Fémkereső

Duplájánál is többen álltunk a színpad előtt a múltkori koncert lélekszámánál, ami láthatóan a zenészeknek is nagyon jól esett. Ha alulról is, de súroltuk az 50 főt. De mit számít mindez, én ott voltam! Hogy meglessem a negyedik lemezével turnézó San Franciscó-i Castle élő produkcióját – immár harmadik alkalommal. Teszem hozzá, irtóra vártam már e nap eljövetelét, mert a Welcome To The Graveyard júliusi megjelenése óta pörög nálam igen magas rotációban, oda meg vissza vagyok ettől a mindössze 8 számos, 35 perces albumtól, nem kétséges, az év végi kreált listámon az élbolyban fog végezni! Sokkal jobb lett, mint a 3. a sorban Under Siege, ami csak mostanában, lassanként találja meg nálam a helyét, de az amúgy kiváló Blacklands lemezt is felülmúlja. Nem véletlen, hogy már 3 klip is készült promóciós célokra, és hát, a Davis–Blackwell–McCartney trió is fullra nyomja a nyilvánvalóan életvitelszerűen folytatott turnét.

A bemelegítő NADIR jól és hangosan szólt, az Entombed–Candlemass–Bolt Thrower hatáshármasságában alkotott dalok közül, hol itt a súlypont, hol ott, ezen az alig több mint félórányi koncerten a doomosabb szerzemények érvényesültek jobban. Norbi gitárjára azért még tettem volna egy kis kakaót.

Szinte meglepetésszerűen kezdett a CASTLE – legalábbis, mikor fél tíz előtt belevágtak, alig 3-4-en lézengtünk a teremben. Már két dal le is ment, köztük az előző lemezről a Corpse Candles, mikor a kintlévők rájöttek, hogy hoppá, mi ez a jó kis zene, ami kiszüremkedik… No és akkor feltöltődött a kisterem a lelkesedésüket nyíltan kimutató hallgatósággal. Mert hiszen, mi is feltöltődtünk rendesen!

Mat ugyanabban az old school Voi Vod-pólójában, és ugyanazzal, az egyetlen, ősrégi Gibsonjával állt ki, mint tavaly. A fellépés idején az arcát csak pillanatokra láthattuk, mert egyfolytában bangelt, és elrejtőzött hatalmas szakálla és lobonca mögé. Liz sem változtatott a szerkóján, a fehér Kramer basszgitárt tartó vékony lány, a térdeinél megszaggatott nadrágjában, felvarrós mellényében, hatalmas hajával, elkötelezett, villázó, gesztikuláló előadásmódjával ritka hiteles volt – és nagyon szimpatikus, szerethető, ahogy az egész produkció. Amikor Matnek elszakadt az egyik húr a gitárján, bizony, nem jött road, technikus, hogy kezébe adjon egy másikat, dehogy, ilyenük nincs, ahogy másik gitárja se, szerintem, a lakóautóval közlekedő, önerős bandának. Megkérte Alt, nyomjon egy kis dobszólót, és egyáltalán nem volt kínos.

Sorjáztak a WTTG dalai, a Down in the Cauldron Bognál nálam megvolt a libabőr is. Pedig sokkal nyersebben, elementárisabban adta elő Liz ezt a lírainak is nevezhető dalt, mint a lemezen. De volt természetesen a Hammer and the Cross, és tudjuk, Liz a kalapács…

Ő az, aki hihetetlen elánnal „eladja” a bandát, énekel, basszusozik, frontemberkedik, közben meg vadul headbangel, villázik, kommunikál a közönséggel, elvetemülten együtt él-zenél Mattel, aki az őserejű riffekre finomszövésű szólókat illeszt. Nagyon egyben vannak.

Ami hiányzik: egy ismertebb banda elé bekerülni. Szerelmesedjen már bele valaki a nagyok közül a zenéjükbe, és vigye el őket turnézni, hogy ne 16, ne 50, hanem 200-500 ember láthassa-hallhassa-élvezhesse őket estéről estére!

Ha dupla annyit is játszottak volna az előadott 50 percnél, akkor is hiányérzetem lenne.

EUROPEAN TOUR 2016
Castle (US), Nadir
Budapest, Dürer-kert, kisterem, 2016. október 6.
Belépőjegy ára: 1500 Ft

Elsősorban nem a zene vonzott. Az izgatta a fantáziámat, vajon hogyan valósul meg a folkos, indusztriális elemekkel is tarkított black metal spiritualitásra törekvő igyekezete a misztikus erotikus show-komponensekkel. Ahogy a korábbi zenekari videofelvételeken látható, a sátáni(?) koncertrituálé közepette több fellépő hölgy is hiányos öltözetű, miközben mindenféle boszorkányságot mívelnek. No, persze, engedtessék meg, ha a faszik lengetnék a lompost, minimális érdeklődést sem mutatnék.

Szóval már a black metalt is csöcsökkel lehet eladni! (Min csodálkozom? Utalhatunk a groovie modern metálos Butcher Babies pornó-designolt Heidiéjre és Carlajára is…)

Tehát, még egyszer: a black (metal) erotika színpadi előadáskompozíciójának esztétikai megítélése vitt le a csepeli klubba – máskülönben nyilván sztriptíz bárba térek be, igaz, ott nem fekete fémre vonaglanak a rúdtáncosok.

