Fémkereső

A Hufnágel név több nemzedéknyi magyar tudatába égett bele a ’70-’80-as években, mikor a televízió képernyőjén követhettük a Vakáción a Mézga család című sorozatot. Mézgáné Rezovits Paula ifjúkori szerelme Hufnágel Pisti, azaz Steve vezetékneve mostanság sikerrel lenne konvertálható az amerikai gitáros, Kevin Hufnagel hazai népszerűségét növelendő. Kevint elsősorban a Gorgutsból lehet ismerni, de Colin Marston basszerral karöltve ők a Dysrhythmia húrosai is, és játszottak együtt a Bylában is. Kevin ugyanakkor a magyar rajongók előtt a 2 évvel korábbi Death DTA – Gorguts Barba Negra Track-es koncerten mutatkozott be, mikor ukulelés minikoncertet adott felvezetőnek. A szólólemezei is árulkodóak sokoldalúságáról – de csak az igazán széles látókörűek próbálkozzanak az agymenéseivel, amihez képest mind a Dysrhythmia, mind a Gorguts zenéje könnyen értelmezhető, habkönnyű melódiák sora.

Nos, én már 7 éve várok arra, hogy DYSRHYTHMIA-koncerten vehessek részt. A 2010-es felbuzdulás, amikor is a Restár Milán vezette Bálványvér Booking már meghirdette a budapesti fellépésüket, sajnos meghiúsult – hiába, a bálvány kivérzett… Amióta azonban a Gorguts legénységét alkotják Colinnal, a turnézásra tulajdonképpen megnőtt az esély. És az istenítésből sohasem elég: ha valaha is arra vetemednék, hogy vadidegen fickókkal fotózkodjak, kettejük lennének, akikkel összeborulnék egy kép erejéig…

A félórás bemutatójuk – ne feledkezzünk meg a trió harmadik tagjáról, a dobos Jeff Eberről sem! – szenzációs volt. Nagyon jól szóltak az instrumentális dalaik, bár a basszusgitár felülreprezentált volt, de Kevin témái így is átjöttek. Jeff dobolása persze szintén nem a megszokott metálos, tutira sok jazzt hallgat, miközben sziklakeményen csap oda. Mivel nem improvizálnak, így nem nevezném jazzesnek az előadásmódot, de a dalok biztos nagy jamelések következtében születnek, kristályosodnak ki. A kortárs komolyzene sem hagyható figyelmen kívül a megoldások terén – s igen, így lesz ez igazán progresszív hangfolyam! Izgalmas, fülsimogató a produktum, még ha kifacsart-kicsavart, kapaszkodók nélküli is a muzsika. Ahogy az est többi bandájánál, az ő számaikat sem vagy képes felidézni, csupán azt, mennyire jól érezted magad, miközben hallgattad azokat! Egyetlen dologban egészíteném ki a produkciójukat a helyükben: egy háttérvászonra extra vizualitást varázsolnék, még elbűvölőbbé téve az összhatást. Ettől függetlenül egészen elaléltam, odáig voltam tőlük, és úgy láttam a direktebb zenék jelenlévő hívei sem érezték magukat rosszul. (Sokan voltunk, megtöltöttük a termet!) Koncert után rohantam pólót vásárolni!

A tasmán PSYCROPTIC sem azért társult a Gorgutsszal, mert valami friss anyaga lenne épp, ráadásul a turné közepén az énekesüknek haza kellett utaznia, így a magyar költészet napjától kezdve az amerikai Origin vokalistája ragadta magához a mikrofont. S Jason Keyser állta is a sarat keményen. Igazából én az ő teljesítményével voltam a legjobban megelégedve a bandát tekintve. A Psycroptictól valahogy többet, mást vártam, valami vadabb előadást, mert hiszen az ő dalaik sem egyszerű együtténeklős, refrénes számok. Kicsit tompán szóltak ugyan, de Jason kedvéből ez mit sem vett el, folyton viccelődött, circle pitre szólított föl nem egyszer – egyszemélyes circle pit, mondd már! –, bevonta, magához vonzotta a közönséget. nem volt kellemetlen.

És jött a GORGUTS, Luc Lemay csapata. Nekik május közepén kerül ki új anyaguk a polcokra, egy EP, a Pleiades’ Dusk, ami egyetlen számot tartalmaz, már most jósolhatóan sláger lesz a maga 30 percével! S az sem volt meglepetés, hogy egy az egyben elő is adták a setben! Miután eljátszottak két dalt a 2013-as Colored Sandsről (Le Toit du Monde és Forgotten Arrows), kellően rájuk hangolódtunk, így jöhetett a monstrum – és hát elég meggyőző volt, úgy komponáltsága, úgy előadása okán. Hogy stílusos legyek, igazodva a dal gondolatvilágához: a kézi csomózású, sűrű szövésű hangkárpit disszonanciái, atonalitása, poliritmikus képletei egy sajátos világ megidézésére vállalkoztak, a jelenlegi átstrukturálódását kényszerítve ki. Le a kalappal a szerző Luc előtt! De a dobos Patrice Hamelin előtt is, a többiekről lásd fönn! Fizikailag sem volt semmi eljátszani dalóriást, törölgette is utána Luc az arcát, tisztogatta a szemüvegét. „Levezetésül” még jött három klasszikus, legvégül az Obscura virtuóz death metalja.

Sokkal élvezhetőbb volt a mostani zárt teres, klubkoncert a szélszabdalta 2 évvel korábbinál (érdekes, hogy az akkor turnépartner Death DTA egy hete lépett föl nálunk ismét), jobb volt a hangzás, szépen szólt minden hangszer, az atmoszféra is kellően ki tudott fejlődni. Soha rosszabbat!

EUROPEAN TOUR 2016
Gorguts (CAN-US), Psycroptic (AUS), Dysrhythmia (US),
(Nero Di Marte (I))
Budapest, Dürer-kert Room 041, 2016. április 13.
Belépőjegy ára: 2900/3900 Ft

Nyers, kemény, hangos. Nagyon hangos, brutális(an jó) hangzással. A svájci SONS OF MORPHEUS triójától nem vártam semmit előzetesen, mivel nem is ismertem a zenéjüket, de nagyon kellemesen megleptek. Rudy Kink dobos bivalyul hozta az egy Bánfalvi Sándor-egységben mérhető keménységet, még dobverőt is tört, igaz, csak egyet. A halványzöld Yoda-pólós halványkék basszusgitáron parádézó, kissé pocakmuki, hozentrágeres Lukas Kurmann is rendesen odatette a böfögő hangzást, időnként vokállal támogatva a raszta hajú énekes-gitáros Manuel Bissinget, akinek játékára, szólóira maga Jimi Hendrix is elismerően csettintene, sőt, egy kacsintásra futotta is neki a gitáros jobb alkarján lévő tetovált arcképen… Nem lehetett nem odafigyelni rájuk, a muzsikájukra, kizártnak tartom, hogy a többség nem kutat utánuk most, a koncert után. Ennek esélyét nagyban növeli a 40 perces programjuk végén elővezetett gigadaluk, ami egy kb. 12-15 perces instrumentális barátságos szörny, tele jóféle ritmussal, kiállással, ritmikai váltásokkal. Fenomenális volt.

