Elbukott a Hegyaljai Királyság. Már tavaly sem tudták megrendezni a Hegyalja Fesztivált, idén pedig a kezdés előtt egy héttel fújták le, képzelem mennyire ujjongtak a szervezők és az elővételes jegybirtokosok. Öröm az ürömben, hogy a beharangozott fellépők közül párnak a koncertjét sikerült a fővárosba átmenteni, így szerdán a PeCsában lépett föl a finn Nightwish, csütörtökön a Dürer-kertben a svéd Truckfighters és az At The Gates, pénteken pedig szintén last minute-akció keretében ugyanitt a brit The Darkness ad koncertet. Nem is vacilláltam sokat a svédek ügyében, menni kell, hiszen soha nem léptek föl még korábban Magyarországon, Tokaj–Rakamazra csak értük pedig nem vettem volna a fáradtságot. (Igaz ugyan, hogy az ikrek 2005-ben a The Haunteddal már voltak itt a MetalMania fesztiválon a PeCsában, az énekes Tompa többször a Disfearrel, legutóbb pedig 2 éve a Lock Uppal pont a Dürer kistermében adott egy penetráns koncertet. Hogy a dobos Adrian Erlandsson a Cradle of Filth-szel vagy a Paradise Losttal föllépett-e nálunk, nem tudom, Martin Larsson esetében a legnagyobb az esély, hogy nem járt még felénk…)
Mivel a tavaly októberben kiadott At War with Reality című visszatérő lemez elég meggyőző volt számomra, és sajnos a december közepi bécsi arénás bulijukon nem tudtam megjelenni, pedig a Triptykon és a Morbus Chron nyitott nekik, nagy várakozással tekintettem a csütörtök esti koncert elé. Még akkor is, ha tele vagyok kérdőjelekkel a tekintetben, hogy mégis miként emelkedett kultikus státuszba az idők folyamán a zenekar, különösen a 3. és 4. lemezük (Terminal Spirit Disease, 1994; Slaughter of the Soul, 1995), nopláne a feloszlásuk után, miközben az akkori kortársi környezetben abszolút nem volt tapasztalható irántuk különösebb rajongás, vagy a lemezeiken rejlő muzsikát sem érzékelte a nagyközönség annyira kiugrónak. (A szépemlékű magyar Casketgarden ténykedése, ATG-imádata sem volt teljesen érthető először.) De hát a recepciótörténet érdekes dolog, a göteborgi dallamos death metal útjai pedig hozzájuk vezetnek vissza…
Az előzenekar szerepét betöltő örebrói TRUCKFIGHTERSt tekintve elég tájékozatlan voltam, előzetesen meghallgattam hát a tavalyi, Universe című lemezüket. Elég lagymatagnak éreztem azonban a pszichedeliával spékelt garázsstoner muzsikájuk, 15 jobbat tudnék kapásból említeni, gondoltam, döntsön a koncertélmény, ha már a szervezők, még ha kényszerből is, úgy ítélték meg, a két svéd banda fellépése jól kiegészíti majd egymást – egyébként tényleg. Nos, a negyed kilenckor nekifutó trió, ha félórával még tovább húzza a koncertjét, lehet, teljesen maguk mellé állít engem is. Jelentős szurkolótáboruk akadt a háromnegyedig megtelő teremben, és ők hatalmas hangulatot csaptak, szó szerint köztük, mert félmeztelen, örökmozgó-ficergő gitárosuk a soraikban is tett egy kört. A néha Josh Homme, néha Hillel Slovak pengetését mélységekben elsajátító Dango igazi zene- és futóbolond, aki együtt, benne él a muzsikájában, és közben elveszti az eszét. Lót-fut, grimaszol, buzdítja a közönséget, válla mögé kapja a hangszerét, s közben zakatoltatja a gitárt. A pszichedelikus stoner-power rockjuk önmagában nem nagy szám, nehezen is képzelem el őket egy fesztivál nagyszínpadán, tán még ez a klub is óriásnak tűnt számukra, de lendületük és fortyogó hangzásuk magával ragadó. Ebből az elánból még az ideiglenesen koncertet blokkoló dobmizéria sem vett vissza, akkor a gitár-basszus kombó improvizált egy kis hangélményt. Apropó dob, Enzo úgy csépelte, nem csoda, hogy szétesett. Az Ozo név alatt futó basszer-énekesünk pedig igazán búgó-dörömbölő baszsushangzással bírt, zizegett belé a szőrzetem. 45 perc után többször is bejelentették, hogy ez az utolsó szám, de aztán szépen lassan fölkúsztunk plusz 20 percre… Na, igazából ekkor kezdtem elfogadni, hogy ők ennyire egyszerű zenével, cizellálatlanul is mekkora erővel bírnak, s vigyorogtam tejbetökként.
Tíz előtt tíz perccel csendült föl az intro a tömött teremben. Aztán kezdődött a pusztítás. Az AT THE GATES hangzása fokozatosan tisztult az első 2-3 szám alatt, de intenzitását is tekintve végig egy gépesített hadosztály benyomását keltette „munka” közben. Ja, gitárpuskák, meg dobtank – de tényleg! Jórészt Erlandsson volt ezért a felelős, akinek úgy szólt a cájgja, mint valami elszabadult mozdony… Akár új, akár régi dalok szóltak, kíméletlen támadásnak lehetett fölfogni őket. A gitárosok meg, mint valami szolid srácok, visszafogottan kapaszkodtak a hangszereikbe, bújtak a hajzatuk mögé. Egyedül Tompa, a frontember vitte a show-t, de neki is elég volt jelentőségteljesen fölemelnie a mutatóujját, akár a dobemelvény, akár a közönség felé fordulva, vagy elmondania, mennyire fantasztikus a közönség és köszönik, so much. Amúgy meg rikácsolt-üvöltött a megszokott baseballsapkájában.
1995
Elnézve ezeket a zenészeket, valami titkos összetevő lehet a zenéjükben, mert ugyan egy-két évvel negyven felett járnak már, de a babaarcú Larsson 10-15 évvel fiatalabbnak is eladható, egyedül Tompa arca markánsabb a 20 évvel ezelőtti önmagáénál, amikor pályájuk csúcsán épp odahagyták az ATG-t.
2015
Az ATG saját hangzással bír, nem vitás, Tompa ráspolyos-érdes hangja, ami időnként nehezen elviselhető, máskor meg szerethető, messziről fölismerhető. Ám, vessetek a mókusok elé, de a dalaik nekem jórészt megkülönböztethetetlenek, még ha rövid távon nagyon is hallgathatóak ezek a slayeres thrashből, deathes dohogásból, melodikus, igazán figyelemreméltóan felépített harmóniavilágból összegyúrt tételek. Hosszú távon fárasztóak. Az egyórás főműsort persze követte egy 15 perces ráadás, már 11 utánra járt az idő, de addigra a figyelmes közönség is megfáradt láthatóan.
Persze zúgott az At-The-Gates-kórus! Jó volt.
At The Gates (S), Truckfighters (S)
Budapest, Dürer-kert, 2015. július 16.
Belépőjegy ára: 2900/3500 Ft
