Fjordcore – micsoda elméncség. Akár a desert rock. Meg a róna burger és a tundrabugyi, na, jó, annak legalább van értelme… De minek ide egy új marker, amikor megvan a saját, sokkal jobban hangzó: blackjazz.
Shiningék utolsó napja a Trollungán
Amikor annak idején, még a Blackjazz lemez megjelenésekor a jazz és fémzenék szerencsés konstellációi után kutatva, a Shiningra találtam, nem gondoltam volna, hogy bármikor is látom-hallom őket színpad elől. Erre, tessék, idén márciusban már az A38-ról a Barba Negra Music Clubba áthelyezett koncerten melegítettek egy röpkét, de nagyon hatásosat Devin Townsend előtt, majd a friss lemez (International Blakjazz Society) megjelenést pár héttel követően, immár főzenekarként üdvözölhetem őket, ezúttal a hajó gyomárban. Így legyen ma ötösöm a lottón!
Az oslói, Jørgen Munkeby, Håkon Sagen, Tobias Ørnes Andersen, Eirik Tovsrud Knutsen és Ole Vistnes alkotta SHINING fergeteges koncerttel örvendeztette meg a magyar rajongókat (hogy a promofotón miért vannak csak négyen, a fene tudja). Erős félház várta őket péntek este a hajótérben. Kellemes volt a szellősség a nézőtéren, amikor negyed tízkor belevágtak. És rögtön a kontrolládákat ostromolták, ahogy aztán még tucatszor a koncert során. Fülig érő vigyorok (különösen Ole Vistnes basszer részéről), széles terpeszek, önfeledt, de nagyon profi előadás. A háttérben a molinón a banda logója feketén-sárgán, a tagok fekete egyencuccban, sárga fények, naná, hogy komponált – és nyerő! Bár korábban a zene valóban inkább metál és jazz kereszteződése volt, némi blackes felhanggal (ének, rikács), mára a Rammstein, a posztnumetal (sic!), -groove és ipari metal rajongói is bátran bólogathatnak a muzsikájukra. Már persze, ha képesek erre a headbangre, mivel a Shining öntörvényű ritmusai erre alig adnak lehetőséget, egyáltalán nem kiszámíthatóak.
Már múltkorjában is megfigyelhettem a dobos Tobias Ørnes Andersen szenzációs teljesítményét, most sem adta alább, sőt, külön kiállása is volt egy számban. Persze, Munkeby tevékenységét bírom a legjobban, kifejezetten akkor, amikor szaxofont ragad és ilyenkor bizony St. Martin „forog a sírjában, pedig még el sem hunyt a fószer". A diszritmiák, atonalitások, kontrasztok a szaxi és a metál egymásnak gyürkőzésekor a legaktraktívabb, ekkor csal igazán elégedett mosolyt az arcomra. Arra is odakaptam a fejem, mennyire nincs előtérben a billentyűs hangszer (a srác, Eirik Tovsrud Knutsen sem, aki klimpírozik rajta), miközben totálisan jelen van végig, diszkréten, de nagyon is markánsan, imprózva, (naná, jazz!) sűrítve-tömörítve az amúgy is irányított káosz zenét.
Pontosan egy órás műsort adtak, a dalok ívét az új albumra fesztíve. A ráadás számra előrébb merészkedtem, na, erre kifogtam egy nem normálist, aki teljes vehemenciával tartott felém elölről, oldalra tologatva a nézőket. Rettenve léptem el előle – pedig… Kiderült, Håkon Sagen vágtázott keresztül a nézőseregen, a gitárja nyakával nyitva magának utat vissza a színpadra, miután megtett egy őrült kört. Aztán persze a dal végén ismét a közönség soraiban találtuk. De addig Munkeby is megmártózott a hallgatóságban: szaxizás közben háttal beledőlt a feltartott kezekbe és egy percig úszott is ott a boldogságban, a fújást abba nem hagyva. Akkor, kérésére, szépen visszaállították a színpadra. Tehát show is volt a gitárosok ládákon való vadulásán kívül.
Csuda barátságos és lelkes zenei (blackjazz) társulat ez a Shining. Láthatóan-hallhatóan beleadtak anyait-apait, és megbecsülték a közönség reakcióit, ennek eredményét bizonyára a Facebook-oldalukon közzé is teszik ma.
Bárhol, bármikor!
Shining (N)
(Caligula’s Horse (AUS), Jack Dalton (N))
Budapest, A38, 2015. november 6.
Belépőjegy ára: 2900/3500 Ft
