (majdnem) minden ilyen megmozduláson. – Ráadásul a bandák Európa más városaiban is együtt léptek föl ezen a tavaszi turnén (l. Bologna).]
Nem kellett választani. A két koncertből egy lett, a hat fellépő zenekarból végül öt (a Sunwharf kihátrált). Engem a négy külföldi banda érdekelt.
Korábban az Abysmal Griefet ismertem valamennyire (inkább a szintén itáliai horrordoom Black Oath fanja vagyok), valamint a Black Cobra lemezei jobban bejöttek a híresebb/kultikusabb Acid Kingnél. A Saturnine 2012-es demóját a koncert előtt nem sokkal csekkoltam, és tetszett.
Érkezés után irány a merchpult, igazán gazdag kínálat, alacsony árak, Abysmal 7”-esek felmarkolása, Black Cobra-pólók megcsodálása.
Mécsesekkel körülrakott színpad, a SATURNINE-tagok öltözete/kinézete egy gót buliba is elmenne, igaz, az egyik gitáros death metalosnak is bevállna, míg az énekes a fiatal Ozzy (’70-ből) lényegesebb szebb inkarnációja (pedig az ipse még meg sem hót, vagy mégis?!). (Megnéztem, korábban mindketten death metalban nyomultak – nem Ozzy!) Bődületesen fenomenális koncert. Örvénylő, búgó, lassú zene (hogy a fenében lehet ilyen lassan játszani?), a Black Sabbath-ból táplálkozó deathes keménységű és mélységű infernó (az énekes Bolt Thrower-pólója a beállásnál sokatmondó így visszatekintve) besodor, beránt. A dalnok ritkán szól/hörög, de mívesen, a számok közben, mintha valami szertartás lenne (egyébként az!; 100 éve antropozofikus-teozófikusnak, 40 éve okkult–newage-esnek hívtuk volna, ma retrónak/pszichedelikusnak mondjuk), a zenészek leguggolnak, hörpintenek poharaikból – persze, szomjasak. Negyven perc után teszik le hangszereiket a színpadra – feltekerve a hangerő gombját, miközben egy bejátszott szöveges outro-ra levonulnak. Nemcsak jók, de szépek is voltak.
Ja, nem mondtam?
Mind fiatal hölgyek (lányok, csajok, kinek mi)
– kétségtelen, ez a tény nem vált hátrányukra, mikor megítéltem a produkciót,
de ezt a fostos macsóizmust leküzdve, az est nekem legjobban tetsző zenei produkcióját jelentették.
Az idén megjelent első lemezüket (vinylen, naná!),
a Mors Vocatot pedig örömmel hallgatom.
Aztán jöttek a legendák! Akiket csak a kultikus olasz horrorfilm rendezők és zeneszerzők mellett szokás emlegetni. Az ABYSMAL GRIEF színháza előtt le a kalappal, hatásos, figyelmet odavonzó! Koponya, két bazi nagy kereszt, lándzsás fáklyák, a basszer láthatatlanul a csuhája-csuklyája alatt, a színpad közepén egy komplett mobilorgona, s mögötte Labes C. Necrothytus, aki mintegy istentelen, batárszerű szószék mögül, szórva a kereszteket celebrálja a szentségtelen misét, már amikor nem a billentyűkön futkározik az ujja. A dobost csak úgy sikerül megpillantani, ha a színpad széléről bekukkantunk Necrothytus mögé, ott csépeli csuhában, hosszú ütőkkel a cájgot.
A kiváló hangulatot a fojtogató szagú füstköd sem tudta megsemmisíteni. Zeneileg az Abysmalban a basszus és a gitár marha egysíkú, alapozó funkciójúak, töménységet biztosítanak, a jelleget a dob, a prímet pedig az énekhang adja. Említett orgonistánk ugyanis nagyon jól tud vele bánni, tényleg a zenés színház felé mozdítva el az egész produkciót. Látványszínház-komponáltság szempontjából az este az övék volt.
