Fémkereső

Állati volt! Méghozzá állati jó koncert! De hát milyen is lett volna a vega étrend és az állati jogok mellett extrém (zenei) módon kiálló Travis Ryan vezette CATTLE DECAPITATION hangversenye? A swifti helycsere (l. Gulliver nyihahák–jehuk) továbbgondolói, a környezettudatos életmód szószólói háromnegyed órás színpadi dühöngése a falakból is vizet fakasztott volna, de erre semmi szükség nem volt, mert a jelenlévő mintegy 250 aktivista szépen megfőtt a saját levében.

Ahogy egy kedves hölgyismerős megjegyezte, éppen a zenekari ideológia demonstrálása zajlik: érezzük át, milyen lehet útban a mészárszék felé egy vagonban összezárva lenni több százan, a végére pedig kész a marhapörkölt! S valóban, bár inkább a lucskos káposzta jutott eszembe magunkról, valamint hogy ezt jól elsózták – és akkor még a közösségi szaunázás ember(szago)t próbáló újdonságairól szót sem ejtettem.

A szervezők részéről nem volt túl emberbaráti gesztus, hogy a Room 041 helyett a kisterembe rekesztették/kanalizálták a koncertet, még a helyiségbérlet és a befolyó jegyárak vélt arányában sem, mert az élvezeti értékhez – valljuk be – a 100 Celsius-fok és a levegő minimalizálása nem járult hozzá.

A fejére folyamatosan vizet csepegtető, a death metalban különlegesnek ható énektechnikájú Travis Ryanen és csapatán azonban nem múlott semmi, nagyon magas hőfokon tartották a szónikus kuktát, hogy kellően megpuhuljunk benne. Azért látszott rajtuk is a 40. perc végén, hogy szívesen kölcsönkérnék Michael Jackson oxigénsátrát, ha csak pillanatokra is. A fortyogó és gőzölgő sűrű emberhústömeg-leves azonban „one more song”-ot követelt, ezért a friss lemez egyik brutál himnuszával megkavarták még sorainkat.

THE EUROPEAN EXTICTION TOUR 2016, PART 2.
Cattle Decapitation (US)
(Kill with Hate, Nadir)
Budapest, Dürer-kert, kisterem, 2016. július 24.
Belépőjegy ára: 2500/3500 Ft

Dave Mustaine kijött a sokezres tömeg elé, barátságosan üdvözölt minket, elnézést kért, hogy nem tarthatják meg a koncertet, majd máskor, puszi, pá!

Az esőben, szélben kitartó közönség még negyed óra múlva is ott állt döbbenten, nem tudva eldönteni: ez most valami rossz vicc, és mindjárt kijön a banda, vagy sem? Közben a keverőpultos ember szépen becsomagolta a keverőpultot, és vette a kabátját.

A színpadra tévedt egy szervezőnek látszó magyar ember, aki megerősítette: a koncert elmarad. Azok is értsék, akik nem tudták követni Mustaine angolját.

A tömeg nem mozdult. Néha anyázott.

Varga Zoltán, a fesztivál főszervezője nagysokára kijött a színpadra, keserűen remegő hangon tájékoztatta a közönséget, hogy a Megadeth két lesötétített terepjáróban már elhagyta a fesztivál területét, Budapest felé száguldanak, a Hotel Kempinski-beli szállásukra. Dave Ellefson belerúgott egy betondarabba, eltört a lábujja, kórház, gipsz, vállalta a koncertet, ám Mustaine úgy döntött, ez így nem lenne az igazi, majd máskor.

Varga Zoltán nem igazán diplomatikus módon osztotta ki a Megadetht. Elmondta, hogy rájuk építették föl a 10 napos fesztivált, nem tudja, mit mondjon nekünk, 45 ezer dolcsiba fájt a banda, plusz az európai ügynökség 10%-a, plusz a magyar ügynökség 7%-a, a másfél millió forintos hotel. A külön fesztiváli étterem Ellefsonéknak, avokádó…

Na, de kezdjük az elején!

Nagyon készültem erre a koncertre. A Rockmaraton egész programja marha impozánsnak tűnt, nyálcsorgatónak, európai fesztivál színvonalú felhozatalnak. Ha Dunaújban élnék, biztos minden nap ott lettem volna.

A legkecsegtetőbb, és egyértelműen ott volt a helyem, az a Megadeth estéje volt, amikor ráadásul az Amon Amarth és az Airbourne is fellép, ár-érték arány, kiváló gondoltam. A Dystopia album a leghallgatottabb lemez ebben az évben nálam, Mustaine-ékat pedig a Slayerrel közös arénás fellépésük óta nem láttam.

Már a hét elején be voltam sózva, egyfolytában az időjárás-jelentéseket bújtam, holott felőlem szakadhatott volna az eső, akkor is ott vagyok a színpad előtt.

Eljött a nap. Leértünk, és hazaérkeztem.

Ez az a fesztivál, ahol a közegem van, szemben pl. a VOLT-tal, itt velem egyivású metáltesók özöne közt igazán az otthonosság érzése tölt el. A budapesti koncertjáró csókák mellett nem győztem üdvözölni a pécsi, paksi, szekszárdi, zalaegerszegi, szegedi, debreceni spanokat, akik mind-mind a fesztivál leginkább várt, pénteki, hétvégi, megadethes napjára gyűltek össze. Ez az esemény még a családot is összehozza. (Üdv, Miki!) Fontos és kellemes társasági esemény! Na és hol iszol happy hourban 200 forintért korsó sört manapság. Nem is haboztunk, ahogy a lé sem.

Persze a német Varg, a finn Battle Beast, a svéd Amon Amarth, vagy az ausztrál Airbourne csak felvezetéséül szolgált volna az amerikai thrash-speed ikonoknak. Előbbi kettőt egyáltalán nem ismertem, ez volt az első találkozásunk, utóbbi kettő közül a svédekre nagyon kíváncsi voltam. Előreszaladva: a nap headlinerévé váltak igazán nagyszabású, tökéletes koncertjükkel!

A német farkasmetálos VARG este hét órakor startoló koncertjéből leginkább a kétlábdobok ereje, valamint a végül a színpadra invitált öt lány képe maradt meg bennem, akik tehették-vehették magukat a gomolygó füstködben. A zene… na, az messze van a maradandó élménytől, himnikus germán izé, amihez jó érzés kifestve lenni, öklöt rázni (nekik), Németország egyik válasza az Akelára, tudom is én… nem volt velük semmi gond, söralátétnek tökéletes volt.

A finn BATTLE BEAST viszont tarolt. Nem is gondolnád, mi?! Először finntorogtunk a ’80-as évekbeli popzene gitáron zenéjükre, amelyet jelenkori Bonnie Tylerként adott elő a Mad Max-es színpadi külsővel rendelkező fronthölgy, Noora Louhimo, ám menet közben légvonal 50 méterről is heves vonzalom alakult ki a hangja és előadásmódja iránt. Az egész zenei produkció egy 30 évvel ezelőtti kicsit stadionrock, nagyon szintipop – „disco time”, ahogy maguk is konferálták – újrahasznosított, és némileg fémesített változata volt, de szerethető módon. Ám egy pillanatra sem véve komolyan, pláne nem otthoni hallgatás céljából. A billentyűszóló(!) közben a hangszeres(?) sörrel itatása, szinkronmozgás, aktív kommunikáció a közönséggel – tényleg lelkesítő. Noora hangja pedig egyenesen kiváló, egy karcos AOR-lemez nagyon kinéz neki szerintem.

Utóbb kiderült, az est fénypontja következett. Nem a lehulló csapadékra gondolok, ami 21 óra után előbb cseperészett, majd ha nem is zuhogott, de kitartóan hullott alá a svéd AMON AMARTH műsora alatt. Akiket legutóbb 2008-ban Bécsben láttam a The Unholy Alliance III turné keretében a Slayer, a Trivium és a Mastodon társaságában a Gasometerben. Jó rég volt. Na, majd decemberben frissítünk, hiszen akkor ismét jönnek Budapestre. A rockmaratonos koncert alapján, nem vitás, ott kell lenni! (Persze a Grand Magus is vonzó.)