Már régebb óta terveztem amúgy a moszkvai SATARIAL megtekintését, de amikor tavalyelőtt októberben a Rocktogonban léptek föl, lecsúsztam róluk. Most, hogy szeptember elején kijött az új album, a Blessed Brigit – ami nem is lett rossz, sőt! –, és újra útra keltek, a budapesti dátum rögtön bekerült a naptáramba.

Szeretem, amikor jól pofán csapják az előítéleteimet, mindig valami pozitív származik belőle. A Satarial esetében is más volt a leányzó fekvése, mint felgerjedt képzeletem elibém vetítette.

Kezdjük ott, hogy ha csak a zenei részért felelős trió: a kinézetében, hangi adottságaiban és gitárosi feladatait nézve venomi/destructioni vonalról ismerős (hatalmas csigataposó/holdjáró csizmák, töltényhüvelyes öv, szögekkel kivert csuklóvédők, károgó/kántáló/üvöltő/acsarkodó hang) Lord Seth, a hidrogénszőke, neccbe és bőrbe csomagolt dobos, programozó, billentyűs, énekes Angelika és a fura elektromos csellót kezelő, rezignáltnak tűnő és ülő Jak Braun ad koncertet, már akkor is többé-kevésbé elégedett vagyok. A legújabb koncepció szerint ugyanis házasították az orosz és kelta folk elemeket, oroszul, latinul, walesiül, angolul vegyesen szólnak a dalok, a zenei rituáléjuk során, akár egy nagy üstbe, a legkülönfélébb műfaji elemeket olvasztották egybe, jó sok vokálos, kórusos résszel – ezek érdekes módon Angelika előadásában szólaltak meg, illetve keze nyomán, mert ilyenkor abbahagyta a dobolást, és a samplerhez fordulva, félplaybackelt. Szóval a zenei produkció esetében is volt mire elégedetten bólogatni.

De nézzük a lényeget! Lolita, a szerepe szerint boszorkány/természet papnője már a belépőjével – gyertyakoszorúval a fején érkezett, lenge öltözetben – annyira lekötötte a figyelmet, és a várakozás, hogy mikor is szabadul meg fellépőruhája maradékától, nem hagyott igazán lehetőséget a zene és a táncos-színházi produkció összekapcsolódásának kiegyensúlyozottságára. Teszem hozzá: lehet, hogy megvolt objektíve, de a befogadó érzékeiben, szubjektíve mégsem. Mert Lolita mindent vitt, de annyi bizonyos, inkább az ő mozdulataira, testére fogunk emlékezni, a zene meg fontos, ugyanakkor másodszereplővé vált.

De miért is? Mert az új lemez dalainak – főleg ezek hangzottak el – koncepciója szerint az univerzum csodáit idézték meg misztikus módon. Lolitának ehhez klasszikus boszorkánykonyhát kellett vinnie, a színpadon kotyvasztott, ha kellett saját vérét vette (nem igazából), rituális mozdulatokkal, táncelemekkel követte a zenét, többnyire a színpad elején – a mintegy 30 fős közönség gyűrűjében. Ha kellett, norvég szarvkürtöt fújt, kobzot rázott, de főleg a gusztusos testét; hol egy piros minikoporsóból vett elő vudu(?) babát és szurkálta, gyilkolászta, hol koponyaálarcban a Halált adta elő, hol lángot fújt (a klubtulaj oldalról porral oltóval biztosította a performanszt), hol a karjára felhelyezett fémet munkálta meg, szikraeső közepette.

Azt nem hinném, hogyha a MU Színház vagy a Trafó Kortárs Művészetek Házának színpadán adná mindezt elő, már táncművészet lenne, korántsem! A koreográfiája nem volt kifinomult, inkább ösztönös, és talán ezért is izgató(bb).

Vitte a show-t! És hát, kétségtelenül szép keblei vannak – igen, közben megszabadult a felsőruházatától, de már előtte megcsodálhattuk a szeméremtestére rajzolt pentagramot is. A csúcspont, ami 75 perces előadásuk (nagyon nehezen sikerült letalálniuk a színpadról, a vége kicsit már kínosra sikeredett, mert a közönséggel való kommunikációjuk meglehetősen korlátos, akadozó volt) kb. 40. percénél jött el, a következő volt: Lolita gyertyaállásban spárgába tette szét lábait, a dobok mögül előrejövő Angelika pedig egy hatalmas petárdát nyomott a nunijába, ami eztán fröcskölte a szikrákat szerteszét. „Napi rutin” – jegyezte meg valaki a sötétben, de azért leesett állal, és nem kevés csodálattal (vággyal?) a hangjában. Na ja, ezt már azért nem lehetett überelni: feloldódtunk az univerzum szellemiségében ez őspenetrációval azonosulva.

Hogy aztán ez az egész „erotika” mennyire komolyan veendő (színpadon kívül), az az egyik ráadásféle számhoz eljátszott seprűn lovaglás mutatta meg. Lolita itt is a lába közé kapott valamit, kétségtelen, de hatalmas felszabadult derű ült az arcán (egy másik arcát mutatva meg), miközben körbeseprűlovagolt a színpadon és a színpad előtt is.

Kibújt belőle az igazi boszi, jegyezném meg!