Magasra tette hát a mércét a svájci trió a 22.50-kor színpadra lépő KARMA TO BURNnek. De szerencse, hogy ez nem verseny, és nem is egy pályán játszanak. A 70 perces szett szinte egy folyamnak tűnt, amit William Mecum gitáros csak igen ritkán tört meg némileg akadozott (kissé alkeszre hajló) motyogásával. A már évek óta a kötelékben doboló Evan Devine sem ment alá a lécnek, mennydörögtek a dobjai, ahogy a friss hús Eric Clutter basszer (aki úgy néz ki, mint Richard Rawlins az Amerikai benzinfalók című autószerelő-reality langalétább kiadása) torzított hangszere is meghatározó módon dörgött a riffek, a kifacsart ritmusok alá-mellé. Az ínyenceknek jelezhetem, hogy volt a 61 és 62 című dal. Évtizedek alatt kiforrott, érett muzsika, a kellő vehemenciával előadva, Mecum fura jobbkezes a tér minden irányába odamutogató mozdulataival (vajon mi lehet a fejében?).

A K2B negyedszer taglózta le a budapesti publikumot, akik most már csurig töltötték a kistermet, és felszabadultan élvezték a koncertet. Egy ponton lehetett volna még jobb. Ha az április közepi őszi hűvös helyett egy meleg, napos szabadtéri színpad előttről bólogathattam volna, akárcsak két alkalommal a korábbi három közül.

Hatalmas zenei élménnyel, egy turnépólóval és a 2009-es Sons of Alpha Centaurival közös split újrakiadásával (rajta a 14-es sorszámú dallal) gazdagabban térhettem haza.

EUROPEAN TOUR 2016
Karma To Burn (US), Sons of Morpheus (CH)
(Buso Von Cobra, Red Swamp)
Budapest, Dürer-kert kisterem, 2016. április 10.
Belépőjegy ára: 2500/3000 Ft

Reggel óta a Crystal Mountain dallamai járnak a fejemben. Meg a Spirit Crusheré. A Symbolicé és a Zero Tolerancéé. Nagyon egyben volt a tegnapi koncert!

Eltelt egy nap, ismét a Barba Negra termében találtam magam, a megelőző Amorphis-koncetje után egy fokkal fáradtabb állapotban. A német OBSCURA kedves a szívemnek, Steffen Kummerer gitáros igazi Cynic-fan, és mindent meg is tesz, hogy zenekarával a nagy előd muzsikájából kisarjadó saját ötleteit közkinccsé tegye. Nem is bíztak semmit a véletlenre a népszerűsítés terén: a vetítőfalon a koncert kezdetekor bemutatták a zenekar tagjait, külön-külön, 45 perces egészen kompakt műsorukat követően pedig még egy csoportképre kitett Thank you!-val búcsúztak. A Cosmogenesis lemezük óta kísérem figyelemmel őket, ám a mostani, 4. album, az Akróasis még nem vett meg magának teljesen. A koncert azonban biztos alapot ad arra, hogy belemélyedjek az alkotásba. Mert nagyon ütős volt ez a posztcyniciánus együttlét – ők a csodalemez Focus nyomán arra léptek, amerre minden jóérzésű Cynic-fan szerint Masvidaléknak lépniük kellett volna anno. Igaz, így sok „új novum” nem akad a zenéjükben, de hallgatni sokkal nagyobb élvezet, mint bármit azóta a Cynictől.

Nagyon szimpatikus a társaság, csupa feketébe bújt langaléta és sovány alkatú, hatalmas hajzatú srác, akik bármilyen bonyolult matematikai képletet képesek eljátszani a hangszereiken, és még élvezetes is. Persze az új lemezről több dal is előkerült, de a Cosmogenesisről is játszottak. Kummerer megemlékezett a 2010-es Diesel klubbeli fellépésükről is, amikor először játszottak nálunk (a Bonecrusher fesztivál keretében, ahol a The Black Dalia Murder volt a főzenekar). Tegyük hozzá a budapesti közönség 2 éve is köszönthette őt, amikor a trackes DTA-koncerten lépett színpadra. Én most is azt reméltem, hogy később egy-egy számra beszáll esetleg a DTA hangversenyébe, de ez nem történt meg. Lelkesen, elánnal játszottak, a basszer Linus még saját magát is fejbeverte egyszer a hangszere nyakával egy elhibázott, közönséglelkesítő mozdulat következtében. A hangzásuk über volt, sőt, a következő DTA-nál is jobban, arányosabban szólaltak meg szerintem. A dalaik kevésbé fogósak, igaz, nehezebb memorizálni őket hallgatóként is, de élőben fülelve is nagy élvezeti értékkel bírnak. Kellően befűtötték az ismét megtelt termet.

Steve DiGiorgiót akár szólóban is meghallgatnám egy koncerten, annyira bírom a játékát, nem tudom, lesz-e lehetőségem valaha is Sadus-koncerten részt venni. Gene Hoglan sem akárki, kár is lenne sorolni érdemeit, Bobby Koelble a Symbolic miatt írta be magát a szívembe (a rasztás gitárfenomén a Szmeagol/Gólamot alakító Andy Serkis színészre hasonlít most leginkább), Max Phelps is megszerettette magát már, habár frontemberi tehetsége kevés, most is DiGiorgio vállalta a közönséggel való kontaktálást.

Két éve nagyon bosszantott, hogy leoltva az áramot 22 órakor, nem kaphattuk meg a teljes programot a DTA-tól, most viszont nem lehetett panaszom: két órás játékidő alatt mind a 7 Death-lemezt megidézték. És nem csak a dalokat, de Chuckot is többször, akár beszédben, akár képileg és egy interjúbejátszás formájában.

Steve és Bobby nagy mókamesterek, ez kiderült. Miközben olyan lazasággal és eleganciával kezelik a hangszereiket, hogy már attól leesett az állam, ha tehetik, bohóckodnak is alkalomadtán. Bobby – az est trolljaként – nem átallott valami közismert (címet persze nem tudok) slágert előadni két DiGiorgio basszusszóló között – addig Max pihizhetett… De mindketten többször is Max fülébe sugdostak, csak az isten tudja mit, miközben ő hősiesen hörögte pl. a Zombie Ritualt – nehezen bírta ki láthatóan, hogy ne röhögje el magát a nagy szigorúság közepette, egy mosolyra azért futotta tőle.

Közben pedig, egyik a másik után, érkeztek a Death-, azaz a Schuldiner-szerzemények. Klasszikus egytől egyig, metálalapok. A közönség nagykanállal falta is, faltól falig. Hoglan mester is széles vigyorral mutogatta fordított keresztbe tett dobverőit, illetve a két tenyeréből formált pentagrammot.

Legközelebb a Symbolicra alapozott turnéval is kanyarodjanak erre!