Már a színpadkép is grandiózus volt a két hatalmas hajóorr-sárkányfejjel, amiknek világított a szeme, orrlyukaik, szájukból füstöt okádtak, s voltak annyira stabilak, hogy Johan (vagy a húrtépő szekció tagjai) számtalanszor megmászva őket, a fejük tetejéről énekeljen. De a háttérvászon és a két óriási, világító, runákkal televésett kőtábla is lenyűgözött.

Hegg magyarul köszöntötte az egybegyűlteket, és az egészségünkre ivott, ahogy a többiek is, a szokásos ivótülkös söráldozat során, a Raise Your Horns előtt. Baromi jó hangzással bírtak, de ez mindegyik fellépő műsorára igaz, élőn lüktetett a produkció, és minden teatralitása mellett, nagyon emberközeli volt. És élvezetes élmény. Persze játszottak minden idők legdallamosabb, legslágesebb death metal lemezéről, a Jomsvikingről (First Kill) is, de megidézésre került a Ragnarök, Fenrír, a farkas, valamint a skandináv isten- és félistenvilág is. Én a Deceiver of the Godsnál aléltam el. Képletesen.

Pizzaevés következett. Majd az AC/DC. De nem Axl Rose-zal, hanem az AIRBOURNE nevű tribute banda előadásában. Nem akarom bántani őket, ellenben dicsérni sem, de ha ausztrál kocsmazenét, boogie-t szeretnék hallgatni AC/DC-t vagy Rose Tattoo-t hallgatok. Ugyanakkor, tagadhatatlan, hat éve lelkesebb voltam még irántuk. A piaci résre rányomuló, egy az egyben ikonja zenéjét játszó társulat esetében ma már nincs az a sörmennyiség, amire táncra perdülnék a műsorukon, még ha jól is nyomják, és az O’Keeffe tesók vezette kvartett nagyon jól nyomja, de hát… minek? A kinek nem kérdés, mert lelkes, nagyszámú csápoló tömeg vette le az amúgy igen energikus előadásukat.

Mi azért Maci barátommal, akit leginkább bosszantott ez a tufaság, inkább a nagyszínpad elé igyekeztünk, hogy meglessük a Megadeth-készülődést, és vagy ezer ember tömörült már a színpad elé hasonló okokból, várva a szupersztár Mustaine-t és csapatát. Mindez egy órával a fél éjféles kezdés előtt. Megéri a várakozás, tudtuk, miközben kiépült a disztópikus színpadkép. No de mit keres Ellefson mikrofonja mögött az a bárszék, kérdezte Maci, igencsak messzelátóan!

Amikor aztán a távolságból közelség lett és Mustaine gitár nélkül színpadra lépett, hogy barátságosan elbúcsúzzon tőlünk, értelmet nyert a bekészített szék…

Persze már ott heves találgatásokba bocsátkozott az igen csalódott, dühös tömeg: mi a fasz történt, ki a hibás? Ellefson, mert eltörte a lábujját, mi a szarért mondja le ezért a másik Dave a koncertet, basszus nélkül is jó lesz, játsszon a basszusgitártechnikus, ha más nem. Megsértették Dave-éket, ezért mondják le, nem fizették ki őket, vagy egyszerűen hisztis a vörös ördög, és…

Lesznek, nyilván, közlemények, mindkét oldalon, mi miért történt. Az biztos, renomét vesztett a fesztivál, aki erre az estére jegyet váltott, a Megadethre váltott jegyet, aminek árát soha nem fogja visszakapni, hiszen a felvezető bandák koncertjén ott lehetett. Én csak 60 km-ről autókáztam le kellemes társaságban, de aki Debrecenből jött vagy messzebbről, az igazi szívás. És ez a jövő évi fesztivált már előre beárnyékolja. Mert miért mennék el, ha nem biztos a fellépés. Persze vis major bárhol, bármikor…

Keserű szájíz azért marad. De főleg Varga Zoltán minősíthetetlen, szerepéből nagyon kieső kommentálása miatt, mert még ha el is uralkodott rajta a kétségbeesés („nem tudom, mi van”), ilyen módon kiosztani egy zenekart egy szervezőtől nem hogy nem diplomatikus, de úriemberként sem lehet eztán hivatkozni rá. Minősíthetetlen volt, na!

Még szerencse, hogy jó társaságban voltam, a veszteségért kárpótolt, ahogy az Amon Amarth nagyon metál és a Battle Beast nagyon szórakoztató koncertje is.

ROCKMARATON 2016
Amon Amarth (S), Airbourne (AUS), Battle Beast (FIN), Varg (D)
Dunaújváros, Szalki-sziget, 2016. július 15.
Belépőjegy ára: 6990 Ft

Delusions of Saviour
Repentless
Disciple
Postmortem
Hate Worldwide
War Ensemble
You Against You
Mandatory Suicide
Fight Till Death
Dead Skin Mask
The Antichrist
Die By The Sword
Seasons of the Abyss
Hell Awaits
South of Heaven
Raining Blood
Black Magic
Angel of Death

Vérpezsdítőre sikerült a SLAYER 9. magyarországi (3. nem fővárosi) fellépése. A még világosban, fél nyolckor, a jó húszperces AC/DC-s felvezető (közvetlenül a Thunderstruck) után színpadra lépő kvartett tömény, nyolcvanperces szettje igazi meglepetést okozott. Nekem. Böngészve ugyanis a nyári európai fesztiválturné szettlistáit, másra számítottam. A legtöbb helyen jóval nagyobb hangsúly került a Repentless album dalaira, a When the Stillness comes mellett a Take Control és a Pride in Prejudice is elhangzott. Nálunk viszont – miután a háttérvásznak a Repentless festményfiguráiból Slayer-csillagba és -keresztekbe váltottak át csodálatos, fényekkel kísért vizuális trükkel a Seasons alatt – a Hell Awaits hangjai csendültek föl – hatalmas örömömre! (Ráadásul a dalsorrendet is jelentősen megvariálták.) Hasonló zenei átvezetés volt tapasztalható még a South és a Raining Blood, valamint a Black Magic és a záró, Hanneman előtt tisztelgő Angel of Death kettősének esetében is.

Majdnem ilyen volt

Jeffre emlékeztetett Holt egyik gitárfelirata is; a gitáros egyik csuklószorítóján Exodus-, a másikon Slayer-felirat. A hatalmas pofaszakállal keretezett, kerek képű Gary, akárcsak a színpad túloldalán Kerry, nagyon látványosan nyomta a szólókat. Szerencsére a hangzás is mellettük állt: arányosan szóltak, szépen csengően – igaz, én még tettem volna egy kis kakaót a hangerőre.

Araya – akinek igen jó formában volt a hangja – szokásához híven három mondattal beérte a konferálást, a produkció egy gramm zsírt nem hordott magán, színtiszta hús volt – nagyon profi, nagyon gördülékeny, és hakniszag sem lengte körbe! Bostaph ugyanakkor megint lespórolta az Angel of Death dobkiállását.

Mindenki arra számított – várt! –, hogy a Raining Blood alatt leszakad az ég, ugyanis egész délután zivatart és szelet jósoltak a fesztivál közleményei. Nos, fél tízkor már a kocsiban ülve nézhettem a viszonylag rövid, ám heves esőhullást a szélvédőn át, a villámok füzérei azonban egészen hazáig elkísértek. Ahogy a fülemben a Slayer nagyszerű dalainak vijjogó szólói, dallamai, pulzáló ütemei is. – Ismét kiegyenesedett a gerincem, nőttem vagy hat métert.