A Los Angeles-i BLACK COBRA fellépésére letisztult a színpad, gyakorlatilag pőrére vetkőztették. Maradt egy dobszerkó és egy gitárcucc. Na, ezek viszont úgy szóltak, hogy majd összerogytam. Valójában tényleg le kellett ülnöm, mert a lemezen sem finomkodó, de barátságosabb hangvarázs, itt fizikai bántalmazássá változott. Mintha csak a sokkolókkal frissen fölfegyverezett Országgyűlési Őrség ugrott volna be némi tettlegességre a színpad előtt bólogató 60-70 embert megrendszabályozni. Kicsit leültem agyban is. Nem úgy a zene! Jason Landrian énekes-gitáros és Rafael Martinez dobos olyan sűrű experimentális sludge dühöngést vitt végbe, hogy nekem még a Ministryt játszó Napalm Death képe is fölködlött összeomlásom közepette. De később Kjell Månsson barátom csak egyszerűen lehighonfire-özte a muzsikát. Neki is igaza volt. Mindenesetre az emberek egy idő után kezdtek kiszállingózni a teremből – pihenni. Idegileg, hallóidegileg.
Ezek lezúztak, apám. Ez nem kobra, ez vipera (tréfásnak szánt visszautalás az OŐ sokkolóira, illetve a rendőrségi teleszkópos botra – lefordíthatatlan szójáték – a szerk. – ráadásul előző nap a bécsi Viper Roomban pusztítottak…). Zúzásilag kétségtelenül ők voltak az est nehézfiúi. (Hamarosan, még idén a Season of Mist adja ki régóta esedékes, új albumukat.)
Mindkét karja szénné tetoválva, korához képest fitten… Lori S. a legendás ACID KING gitáros-énekese aznap este tovább növelte a színpadra jutó föllépők nemi arányában a hölgyek esélyeit – 6:8 a végeredmény a srácoknak. Én ugyan nem istenítem, de elismerem, és érdeklődve fülelem azt a jellegzetes, brutálisan nyers gitárhangzást, ami a flow-szerű doom/ősstoner zenéjüket meghatározza. Olyan a hangja, mintha teljesen száraz faágakon recsegnél, vagy kórházi folyosón üvegcserepeken lépdelnél: csikorog-pattog, a fogad kicsavarodik tőle. Lori hangja meg, mint egy repedésből kilebbenő sikoly, amikor néha a mikrofon fölé hajolva beleszól.
Mindemellett a dobos itt is kiverte a szart a szerkójából, említett Martinezhez hasonlóan, a basszus is messze több volt alapozónál. Hosszú távon azonban, ahogy a legújabb, idei lemezt (Middle of Nowhere, Center of Everywhere) hallgatva is ezt éreztem, fárasztó, mintha az agyamon karcognának. Hazafelé elő is adtam rπ barátomnak a jól ismert viccet, miszerint a Jamaicában őshonos zenére mit mond a raszta, mikor elfogy a fű… Na, én is így vagyok ezzel, a Savkirállyal, betépve bizonyára átlényegül élvezhetőbbé, anélkül viszont mintha kiszáradt csontok között vánszorognánk a sivatagban. A legszárazabbnak az este őket lehet megnevezni, az bizonyos.
Hazafelé, jóval éjfél után én amúgy is csak vánszorogtam már,
telve négy érdekes koncert élményével.
De alig várom már hogy hétfőn a Castle (nem Nathan Fillionnal és Stanja Katiccsal) koncertjére elérjek, miután a Kamchatka- és ennek a koncertnek a jegyével a kedvezmény 100%-os, azaz ingyen megnézhetem Elizabeth Blackwelléket újra.
Acid King (US), Black Cobra (US),
Abysmal Grief (I), SaturninE (I),
(Shapat Terror)
Budapest, Roham bár, 2015. május 8.
Belépőjegy ára: 3800/4500 Ft