Dalok: The Philosopher, Leprosy/Left To Die, Living Monstrosity, Suicide Machine, Overactive Imagination, Trapped in a Corner, Lack of Comprehension, Jealousy, Flattering of Emotions, Destiny, Symbolic, Zero Tolerance, Bite the Pain Spirit Crusher Ráadás: Zombie Ritual/Baptized in Blood, Crystal Mountain, Pull the Plug

EUROPEAN THOUGHT PATTERNS TOUR 2016
DTA Death (US), Obscura (D)
Budapest, Barba Negra Music Club, 2016. április 6.
Belépőjegy ára: 4999/5499/5999 Ft

Hát valahogy így. Ahogy előadta dalait a finn Amorphis tegnap este, folyton az motoszkált a fejemben: klasszikus. Felső kategóriás zenekar abban az értelemben, hogy bármilyen korszakukból bármelyik dalukat is veszik elő, az üt a színpadon. Slágerré lett mind. Semmi poros nosztalgia, ellenben letisztult érettség – és ezzel semmi újat nem mondtam, két éve is pont ilyen jók voltak.

Az este vendégzenekarairól viszont sok jót nem tudok elmondani. Becsületből végigvártam a görög POEM 35 percben előadott öt számát, de a félkemény rockzenére ráfolyatott érzelemdús ének, ami M. J. Keenan Tool-énekes egyik modulációját idézi, nem jött be. Éppen megjelent második lemezükkel (Skein Syndrome) ez az első európai turnéjuk – ahogy a banda logóját amúgy méltató („verstöredék”) Maci barátom megjegyezte: egyben az utolsó. Mindenesetre a már szép számban összegyűlt publikum adott nekik egy esélyt.

Vers után szövetek-szövegek (etimológiailag közös tő). A holland TEXTURES jó tíz éve keltette föl az érdeklődésem a Drawing Circles és a Silhouettes lemezeikkel, de azért nem annyira. Az idén kijött Phenotype album – amit a turnépartnerség miatt hallgattam meg – egyáltalán nem nyerte el a tetszésemet. És ezen a szextett 50 perces koncertje sem változtatott, sőt! Ők már nem csak nyomokban tartalmaztak fémet, mint görög kollégáik zenéje, de az egész elszomorítóan trendi és unalmas volt: keménykedés, líra, keménykedés, djent, líra, panelek, sorminták, sablonok, és némi látszatkeménység… Pont, ahogy az énekes is a váltott (üvöltő-hörgő és normál) vokalizálás híve. Attól függetlenül, hogy ez nem az én asztalom, a jótékonyan összesűrűsödött közönségben lelkes hívei is akadtak a muzsikájuknak, volt rájuk nem kis bemozdulás.

Ideje volt már egy hazai AMORPHIS-koncertnek. Jó-jó, tudom, a tavaly decemberi arénás fellépés nem semmi, bár én a 40 perces jelenlétük és a társzenekarok okán inkább a Swallow The Sun–Wolfheart kombót részesítettem előnyben ugyanaznap este. A két évvel ezelőtti önálló, teljes programos kiállás azonban már oly távolinak tűnt, még ha emlékeimben nagyon is eleven élmény.

Mivel az állandó koncertprogram már a turné kezdete óta ismert, mindenkit a setlist.fm-re irányítok ezügyben. Mindenesetre érdemes összevetni a Cirle-turné listáját a mostanival, és nagy előnyére csak pár ponton egyezik a sor: The Smoke, My Kantele, Silver Bridge, House of Sleep, Sky is Mine, de közel sem ugyanazon pozíciókban. Szerintem a Circle és az új Under The Red Cloud is remekmű, az előbbi csupán történeti megelőzöttsége, így a rajta szereplő dalok újdonságértéke okán, és persze a nagyobb rátájú hallgatottsága miatt kedvesebb, mindkettőről kaptunk szép számban, ahogy visszanyúltak a Tales… albumhoz is.

Az egész zenekar nagyon jó formában volt, Tomi áll persze frontemberi mivolta miatt a figyelem központjában. De minden tag kapott a fényből, szó szerint is. Volt háttérfal-vetítés, bár nem olyan jelentős, Tomi ismét a nyomásmérőórával díszített furcsa állványáról vette le nem kevésbé bizarr, de előnyösen hármas markolatú mikrofonját, hogy duplán ráfogva tartsa maga elé üvöltései, hörgései közepette. Nem tudnék csúcspontokat kiemelni, nekem első perctől a ráadásblokk utolsó hangjáig (csak úgy röppent az idő) magas színvonalú és dicsőséges szereplés volt. A majd’ telt háznyi közönség helyeslően bólogat: nagyszerű érzés volt ismét a része lenni egy Amorphis-koncertnek. A mindennapi jóérzés biztosítéka.

UNDER THE RED CLOUD TOUR 2016
Amorphis (FIN), Textures (NL), Poem (GR)
Budapest, Barba Negra Music Club, 2016. április 5.
Belépőjegy ára: 4900/5900/6900 Ft

Giger xenomorfját domesztikálni – esélyesebb, mint a Prong muzsikája kiváltotta gyomormélyi facsarást, mellkason belüli szorongató érzést megmagyarázni. Dalösszeállításaik akár egy kiadós túra egy idegszanatóriumban, ahol be-bekukkantunk a páciensek szobáiba, és mindenhonnan valami másféle elmebaj néz vissza ránk, de a zakkantság közös. Nos, ennyit röviden a tegnapi amúgy magabiztosan taroló amerikai trió koncertjének összefoglalásául.

Jöjjenek a részletek! A stockholmi MAN.MACHINE.INDUSTRY némi rock and roll érzéssel nyakon öntött, rifforinetált old school metalját, melyet még ipari háttérzajokkal dúsítottak, nem lehet nem szeretni. Nem vág a földhöz, nem mutat újat, de kellemesen lehet rá bólogatni. A banda a frontember énekes-gitáros, kiadót vezető J. Bergman projektje, a lemezeket is ő alkotja egymaga, a turné a negyedik albumot, a március derekán megjelent Box of Horrorst van hivatott bejáratni a köztudatba. 35 perc pont megfelelő volt erre, a színpadra álló négyes beleadott mindent, hogy hangulatot keltsen az estéhez, bár a nyolcas kezdés túl korainak bizonyult ehhez, a közönség még csak ritkásan elszórva nézelődött a teremben.

Ezt az elszórtságot próbálta meg tömbösíteni a következő belga zenekar. A STEAK NUMBER EIGHT neve pont olyan idióta, amilyen a banda tagsága. Brent Vanneste énekes-gitáros frontember nem átallott világoskék rövidgatyában (inkább alsónadrág volt az) kiállni, minden mozdulata egy túlmozgásos óvodásra emlékeztetett, tele volt lelkesedéssel és egyre közelebb hívogatta a közönséget magához. Nem egyszer le is pattant a színpadról az invitáció érdekében. Cis Deman gitáros egészen odáig ment a közönségtoborzásban, hogy gitárját letéve, egyenként kezdte az álldogálókat közelebb rángatni, taszigálni a színpad elé. Volt bennük kurázsi, előadásmódjukat is hasonló elán jellemezte, mégsem tudtak végig ott tartani, mert a HC-sludge-poszt-Neurosis egyvelegük annyira nem volt marasztaló hosszú távon. Most vannak feljövőben pedig, új lemez persze itt is, a lendület biztos viszi őket még jó darabon a nagyobb ismertség felé…

Mivel a PRONG Unconditionalra forgatott klipje benne van abban a harmincba, amit először láttam anno, még a Super channelen, így a zenei szocializációm szerves része, végig rajtuk tartottam a szemem-fülem – miken múlik, nem igaz? Fanatikusa nem lettem a bandának, túlságosan elmebajosnak találom őket, akik minden dalban valami őrült grimaszt vágnak felém, de a kíváncsiságom sohasem lankadt irányukba, és végre élőben is tesztelhettem őket.