BLESSED BRIGIT TOUR 2016
Satarial (RUS)
Budapest, Route 66, 2016. szeptember 23.
Belépőjegy ára: 1500 Ft

Vizualitás és teatralitás. E kettőre törekvés volt a legerősebb kapocs a vasárnap este fellépő szegedi Lepra, a miskolci/budapesti Svoid és a genovai Abysmal Grief színpadi show-ja között. Hogy a zene is a fekete fém egyes, sajátos modulációja, persze, igaz. De mennyire más mindegyik zenekar esetében!

A LEPRÁt egy korábbi fekete yukas fellépésen látottak/hallottak alapján mostanság elkerültem. Amit évekkel ezelőtt láttam még elég kezdetleges volt, ráadásul a 2014-es lemezük, a Tongue of Devil Prayers sem győzött meg arról, hogy közünk lenne egymáshoz. Így hát teljesen meglepett, hogy mennyire meggyőzött most a produkciójuk, egyszerűen lehengerlőek voltak, mind zeneileg, mind kiállásban. A széleken maszkban, csuklyában a két gitáros, középen a csuhában celebráló énekes, mindőjükön arcfestés a takarásban is, ahogy az álarc nélkül kiálló kopasz basszeroson is. A háttérben az albumgrafika a molinón, és pár karos gyertyatartó belevaló gyertyákkal, valamint még elfogadható mennyiségű és intenzitású füstölő. Ha hihetek a fülemnek, zeneileg sokat fejlődtek, feszesedtek, és a szerényebb látvány mellett a zene önmagában is figyelemreméltó, ugyanakkor pusztító hatású volt. Talán nem blaszfémia kijelenteni: a hangzásuk is nagyon eltalált, erőteljes volt. A rendelkezésükre álló negyven percben végig fenn tudták tartani az érdeklődést maguk iránt.

De az igazi meglepetések sora csak a SVOID fellépésével vette kezdetét. Mindjárt azzal, hogy ezúttal nem lógott hangszer az énekes S nyakában, a basszeri feladatokat egy negyedik, új tag vállalta magára. Na és ki gondolta volna, hogy lehet egy black metal koncertet a U2 Where The Streets Have No Name című opusának interpretálásával indítani. Lehet, mégha az ember folyamatosan küszködik is a rosszérzésével. S mindenesetre már itt tudatta, mennyire más szeánszra is számíthatunk részükről, értve itt a tiszta ének használatát, illetve a számválasztást is. Na jó, később a Watain Devil’s Blood című szerzeményének átgyúrásával valamelyest visszalendült az inga, bár az átdolgozás mikéntje koherens volt a U2-dal saját képükre formálásának módjával. A vér és mocsok fröcskölte színpadi arcok és megszaggatott ruházatba bújt fellépők mögött is molinó lógott, már a pőrésített logóval, füstölők füstöltek, és most sem hiányzott a karóra húzott madártetem a színpadképből. S énekes széles gesztikulációkkal kísért, a számok közt enigmatikus aforizmákkal színesített előadásmódja, némi hangbejátszásokkal megspékelve, pedig nagyon is tudatos koncepciót takar. Ennek zenei közlése is sikeres volt, mégpedig oly nagy mértékben, hogy a 45 percnyi játékidőt követve komoly sor alakult ki a merchpultnál a legutóbbi nagylemezük (Storming Voices of Inner Devotion) megvétele céljából: a közönséget meggyőzték. Érdekes színfoltja volt még a koncertnek, mikor S egy konferálás után átadta a mikrofon előtti helyet a gitáros Gergőnek, ő maga pedig a színpadról is leszállt. Gergő eleinte még kissé bizonytalanul énekelt-gitározott, de menet közben belejött – ahogy S is vissza, hogy mélyebb, erőteljesebb vokáljával támogassa meg. Meg kell jegyezni, más daloknál is erős háttérvokál működik, mind Gergő, mind a dobok mögött helyet foglaló Dániel odateszi e téren is magát. Apropó Dániel: a Karts dobosát mindig öröm hallgatnom, játéka roppant kemény, fifikás és látványos is.

Sírkert és templom vegyesházassága épült eztán a színpadon. Az olasz ABYSMAL GRIEF nem keveset ad a látványra. Logók, fáklyák, gyertyák, mécsesek, élővirágcsokrok, műanyag virágkoszorúk, lándzsás sírkerítés, Szűz Mária-szobrok, koponyák díszítették a fellépőteret. Középütt persze a hatalmas kereszttel ékített orgonával, ami egyben oltár is volt e blaszfém közegben. A füstgépek okádta füstben tanyázó gitáros pap, a csuhás basszer és dobos előtt pedig ott volt a sántaságát most levetkőző, menekülését támadásba váltó kántor, azaz az AG zenei agya, Labes C. Necrothytus. Aki a súlyos ütemekre templomi és horrorfilmzenét komponál, teljesen sajátos szereplőjévé avatva így a zenei palettán zenekarát. A múltkori Roham bárbeli koncertjük is meggyőző volt, és akkor is ellepett bennünket, nézőket a füstköd, ahogy most is, és az agyunkat pedig e különleges monumentális blaszfém-egyházi zene. Az a 70 fő körüli közönség, aki most is jelen volt, nem mondhatja: mintha mi se’ történt volna (bocs!). Most még ráadásul főzenekarként sokkal erősebb volt a körítés, és jobb a hangzás, megadták a módját, nem vitás. Ilyesfajta éjféli misékre szívesen járok.