VOLT FESZTIVÁL 2016
Slayer (US)
Sopron, Lővér-kemping, 2016. július 2.
Belépőjegy ára: 8990–13 000 Ft

Forró katlanná változott a máskor hűvös barlang. Akár bikram jóga csoportot is fogadhatott volna az intézmény, és még csak hősugárzók sem kellettek volna a meditációs gyakorlatokhoz. Ráadásul amikor a 100-150 fős közönség is betódult, már-már ecetes emberszag terjengett, szinte kibírhatatlanul – bugyborékoltak a fejek, ömlött a veríték mindenkiről, a pólók csatakossá váltak. Ha még 20 ember betér az amúgy telt házas koncertre, már kénytelenek lettek volna egymáshoz érni az izzadt testek, egymáshoz tapadtunk volna, vagy éppen csúszkáltak volna egymáson az iszamos bőrök.

A veterán osnabrücki inkább speed, mint thrash, és inkább punk (mind zeneileg, mind szellemiségét tekintve), mint speedes S. D. I. fergeteges 90 percet prezentált az este. Ahogy ígérték. A verítéken kívül nem egyszer könny is vegyült a szemembe – a nosztalgia faktor rendkívül erős volt, ó azok a felejthetetlen NSZK heavy metal estek! –, felidézve ’88-as önmagam és a metálzenei öntudatra ébredésem akkori állomásait!

Negyed századdal a feloszlást követően újra összejött a trió, és örömzenével kápráztatott el bennünket – ahogy önmagát is. És bizony a dalaik kiállták az idő próbáját: a 90 percbe szinte minden számuk belefért, hiszen az életművük mindössze 3 lemeznyi. Igaz, a 2005-ös CD-kiadásokon bónuszként szerepelnek a virtuális 4. album nótái.

Reinhard, Ralf és Rage (Forrás: a zenekar Fb-oldala)

Amikor tavaly októberében felléptek a másfél éves meghívásos turnéjuk keretében a debreceni Roncsbárban, bíztam benne, hogy előbb-utóbb a fővárosba is elérnek. A koncertbeszámolók csak fokozták a várakozásom. Aztán egy igen informatív interjú a basszer-énekes Reinhard Kruséval a Burning Sun fanzine-ben még tovább lelkesített, akkor már tudtam, hogy nyáron az egykori vágóhídon is mészárolnak!

Reinhard ép a koncertet megelőző nap ünnepelte 53. szülinapját, szólt is neki a Happy birthday! – a kor amúgy persze jelentős nyomokat hagyott a feledhetetlen Sign of the Wicked borítójának emblematikus figuráján, ez főleg akkor derült ki, amikor ledobta a pólóját (nem, nem jár kondizni). A gitáros Rage is kapkodta a levegőt rendesen, nem egyszer inkább leült és úgy nyomta a riffeket, de a lelkesedésük nem ismert határokat – az uccsó távon voltunk már a turnéjukon, a két magyar, ma Debrecen!, koncertet követően még 3 fellépés, és ismét levonulnak a színről. Hogy meddig, nem tudni. Iszonyúan élvezték, az iszonyú hőség ellenére. Ahogy a közönség is.

S. D. I. – MegaMosh!
– mi kell még?!

Az összes jelentős slágerük megszólalt az este, és ha elment egy időre a miki (az I don’t care alatt pl.), akkor sem történt semmi pótolhatatlan. A közönség pótolta a hangot. Üvöltöttük – kezdve a Fighttal – az Alcoholt, az Always You-t, a Killer’s Confessiont, a Wankert, az Absolute Bangert, a Young Bloodot, a Disappointmentet – és persze az I wanna fuck yát!

Ahogy a lemezeken megszokhattuk, itt is voltak hangbejátszások, zenei és verbális poénok, a rendkívül profi frontEMBER, Reinhard a világ egyik legszimpatikusabb figurája, tele viccel és lélekkel. Igazi közönségbarát fickó, ez a barlang kertjében is bebizonyosodott a koncert előtt, volt alkalmam belefülelni egy rajongóval való beszélgetésébe, küldött is neki a színpadról egy számot (Take off your Hands). Nagyon odatették magukat, a közönség meg telhetetlen volt, a Quasimodo után kellett persze még ráadás, nem maradhatott el a húros hangszerek cseréjével előadott AC/DC-dal a T. N. T. sem, – naná, hogy S. D. I. refrénnel.

Éjfél előtt pár perccel úgy szakadtunk ki a barlang falai közül, mintha egy trópusi őserdőből másztunk volna ki, ázottan, csurom vizesen – és boldogan!

MEGAMOSH TOUR 2015/2016
S. D. I. (D)
(Fanatic Attack, Rebel)
Budapest, Showbarlang, 2016. június 24.
Belépőjegy ára: 2990 Ft

Rekkenő hőségben vízbe vágyik az ember. Ha nem is megy a Dunának, a folyó partjához kikötött állóhajó tetőteraszára veti magát a heti munka feszültségeit feloldani igyekezve. Mivel szerelmese a kvantumfizikának és a zenének – noha a parti elnevezése űrhajózást ígért –, a String Theory psychedelectric rock jamjét, akár a hűs forrást a sivatagi oázisban, úgy szomjazza. Az meg külön frissítő, hogy két különleges vendégzenekar is becsatlakozott a folyóparti partyra.

Az alig több mint két éves – egylemezes: vis-á-vis (2015) – budapesti gitár-dob duó, a BARON MANTIS garázs pop fuzz stonerje közben leginkább egy homokos strandon éreztem magam, ahol hűs koktélokból napernyőcskék nyújtóznak, na meg pár pálmafa a földből, hatalmas labdákat dobáló lányok… de ez már, lehet, nem is a zenéjük hatása volt, hanem a napszúrásé. Ámbátor a lányok itt sem adták alább, ringtak a csípők, mozdultak a lábak. Ráadásul a hatalmas vidámság bennünket is elárasztott, annyira lesugárzott ebből a két fiatalemberből zenélés közben. Negyven perces szettjük alatt persze szerettem volna megfejteni, miért is nem hiányzik annyira a basszusgitár a produkcióból, de ez a technikai apróság menet közben felejtődött, mert tényleg magával ragadtak a kemény ütemek (Victor Mantis) és a sűrű, konfúz riffek (Davey Mantis), a punkos desert desszert. Míg legutóbb a Kreator előtt föllépő német Mantar hasonló duója hidegen hagyott, most nagyon bejött ez a páros, biztos a nacionalista elfogultság fűtött. A hangzással, ahogy a tetőteraszon ez megszokott, semmi probléma nem volt, kiváló minőségben szólt a cucc. Ha máskor, máshol beléjük botlom, érdeklődve fogom őket ismét meghallgatni.

A kecskeméti NOVA PROSPECT nem volt ismeretlen előttem, a HammerWorld valamely lapszámának CD-mellékleteként jelent meg legutóbbi, 2. lemezük, igaz, egyáltalán nem fogott meg. Ellenben itt, a koncerten levettek a lábamról, főleg Besnyő Gabriella éneke, mely bár nem az az „ezer közül is felismerem”-féle, de mégis ritka erős és kellemes, és nagyon kifejező. Maga az előadói stílus is tökéletes volt, igazi rock nagyszínpadra termett frontember Gabi, a gesztikulációi, a testmozgása, a mimikája meggyőző, egyedül az öltözékén változtatnék még a hatás kedvéért. A szomszéd lány image is kedves, persze, és nem kell mindenkinek Pásztor Annának lennie a színpadon, de a közönség figyelmét érdemes tovább fókuszálni, és egy kis rocksztárság a fellépő ruhán is meglátszhat… A dalaik sem rosszak, nekem valamiért a groove pop kifejezés ragadt be a fejembe, de semmi igazán kirívó, emlékezetes, koncerthelyzetben viszont Gabi énekhangja alatt hallgatni, kifejezetten kellemes, és hát profin összerakottak, ahogy a megszólalásuk is az volt. Szóval rám tromfoltak, még akár a korongot is előkapom újra. Ja, és érdemes erősíteni azt a vonalat, amikor valami plusz kerül a színpadra, így pl. a hangszórón át éneklés, a vendéghörgős srác cameója, s közben Gabi bekötött szemű jelenete nagyon hatásos volt.