Teljesen maguk mellé állítottak a koncert idejére, nagyon tömör, színvonalas produkciót tolt a trió, ebben Tommy Victornak kitűnő partnere volt mind Jason Christopher basszer, mind Art Cruz dobos – mind a hangzás! Az üveghangokkal operáló, karcolgató Victor minden hangját kitűnően lehetett hallani. A „sláger” orientált műsorfelépítés hatalmas sikert aratott a félháznyi (nagyterem) lelkes műértőnél, marha jó hangulat kerekedett. Az első 7 szám alatt Prongék mindent meg is tettek hogy alaposan felfűtsék a termet: a Turnoverig bezárólag ide-oda rohangáltak a gitárosok, bemozogták a színpadi teret, később már inkább a hangszeres előadásra koncentráltak. Victor persze alkalomadtán továbbra is hergelt föl-alá járkálva, szórta a pengetőket… Aztán már az első sorokból másztak föl a deszkákra a rajongók, hogy boldogságukat imigyen is kinyilvánítsák…

Cruz, Victor, JCh - Fotó: Tim Tronckoe

Nekem a Turnover–Sense of Ease–Cut and Dry hármas magasodott ki a menetben, de az Another Wordly Device vagy a Snap… is ütött rendesen. (Megjegyzés: szerintem fölösleges a Snap… után eljátszani a szokásos kört, hogy itt a vége, hiszen senki sem fut el, mindenek tudja, hogy 2 perc pihi után folyt. köv.) Tommy Victor hangja végig jól funkcionált, jellegzetes is a maga módján, ahogy a hangszeréből kifacsart hangok is, nem is tudom kihez hasonlítani, de ha megnézem a feldolgozáslemezük bandanévsorát, ez nem is csoda, az egy más világ. Kattant dalok ezek, sem a thrash, sem a HC sajátos ötvözeteként nem írhatók le, valami mások – idegenek, amik aztán jó gazdatestre lelnek a befogadóban.

Dalok úgy nagyjából: Ultimate Authority, Unconditional, Eternal Heat, Lost And Found, Beg To Differ, Turnover, Sense of Ease, Cut and Dry, Broken Peace, Another Worldly Device, Whose Fist Is This Anyway?, Snap Your Fingers, Snap Your Neck Ráadás: +3

NO ABSOLUTES TOUR 2016
Prong (US), Steak Number Eight (B), Man.Machine.Industry (S)
Budapest, Dürer-kert, 2016. április 2.
Belépőjegy ára: 5650/5900 Ft

Egy nagyon érzékletes beszámoló keltette föl az érdeklődésem a Hexvessel iránt 2012-ben. Az akkor még Mátrafüred-Sástón rendezett Fekete Zaj Fesztivál éjszakai erdőmélyi varázsát tovább fokozó finn csapat rituáléját ismertető tudósítás miatt füleltem bele az akkor aktuális albumba, a No Holier Temple-be, ami meg is nyert magának. Azóta vártam a találkozásra. (Megjegyzés: egy évvel korábban, 2011-ben a Kultfesten lépett föl először nálunk az együttes, akkor Budapesten – így tehát most már mindhárom albumuk bemutatásra került idehaza!) Mat McNerney persze járt erre azóta, legutóbb fél éven belül kétszer is a legújabb formációjával, a Grave Pleasures-szel, a Hex’ azonban mindezidáig ritkán mozdult ki Finnországból.

Képek forrása: zenekari Fb-oldal

Az estet a skandinávokat képviselő svéd NEW KEEPERS OF THE WATER TOWERS volt hivatott felvezetni, frissen megjelent Infernal Machine lemezüket promotálták a turnéval. Hipnoterápiás rockban utaznak, vagy éppen utaztató muzsikának is hívhatjuk: irány a mélyvíz, a galaxis, a Föld középpontja, netán utazás a koponya körül, még netánabb: a lélek tájait járhatjuk be általuk. A ’60-’70-es évek fordulója óta él velünk ez a zenei mutáció – és a víztorony őrei – nopláne: újak – nagyon jól prezentálják. A NatGeo producerei helyében fölkérném őket egy természetfilm aláfestő zenéjének megírására: szeizmikus és kozmikus hevület hatja át a szerzeményeiket, amik közül ötöt hallhattunk is a rendelkezésükre álló negyven percben.

A hatosfogat alig fért el a színpadon a dupla annyi hangszerüktől, kütyüiktől. A szokásos gitár, basszus, dob mellett volt még szintetizátor, állványra fektetett gitár, meg minden, amit csavargatni, pöcögtetni, rázni, gongatni, csörgetni, fújni, nyomkodni kellett. Effektpedál vonat helyett -szőnyegként terült a lábuk alatt a sokféle torzító-miskulancia. Jó kis pszichedelikus hegymozgást, föld- és vízrengést produkáltak – az elején még elkapott a gonosz irónia: nem több ez, mint a Mission Impossible főcímzenéjének végtelenített mixe, de gyorsan revideáltam, és inkább ráfeküdtem a dallamokra.

Ha erdőbe csak képletesen is vittek, a sötét és a varázslat (sötét varázslat?) maximálisan megvolt. Mindezt Kvohst a koncert elején viselt varázslóinas kis köpönyege, pelerinje is erősítette a hátára varrt félholddal. A HEXVESSEL ezúttal otthon hagyta az ütőhangszeres Marját, kvintettként álltak a színpadra pszichedelikus-folkos-darkos-erdős rockzenéjükkel, ami a Beatlesig és kortársaiig nyúl vissza inspirációért. Szép tiszta hangzásuk volt, Mat éneke is tisztán szárnyalt. Niini Rossi is figyelemvonzó volt, nemcsak női mivolta okán, hanem mert baromi jól szólt a basszusgitárja. Kiemelést érdemel még a billentyűs Kimmo Helén is, aki trombitán és hegedűn is remekelt, ha kellett.

Mat a Mirror Boy és az est legszentimentálisabb dala, a nekem már a lemezen is nagyon tetsző, Cosmic Truth előtt beszélt sokat, részletezte a dalok gondolathátterét, de amúgy leginkább az érzékletes előadásra szorítkozott a banda a koncert órája alatt – hatalmas sikerrel az értő közönség színe előtt; telt ház volt, jegyzem meg. A When We Are Death szinte összes számát eljátszották, ha már lemezbemutató turné, egyedül a Green Gold maradt ki, a NHT-ről és a 2011-es Dawnbearerről 3-3 szám csendült föl. A Hunter’s Prayert követően pedig rituálisan körbejárt köztük az ivótülök.