Abysmal Grief (I), Svoid, Lepra
Budapest, Dürer-kert, kisterem, 2016. szeptember 18.
Belépőjegy ára: 1500 Ft

A No Man’s Landdel indította az estét fél kilenc magasságában a budapesti BURNING FULL THROTTLE zenekar. A leginkább házibuliszerű fellépésnek aposztrofálható produkció nagyon jó hangulatot teremtett a jelenlévő 20-25 fős közönség számára. Ez a stoneres, délies, garázs-rock-boogie, ha nélkülözi is példának okáért a Black Stone Cherry-féle slágerességet, azért alapvetően szerethető és táncolható műfaj. A kétlemezes négyes jókedvvel adta elő 45 percben dalait, jól szóltak, néha túl hangosan is a pince akusztikai viszonylatai között, előfordultak gerjedések is, de a – ahogy Mundi Csaba gitáros-énekes megjegyezte –: „puszi a vénasszonyoknak!”-féle szerda estében kiválóan felkészítettek bennünket a várva várt svéd koncertre. Annyit azonban megjegyeznék, hogy a „házibuli” jelző magába foglal némi esetlegességet is a produkcióra, ami nem minden esetben volt pásszentos, és némileg értetlenül állok a Csaba beszélt hangjától távoleső karcos-füstös orgánum előtt, amit énekléskor használ. Csöppet erőltetett, ehhez talán valóban évtizedes whisky-gargalizáció szükségeltetik meg napi két doboz cigi. Máskülönben esetükben mindig egy amcsi roadhouse-filmet vizionálok, ahol a banda rács mögött (lásd. Blues Brothers) tolja a flaskákat hajigáló kultúrközönségnek az ízes rockot.

Szóval a várva várt svéd trió. Nos, a koncertkiírásra reagálva érdeklődve vetettem bele magam a mindkorábban ismeretlen zenéjük felfedezésébe, és azt kell mondjam egészen magával ragadott a két és fél lemeznyi slágeres, bluesos-heavy rockos Black Sabbath-os muzsikájuk. Sűrű rotációba kerültek a lejátszómba, ezért is fűztem nagy reményeket ahhoz, mit is vedlik le a Mikszáth Kálmán téri klubban a kelgyó. (Az már csak hab lett volna a tortán, ha az egy nappal korábbi bécsi fellépő társuk, a Manilla Road is becsatlakozik a budapesti szeánszra, de hát nem.)

A SERPENT azonban kicsit csalódást okozott. A csodálatos lemezekhez képest kevésbé volt kifinomult az összhangzásuk, Mattias Ottosson basszer hangja élőben kevésbé hipnotikus, a hangszere sem szólalt meg olyan vastagon – és ráadásul nagyon keveset játszottak, szerintem még a BFT idejénél is kevesebbet, alulról súrolva a 40 percet. Adam Lundqvist gitáros hangszerének húrja még el is szakadt a végére, de ez nem lehetett (ki)záró ok, hiszen támaszkodott még egy gitár a színpadon. Mindezek mellett nagy lelkesen, vigyorogva bólogattam a heavy rock-slágerparádéra, a mintegy 30-35 fősre duzzadt közönséggel együtt, és csodálva tekintettem a szemtelenül fiatal dobosra, Joakim Olssonra.

Remélem, lesz még alkalom, hogy lássam-halljam őket, és akkor átütőbb lesz az élő produkciójuk, mert a rögzített zenéjük ehhez minden alapot megad!

WORSHIP THE DEAD TOUR 2016
Serpent (S), Burning Full Throttle
Budapest, Trafik klub, 2016. szeptember 14.
Belépőjegy ára: 1000 Ft

Lehetett volna folyóügyek is, de még félreértenétek. Miközben mégiscsak folyó adott itt randevút folyónak ezen a dögletesen meleg szeptemberi szombaton. Ahová jó sokan eljöttek, a tetőterasz kellemes lazasággal megtelt, hogy először is színpadon lássa a Galambos Dorina énekesnővel kiálló RIVER OF LUSTot.

Nem kétséges, a Blues Pills előtti fellépésük magával ragadott, akárcsak a tavalyi EP-jük, de emberileg is nagyon szimpatikus az egész brigád. A Chewing Gum dalai itt és most sokkal jobban megszólaltak, mint a Barba Negra teraszán, a hangosítás, a hangzás példás volt, minden élesen hallatszott. Dorina hangja csodálatosan és kifejezően szárnyalt; amikor pedig akár a vállát, akár a csípejét mozgatta kacéran, kéjesen, egyből plusz telítettséget nyert a produkció. Ratkóczi Huba basszer nadrágjába pedig mintha bolha (értsd: Flea) költözött volna be a múlt heti budapesti szeánszokról (értsd: RHCP-bulik), hatalmas elánnal és beleéléssel mozgott a színpadon.

A Duna hullámai lassan hömpölyögtek, miközben Erdős Szabolcs gitáros hangszeréből előcsalt hangok hullámhosszán utazhattunk a képzelet vizein – immár újabb dalok is előkerültek a műhelyükből. Engem a direktebb dallamokkal is víz alá nyomtak, de nagyon csípem, amikor jamszerűen elbóklásznak. Ilyen ihletett pillanatból lehetne akár több is, mint a zárásként előadott dalnál, amikor Szabolcs és Almási Tamás dobos örvénylő összjátéka egészen improvizatív volt (amúgy is felmerült bennem többször egy kósza jazzklub képe). Bárhol, bármikor.

