A francia HEBOÏDOPHRENIE underground death metal zúzdája éppen arra volt jó, hogy előmelegítse füleinket, hozzászoktatott a hangerőhöz.
Repestem az örömtől, amikor kiderült, hogy a Johanna Sadonis és a köré verbuvált LUCIFER lesz a Lost körútjának vendége. (Az angliai menethez a Tribulation is csatlakozott!) Még a Metal Catacombs magyar fanzine első számának hasábjain olvastam a The Oath kislemezéről (Night Child/Black Rainbow, 2013), meghallgattam, zseniális volt, nagyon vártam a beígért lemezt. Ami tavaly meg is érkezett, de rögtön után az énekesnő és a svéd gitáros lány, Linnéa Olsson útjai elváltak. Utóbbi a Beastmilkből átalakult Grave Pleasures-höz csatlakozott. Idén már nálunk is fölléptek, egy beszámoló szerint nagyon kevesen voltak kíváncsiak rájuk az A38-on. No, majd a januári Tribulation-koncert előtt végre én is megnézem őket… Sadonis kisasszony közben szövetkezett Gaz Jennings úrral, a Cathedral gitárosával és összehozták a Lucifert, aminek első lemeze idén jelent meg több kislemezt követően. Nekem egy fokkal jobban tetszett a The Oath muzsikája, de még így is nagyon vártam a föllépésüket.
Fél nyolckor ki is penderültek a színpadra, Johanna tényleg nagyon előnyös fizikai tulajdonságokkal rendelkezik, szögezzük le az elején – de a lényeg azért a zenén van. Az pedig rendkívül masszív, majdnem durva, sűrű szövésű alapokra (Alasdair Mitchell basszer és a The Oathban is már társ Andrew Prestridge dobos) épül, amikre Gaz hozza a zakatoló Black Sabbath-os riffeket, vagy éppen a dallamokat. Igen erőteljesen, hangosan szólaltak meg, az elején kicsit visszhangosan is, de pár szám után vagy hozzáidomultam, vagy állítottak a hangzáson. Johanna hangja és melódiái könnyen felismerhetőek, még ha a Blues Pills-es Elin és az avatariumos Jennie-Ann messze jobb orgánummal is bír. A hajlításaiba néha még Anneke korábbi munkái is visszaköszönnek, ami persze a véletlennek is betudható; Johannánál teljesen hiányzik az „éteri” jelleg. Nála karcosabb és sötétebb a tónus, de ekként is magával ragadó. A dalaik ugyan egyívásúak (azt azért nem mondanám, hogy egy kaptafára készülnek), könnyen beazonosíthatóak, ami akár előny is lehet. A kislemezes Anubisszal nyitottak, majd az Abracadabrával folytatták, no meg a Sabbathtal. 40 perces szettjük kifejezetten erős volt, nagy kedvvel hallgattam élőben az otthon tucatszor lefülelt számokat. A ’70-es évek bő ujjú ruhájába öltözött Johanna előadásmódja is jellegzetes, igaz, talán kevésbé változatos, most még nagyon leragad a mikrofonnál, és csípőtekergése, kézmozdulatai is behatároltak… De bármikor is jönnek újra, ott leszek. A mindössze 7 számos műsorukat a Morning Starral és az Izraellel zárták – a szellősen telt nagyterem közönsége pedig nagy tapssal jutalmazta őket.
A másik francia fellépő, a NO RETURN olyan intenzív thrash produkciót zúdított le színpadról, hogy csak úgy forrt a terem.
Hogy az új, 14. nagylemezük 7/10-ét eljátszották a 12. magyar koncertjükön, több dolgot is jelent. Elsőként, hogy a PARADISE LOST tagjai komolyan veszik a The Plague Within album lemezbemutató jellegét, másodszor szeretik a friss lemezük dalait, és harmadsorban: nem állnak be a szupersztárok best ofokat prezentáló hosszú sorába, akik éppen csak 1-2 szám erejéig megvillantják a friss lemezt, aztán jöhet a közönségkedvenc összeállítás – sokezredik alkalommal ugyanaz. Nem, a 27 éves angol zenekar tagjai, akik a Shades of God lemezük óta rendszeresen tiszteletüket teszik nálunk, nem ilyen könnyű dicsőségre szomjaznak, mindig is a saját fejük után mentek, mégha 1997 és 2005 között a metálos közönség nem is annyira követte őket. A csurig megtelt Dürer-kerti nagyterem ugyanakkor jelezte: a respektjük jelenleg kimagasló.
Már a fél kilences kezdés előtt negyed órával ment a helyezkedés a nézőtéren, itt tényleg tömött sorok álltak a színpad előtt egészen a pultig. A 2008-as Zöld Pardon-os föllépést követően csak fesztiválos koncerteket adott a Lost (2009: FEZEN; 2010: Sziget; 2013: Rock Beach), talán ezért is volt oly nagy az érdeklődés – persze, lehet, ez az alap.