Takács Jozzy számomra a magyar gitáristenség, de legalábbis -hős. A STRING THEORY pedig az egyik legjobb formáció idehaza. Mindezt úgy, hogy még lemezük sincs. Igaz, YouTube-csatornájuk meg van, szorgalmasan osztogatják, csepegtetik is a muzsikájukat általa. Most is nagyon kíváncsian mentem el a koncertjükre, vajon melyik zenei orcájukat mutatják felénk, hiszen a némileg megváltozott felállásban még nem volt hozzájuk szerencsém, nem tudhattam, milyen a kémia az új tagokkal. De csalódnom persze nem kellett. A mindenki által Kudlik Júliához és az általa vezetett tudományos tv-műsorhoz, a Deltához kötött, amúgy 1957-es holland elektronikus sláger-átdolgozással kezdték (Song of the Second Moon) a háttérvetítéssel (vj Máté Péter) is megspékelt műsorukat, rögtön utána Jozzy valamiféle fémfurulyát ragadott és már jött is Henry Mancini Pink Panther-témája, de a rajzfilm-tematika később még a South Park-zenével visszaköszönt, ahogy a diszkó-pop-feldolgozások experimentális rockba oltása némi didgeridoo-val nyakon öntve koncepció is ezen az estén.

Az elektronikai kütyük igazgatása a dalok között némileg túlzásnak tűnt, de alig feltűnően. A billentyűs hangszert is kezelő Vámos Krisztina erős, kellemes hangú énekes, de a hangját (és némileg a humorát) a perkás, didgeridoo-s Balázs is megcsillogtatta, ahogy Jozzy is nem egyszer, igaz, neki olyan az énekorgánuma, mintha Mátyás Attila egy igen mély kútból szólna hozzánk, nem kellemetlen, de nem erőltetném…

És igen, gitározni úgy tud, szólózni is, hogy kiszárad tőle a torkod, állad leesik, szemed kiguvad. „Vétek ilyen tehetséggel popot játszani” – kommentált Maci barátom, aki Jeff Waters-mánikus, de megjegyzéséből az elismerés olvasható ki leginkább. A hangulat aztán annyira megmozgatta a jelenlévő mintegy száz embert, és a tető(terasz)fokára hágott, hogy 22 órakor alig akarták elengedni a bandát – no persze ehhez kellett pl. a RATM Freedom-áthangszerelése is vendég-„delaRochával”.

Magával szúr ki, aki nem ismerkedik meg a Húrelmélettel egy fellépésük alkalmával, de figyelmeztetlek: addiktív!

SPACESHIP PARTY
String Theory, Nova Prospect, Baron Mantis
Budapest, A38 tetőterasz, 2016. június 17.
Belépőjegy ára: 1000/1300 Ft

– Na, milyen volt a tegnapi koncert?
– Ahogy vártam, a Kreator szuper, a többi sajnos alig értékelhető. A magyarok levizsgáztak, értsd: leégették magukat mind szervezésileg, mind hangzásilag, de a legnagyobb kontraszt a zenei ambíciók terén akadt…
– 3-0?
– Mi van?
– Tegnap Magyarország és Németország Eb-felkészülési meccset játszott, csak kerestük a labdát, meg öngólt is rúgtunk, 2-0-ra kikaptunk. De ezen a pályán, ahogy mondod, megsemmisítőbb vereséget szenvedtünk.
– Ez valami sport?
– Foci.
– Közöm nincs hozzá. A zene amúgy sem verseny. Habár látványosan behozhatatlan elmaradásaink vannak ezen a téren is, ez igaz.