A TRILLIONnak ugyan meghallgattam az idei debütalbumát, a Dreaming Blacket, de megbarátkozni nem sikerült vele még másodjára sem. Apey hangja nekem túlzottan Layne Stanley–Eddie Vedder hatású, a zene grunge-szerű, a gitárok rockosak. A koncerten azonban erőteljesebben szóltak, durvábban, ezzel szemben mégis melankolikusabban, elálmosítóan. A Grand Mexican Warlock-tagokkal és Oliver Lee gitárossal való kooperációt amúgy vád nem érheti zenei tudás szempontjából, Apey hangja pedig nagyon is erőteljes volt a fellépésen. Bizonyos fáradtság azonban átütött a produkción (másnaposság? – ahogy Apey kommentálta), a dalok közti szünetecskék alávágtak a dinamikának, a frontemberi közönségbomlasztó kedvességek pedig szerintem elég lankasztóak voltak. (A közönség amúgy nem oszlott, inkább bomlott utánuk!)

Trillion: Oliver Lee - gitár, Áron András - ének/gitár, Mohácsi Mátyás - basszusgitár, Szabó László - dobok (Forrás: Fb)

Sok grunge, néha pofátlan vagy pofás AIC- és Pearl Jam-allúziók, a kezdésnek elővett melankólia-dal után, amely alatt elképzelhetetlennek tartottam, hogy a zenészek még ébren vannak, jött egy súlyos sludge-ízű tétel, de volt akusztikus folkozás is, szóval elég széles a spektrum. Maga az előadásmód nem volt kiugró (értsd: a zenészek a hangszerűkre koncentráltak), a búcsúdal o-o-zása pedig egy el nem készült dalszöveg benyomását keltette. [Pedig nem volt az, hiszen a Lower Hutt (Witches of the North) az album zárószáma is…]

Mindazonáltal valami délies álmosság telepedett rám jócskán és ezzel a jóérzéssel telve léptem partra a kivilágított éjszakába.

Trillion, River of Lust
Budapest, A38 tetőterasz, 2016. szeptember 10.
Belépőjegy ára: 1000/1400 Ft

A POWER THEORY egy amerikai power metal csapat – mi más. Még 2006-ban alapította Bob „BB” Ballinger gitáros, az akkor éppen feloszló Night Myst nevű bandája romjain. A pennsylvaniai Philadelphiában sürgölődő csapat a NWOBHM és a ’80-as évek német metáljának alapjaira pakolta rá a máskülönben amerikai ízű power muzsikáját, némi Vicious Rumors, némi Helstar, nyomokban Metal Church hangulattal. Sokat elárul róluk, hogy a 2007-es demo-EP-jük címe: Metal Forever. A végig labilis felállásban a gitáros társa 2013-ig – az első két nagylemez megjelenéséig – a 2016-ban elhunyt Dave Santini énekes volt. Őt váltotta a mikrofonnál a szintén karcos, ráspolyos hangú, de ha kell, sikítani is képes Jeff Rose. A Driven By Fear 3. album már vele készült, méghozzá az acceptes Peter Baltes irányításával, igaz, végül csak 2015-ben jelent meg. Nos, én itt kapcsolódtam be a történetükbe, miután a Burning Sun című fanzine-ben olvastam a lemezről. Aztán persze visszafelé haladva szépen megismerkedtem a korábbi alkotásokkal is.

Az hogy ezen a szeptember eleji budapesti fesztiválon helyet kaptak a fellépők között, nem kis mértékben köszönhető, gondolom, annak, hogy a dobos feladatát 2016 eleje óta Veress Márton tölti be, aki anno a Pokolgépben, majd a Chris Amott-féle Armageddonban bizonyít(ott). A zenekar tagjai, bizonyára turistaként, két koncert miatt rándultak át az öreg kontinensre, a magyar fellépést követően 10-én a németországi Falkenfelsben lépnek föl. Már csak hab volt a tortán, hogy a fővárosi koncertre Vörös Attilát igazolták a gitárosi posztra. Végül aztán Attila valamilyen sérülése miatt lemondani kényszerült a színpadra állást, így Lovrek Krisztiánnak kellett betanulnia lóhalálában a programot. Hogy milyen eredménnyel?

A hazai ismertségük szerénysége okán a koradélutáni időpont indokoltnak tűnt, a programjuk végére mintegy ötvenen álltunk a színpad előtt (de a koncerthelyszín egész területén sem lehettünk ennél sokkal többen…). Mindössze 6 számra jutott ideje a Driven By Fearrel indító ötösnek (volt még sorrendben: Cut & Run, Long Hard Road, [passz], Spinstress, The Truth Shall Set You Free). De azt nagy elánnal adták elő, élükön a Dickinson hangján felnőtt Rose-zal. A vokálokba a főnök BB és a színpadot keresztbe-kasul bejáró Alan D’Angelo basszer is besegített. Marci igazán kitett magáért a dobok mögött, Krisztián pedig nagyon kellemeseket szólózott, bár a hangerősség nem állt mellé, az ő gityója halkabban szólt.

Talán fél órát sem tartott a produkciójuk, de a heti élő fém adagom időben megkaptam, kibírom vele szombatig. Ezért érdemes volt kiruccanni a hídfőhöz. Remélem, jönnek majd még klubkoncertre is!

ROCK ON! FEST 2016
Power Theory (US/H)
Budapest, Barba Negra Track, 2016. szeptember 4.