Volt mire inniuk! Mi is koccintsunk arra, jöjjenek mihamarabb ismét!

Dalok: Intro: Heaven and Earth Magic, Transparent Eyeball, Woods to Conjure, Teeth of the Mountain, I Am the Ritual, Mirror Boy, Sacred Marriage, Drugged Up on the Universe, Cosmic Truth, Mushroom Spirit Doors, Hunter’s Prayer, intermezzo: Scarlet Cassoscks, Earth Over Us, When I’m Dead, Outro: Are you Coniferous? Ráadás: Invocation Summoning

WHEN WE ARE DEATH EURO TOUR 2016 PT. 1
Hexvessel (FIN), New Keepers of the Water Towers (S)
Budapest, A38 Session@Dürer-kert, kisterem, 2016. április 1.
Belépőjegy ára: 1900/2500 Ft

…egy idő múltán már nem számoltam, hogy Bánfalvi Sándor keze alatt hány dobverő törik össze, hány csúszik ki belőle, miközben őrületes módon veri a cájgot, lenyűgöző mozdulatokkal csépeli, aprítja, hevíti föl, robbanáspontig. Nem egyszer hozsannáztam már a Magma Rise-dobos talentumáról, de most sem mehetek el szó nélkül mellette, nem lehetett rá nem odafigyelni, ahogy szempillantás tört része alatt kapta elő az újabb és újabb ütőket, és vigyorogva, nagy elánnal dübörgette meg, váll fölöttről indítva az ütéseket, a dobokat. A MAGMA RISE – írd és mond, minden elfogodottságommal a The Skull és minden fenntartásommal a MR (ének) felé – az est fény- és fémpontja volt, szerintem és számomra mindenképp elhalászta, ha nem is a dicsőséget, de az „EST LEGJOBB FELLÉPŐJE” díjat a főbanda elől.

Hangosan, és nagyon arányosan szólalt meg a koncert, minden hangszer telten és hallhatóan szólt, a dalcsokor pompás összeállításban virított, persze, az új, hétfőn megjelent EP-ről (False Flag Operation) is felcsendült tétel, a Hegyi-Herczeg páros hasított. Húzós, összeszedett, precíz és pontos produkció volt, bármiféle sallang nélkül: brutális és érzelemgazdag egyben. Ha nem ismerném őket korábbról, most jól bevásároltam volna a kiadványaikból a merchpultnál. (Nem értem a logikáját az EP digipackes kiadásának, ami a The Man in the Maze korongját is magába foglalja, ez a nagylemez már a legtöbbünk birtokában van a HammerWorld-melléklet mivolta miatt, a kiadvány árában viszont ez nem tükröződik…)

…az ismeretlenségből került elő és az ismeretlenségbe hullott alá a német STEPFATHER FRED. Soha korábban nem hallottam róluk, és a koncert előtt sem vettem a fáradtságot, hogy megismerkedjem a munkásságukkal, erre való a koncert, nem? Nos, lelkesedésben nem volt hiány, és szimpatikusnak tűntek, ám sem színpadi kinézetükben, sem zenéjükben nem voltak egységesek. Odavalók meg pláne. Hiába a külön dobogók jelenléte, amire föl lehet állni, és a megfelelő pillanatban füstöt is okádnak, az énekes és gitárosok elánja, a hol stoneres retro rock, hol némi doom-pillanatok után az egyszerre csak groove-os posztthrash vegyítette metalcore közönségoszlató volt. Amúgy is lankadt visszajelzések érkeztek az énekes buzdítására a közönség foghíjas soraiból, de ez a ki nem talált műfaj, stílusbeli anomália még a kitartóbbakat, érdeklődőbbeket is kézlegyintésre bírta. Érezték is a skacok, nekem úgy tűnt, mintha el is szégyellték volna magukat, és 25 perc után le is vonultak – persze, lehet, amúgy is ennyi volt kiszabva nekik.

…Ron Holzner széttorzított basszusa uralta a koncertet, az első részében ez néha a fájdalomküszöb fölé is emelkedett, amúgy is hangosak voltak, később azonban konszolidálódott a hangzás, bár olyan tisztán nem szólt, mint a Magma Rise alatt. A THE SKULL koncertje kapcsán valójában „egyrészt…, másrészt” megállapításokat tudok tenni, nem varázsolt el teljesen, miközben meg mégis remekül szórakoztam a nyers erő ilyetén zenei megnyilvánulását tapasztalva.

Ez most egy pót-, second-Trouble? Tribute mégsem, hiszen Wagner és Holzner jelenléte eleve nem kérdőjelezi meg az autencitást. (A zene amúgy sem birtokolható, csak interpretációban létezik…) Mindenesetre nem kevés példa akad hasonló zenekarokra (az aktuális: a hamarosan Budapesten fellépő Udo, akinek koncertjei fő vonzerejét az Accept-dalok adják. De Uli Jon Roth is scorpionskodik mostanában. Haladjunk!...)

A Trouble tavaly előtti koncertje a nagyteremben elsöprő volt, adná magát az összehasonlítás, vagy akár a 2007-es A38-as koncert, amikor még Wagner állt a mikrofonnál, az is katartikus és emlékezetes, noha Eric bácsi elég elszállt volt, de mikor nem… (Azért arra emlékezett, hogy járt már itt, de az évszámot nem találta el.) Az elmúlt évek azonban őt sem kímélték, ha nem lenne emblematikus hajfüggönye, bizony egy botjára/mikrofonállványra támaszkodó elterebélyesedett öregúr képzetét keltené még jobban. Másfelől ez egy másik zenekar, aminek történetesen Trouble-dalok adják a koncertmenüje gerincét, azzal kezdenek, azzal végzik, és közte is jó sok Trouble-klasszikus kerül terítékre, megfejelve némi erősen Trouble-szerű The Skull-nótával – a körútra kiadott kislemez és EP slágerével (The Longing) is –, meg bohóckodásként a Hey Joe-val a ráadásban.

A Trouble-dalok nagyon jók, ezek a figurák meg nagyon jó zenészek, akár a gitárosokról (Lothar Keller és a portlandi Witch Mountain-os, balkezes Rob Wrong), akár az egy ideig Pentagram-ütős Sean Saleyről ejtünk szót. Holzner a kis kalapjában, színpadi metálos öltözékében és jellegzetes dübörgő basszusával pedig etalon. Wagner hangja is az volt egykoron, ma már elcsuklik, kopott, előfordul, hogy leginkább betört ablaküveg szilánkcsilingeléséhez hasonlítható, vagy körömkarcogáshoz az iskolai táblán… De amit vesztett az idővel, pótolt kedélyből – iszik, rágyújt a színpadon, mintha a tüdőtágulás miatt vagy ellenére nem is menne anélkül az éneklés, pacsizik, beszélget, tréfálkozik a hálás közönséggel, és ha épp nincs szerepe a fronton, a háttérbe húzódik, hagyva a terepet a zenészeknek.