– Azért ezt a tegnapi példán részletezhetnéd.
– Kezdem ott, hogy a Kreatoron kívül egyik fellépő neve sem dobogtatta meg túlságosan a szívem, holott ez a félnapos thrash-maraton elég jó ötletnek tűnt – Barba Negra Thrash, ahogy Oláh Zsolt a Remorse-ból el is ejtette a nap első poénját. Megjegyzem: Magyarországon, úgy tűnik, csupán vidéken él a műfaj, kivétel nélkül onnan érkeztek a bandák: Ózd, Komárom, Mezőkovácsháza, Lábatlan és Sopron. A Remorse-on és a Christian Epidemicen kívül – mindkettőhöz szép és régi emlékek fűznek még a kazettás korszakból – tényleg nem csigázott föl senki a résztvevők közül, gondoltam, eliszogatok majd abból a sörnek csúfolt csapolt vízből, amit ilyen helyeken mérnek, elbeszélgetek, amíg a többiek háttérzeneként szólnak.
– Aznap szakadt, villámlott, dörgött az ég.
– Ja, tartottam is tőle, mi lesz így az estével, de végül csak a délutáni gyerekszigeti családi programunk esett ennek áldozatául, nem mentünk ki a Hajógyári-szigeti Halász Judit-koncertre – gumicsizmában? –, pedig így szó szerint megúszhattam volna a magyarok bénázásait, miközben a valóban leges-leges-legnagyobb hatású magyar zenei előadót néztem volna. De majd legközelebb.
– Szóval ott voltál nyitásra?
– Négykor, igen. És a REMORSE is a deszkákon volt már, csak éppen kezdeni nem tudtak még jó 40 percig. Még csak akkor álltak be, elég dühítő és kínos volt az egész, a jellemzően magyar mentalitás tüköre, egy külföldi bandánál ez elő nem fordulhat, de évtizedek óta ez van, nem változott semmi. Akkor kezdtek végre, amikor a kiírás szerint már be kellett volna fejezniük, közben a kisszínpadon menetrend szerint elstartolt a Vesztegzár. De ahogy Oláh Zsolt és a daluk is mondja: Soha nem adom fel. Rövidített programot játszhattak, úgy, hogy nem volt kontrolljuk, nem hallották magukat, és kifelé is nagyon fosul szóltak. Sajnos. Át is sétáltam a VESZTEGZÁRra, akik jól nyomják ugyan, de egysíkúan, az innováció legkisebb igénye nélkül – náluk a lelkesedést tudom értékelni. A távolból látom aztán, hogy egy hölgy is a Remorse színpadára keveredett, visszatértem hát. De csak alkalmi hörgővel volt dolgunk, semmi extra.
– Farkas Zotya és bandája, az EKTOMORF jól nyomta?
– Lehet. Aki szereti a kilúgozott Sepultura/Soulfly-dalokat hét- vagy nyolchúroson előadva (tök mindegy), a faék-egyszerűséget, az bekajálja.
– Te meg ittad a vizes sört.
– Találó hasonlat. De a következő vis major mégis hozzájuk köthető. A CHRISTIAN EPIDEMICen végre azt hittem, minden klappolni fog, mert ott a zenével legalább nincs gond. Na erre, amikor a basszer-énekes Széles L. Zsolt beszólt az Ektomorfnak, hogy nyilván nem miattuk vannak itt ennyien, paff, elment az áram. Az amúgy is kicentizett, rövid programjuk így tovább kurtult, de hát minek savazza a kollégákat?!... Aztán 7-10 perc múlva ismét volt áram, bele is kezdtek a Háttal Mekkánakba, de befejezni ezt már nem tudták, ismét kivágták a biztosítékot!...
– Nálad is a technikusok…
– Várd csak ki, még nem ért véget a malőrsorozat! Kezdve, ugye, a soproni FEHÉR BÁLNÁval.
– Az ország egyik sikerbandája biztos jó volt.
– Ha engem kérdezel, a lehúzott WC vízzubogása zeneibb…
– Ne ragadtasd el magad, tuti, hogy neked is megvolt az Ugass, kutya!
– Ja, vinylen, persze, meg voltam is az Ugass, kutya!-turnén Dunaújba, a Kegyetlen évekén meg Szekszárdon, aztán szem- és fültanúja voltam anno a Diákszigeten, ahogy a Tankcsapda lemossa őket a nagyszínpadról. Akkor kellett volna abbahagyniuk… De számomra ezek a buta, primitív szövegek akkor se jöttek be, a helyzeti előnyüket pedig elvesztették, ahogy a korábbi „nagy” magyar bandák is, hiszen akkorra már bárki hozzáférhetett a külföldi zenékhez, nem csupán a lebutított hazai verzióikhoz.
– Sokak lelkébe beletaposol most.
– Ugyan már, tök nagy sikere volt a best of-programjuknak, ha valaki szereti ezt, magasról tesz rá, mit gondolok én. Hogy a legkisebb zenei ambíció sincs egy magát 35 évesnek valló bandában, mindig csak a megúszás, a „jól lesz ez ezeknek” típusú innen-onnan összelopkodott riffek egymásutánja – ez nem az én bajom; a legnagyobb slágerük egy gyerekmondóka ritmikájú dal az első lemezről, a Keresztes vitéz!
– Az neked bejön, nem? Ha már Halász Jutka és a többiek is.
– Persze, mert vicces. Legalább van egy ilyen daluk, ez is valami. A tehetség kevesek kiváltsága.
– A Kreatort vezető Milléé pl?, róluk lesz pár jó szavad?
– Volt még a gitáros-dob duó, a német MANTAR.
– Ja tényleg! De minek? Vajon mit kerestek itt, még csak nem is thrasht játszanak.
– Jó kérdés, biztos a KREATOR-csomaggal kaptuk. Nem hoztak izgalomba, ebben a műfajban, nyilván a White Stripes után… csak vicceltem, a Black Cobra viszi nálam a pálmát.
– Négy éve jött ki a Phantom Antichrist, azóta turnéznak vele, 2012 novemberében láttad is őket. Most milyen volt?
– Hála az égnek nem ugyanolyan. Itt azért a precíz pontosság mellett van koncepció és fejlődés, old school thrash ide vagy oda. Ahogy 30 év alatt többször is sikerült megújulniuk, annak ellenére, hogy jó pár lemezen ment az útkeresés, de legalább kísérletezés, meg az önismétlés, míg végül kifőzték a sláger-thrash koktélt a Ph. Antichrist képében.
– Mille jól bírja?
– Mi az hogy! Ez az ő látomása, az ő előadása, a többiek csak nagyon fontos asszisztensek, akikkel megszólaltatja a muzsikáját. A gitáros Sami is inkább a Barren Earth-ben mutatja meg a tudását. De ez mindegy, mert olyan pazar koncertet prezentáltak, pontosan kezdve, fasza hangzással (egy kis gitárt még elbírtam volna, de ez egyéni ízlés kérdése), kiváló számokkal, hogy most is repkedek az elragadtatástól. Apropó, jó dalok, na, ebben van a hatalmas rejtély, ha mindent lebontunk, és odébbtoljuk a sallangot az összehasonlításban: míg az európai thrash pillére jó dalokat írt, ez nem mondható el a fikázott magyar zenekarokról.
– Most is a Ph. Antichrist adta a műsor gerincét?
– Meg az Extreme Aggression! Az Enemy of Goddal indítottak, és egy jó kis old school bevezetést adtak, elég csak az Endless Paint említeni. Aztán mintegy újrakezdték a Ph. A. intrójával és a From Flood into Fire, Civization Collapse mellett mindkét nagyhatású album címadója elhangzott – tkp. a Dying Alive (kurva jó koncertlemez!) egy verzióját hallhattuk. Gondolhatod, léggitár és nyakszaggatás!... Közben meg füst-, konfetti- és szerpentinlövegek, tűzcsóvák, hatalmas fénypászmák. Ventor akár egy cséplőgép! Még az ingyen koncertező, a hídfő korlátjánál ácsingózók is jócskán kaptak az élvezetből, Mille is többször kiszólt hozzájuk.
Ahogy egyfolytában circle pitre bíztatta a benti nagyérdeműt is, „hungarian style”-t emlegetett, nem tudom, mit értett alatta: csárdás-mosh? – de hát, mindenki vágta a műsort, és hatalmas érzés volt élőben magunkra zúdítani a Kreator-dalzuhanyt.
Volt, hogy Mille kezébe nyomták a füstágyút, azzal szórta meg a közönséget, aztán a program végén egyszer csak feltűnt a színpadon egy szerelő-mindenes-karbantartó-féle fazon. Először azt hittem, a műsor része…
– Mi van?
– Az egyik piroeszköz parázslott, erre a basszer hívta föl a figyelmet, mire szám közben bejött egy pasi, le se szarva, hogy éppen megy a thrash-fröcsögés, húzta maga után a piros habtartályt, majd nagy akkurátusan nekikészült, hogy eloltja a színpad széli tüzet. Mille eközben gyorsan fölment a dobállvány melletti dobogóra, mindkét felén volt ugyanis mikrofonja. A fickó meg nem boldogult a csővel, ami megtört, ezért nem jött az oltóhab. Aztán nagy sokára sikerrel járt. De egy kicsit megtört a dinamika is. Még ha Mille magasra is emelte a gyűlöltet zászlaját. – Érdekes, korábban még a zene békét teremtő jellegéről beszélt, ami a különböző vallású, társadalmú, hátterű embereket összefogja…
Hát igen, a befejezés is fergeteges volt: a szimplább Violent Revolution után Pleasure To Kill, Flag of Hate és Betrayer. Mintha csak ránk szabták volna. De nem, mert egy nappal korábban – elnézve a listát – Bukarestben is hasonló volt.
– Szóval jól érezted magad.
– De még mennyire, a Kreator hatalmas formát mutatott, profizmusból meg magasiskolát. Amúgy Mille elmondta: júliusban vonulnak stúdióba, jövőre lemez – és remélem, ismét magyar koncert. Én ott leszek.
(- Mentél volna most is inkább Halász Jutkára!...)

KILL ANYTHING THAT MOVES
Kreator (D), Moby Dick,
Ektomorf, Remorse, Mantar (D), Christian Epidemic, Vesztegzár
Budapest, Barba Negra Track, 2016. június 4.
Belépőjegy ára: 3999/4999/5999 Ft

Örömünkben vessünk pár kecskebukát! Mert hogy létezik itthon két ilyen zenekar, mint a The Joystix és az Asphalt Horsemen. Akik bár jelentősen különböznek egymástól – de hogy egymásra találtak! –, ráadásnak minőségi alternatívát kínálnak a hazai palettán fémtartalmú rock ’n’ rollból.

Azt hiszem, a frontember, gitáros, énekes, dalszerző Szöszö a sablonos kérdéseket kellő iróniával és nagyvonalúsággal kezelő interjúi hívták fel a csapatra a figyelmemet anno, no, meg a sokat emlegetett francia kapcsolat – aztán beütött a zene is. Az amerikai sleaze/glam metal, a svéd garázs rock, a magyar punk (és az angol Motörhead) keverékét nyersen, pőrén egyesítő trió lemezeit, EP-it hallgatva nem tudok nem lelkesedni. Eddig viszont a koncerten való találkozást mindig meggátolta, hogy a fővárosi alkalmak napján éppen valami külföldi érdekesség nyomta más helyütt, és bízva abban, hogy a magyarokat nagyobb esélyem van még máskor is látni/hallani, nem a javukra választottam. Aztán így telt el másfél év. Most viszont eljött a pillanat, amikor senki nem állt a színpad előtti találkozásunk közé.

