Fergeteges szabadtéri klubkoncert.
Háromszor egymást követően.
Mindennek ára van. Kiváló alkalomnak ígérkezett, hogy végre megfelelő kontextusban meghallgassam a HEADBENGS zenekart. Így a korai kezdési időpont sem zavart, szerettem volna az egész koncertjüket végighallgatni. Béka kolléga ugyan jelezte az esőfelhőket, sőt, még milliméterre is megmondta a leeső nedvesség mennyiségét, de ez sem tarthatott vissza. A leparkolt autó és a koncert színhelye között félúton kapott el a kiadós zápor, amit egy fa lombsátora alá húzódva próbáltam kibekkelni, de így is kellemetlenül átázott a gönc rajtam. Sebaj, majd megszárad a színpad előtti tömegben, gondoltam.
Ám a végtelenül tehetséges banda parádés koncertjét mindössze kb. 40-en élveztük a Barba Negra Track kisszínpada előtt, a „Track Terrace”-on. Úgy látszik, ezúttal is igazolást nyert, hogy az elektronikus médiumok közül, mennyire nem tényező ma már a televízió, pláne a közszolgálatinak nevezett. Mert hiába vezényeltek ott le egy könnyűzenei „vetélkedőt” Nagy-szín-pad címmel, aminek részese volt ez a szimpatikus és vagány rákosszentmihályi rock and roll trió, láthatóan nem érte el a célt, azaz jelentősen népszerűsíteni a boogie alapú muzsikával támadó zenekart.
Annyi baj legyen, szerintem ezek a srácok maguknak is kikaparják szép lassan a gesztenyét. Mert hihetetlenül lelkesek, energikusak, lendületesek (éhesek), s úgy az eső, úgy a kevés elővételben eladott jegy miatt a nagyszínpad helyett a némileg fedett kisszínpadra kényszerülve (jóval hangulatosabbnak bizonyult egyébként ez a téregység), úgy adták elő magukat, mintha legalábbis egy fesztivál 20 ezres közönsége előtt szerepelnének. Az énekes-gitáros Barabás Gergő elnyújtott köszönömjei, konfjai rá is játszottak erre az attitűdre.
Ha még nem láttad a klipjeiket, kisfilmjeiket, nem hallottad a zenéjüket, úgy képzeld el, mint mikor a Vissza a jövőbe című film első részében Marty McFly 1955-ben a Tengermélyi varázs elnevezésű bálban előadja a Johnny B. Goodot Chuck Berrytől. Na, ennek a nagyszabású kiterjesztése a Szula Bálint basszer és Paczolay András dobos alapozta muzsika – félelmetes elánnal előadva. Van benne AC/DC, említett Berry, Jerry Lee Lewis, The Beatles, s egy rakás más banda hatása a ’60-as, ’70-es évekből, a magyar szövegek – fiatalság, rock and roll, csajozás témakörben – még magyar előadókat is megidéznek. De mindezt nagyon is kortárs, élő módon, amit csakis az elkötelezettségük, szívük-lelkük „bele tétele”, átéltségük indukál. Erre tényleg megmoccansz, még akkor is, ha előtte gyökeret eresztettél volna. Háromnegyed órás bemutatójuk alapján nagy jövőt jósolok nekik, még a hazai körülmények ismeretében is.
A svéd SPIDERS neve ismeretlen volt előttem, elsőre nem is értettem, minek még egy énekesnős retrós zenekar a Blues Pills elé. Belehallgatva a legutóbbi nagylemezükbe (Shake Electric, 2014) sem lettem kevésbé tamáskodó, éppen azt a pluszt hiányoltam belőlük, amit a honfitárs csapat nyújtani képes. Ám a koncertjük rám cáfolt, nagyon is!
A göteborgi bandát 2010-ben Ann-Sophie Hoyles énekesnő és a gitáros John Hoyles (gondolom, tesók) alapította, az eredeti dobos, Alex Sjöberg később a Graveyardba igazolt, helyére Richard Harryson került. A ’70-es éveket megidéző vegytiszta rockjuk legördülve a színpadról, Ann-Sophie hathatós frontemberkedésével (ha kellett, gitárt, csörgőt, csörgődobot, szájharmonikát ragadott) magával sodró volt. A csillogó ingek a glam rock T-Rexet juttatták eszembe, s ha zeneileg ez nem is korrelált, azért a dús vokálok jelenléte miatt helytálló a kapcsolódás feltételezése. A langaléta gitáros és még langalétább basszer, Olle Griphammar között Ann-Sophie afféle metál amazoni szerepben is megállta volna a helyét, rázta a sörényét, hajlongott jobbra-balra, ha kellett, levetette magát a földre is. Kezében tartotta a közönséget, akiknek a száma a koncertjükre már 150 fősre duzzadt (a Blues Pillsre ez megkétszereződött). Annyira jók voltak, hogy heves visszatapsolás követelte a ráadásszámot egy óra múltán, ám a szigorú menetrend miatt erre nem kerülhetett sor. Szerintem jönnek még erre. Amint az Avatariummal(!) való őszi turnéjuk véget ér. Bár én ennek a kooperáció megtekintésének örülnék a legjobban!
Aztán színpadra lépett a HANG. Mert a világ legnagyobb független metálkiadója támogatásában részesülő Svédországból indult BLUES PILLS Elin Larssonja ugyan nagyon mutatós, szép hölgy, de mennyire!, akinek azonban mégis a torkában rejlő hangjára figyelünk folyamatosan. A High Class Womannel kezdő és az estet a Devil Mannel végül megkoronázó zenekart már színpadra lépésükkor hatalmas taps és üdvrivalgás fogadta, mint az igazi sztárokat. A taps Elin feltűnésekor csak erősödött. Megérdemelten, mert hatalmas energiákat szabadítottak el a zenéjük által. André Kvarnström dobos és az amerikai Zack Anderson basszer igencsak klasszis a maga hangszerén, nagyon acélosan, figyelemfelkeltő, de nem tolakodó trükkökkel brillírozva, alapozták meg a zenét. Az aranytorkú Elin mellett a szemtelenül fiatal, nagyra hivatatott francia gitárzseni Dorian Sorriaux kapott szólista szerepet. Igencsak elszabadult a keze. Tulajdonképpen életre keltette a gitárját. A közönség, a szép számú death metalos harcostól az 50-es hölgyekig, pedig lelkesen tobzódott a muzsikában, felforrósítva a közben lehűlt levegőt (a pólóm már a Spiders alatt megszáradt…).
Elin Budapest szépségeit említette a koncert elején, nos, az épületeken, köztereken, az itt élők kapcsolatain kívül épp az ilyen koncertek teszik élhetővé, varázslatossá fővárosunkat.
Blues Pills (S), Spiders (S), Headbengs
Budapest, Barba Negra Track terasz, 2015. június 15.
Belépőjegy ára: 1999/2500/3000 Ft
