Dilemmát ugyan nem okozott, leginkább kecsegtető volt, hogy a szombat esti lázam akár több jeles és érdekes underground eseményen orvosolhatnám. Hogy végül nem a Terranis szervezte showbarlangos őrületes őrlőbajnokságon kötöttem ki, ahol a főattrakció cseh Fleshless előtt a magyar Vile Disgust, Gore Thrower és Purulent Rites bizonyíthatott, annak köszönhető, hogy rendesen rágyógyultam a svéd Hypnos tavalyi debütalbumára. (Korábban csak a Krabathor-utód, cseh death metalos Hypnost ismertem...) Ráadásul az amcsi The Golden Grass muzsikája is szimpatikusnak bizonyult, amikor belehallgattam. Győzött a dallampárt. Továbbá az öröm forrását jelentette volna az is, ha az előzetesen meghirdetett, egyébként borzasztó nevű, budapesti Headbengs is föllép. Némileg csalódnom kellett ez utóbbiban, mert a csapat végül aznap este az A38-on játszott egy magyar pop-rock formáció (alkalmi turné)vendégeként – nyilvánvalóan sokszoros nézőszám előtt, mint amit a Trafikban elérhetnek. Majd máskor koccanunk, mindenesetre az Utánam srácok! ifjúsági sorozat főcímdalát elkövető Generál és a Kopaszkutya című Szomjas György-film zenéjének találkozásaként tudnám leírni a muzsikájukat, nyakon öntve egy kis Hendrixszel. De főleg az a vitalitás, energia, jó értelemben vett buzgalom és életöröm sugárzik a képfelvételeikről, amit oly annyira hiányolok a hazai csapatok 99%-ánál.
Stílusilag mindenképpen jobban illettek volna a svéd-amerikai kombó elé, mint a végül színpadra lépő HAW. Bár ez engem egyáltalán nem zavart. Általuk elég keményen kezdődött a „Trafik Jam”. Csak a történeti hűség miatt jegyzem meg: a kiírtakhoz képest egy órát csúszott a start. Nyolckor még javában vacsoráltak a bandák, némi beállással körítve, Makó Dávidék végül kilenc magasságában szállták meg a deszkákat, hogy viszonylag rövid, ámde erőteljes műsorukat az arcunkba tolják. Sabbath-alapú, sludge-szerű durvulataikat, melyek HC-röviden-velősen egy-egy indulatkitörésnek felelnek meg, jól prezentálták, a hangszereik végül szépen, arányosan dörögtek. Dávid pedig mindent megtett azért, hogy frontemberként-előadóként érzelmi fokokkal emelje a dalok színvonalát. Igaz, a papírzsebkendő-kérés inkább az esendő emberi mivoltot emelte ki két dal között… Én komálom a tavaly megjelent első lemezüket, ahogy a The Devil’s Trade anyagát is. Szimpatikus zenekar, a vonzalmat Binder Gáspár dobos Malediction-póló viselése még tovább fokozta. Ha összeszedettebbek lettek volna a számok közti „űrben” is, nemcsak a dalok előadásakor, még jobban tetszettek volna.
Jó sokat kellett várni, míg a brooklyni trió belőtte a szerkóját. De megérte várni. A sürgő-forgó, egy hippi Woody Allen kinézetével bíró énekes-dobos, Adam Kriney, a festett arcszőrzetű, alteros művészt alakító Michael Rafalowich énekes-gitáros és a valamelyik rocksuli iskolabuszáról elrabolt Morgan McDaniel basszer, ha lassan is, de bemelegedve olyan klassz bulit tartott, hogy a végén nem véletlenül követeltük a ráadásszámot, amit meg is kaptunk. De ne szaladjunk annyira előre!
Azon kívül, hogy a szombat este a tavaly elsőlemezes bandák föllépésről szólt, a külföldi előadókat összekötötte még valami. Amit hívhatnak retrónak, vintage rocknak, mifenének, a lényege, hogy a zenészek az önkifejezés lehetőségei végett visszaásnak egészen a rockzene alapjaihoz, valahová, ahol már nem beat, de még nem ágazik szét ezernyi alstílusra. A keresésnek persze egyik oka a természetesebb hangzások újbóli megtalálásának a lehetősége, ami mellé talán a mai globális falu őrülete előli menekülés egyik útirányát is meglelik – már ha van ilyen. A THE GOLDEN GRASS egészen a hatvanas-hetvenes évek fordulójáig túrt vissza a lemezboltokban. Mintha éppen a Steppenwolf Born to be wildjának megírása idejére térnénk vissza, nem kis hippizmus, space rock, pszichedelia van jelen tehát, de folyamatosan érződik, nekem, egy csipetnyi Kyuss-esszencia is a riffekben, dalokban.