Bár csak egy bő félórát játszott a THE JOYSTIX a Városligeti fasor villamélyi terében, alaposan felkorbácsolták a hangulatot, jóérzést keltettek a jelentős számú lelkes jelenlévőben. (Itt kell megjegyeznem: a nemek aránya jólesően kiegyenlített volt.) Az elején kissé visszhangosan szóltak, de aztán tisztult a hangzás, minden hang pengén hallatszott. Pörgős, feszes programot játszottak a srácok, engem mindig a dalaik – talán a trió felállásnak köszönhető – lecsupaszítottsága fog meg leginkább, ahogy emellett mennyire ízesek mégis. Most sem volt másképp. A fellépés végét a közös éneklés és alkalmi fotózkodás alakította. Feldobott hangulatban másztam meg a lépcsőket a kinti hűs 25 fokért, hogy aztán 20 perc múlva ismét visszaereszkedjek az

ASPHALT HORSEMEN kedvéért. A jókedély itt sem szenvedett csorbát, a szeptemberben második lemezét megjelentető kvartett kedvcsinálóként nemcsak 4 dalt játszott a jövőbeli albumról, de az igen jó hangú énekes-gitáros Lőrincz Károly házigazdaként gondoskodott a közönségről. És hát nem mondanám sikertelennek azt a zenekart, amelyik fellépésén az első sorokat csaknem kizárólag hölgyek foglalják el, akik ide-oda himbálják a tomporukat, csavargatják derekukat… Miközben igazán profi southern hard rock muzsika gördül elő a hangfalakból. Nekem a pezsgőbb The Joystix-dalok jobban bejönnek, de kisebb kortyokban az AH-t is mohón fogyasztom, koncerten meg kifejezetten ütősek.

Sok barát állhatott a közönség soraiban, ment is a szópingpong, beszólongatás („Ez jó volt.” „Nem volt rossz.” „Jobb is lehetett volna.” – „Maradjatok együtt!”) köztük és „Károly, a húsevő növény” között. Volt, aki Szegedről vonatozott föl a koncert kedvéért. Mégsem vált bennfenteskedővé a riposztozás, inkább házibulissá, ismerkedőssé avanzsált. Kiderült például, hogy a Stereochrist-basszer Megyesi Balázs az egyetlen 30-as még a zenekarban, de már nem sokáig „rontja” az átlagéletkort; Matyasovszky Géza gitárost, a másik élő legendát pedig lerohanják a cseh rajongók, ha Kari bekonferálja omegás szereplését. Az új lemezen Szöszö is jelentős szerepet vállalt szövegíróként. A slide-os örömködésre okot adott még, hogy a múlt héten sugározni kezdő Rock Rádióban a Wasting Time daluk is rotációba került, ahogy azt a frontember elárulta.

Nos, azt hiszem, augusztus 6-án duplázok, mivel az A38 tetőteraszán lép föl a zenekari páros, és kizárt, hogy jóhangulatgenerátor-önmaguk ne működe akkor is.

The Joystix, Asphalt Horsemen
Budapest, Backstage Pub, 2016. május 28.
Belépőjegy ára: 1000 Ft

Telhetetlen vagyok. Az áprilisi koncertdömpingre rápihentem pár hetet, így egyszerre akartam most mindent, egy este alatt, hiszen három különböző helyszínen is ígéretes zenei élmény volt prognosztizálható. Ha nagyon feszítettem volna, a sort az A38-on indítom a The Joystixszal, ám végül őket csúsztattam egy héttel későbbre, mikor is az Asphalt Horsemen társaságában lépnek föl a BackStage Pubban. Az ukrán Jinjert annyira hype-olták, muszáj volt lecsekkolnom élőben is a Dürer-kertben, mivel az eddigi anyagaik (Cloud Factory; Inhale. Don’t Breathe) nem hogy nem rettentettek el tőlük, bejöttek. Viszont az új anyaggal jelentkező Perihelion és Svoid showbarlangos jelenését sem akartam kihagyni. A fellépések ideje összefésülhetőnek tűnt, így nagy reményekkel tekintettem a péntek éjszaka elé.

Már a budapesti SUNSETre betoppantam. Soha korábban nem hallottam őket, de nem csak ezért maradtam a teremben a programjukra. Jó ütősre sikeredett az előadásuk, minden tag kellő elánnal bemozogta a rendelkezésére álló egységsugarú kört, beindították a közönséget. A zenéjük rengeteg forrásból táplálkozik, én párszor harmadik generációs SOAD hatásokra kaptam föl a fejem, de HC, metal, groove, zúzda és dallam egyaránt jelen van. A szöveg főleg magyarul volt, de élőben teljesen érthetetlen/kivehetetlen volt, sem az énekes, sem a basszer vokalizálása révén nem tudott jelentéssel telítődni, csupán szótöredékeket lehetett elcsípni – akár gajdolhattak is volna bármit. A lendület végig kitartott, a dobos még egy kis üvöltőversenyt is összehozott a közönséggel intermezzóként. Direktbe nem hallgatok ehhez hasonló muzsikát, ezután sem, de dicséret jár nekik, hozták a szintet.

Pont egy éve járt nálunk először a kelet-ukrajnai JINJER. Igaz, erről sokan nem értesülhettek, a csepeli Route 66-ben léptek föl majdhogynem titkos bulijukon. Most visszatértek. Nagyobb és frekventáltabb helyre, valódi hírveréssel korbácsolva fel az érdeklődést irántuk. Amúgy meg is érdemlik. Azon azonban csodálkoztam, ténylegesen mekkora a várakozás: telt terem, üdvrivalgás köszöntötte őket. Az ő zenéjük is hibrid: pumpáló Meshuggah-alapok, technikás extremitások, death/core, sok groove – közérthetően. Ja, és van egy szemre- és belevaló énekes hölgy a frontjukon, Tatjana.

Akinek medvék és farkasok lakoznak a torkában. Úgy bömböl és üvölt, hogy valószínűleg Halász Gyuri is összerezzenne, ha a hallaná. De a tehetséges hölgy nem csak a hangjával kápráztatott el bennünket tegnap este. A klipek és a korábbi image fotók alapján valaki teljesen mást vártam, mint aki kijött a színpadra. Valami agresszív, tetovált, pornós kinézetű macát. Erre alaposan rácáfolt a spagettipántos zöld felsőben, hozzá passzoló zöld kockás szoknyácskában, női szabású, csini bőrjakóban, frissen fodrászolt, fazonra vágott rövid hajjal kilépő hölgy. Ebben a sminkben és göncben akár egy állófogadásra és egy diszkóba is elmehetett volna – épp így egy metálkoncertre föllépőnek a kettő között! Nem kell amazonként vagy tündérként színpadra állni – ezekkel a sztereotípiákkal is leszámolt; pont elég, ha valódi nőként szerepel.

Nagyon jó hangulatot teremtettek, és ehhez nem is kellett sok minden pluszt adniuk. A számaik elég rendben vannak. Érdekes módon Tatjana nem ugrabugrált, acsarkodott, maximum a színpad közepi monitorokra kapaszkodott fel sűrűn, de hát viszonylag alacsony – a fémvillák közepette így is kapta a kézformálta szívecskéket az első sorokból!… Betonoztak rendesen, és persze játszottak a július végén megjelenő második albumukról, a King of Everythingről is. Van bennük spiritusz, és lehetőség is. Jöhetnek legközelebb is.

ROLLOVER TOUR SPRING 2016
Jinjer (UA), Sunset
(The Tumor Called Maria)
Budapest, Dürer-kert, Room 041, 2016. május 20.
Belépőjegy ára: 1999/2499 Ft

Kocsiba be – kertből barlangba.