Ezekkel a szavakkal köszöntötte Elin Larsson, a Blues Pills énekesnője a budapesti közönséget színpadra lépésükkor. A közönség pedig már ekkor megőrült a tavaly ugyanitt fergeteges koncertet adó, eredetileg örebroi zenekarért. Itt most egy pillanatra sem volt rossz. A fellépésre egy plusz gitáros/billentyűssel kiegészülő kvartett az első másodperctől hatalmas elánnal idézte meg a ’70-es évek rock és soul muzsikáját, de nagyon is mai hangvétellel, cseppet sem avítt vagy retro feelinggel.

A blues-tabletták adagolása előtt azonban két magyar zenekar is kellemesen meglepte a nagyérdeműt. A budapesti HOT BEAVER (azaz tüzes, szőrös muff) neve és zenéje nem volt ismeretlen előttem, és habár a tavalyi Vulcan Death Grip EP-jük 4 dala nem ütött le a lábamról, vártam már a személyes találkozást. Nos, a délies (gitár), stoneres (basszus) és grunge-os (ének) hatások esetükben kiegészülnek rock and rollos elemekkel, mindennek sajátos kevercse a HB zenéje: jó kis húzós bulizene. Egy azonnal orvosolandó hiányossággal: az énekes Makács Zoltán (akit, ugye, korábbról a Powertripből ismerhetünk) híján van mindenféle frontemberi erénynek. Énekelni tud, de mind kinézetre, mind kommunikációra, mind jelenlétre olyan, mint aki csak úgy föltévedt a színpadra – vagy éppen föltuszkolták. Milyen már, hogy a basszer Horváth „Sexy” Gábornak kell elvinni a show-t, neki kell konferálnia is? (Sexy hangszere már maga is a show része a világító bundjelölőkkel. Nagyon király!) A zenekarnak októberben jelenik meg az első nagylemeze, addig valami coach tanfolyamra beírathatnák Zoltánt, eltanulni, milyenek is a vezetői erények – vagy tegyenek inkább egy kis serkentő italt a vizes palackjába koncert előtt, amitől ellazulhat, s nem csak félszeg mosoly ül a szája sarkán.

A következő fellépő, gondolom, sokaknak okozott meglepetést. A budapesti RIVER OF LUST még nem egy ismert név sem a szakma, sem a közönség körében. (Pedig tavaly nekik is megjelent egy EP-jük Chewing Gum címmel.) Az énekesnőjük viszont annál inkább. A mikrofonnál ugyanis Galambos Dorina áll. És milyen jól teszi, mert nagyon jó hangjával kiválóan passzol a blues alapú, kicsit space, kicsit stoner, kicsit experimentális rockzenéhez, amit társai prezentálnak. A ritmusszekció semmi okot nem adott a panaszra, viszont, ha jól értettem, ezen az estén vendégbőgős, Döbrentei Máté segítette ki őket, aki még anno a Lifejune zenekarban volt a gitáros Erdős Szabolcs kollégája. Ő bizonyult a legfelszabadultabbnak a fellépés alatt a bandából – nem mellesleg szuperül játszott. Dorinának a feloldódás jóval nehezebben ment, kb. a koncert második felére sikerült, akkor már jobban is mozgott a zenére. Amikor meg odatérdelt a gitárszóló közben a hangszerhez, rögtön tízen kapták elő a fényképezőgépüket, s kattintgattak: végre történik valami a színpadon!

A zene szerintem még forrásban van, alakulóban, bőven lehet még pofozgatni a számokat, nem is kérdés, főleg a zsíros, megjegyezhető gitárriffek hiányoznak, de van bennük a potenciál. A koncertprogram dinamikájának kialakításában is van még mit csiszolni, kb. az uccsó két számmal kellett volna kezdeniük, azokkal felpörgetniük a nagyérdeműt, és igazán játszhattak volna egy mindenki számára ismert klasszikust, amivel további figyelmet generálhatnak maguk iránt. (A Fb-oldalukon, megtekinthető a teljes koncertjük.)

Ám joggal merül fel: vajon milyen közönségre találnak? S mégha sokan le is vetkőzik a zsigeri előítéletet Dorina egyéb szereplései okán a rock-metál színtéren, ezzel a fajta, New Orleans-i eredetű blues alapra építkező, pőre, néha pszichedelikus, néha experimentálisabb rockzenével mit kezdenek? Most mindenesetre sikerült felkelteni maguk iránt az érdeklődést. Sok sikert nekik!

És aztán jöttek a blues-tabletták. Adva egy szép, határozott és barátságos kiállással bíró, kiváló hangú énekesnő, egy átszellemült, hatalmas tehetségű gitáros, és egy betonbiztos ritmusszekció, no meg jó dalok. A BLUES PILLS titka megfejtve. Mégis, milyen kevesen tudják a recept alapján kifőzni a sikert! A High Class Womannel berobbanó zenekart olyan szeretet fogadta, ami igazán keveseknek jár ki. De meg is érdemelték, kiváló formában voltak, nagyon jól szóltak, szerintem Elin is sokkal felszabadultabb volt a tavalyinál, már az elejétől, és meghatotta a feléjük áradó rajongás. Sok-sok „köszönöm”-mel fejezte ki háláját. Ahogy mondta, sok ismerős arcot lát a sorokban, nagyon hiányzott nekik Budapest, az itteni közönség. Arra is kíváncsi volt, van-e svéd a nézőtéren. Egy lány jelentkezett, neki szólt a svéd nyelvű daluk. Az augusztus 5-én megjelent Lady in Gold album címadója pedig a jelenlévő összes hölgynek. Dorian remekeket szólózott, André és Zach pedig vastag alapokat tett mögé. Elin hol csörgőzött, hol rumbatököket rázott, táncolt, miközben derékig érő hajzuhatagát rázta folyamatosan…

Jó érzés Blues Pills-koncerten lenni. Feldob, elérzékenyít, megragad, átölel, megnemesít.