Na, jó, de ki ez a dobos? – szökött szembe, és tolult föl a kérdés majd’ mindenkiben a színpadra lépéskor. Az biztos, hogy nem Adrian Erlandsson. Elsőre úgy néz ki, mint egy lány, bár a karjai ehhez túl izmos-vastagok, és kebelt sem látni – na, jó, mindez minimum férfisovinizmus, szexizmus. Hm, ja, hogy Mackintosh Vallenfyre death metal bandájának ütőse! A nagyon fiatal finn (férfi) dobos a Waltteri Väyrynen névre hallgat, jöttem rá ma a net segítségével. Annyi biztos, stabilan hozta aztán végig az alapokat, de nem igazán variált, hívta föl magára a figyelmet a játékával. Nem baj, nem is miatta voltunk ott igazán.
A fekete göncökben kiálló zenekar nem tétovázott, egymás után sorjáztak a The Plauge Within tételei, közéjük behúzva pedig a korábbi lemezek egy-egy slágere: a Widow az Iconról, a The Painless a Gothicról, az Erased a Symbol of Life-ról. Nekem a libabőr a Draconian Times Enchantmentjénél, az új lemezes Victim of the Pastnál és – naná! – a kissé elhadart As I Die-nál volt meg. Death metal banda Svédországból – humorizált a bemutatkozáskor Holmes, de nem ez volt az utolsó szóbeli gegje, ahogy a vége felé egy nézők közül fölkerült üveg ital kortya után is megjátszotta, hogy elment a hangja, vagy éppen halódik is már… Nem egy hangtornász amúgy így élőben, de kit érdekel, pont jó. A gitáros szekció leszögezve állt a deszkákon, a rasztás Greg a rendezői balról csiholta a jellegzetes, torz dallamokat, Edmondson föltűrt inggallérban alapozott, Aedy pedig hol teljes átéléssel tekergette magát a jobbon, hol eltűnt a látóteremből, mivel kétrét görnyedve zakatoltatta a hangszerét.
A PL-dalok magukért beszélnek, az újak is nagyon szimpatikusak, egész koncert alatt csak úgy röpült az idő, egy percre nem untam magam. Egy óra után kicsit levonultak, majd a visszatértükkor újabb két számot adtak a nyár elején megjelent albumról (Return of the Sun, An Eternity of Lies), közte fölhangzott a Faith Divides Us – Death Unites Us, zárásként pedig a „diszkós, buzis” (közönségből vélemény) korszak slágere a Say Just World a One Secondról. Na, erre legalább akkor a beindulás volt elől, mint az As I Die-ra – ez meg egy másféle véleménynyilvánítás!...
Nagyon meggyőző, jó érzéseket keltő koncert volt, erős zenekart mutatva. Egyéni kondíció csupán, hogy a két nappal korábbi Moonspell még jobban bejött, de ez a megelőzöttség, az elsőbálozói jelenlét újdonságélménye, valamint a teatralitásra való hajlam eltaláltságának tudható be többek közt… Így is remek volt a Lost!
Afféle levezetésként ismételten bekukkantottam a Room 041-be a párhuzamosan futó thrash „fesztiválra”, és két szám erejéig belehallgattam a DEW-SCENTED koncertjébe. A Leif Jensen énekes köré újra (és újra)szervezett banda egész kiválóan nyomta a thrasht. Leifnek ugyan éppen olyan volt a hangja, mintha beteg lenne, minden pillanatban vártam, hogy elszakadnak a hangszálai, elég erőtlen, fátyolos volt, de csak hörgött tovább… Máskülönben ebből a távlatból számomra úgy látszik, csupán az Inwardsot fölvezető „Who the fuck is Slayer?” marketingduma (emlékeztek még a Sadus esetére: „Slayer 78-as fordulaton” szlogenre?) emelte meg őket annak idején az európai thrash színtéren, aminek iramát aztán a következő Impact lemezen tartani tudtak még, ám utána már jelentősen megfáradtak. Az i kezdőbetűs lemezeik meg csak jöttek folyton, rajta a slayeres posztulátumokkal, de semmi maradandó…
Aki csak zúzna, annak kiváló, én is bólogattam rendesen ez alkalommal is. Nagyon lelkes zenészek álltak a színpadon. Leif pedig igazán ékesszólóan ecsetelte a magyar fellépések (2007-ben a Kultiplexben az első, pazar volt, emlékszem) élményeit, és „köszönöm”-mel, „köszi, szépen”-nel reagált a tapsra, éltetésre.
THE PLAUGE WITHIN TOUR 2015
Paradise Lost (GB), Lucifer (GB/D)
THRASH MERCENARIES TOUR 2015
Dew-Scented (D), Angelus Apatrida (E), Heboïdophrenie (F), No Return (F), Vesztegzár
Budapest, Dürer-kert, 2015. október 26.
Belépőjegy ára: 4999/5999 Ft