Az At the End of My Daze-nek, a Come Touch the Skynak persze, ki tudna ellenállni? Vagy a többi korábbi doom-alapvetésnek? (Meg is lepett amúgy, hogy a ’90-es és ’92-es lemezről is előszeretettel válogattak…) A 70 perc így kerekedett 100-ra, tele ihletett pillanattal, elszállós doomos örömzenével, vagy éppen zakatolással. Ami a legjobban tetszett, az a nyers erő, amivel megszólaltak előadásukban a dalok, jóval mocskosabb felfogásban, mint az überkult chicagói banda esetében, a pszichedelia is jóval kevesebb hangsúlyt kapott Wagner személyén túl persze.

Remélem, a nézőszám és lelkesedés, valamint a pozitív kölcsönhatás hatására egyszer a közeljövőben a melankolikus-Trouble-höz, Eric másik csapatához, a Blackfingerhez is szerencsénk lesz idehaza.

FOR THOSE WHICH ARE ASLEEP EUROPEAN TOUR 2016
The Skull (US), Stepfather Fred (D), Magma Rise
Budapest, Dürer-kert Room 041, 2016. március 16.
Belépőjegy ára: 3000/4000 Ft

Politikusok, írók, újságírók, kritikusok – a tények csak (össze)zavarják őket, ezért jobbára nem is veszik figyelembe azokat. (A koncertbeszámolót író sem lehet alkalomadtán kivétel…) Tény viszont, hogy a szimpatikus kanadai társulás a nevével hívta föl magára a figyelmemet az idei hazai koncertáradat fellépői közül szemezgetve („horizonttágítás”), aminek révén eleve fittyet hány a konzumízlésre és kizárja a szélesebb körű népszerűség lehetőségét. Amikor pedig kiderült, hogy egy hölgy (is) áll a mikrofonnál, már nyomtam is a download gombot: a műfajban nem egyedi, de még nem is szokványos, szóval, érdemes meghallgatni.

A legutóbbi, tavalyi albuma, a Desire Will Rot kifejezetten tetszett: aki képes 2 perc feletti izgalmas grindtételeket írni, mi több, 6 és 7 percen felülieket is, arra oda kell figyelni! Persze a grindon kívül más műfaji elemekből is építkezik a FTF, mintha a Neurosis és a Terrorizer közötti palettán alkotnák meg a „bastardized grindcore”-jukat, amiben bőven benne van a poszt-doom/sludge/core is. Ráadásul apokaliptikus hangulatért sem kell a szomszédba mennie ennek a több mint másfél évtizede működő, számtalan spitet és EP-t, valamint kilenc lemezt a világra szabadító társulásnak. Egy hétfőre eső szombat este pedig mi lehetne kellemesebb egy klubkoncertes agyradírnál, gondoltam.

Nos, tény, a hűvösvölgyi Kyliga Dälen (vigyázat: tautológia!) factcore-jára is illendő számú érdeklődő gyűlt össze a kisteremben, és a gyors csapás hívei nem is okoztak csalódást a dühkitörések rajongóinak, ha pedig némileg belassultak (l. utolsó szám), még sláger is kerekedik a dalaikból. Az sem mond ellen a tényeknek, hogy a Kill With Hate-re megtelt a terem (kivéve persze a színpad előtti közvetlen középrészt), többen kagylóztuk a fellépésüket, mint később a főbandáét (mint később kiderült). És nem is hiába, kifejezetten erős koncertet adott a fővárosi death csapat. Krisztián orgánuma a szokásosnál is öblösebb volt, a rövid programjuk is ütős.

Ha már rövid program… Na de majd rövidesen rátérek! Fokozott lelkesedéssel, kiéhezve vártam a FUCK THE FACTS színpadra lépését (otthon edzettem egy kicsit műfajilag: a hallójárataimat a svéd Gadget, a finn Rotten Sound és a spanyol Wormed frissen megjelent kiadványaival olajoztam). A beállás-bevackolódás kissé elhúzódott, de végül 1-2 perccel fél tizenegy előtt belevágtak. A vasággyal is 40 kilós Melanie Mongeon hangi prezentációján kívül a produkcióba nem is lehet belekötni. A zene kellően brutális, mégis érzelmeket, hangulatokat keltő, felszabadító, nagy kifejezőerővel bír. A lemezt hallgatva nem tűnt föl annyira, de itt, élőben viszont bántó az énekes hölgy teljes hanghiánya. A mozgáskultúrája (kissé neurotikus befeszítések) jól jött az előadás szempontjából, így jelenléte nem (annyira) felesleges, de ezt akár egy felajzott rajongó is véghezvihette volna. Ráadásul a nagyszakállú basszer Marc Bourgonnak marha jó, mély orgánuma van (nekem Oscar Garcia neve ugrott be a hangmintatáramból) – szerintem jót tett volna, nem is hiányozna, ha Mel hangepizódjait, kiáltásait-sivításait egyszerűen elhagynák. (Na, nesze neked, így támogasd a fronthölgyeket!...)

Hatalmas, egyre táguló moshpit alakult ki időközben a nézőtéren, elszabadult a jókedv. A hangulatot azért még lehetett volna fokozni, habár egyre feljebb hágott. Ezért is érthetetlen, miért tartott mindössze 30 percig a koncert. Ne már! Idejönnek Kanadából – már nem is először, teszem hozzá, 2012. áprilisában a Mikszáth téri pincében már megmutatták magukat –, oszt ennyi, éppen amikor kezdtünk bemelegedni? Szépen építkeztek, de lett volna hova eljutni még – így egy jó nagy adag pozitív feszültséget hagytak maguk után (na, és csalódottságot), amikor Mel egyszerűen lesétált a színpadról, átvágva a tömegen a merchpultig, azzal, hogy vége. A gitáros srácok meg a hangszerek kábeleit tekergették már, amikor még mindig szólt a taps, az éltetés, és a további számok előadásának követelése – mindhiába. Hm.

Tényleg tesznek az elvárásokra. Tetszik.

DESIRE WILL ROT EUROPEAN TOUR
Fuck the Facts (CAN)
(Kyliga Dälen, Kill With Hate, Vile Disgust)
Budapest, Dürer-kert, kisterem, 2016. március 14.
Belépőjegy ára: 1500 Ft (kombinált: Magrudergrind–Primitive Man-jeggyel 1000 Ft)

Égbekiáltó gátlástalanság. A hallgatóság pofára ejtése. Egészen pontosan a földön csattantak az állak (így az orcák is) az este föllépő három északi banda mindent elsöprő lendületes, gát- és görcsmentes, felkavaró, derűs, a közönséget egyszerre felpezsdítő és letaglózó, felszabadító erőt közvetítő, nagyon profi előadásain. Bár attól tartottam, hogy a minapi Kamchatka-koncerten szerzett élményhez túl közeli lesz ez a légyott, fölösleges volt aggódnom, csak fokozták a színpadról áradó zsenialitás megtapasztalásának élményét a The Beautilful turné résztvevői. Amit ezek a szemtelenül fiatal zenészek műveltek, az azt hiszem, taníthatatlan a magyar kollégák több nemzedékének. Ehhez szerencsésebb országba kell születni, más mentalitás és életszemlélet szükségeltetik – kisujjból kirázzák a rengeteg gyakorlás következtében megszerzett tudást, plusz tehetség, és belülről fakadó öröm, na meg a profizmus. Oktalan is az összevetés, nem egy kategória, nem egy liga az izzadságszagú hétvégi próbák eredményét erőltetni a színpadokon, tele kétkedéssel, depresszióval…