Jövőre ugyanitt!

Hogy késő éjszaka hogyan és miért kerültem a Sziget fesztivál Róisín Murphy-koncertjére, az már egy másik történet…

LADY IN GOLD TOUR 2016
Blues Pills (S)
River of Lust, Hot Beaver
Budapest, Barba Negra Track, 2016. augusztus 13.
Belépőjegy ára: 4000/5000 Ft

Két éve addig-addig halogattam a jegyvásárlást, hogy mind elkelt, mielőtt megválthattam volna, így idén nem haboztam, korán megvettem Tosin Abasi zenekarának koncertjére a belépőt. Nem is hiába, mert ismét sold out!-os lett a buli, már hetekkel ezelőtt.

A húrorgiát az ausztrál fiatalember, PLINI és a köréje szervezett fellépőcsapat nyitotta este 20 órai kezdéssel. Plini maga írja, játssza, veszi fel és keveri lemezeit, és hát a komponálásban nemcsak Satriani derűsebb, pajkosabb oldala, de a klasszikus zene is hatással lehetett rá, talán Schubert is. A hangfolyamai olyanok, akár egy tavaszi, pisztránggal teli patak csörgedezése… Inkább szigorú mégis a dallam- és dalépítkezése, az a fajta elementáris bizarrság, ami a múltkori Steve Vai-koncertet jellemezte, a show-elemekkel persze, és az extrovertáltsággal, hiányzik belőle. A visszafogott humor ugyanakkor nem, a közel 40 perces szettet a „beautiful city”-nek ajánlotta, egy számukat – Atlas – a háttércsapatnak, egy másikat pedig a számára életmentő emeleti étteremnek… Ellőtte Aaron Marshall kenyérszeletelés közben történt ujjsérülését is, a másik gitáros posztját ugyanis a kanadai Intervals gitáros zsenije foglalta el, akinek bal keze mutatóujjának begye megsérült az említett művelet során. A hangzás, a hangerő, a művészi játék kifogástalan volt egyébként.

Aztán a dobos személye cserélődött, a három húros maradt a színpadon, csupán Plini és Aaron cserélt helyet és gitárt, máris az INTERVALS koncertjét hallhattuk. Marshall jóval keményebb, de nem kevésbé technikás oldaláról közelíti meg a shred művészetet. A dalaiban a hegyek is leomlottak, az ég is mennydörgött – hogy ilyen metaforákra ragadtassam magam. És hát kilenc ujjal is mágikus hangulatot teremtett a rendelkezésére álló 25 percben. Ő korábban a Protest The Heróval járt már a nálunk, közelebbről a hajón, emlegette is az ajándék pálinkát, amit a backstage-ben elfogyasztottak, és ami aztán jelentősen befolyásolta a későbbi történéseket…

A koncertjük során elgondolkodtam, hogy ez a sok ember, aki itt sűrű sorokban élteti az efféle virtuóz gitármuzsikát, vajon egy Jónás Tamás–Lukács Peta–Kállai János (K3) felállású szintén gigafellépésre is jegyet váltana. Én mindenesetre látnék benne potenciált. Kár, hogy az említett gitárzsenik eddig még nem.

Tíz órakor, némi várakoztatás után végre színpadra lépett a Tosin Abasi vezette trió, az ANIMALS AS LEADERS. Tosin mellett Javier Reyes is 8 húros gitáron brillírozott, a doboknál pedig Matt Garstka művelt csodát. Összesen tehát megvolt a 16 húr, a basszushangok is nagyon vastagon szóltak. Az biztos, nem szószátyárkodtak a tagok, inkább a hangáradatukkal bűvöltek. Letaglózóan, engem szó szerint maguk alá temettek már – de nemcsak önmagukban, hanem az előző két formációval összefogva. Azt hiszem, nagyon tömény volt ez így. És ismét a Steve Vai-koncertre hivatkoznék, ahol a magamfajta laikus, aki nem a harmóniamenetek komponenseit füleli elszántan, a show egyéb elemeit is nagyon élvezi, legyen az kivetítőn futó vizuális összeállítás, vagy a frontember személyiségéből eredő játszadozás a deszkákon. Ezen a három előadáson ez bizony hiányzott nekem.

A gitárok viszont nagyon szépek voltak, kétségtelen.

Animals As Leaders (US), Intervals (CAN), Plini (AUS)
Budapest, A38, 2016. augusztus 10.
Belépőjegy ára: 3500/4200 Ft

Szakadó esőben indult az estébe Zsófi és Zoltán. Menni kellett, mert egy amerikai rockistenség megtestesülésére lehetett számítani, aki nemcsak a gitár pengetéséhez ért, de a szív húrjain is érzékenyen játszik. (Vai nem csak gitározni tud, de a gondolatait-érzéseit, amiket akár bizarrnak is mondhatunk, "meg is tudja mutatni" a hangszer által.) Az égi áldás – talán Steve Vai koncert előtti meditációs gyakorlatainak hála – abbamaradt a szeánsz kezdetére, így a Frank Zappa atyaúristen mellett felnőtt, a rockgitározást a ’90-es évek elejétől forradalmasító, ma már 56 éves apollói férfiú derűs nyugalommal kezdhette meg két és fél órás, a Passion & Warfare című album 25. évfordulóját ünneplő turné utolsó (már ami a nyugat- és közép-európai részt illeti), budapesti állomásán a fellépését.