Jelentős csúszással kezdett a debreceni PERIHELION, de nekem ez kifejezett jól jött – köszi, hogy megvártatok! A Zeng lemez megjelenésekor még fanyalogtam kissé, nagyobb kezdőlépést vártam tőlük, így viszont belekerültek a VHK és Thy Catafalque közti térbe – na, innen lesz szép elrugaszkodni. Vasvári Gyuláék elkapták a fonalat, ez a koncert az aznap megjelenő Hold című EP-jük bemutatója is volt egyben. És azt kell mondjam, nagyon klafa volt az előadás. Elejétől végéig, mind a 45 perc. Egy szépen megkomponált íven. Szinte el sem haltak az előző szám hangjai, már csendült is fel a következő, mindenféle konferálás nélkül, beszéljen magáért a zene. Az meg szólt. A Nap felé nézbe azért beleremegtem, de amit az EP- és koncertzáró Twin Peaks-dallal, a Sycamore Trees-zel elértek, az megkoronázta az estét. Főhajtás.

Aztán vártunk.

Vártunk.

Vártunk.

Még mindig vártunk.

A szintén új lemezzel (Storming Voices of Inner Devotion) jelentkező, miskolci/budapesti SVOID szolid 45 perces átszerelési szünet után tudta elkezdeni a koncertjét, ekkor volt éjjel 1 óra. Én azt hittem, reméltem, ekkor ér majd véget a program. Míg a Dürerben a Sunset és a Jinjer fellépése között max. 18 perc telt el, és minden remekül szólt, itt a Perihelion fellépti ideje kellett ehhez. Nem panasz, tény. Mint ahogy az is, úgy jártam, mint a Svoid színpadára ki- és feltűzött madár: dög (fáradt) lettem. De a szárnyas metafora abban is áll, hogy a szarkához hasonlóan nem bírtam a túlterhelést, így a fark a fejem már nehezen tartottam – ráadásul már megint meggyújtották a koncertjeik elmaradhatatlan kellékét, a füstölőket, amitől szabályosan rosszul vagyok. Becsületből azért még kitartottam, mert láttam, a trió nagyon készült. A madáron túl arcfestéssel, megszaggatott fellépő ruhával, komponált fényekkel és átgondolt programmal.

A Karts-dobos Czakó Dániel játékát mindig öröm hallani, ahogy most is és hangja sem vesztett erejéből, ahogy a fő vokalista – mindhárman mikrofonvégen voltak – S is szuggesztíven nyomta. Ha csak az első három számot hallja valaki a zenekartól, meglepődik, mennyire más-más arcát mutatja a banda, szinte nincs is közös nevezőjük, a blackszerűséget leszámítva. A negyedikként elővezetett Enslaved-feldolgozás azért adott egy irányt. Nekem például hazafelé mutatott – a jó kis kör után.

UNDER THE ASHES #1
Svoid, Perihelion
(Ygfan, Enter The Void)
Budapest, Showbarlang, 2016. május 20.
Belépőjegy ára: 1000 Ft

A Primordial koncertje kétségtelenül megkoronázta az igen sűrű áprilisi élőzeneprogramomat. Az, hogy a zenekar 5 éve nem járt már nálunk, 10 év óta pedig ez volt az első főzenekari státusú fellépésük Magyarországon, további számvetésre késztetett. Fölidéződött, hogy az első találkozásom velük csupán majdnem lett 2002-ben, mikor a gödöllői Trafóig mentem el a kedvükért, de ők valamiért nem értek oda, így csak a Rotting Christ és az Enthroned előadását élvezhettem (a két magyar bandán kívül). A valódi kapcsolat 2005-ben a Wigwamban, majd rá egy évre ugyanott jött létre – hatalmas élmény volt mind a kettő; mindkét alkalommal egy új pólóval lett gazdagabb a ruhatáram! Aztán a rákövetkező hazai jelenéseik mind fesztiválokhoz kötődtek (Heidenfest, 2008; pécsi Rockmaraton, 2010; csillebérci Metalfest, 2011), amik nem tették vonzóvá számomra az ottlétet, igaz, teszem hozzá, ekkor, az utóbbi 3 lemez idején nem is voltam túlzottan fogékony a zenéjükre. (A. A. Nemtheanga ezen kívül is megfordult nálunk: a Twilight of the Godsszal 2010-ben a Metalfesten, illetve 2 éve a Trafik Klubban a Dread Sovereignnel.) Itt volt tehát már nagyon az ideje, hogy újra felvegyem a fonalat.

A THE GHOSTS OF THE CHARNEL HOUSE TOUR 2016 elnevezésű turnén fellépő német KETZER idén megjelent, 3. lemezét füleltem végig, hogy egyáltalán képbe kerüljek velük kapcsolatban. Ám a Starless nem bűvölt el, így fittyet hánytam a pontosságra a színpadra lépésük kapcsán, annyira nem igyekeztem ott lenni (ennek esett áldozatául a korán kezdő magyar Heroic is, akiknek beharangozott 2. lemeze végül nem készült el a koncert napjára). Mégis sikerült 4 szám erejéig megtekintenem a német ötösfogatot, és egyáltalán nem vagyok lesújtó véleménnyel róluk. Igaz, leginkább az utolsó számuk maradt meg bennem, az volt a legragadósabb, legslágeresebb, a legheavymetalosabb, talán a leginkább paneleket használó, no meg az énekes – láthatóan konditeremben alakított – meztelen felsőtestére húzott bőrmellényke röhejes mivolta…

Az izlandi SVARTIDAUÐIról Silencer kolléga írt legutóbb figyelemfelkeltő beszámolót a Fémkeresőre, így magam is meghallgattam a Flesh Cathedral című albumukat, s konstatáltam, hogy a pokolkeltésben jeleskednek leginkább a negyedórányi tételeik. Ez a koncerten sem volt másként. Az álarc és kapucni, valamint némi festék mögé rejtezett kvartett a koncepciózusan halkra vett, őrlő gitárokkal leginkább hegyomlást idézett, vagy klausztrofóbiát előhívó barlangmélyi sziklamozgást, és ezzel már közelítünk is a túlvilági büntetőtáborhoz – amihez a dominánsan vörös fénypászmák is hozzájárultak. Ahogy a világirodalmi művek esetén is szükségessé válik kb. 50 évente a korszerűsített magyar fordítás elkészítése (l. stílusosan Nádasdy Ádám Dante Isteni színjátékának aktuális újraköltését a babitsit követően), úgy a pokol megidézésében, le(hang)festésében érdekelt metálbandák is meg-megújítják az eszköz- és kifejezőerő-készletüket e téren – példának okáért az újfajta apokaliptikus death/black filmzenék terén az új-zélandi Diocletian jut még eszembe hirtelen. A Svartidauði elég jól teljesít e téren, ugyanakkor nem nagyon látom innen a hova tovább lépésének lehetőségét. 45 perces hangzivataruk mindenesetre nem volt unalmas a sok repetitív komponens ellenére sem.

A. A. Nemtheanga mindig is szimpatikus és karakteres figurája volt a színtérnek, interjúiban a metálzenéről, az undergound életről, a történelemről, a politikai ideológiákról markánsan fogalmazott, noha egyetérteni vele egyáltalán nem kell. A színpadi jelenléte, alakítása ugyanakkor egyenesen követendő. Most sem aprózta el: mintha egy magát éppen kikapart kriptaszökevény, egy középkori leprás koldus és egy posztapokaliptikus madmaxi világ képviselőjének keveréke jelent volna meg a deszkákon általa. Míg a PRIMORDIAL hangszeresei inkább a hajfüggöny mögötti koncentrálást valósították meg, ő maga volt a teatralitás, erő és dinamizmus vegyülete. Előadta a dalokat! Az As Rome Burns előtt példának okáért a halálnemek tucatnyi módját játszotta el, de mindvégig ébren tartotta a jelentős számú közönség (a hétfői nap ellenére, ha ez számít, ahogy többször is megjegyezte) figyelmét. A mikrofonállvány pedig aktív partnere volt ebben.