Ami a legnagyobb tapasztalat volt az est folyamán, hogy mennyire „meghekkelik” a saját lemezeiket a srácok. Akármelyik északi csapatról is legyen szó, akármennyire is tetszettek az albumaik, hiszen ezért voltam ott, mert felkeltették a kíváncsiságom, azt az erőtől-energiától duzzadó lendületet, és hangzást, ami az élő fellépésükön kirobbant, és kirobbanó sikert hozott számukra, egyiküknek sem sikerült lemezbe préselnie. Valami fergeteges módon megelevenedtek a dalaik a Dürer-kert középtermében, és szerencsés módon, mikor másnap, azaz ma reggel felzengettem a lejátszóban a számaikat, a fülem már automatikusan hozzáadagolta az élő hangzás pluszait, az eddig is kiválóak még remekebb hangképzetet, zenei élményt nyújtanak.

Meg sem próbálom megbecsülni, hányan követhették figyelemmel a magyar Hot Beaver korai kezdésű produkcióját, de a rákövetkező norvégok 19.05-ös startjakor is elég ritkásan mozogtunk még a színpad előtt – azért a becsületes 30 fős tábor már megvolt! Ám a TIEBREAKER kvintettjének ez láthatóan nem szegte kedvét, ők is, mint turnétársaik, a legelső pillanattól, hogy deszkát ért a lábuk, magasra emelték a mércét, és a rendelkezésükre álló időben ezt egyre csak fokozták. Mert képesek voltak rá!

Elég szedett-vedett kinézetű-ruházatú, de végtelenül szimpatikus, és fiatal banda a Tiebreaker, mindössze egy EP-vel (2012) és albummal (We come from the Mountains, 2014/2015) a tarsolyban, azok sem frissek. Ittlétük oka a lemez újrakiadása, immár európai terjesztéssel a lokális után, ennek népszerűsítése volt a céljuk. Korábban nem hallottam felőlük, a koncert napján két videoklipjüket sasoltam meg, műfajilag épp a turnépartnereik világához passzoltak. A zenéjük hallgatása közben nem egyszer egy melós ausztrál vagy amerikai roadhouse hétvégi feelingjét véltem képzeletben megidézni, de lehet, Nyugat-Norvégiában is hasonlóképp zajlik a feltöltődés a rockkocsmákban. Vehemenciáért nekik sem kell a szomszédba menniük, minden zenész odatette magát, hangszerileg, mozgásilag, lelkesültségben. A skandinávszőke, némileg pocakos (ajánlott egy előadónak, frontembernek ezen változtatnia 5-7 kiló ledobásával) énekes Thomas Espeland Karlsen remek torokkal bír, érzelemgazdagon dalolt, előadói készségei is kiválóak (robotikus, transzszerű mozgás), bár nem tudom, miről szólnak a 30 percben prezentált dalaik, a kifejezőereje alapján komolynak gondolom azokat, és el is hittem a vizionált „üzenetet”. Megvettek a kedvességgel, a zenéjükkel, a közönséggel megütött barátságos hangvétellel (persze ők is elsajátították az „egészségedre” kifejezést) – Karlsen az uccsó számban még le is jött közénk, ameddig a zsinór engedte.

Érdemeiket nem feledem, de a svéd DEAD LORD berobbanása még tovább emelte a minőségi szintet. A Hakim Krim gitáros-énekes vezette négyes muzsikáját az első lemezt (Goodbye Repentance, 2013) hallgatva anno a Thin Lizzy-mérgezésben szenvedők terápiájának véltem, a második (Heads Held High, 2015) viszont ellépett ettől egy kicsit, igazából nem is tudtam még hova helyezni. Ám ez a találkozás messzemenőkig helyére tette az ikergitáros szólók (ebben az underground metálos kinézetű, nagy szakáll-bajuszú Olle Hedenström a partner) iránt elkötelezett, dallamorientált heavy rock fogatot. A Pentagram-pólós Hakim amúgy ízig-vérig színpadra termett, szuggesszív előadó, nagyon jó Lynott-orgánummal. Parádés szereplésükbe a gitárpárbaj is belefért, aminek végén még a hangfal tetejéből is füstfelhő lövellt elő! Az 50 perces koncert végig csúcsra járt, egyetlen gyengébb, leültetősebb pontja nem volt. Az a benyomásom erősödött, hogy ez a ’70-es évekből származtatható muzsika, ebben az előadásban, időtlen.

A Babylonnal dördült meg az izlandi THE VINTAGE CARAVAN koncertje, miközben alig múlt 9 óra. (A korai kezdésnek talán ahhoz lehetett köze, hogy a mai fellépésük Prágában van, s hosszú odáig az út?) A háromlemezes trió – a szintén pimaszul fiatal magyar Headbengs bír hasonló lelkesültséggel és elementaritással – mintha in medias res kezdett volna, egyből összetömörítette a félháznyi közönséget, annyira odacsapott! Az apáik-anyáik lemezgyűjteményét 12 évesen feltúró, hihetetlenül tehetséges kompánia révén valóban megelevenedtek a ’70-es évek – Óskar Logi Ágústsson gitáros-énekes inge és fizimiskája is bekapcsolta az időgépet. Ezek a srácok (a basszista, vokálokban és konferálásban is igen aktív Alexander Örn Númason, valamint a frissen csatlakozott dobos, Stefán Ari is) olyan szívből-lélekből, de virtuozitásában is kimagasló koncertet adott bő egy órában, hogy már-már eszméletvesztést okozott az élmény. (A bódulatból kifolyólag páran a söröspoharaikat nyomták föl a mennyezetre, ahonnan zuhatagként pergett le a habos folyadék, a zenészek elsőre azt hitték, beázás történt…) Mindeközben iszonyú brutális hangzással – ennek a második számnál bekövetkező, a gitárnál fellépő technikai nehézség sem tudott gátat vetni, maximális profizmussal kezelték és hidalták át a helyzetet a skacok!

Olyan zeneszeretet, derű, elkötelezettség és kraft van az izlandi tehetségekben, hogy le a kalappal. Ráadásul kiváló dalírói képességekkel is rendelkeznek. Minden dalukat teljesen hihető átéltséggel prezentálták, ezt különösen az amúgy is prímet vivő Óskar és az ő mimikája mutatta. A zenei finomságok és a húzós tombolások egyre-másra követték egymást, voltak különösen elszállós részek (Innerverse), de veteránokat megszégyenítő, messze túlszárnyaló módon. Nagyon élt ez a buli a klubteremben, de szerintem egy fesztiválos nagyszínpadon is hasonló, kiemelkedő módon teljesítenének. Az oly sok jó szám alatt az idő is gyorsan elröpült, tíz óra, és máris vége. Tömör gyönyör.