No, és akkor kitört a hangfalakból az isteni hangcunami, Steve ujjai között pedig csak úgy cikáztak a villámok.

Zsófi és Zoltán, bármennyire is istenítik a hihetetlen jó kondiban lévő, az önmaga keltette zenébe való teljes belefeledkezést az arcán megmutató Steve-et, arra egy pillanatig nem gondoltak, hogy csütörtök este ők lesznek a kiválasztottak. Az említett, hatalmas sikerű, negyedszázados hatású lemez improvizatív elemekkel átszőtt, elejétől a végéig való eljátszása (a program középső harmadában) után az idol kiszemelte és felhívta őket magához. Megadhatták a ritmust az amúgy atomórához hasonlítható dobos-basszusgitáros páros Jeremy Colsonnak és Philip Byone-nak, pacsizhattak Dave Weiner másodgitáros-billentyűssel (akinek a gityója, persze, jóval halkabban szólt mindvégig), és hát testközelbe kerülhettek magával a fenoménnal, aki szintén imprózott az általuk eldúdolt melódiákra. Később Zsófi még a csodagitárját is a nyakába akaszthatta, miközben Vai átkaroló hadművelettel briliánsan szólózott a háta mögül.

Ezalatt a háttérkivetítőn érdekfeszítő képsorok, vagy éppen Vai korszakot idéző klipjei sorjáztak, egyszer csak Brain May is képernyőre került, ahogy a Libertyt varázsolják épp elő hősünkkel, de beköszönt a bolondos Joe Satriani is ekként, mindenféle parókákban-álarcokban, a The Audience of Listening pedig egyenesen megszakadt egy időre, mikor John Petrucci jelentkezett be – virtuálisan, az előadásba komponálva – egy kis jamre. A műsor utolsó harmadában Zappa is megidézésre kerül képileg-zeneileg, Steve-vel az oldalán persze.

Zsófi és Zoltán, életük nagy napján, a zenekar tagjaival összefogózkodva, hajlongva köszönték meg a több ezres közönség szűnni nem akaró tapsát.

Isteni volt!

Steve Vai (US) – PASSION AND WARFARE 25TH ANNIVERSARY WORLD TOUR
Budapest, Budapest Park, 2016. július 28.
Belépőjegy ára: 6999/8499/9999/14 999 Ft

Dacára a 70 fő tolongásának, csak létrejött, első szóra, a circle pit Mark Kloeppel gitáros-énekes felszólítására a nézőtéren – méghozzá elég intenzív formában. Ahogy maga a MISERY INDEX szettje is izgalmasra és mozgalmasra sikeredett, mégha a koncert elején a hangosítás, így a hangzás is hagyott némi kívánnivalót maga után. Hol az ének, hol a gitárok hangjai tűntek el, a hangzás is hullámzó dinamikát mutatott. A bizonytalanság jelzője azonban csupán a szemerkélő esőre aggatható rá, a zenekar magabiztosan és kirobbanóan tolta a szívemnek oly kedves, Slayer- és Sepultura-riff alapú death metalját. Ahogy tették ezt 3 hét híján pont két éve is a Dürer-kert kistermében

Még a színpad háttérbe állandó dekoráció gyanánt felfüggesztett, kissé szerény és a DIY jegyében értékelhető 4 LED-csövek is vadabbul villóztak a mélyre hangolt kőkemény riffek hallatán. Amikre aztán Darin Morris szólói hímeztek vijjogó mintákat. Nevükkel ellentétben, nálam a boldogságmutató ilyenkor igen csak feltornássza magát – most sem haboztam előkapni a léggitárt, és a páradús levegőtől tapadóssá vált térdnadrág kényelmetlenségétől övezve vágtam terpeszállásba magam, derékba hajoltan bólogatni a ritmusokra.

A Misery Index bő egyórás programja szépen szerkesztve ívelt, hogy a Traitorsba csúcsosodjon ki végül, és hiába szólt aztán a „we want more”… bár a könnyed szellők borzolta nyár éjszakában igazából semmilyen hiányérzet nem fakadt a rövidebb hengerlés miatt.

A baltimore-i csapatban, túl a megjegyezhető riffeken, az a remek, hogy valóban – intelligens és – jó dalokat írnak, amikhez jelentős hangulatkeltő érzetek tapadhatnak – engem most is felültettek egy érzelmi hullámvasútra, amit Mark és az egykori Dying Fetus-muzsikus – innen az ismeretség –, Jason Netherton basszusgitáros váltott éneke különös módon tovább cizellált. (Jason projektje, az Asphalt Graves első lemeze a The New Primitive épp júniusban lett hozzáférhető, és a koncerten is árulták.)

Most már csak egy szokásosan magas színvonalú új albumot kellene kihozniuk.

THE KILLING GODS 2016: EUROPE
Misery Index (US),
(Omega Diatribe)
Budapest, Barba Negra Track Terasz, 2016. június 26.
Belépőjegy ára: 2999/3499 Ft