Mivel a turné nem kapcsolódott szorosan lemezmegjelenéshez, bátran válogathattak a dalaik közül, ugyanakkor a program gerincét mégis – természetszerűen – az utóbbi albumok számai adták. A csúcspontokat – vagy a nekem kedveseket – mindenképp a The Burning Season EP megidézése, vagy a The Soul Must Sleep előadása biztosította, a The Coffin Shipről nem is beszélve, de volt persze a Where Greater Men Have Fallen is, ahogy a birodalom is elbukott (Empire Falls) a koncert végén – egészen katartikus módon! Utána már, ahogy láttam, a színpadmester is azt jelezte a keverősnek, hogy vége, el is kezdték az oszlató zenét játszani, de aztán a Heathen Tribes erejéig mégis visszatért a csapat. A több mint másfél órás koncert hibátlan volt, és ehhez Alannak nem is kellett egy bekészített whiskey-hez folyamodnia, mint anno. Inkább folyamatosan vizet locsolt a befestett koponyáját takaró kapucnira. A hangzás is kiváló volt, mindegyik hangszer jól hallatszott, így MacUiliam szólói is jól érvényesültek, ahogy MacAmlaigh basszusa is erőteljesen zengett. Alan kedves gesztusként pedig nem egy alkalommal irányította rájuk és főleg a dobos Simonra a közönség figyelmét. Jól jelzi a hangulatot, hogy szívesen elhallgattam volna még őket – az utóbbi 3 albumnak pedig ismételten nekiugrom, talán most jött el az idejük!

THE GHOSTS OF THE CHARNEL HOUSE TOUR 2016
Primordial (IRL), Svartidauði (IS), Ketzer (D), (Heroic)
Budapest, Barba Negra Music Club, 2016. április 25.
Belépőjegy ára: 3999/4999/5999 Ft

Hipotézisem szerint a két évvel ezelőtti Niflheim fesztiválos Dürer-kertes fellépés pozitív visszajelzései, a jelenlevők viszonylag nagy száma (ve)tette föl Budapestet a mostani Európa-turné 12 állomása közé. Ami egyáltalán nem baj, sőt, bár az érdeklődés ezúttal mérsékeltebb volt a Borknagar iránt is, kb. 250 fő nézte-hallgatta végig a produkciót. Ami annak fényében fura, hogy nemrég ugyanebben a teremben a finn Amorphis koncertjén ennek legalább a duplája, mikor pedig viszonylag sok közös zenei pontot tudnék felsorakoztatni a két formáció között (pl. a dallamorientáltság és a förgeteges hangzás ilyen). Ráadásul a norvégok új lemeze is remekül sikerült, még ha nem is abban az értelemben, hogy feltalálták volna a spanyolviaszt. Inkább a jól bélelt, a fenék formáját felvett kényelmes karosszék jut ismét eszembe hasonlatként, túl a kreatívabb, kísérletezőbb korszakon egy érett, saját stílusukon belül mozgó, igazán szép zenei tablót csomagoltak össze a Winter Thrice képében. Már nincsenek új elemek az építkezésben, de itt-ott csiszoltak, políroztak, legömbölyítettek, interiorizálták az enteriőrt. Ami ezen kívül engem is odavonzott a helyszínre, az a két előzenekar ismeretlensége és a főzenekartól különböző stílusa volt.

Hálátlan szerep hárult a korán kezdő DIABOLICALra, az akkor még alig kétmaroknyi hallgatóságnak kellett szívvel-lélekkel előadniuk, ráadásul fölfűteni a termet az elkövetkezőkre. A négy lemezük és a két évtizedes jelenlét ellenére nem egy közismert a svéd formáció, de talán a hobbi jellege miatt, hiszen az itt gitárt is ragadó, énekes Widdának ott a másik death bandája, a Demonical, amivel jópárszor fellépett már nálunk, míg a Diabolical most mutatkozott be a hazai közönségnek. Ám mind a szigorú tekintetű kopasz basszer – akinek színpadi fellépő ruhája egy punkba oltott tengeri olajfúrótorony munkás szettre hajazott –, mind a túlmozgásos gitáros, akinek a nadrágja szárait kaparófának nézhette a macska, hiába kámonozott folyamatosan, nem volt mire hergelődnünk, ugyanis a zenéjük inkább lehangoló volt. Elég szétesett, olyan cél és irány nélküli, keseregtem. Ne szépítsük, mondjuk ki: unalmas, kontrázott Silencer kolléga. S valóban, még a „fast”-nak beígért dal is maximum középtempóig gyorsult, de koncepció volt a dalok „szétúsztatása”, folyamatosan lassabb, bontott akkordos részek szabdalták őket, ezek viszont tényleg nem voltak túl ötletesek. A 45 percük így elég hosszúnak tűnt.

Több mint két évtizedes fennállása ellenére sem futottam még össze a KAMPFARral. Itt volt a remek szűzi alkalom. Kiállásban, energiaátadás tekintetében jelesre vizsgáztak, egy darabig érdeklődve is hallgattam őket, de különös inspirációt nem éreztem, hogy otthoni körülmények között a nagylemezeiket is feltegyem. Nem fetisizálnám a tiszta éneket, különösen egy black metal banda esetében, de a kissé fehérre lisztezett arcú Dolk fel- és fejhangjai egy idő után, a hamisságukkal együtt, már soknak bizonyultak, ugyanakkor a frontemberi karizmája pont a kellő mértékben érvényesült. Szóval, akik szeretik, és úgy láttam, sokan voltak ott közülük, egy kerek koncertet élvezhettek – ha jól értettem az énekes szavait –: első alkalommal Budapesten.

Nem bántó szándékkal mondom, de egyszerűen még mindig nem értem, mit keres a Chrome Division-os Athera a BORKNAGARban. Nem egy kellemes színpadi megjelenésű figura, frontemberi karizmája nulla, mozgása egy hetven éves ízületi bántalmakkal küszködőé. Karcos ugyan a hangja, de láthatóan a légzéssel is problémái vannak. Ha meg Simen és Lazare ott van és kiengedi a hangját, tök fölösleges a jelenléte, mint ahogy ez a koncert során többször be is bizonyosodott, amikor levonult a színpadról. A nagyon kedvesen az első négy album dalait a setlist gerincévé tevő műsort Simen féllábon (vagy bárszéken) elnyomja, karc ide vagy oda. Így viszont rá és a billentyűs Lazare-ra a valóban jó hangi adottságokat megkívánó vokálok és dalok hárultak.

Máskülönben nem lehetett panasz a koncertre, hiszen a dalok jók, mondjuk, a hangzás néha összemosta a színest a fehérrel, de ennyi belefért – viszont a múltkorinál hosszabb játékidővel rendelkeztek, így tényleg volt idő felidézni az Olden Domain és Archaic Course-os időket is. Kolstad dobos ismét brillírozott, még ha a feldobott dobverőt nem is sikerült elkapnia rendesen, Simen meg szokásosan tekintetvonzó a piros basszusával (ami színben harmonizált a színpad másik oldalán Lazare keyboardjával). Brun érdekes módon többnyire kiszorult a rendezői bal szélre Simen mellé, ám amikor Athera éppen nem volt színpadon, akkor mindig benyomult középre és onnan tornyosult a közönség fölé.

Ha akarnék, akkor se tudnék belekötni a koncertbe, de Brunhoz hasonló kimagasló pillanatok azért nem voltak, vagy csak én nem voltam ezen a kedd estén kellőképp rájuk hangolódva, meglehet. Összességében kielégíthettem az érdeklődésemet és a hallójárataim is megkapták a heti adagot, most erre futotta.

WINTER THRICE TOUR
Borknagar (N), Kampfar (N), Diabolical (S)
Budapest, Barba Negra Music Club, 2016. április 19.
Belépőjegy ára: 3999/4999/5999 Ft