Nagyon bizakodom abban, ahogy a Kamchatka egy évvel későbbi újrázása duplázta a közönséget, úgy amikor a The Vintage Caravan is visszatér, kicsinek fog bizonyulni számukra ez a terem. Legyen ez mihamarabb!

THE BEAUTIFUL TOUR 2016
The Vintage Caravan (IS), Dead Lord (S), Tiebraker (N), (Hot Beaver)
Budapest, Dürer-kert, Room 041, 2016. március 3.
Belépőjegy ára: 3499/3999 Ft

Felszabadító, csodás érzés – a fagyos-szeles éjszakában a svéd varbergi bluestrió KAMCHATKA szívet melengető koncertjén, ha csak hallgatóként is, de részese lenni a színpadon létrejövő zenének. Thomas Juneor Andersson gitáros zseninek a hatalmas szakálla sem rejthette el a fülig érő mosolyát az egész fellépés alatt – nem csak mi, ő is nagyon élvezte a zenét, hogy zenélhet, hogy a muzsika által kifejezheti érzéseit, gondolatait. Örömzene ez, magasan kvalifikált. Pengeéles, arányos, telt hangzás, érzelmek keltésére alkalmas remek, kreatívan megírt dalok és egyenrangú zenésztársak: a Kamchatka tavaly is jó volt, de most talán még jobb. Kétszer akkora teremben játszottak ezúttal, kétszer annyi lelkes közönség előtt – csak így tovább, az aranyért!

Az est már fél nyolckor jól indult: a budapesti OZONE MAMA hallójáratokat kellemesen bizsergető hard rock muzsikája magához rántotta a már jelentékeny számban összegyűlt (50-60 fő; később lehettünk vagy 200-an) közönség figyelmét. A tavaly ősszel második lemezével (Sonic Glory) általános közmegelégedést kivívó, szintet ugró kvartett a rendelkezésére álló fél órában öt dalát vezette elő, Székely Márton pedig nem csak kiváló énekhanggal bír, de igazi frontember is. Dalaik annak ellenére, hogy a ’70-es évek zenei világát is megidézik, a ’90-es évekből is merítenek, ugyanakkor az aktuális jelen korszerűségét is felmutatják. Kedvet kaptam egy önálló koncertjükre.

Ma már mindennapos, hogy az extrém műfajok képviselői előbb-utóbb visszaásnak gyökereikhez, és a durvulat sulykolását követően a ’70-es évek analóg hangzásvilágából építkezve folytatják karrierjüket – a carcassos Bill Steer a Firebirdben, újabban a Gentlemens Pistolsban gitárvarázsol, de nem kell messze menni, Mike Amott az Arch Enemy mellett tolja a Spiritual Beggarst, vagy említhető még Shagrath a Dimmu Borgirból, aki a Chrome Divisionban rockandrollerkedett stb. stb. Boudewijn Vincent Bonebakker sem habozott sokat, mikor a Gorefest másodjára is feloszlott, megalapította a jazzrock fúziós trióját GINGERPIG néven, ma már a harmadik lemezüket (Ghost on the Highway, 2015) turnéztatják. A holland gitáros tréfásan – remélem – meg is jegyezte a koncerten, hogy ugyan már járt Budapesten, de akkor a death metal fogat tagjaként – azóta viszont felnőtt. (A Gorefest a szépemlékű Kultiplexben lépett föl 2007 októberében a Rise To Ruin lemez turnéján.) Sokat elárul a megváltozott érdeklődésről, hogy a bongyor hajú gitáros a koncertet megelőző nap a Budapest Jazz Clubból posztolt a közösségi oldalon. S valóban a Gyömbérsertés (amúgy létező háziállat) sokat táplálkozik a jazzből, épp ahogy ez a ’70-es években is dívott rock körökben. 50 perces előadásuk azonban nem volt annyira magával ragadó, jó, amit összemuzsikálnak, de ahogy a lemezt hallgatva, úgy az élő fellépésen is hiányzik az a valami plusz, ami kiemelné a középszerűségből bandát. Bonebakker mindenesetre nem győzte dicsérni fővárosunk szépségeit.

A „beautifulcityzés” a Kamchatkát is elkapta, örülök neki, de erős bennem a kérdőjel, melyik beautiful részét látták, amikor egész nap esett az eső, és marha hideg volt. De ahogy az ő kedvüket sem szegte az égi áldás, a miénket pláne nem, amint az első gitárhang felcsendült az éjszakában. Egyből barátságos légkör alakult ki. (Megjegyezendő: mind a három zenésszel összefutottam az este a DK (nem a párt!) folyosóin, mindhárman barátságosan mosolyogtak, köszöntek…) A jó ízlés, a tehetség, a zenei művészi önkifejezés, az őszinte, hiteles hozzáállás atmoszférát teremtett. Leesett állal egy emberként meredtünk a dalok közti improvizációs produkciókra, amikor tényleg nem a begyakorolt repertoár eljátszására kellett bólogatni, hanem ott született a zene a színpadon (illetve recepcióesztétikai alap: a zenekari árokban, zenész és hallgató között…).

Andersson a sapkájával, szakállával, vidám, sugárzó tekintetével egy jelenség, nemkülönben a basszer Per Wiberg indiánarcával, segg alá érő hajával. Tobias Strandvik dobos pedig most sem csak a Kylesa-pólójával keltett figyelmet és elismerést, ágyúként szólaltak meg kezei alatt a dobok, hol pedig finoman-simogatóan követte a szólózó Anderssont. Mert neki aztán elszabadult a keze rendesen – önfeledten pengetett, hihetetlen könnyedséggel pattantak ki a zenei földrengések a gitárjából. És nem utolsósorban az énekhangja is remek, kifejező – amikor egyre elhalkult a zene, csak a szuggesztív éneke hangzott, a közönség is úgy cipzárazta be a száját, s leste kábultan, mi ez a varázslat.

Az előadás színpadi mozgás tekintetében sem szenvedett hiányt, Andersson és Wiberg helycserés támadások sorát, egymás felé fordulások tucatját mutatta be, mégsem volt egy pillanatig sem klisés, magától értető módon, természetesen, a zene lüktető ritmusára mozogtak. És Wibergről ismét kiderült, mennyire jól énekel ő is, ha úgy kívánja a dal, a helyzet, valamint nem egyszer megcsillantotta fanyar humorát is.

A nézősereg alig akarta elereszteni őket, valódi üdvrivalgás kényszerítette vissza a zenészeket a színre, hogy két további dalt előadjanak, s nem spóroltak az idővel (setlistfetisisztáknak: a zenekar honlapjára kikerülnek a fellépéseik játszási számsorrendjei).

Kicsit tartok is tőle, hogy a holnapi The Vintage Caravan–Dead Lord-koncert túl hamari élmény lesz, mert még ezt a nagyszerű élményt sem dolgoztam teljesen föl, kitart bőven – egészen következő Kamchatka-fellépésig!

LONG ROAD MADE OF GOLD TOUR 2016
Kamchatka (S), Gingerpig (NL), Ozone Mama
Budapest, Dürer-kert, Room 041, 2016. március 1.
Belépőjegy ára: 2900/3900 Ft