Ami rögtön lejött (a Stuck on the Mountainnel indítottak), a The Golden Grass koncerten tízszer jobban megdörren, mint lemezen. Amit Adam a dob mögött művelt, miközben kristálytiszta hangon énekelt, a Muppet Show-ban (a páholyban is) elkápráztatna bárkit! Ugyan Michaelnek folyton lejött a pántja, ami a gitározásban zavarta ugyan, de nem akasztotta meg, mit sem vonva le nyers, érzékletes, ízes szólói értékéből, gerjesztett érzelmi fokából. A málészájúnak tűnő, csapott vállú Morganből semmit nem néztem ki, de aztán magamban kalapot emeltem a tudása előtt, szinte jazzes intenzitással és progresszivitással szólaltatta meg hangszerét – ide a bökőt, hogy nagybőgőn is kiválóan teljesítene! Mintegy ¾-ed órás programjuk hatalmas tetszést váltott ki a jelenlévőkből, de erről már fenn szóltam. Mindenesetre az a 30 ember, aki tanúja volt ennek a pincemélyi varázsnak, emlékezetes élménnyel lett gazdagabb.
A képen a basszer Anton visel Motörhead-pólót; a bal szélen a nem bajszos: Idun, a dobos
Nem sokat gatyázott a göteborgi HYPNOS. Gyorsan belőtték a cuccot, és Philip már hívta is táncba az embereket. Van, akik rocksztárnak születnek. A Hypnos tagjai ilyenek. Elfogadták ezt, és nem félnek használni. Az első pillanattól kezdve, hogy a színpadra léptek, akár a szépemlékű Monsters of Rock irdatlan méretű kifutóin is zenélhettek volna ezzel az elánnal, kiállással, profizmussal! És jóérzéssel, élvezettel, elszántsággal, éhséggel! Ahogy például a dobos lány, Idun arcát elnéztem, miközben irgalmatlanul csépelte a hangszereit, ott láttam a koncentráltság mellett a nagyfokú gyönyört is, ettől majd’ nekem lett orgaz… Orgasmatron – igen, a – bármilyen bizarrul is hangzik – Soltész Rezső és Robert Plant keverékeként leírható Philip énekes Motörhead-trikóban csavargatta a testét a hetvenes-nyolcavanas évek fordulója körüli Judas Priestet, Iron Maident, Scorpionst is megidéző muzsikára. De még annyi más hatás is érvényesül a teljességgel még kiforratlan, mert még sokfelé alakítható (bizonyíték rá az előadott új, Fight at Fight(?) című dal is) zenéjükben. Például sem Dickinson, sem Halford soha nem flótázott, míg a svéd nyakigláb srác meg igen! A negyvenöt perces szettjük alatt csak úgy áramlott az energia felőlük, akik voltak annyira barátságosak, hogy magyar szavakat, kifejezéseket is eltanultak („köszönöm”, „nem tudok magyarul”, „baszd meg!”), míg meglepte őket, hogy többen „skold”-dal kívántak nekik egészséget, mikor toroköblítettek két heavy-power rock szerzemény között.
Közvetlen, emberi, intenzív, zeneileg kiváló és szórakoztató produkciókat láthattunk tegnap. S még a merch is pénztárcabarát volt, sajnáltam is, hogy hónap vége van, így csak a svédek kislemezét szorítottam dédelgetve magamhoz.
Szerintem oktatófilmként bármely magyar csapat megnézhetné magának a göteborgiak előadását – a mai este legendás lesz, meglátjátok!, a hazai koncerttörténelemben –, hogy ellessék, miként lehet fölszabadultan, szívből muzsikálni, nem pedig erőlködve, tétovaságunkat komor orca mögé rejtve…
Hypnos (S), The Golden Grass (US) HAW
Budapest, Trafik Klub, 2015. március 28.
Belépőjegy ára: 2000 Ft
