Vizualitás és teatralitás. E kettőre törekvés volt a legerősebb kapocs a vasárnap este fellépő szegedi Lepra, a miskolci/budapesti Svoid és a genovai Abysmal Grief színpadi show-ja között. Hogy a zene is a fekete fém egyes, sajátos modulációja, persze, igaz. De mennyire más mindegyik zenekar esetében!
A LEPRÁt egy korábbi fekete yukas fellépésen látottak/hallottak alapján mostanság elkerültem. Amit évekkel ezelőtt láttam még elég kezdetleges volt, ráadásul a 2014-es lemezük, a Tongue of Devil Prayers sem győzött meg arról, hogy közünk lenne egymáshoz. Így hát teljesen meglepett, hogy mennyire meggyőzött most a produkciójuk, egyszerűen lehengerlőek voltak, mind zeneileg, mind kiállásban. A széleken maszkban, csuklyában a két gitáros, középen a csuhában celebráló énekes, mindőjükön arcfestés a takarásban is, ahogy az álarc nélkül kiálló kopasz basszeroson is. A háttérben az albumgrafika a molinón, és pár karos gyertyatartó belevaló gyertyákkal, valamint még elfogadható mennyiségű és intenzitású füstölő. Ha hihetek a fülemnek, zeneileg sokat fejlődtek, feszesedtek, és a szerényebb látvány mellett a zene önmagában is figyelemreméltó, ugyanakkor pusztító hatású volt. Talán nem blaszfémia kijelenteni: a hangzásuk is nagyon eltalált, erőteljes volt. A rendelkezésükre álló negyven percben végig fenn tudták tartani az érdeklődést maguk iránt.
De az igazi meglepetések sora csak a SVOID fellépésével vette kezdetét. Mindjárt azzal, hogy ezúttal nem lógott hangszer az énekes S nyakában, a basszeri feladatokat egy negyedik, új tag vállalta magára. Na és ki gondolta volna, hogy lehet egy black metal koncertet a U2 Where The Streets Have No Name című opusának interpretálásával indítani. Lehet, mégha az ember folyamatosan küszködik is a rosszérzésével. S mindenesetre már itt tudatta, mennyire más szeánszra is számíthatunk részükről, értve itt a tiszta ének használatát, illetve a számválasztást is. Na jó, később a Watain Devil’s Blood című szerzeményének átgyúrásával valamelyest visszalendült az inga, bár az átdolgozás mikéntje koherens volt a U2-dal saját képükre formálásának módjával. A vér és mocsok fröcskölte színpadi arcok és megszaggatott ruházatba bújt fellépők mögött is molinó lógott, már a pőrésített logóval, füstölők füstöltek, és most sem hiányzott a karóra húzott madártetem a színpadképből. S énekes széles gesztikulációkkal kísért, a számok közt enigmatikus aforizmákkal színesített előadásmódja, némi hangbejátszásokkal megspékelve, pedig nagyon is tudatos koncepciót takar. Ennek zenei közlése is sikeres volt, mégpedig oly nagy mértékben, hogy a 45 percnyi játékidőt követve komoly sor alakult ki a merchpultnál a legutóbbi nagylemezük (Storming Voices of Inner Devotion) megvétele céljából: a közönséget meggyőzték. Érdekes színfoltja volt még a koncertnek, mikor S egy konferálás után átadta a mikrofon előtti helyet a gitáros Gergőnek, ő maga pedig a színpadról is leszállt. Gergő eleinte még kissé bizonytalanul énekelt-gitározott, de menet közben belejött – ahogy S is vissza, hogy mélyebb, erőteljesebb vokáljával támogassa meg. Meg kell jegyezni, más daloknál is erős háttérvokál működik, mind Gergő, mind a dobok mögött helyet foglaló Dániel odateszi e téren is magát. Apropó Dániel: a Karts dobosát mindig öröm hallgatnom, játéka roppant kemény, fifikás és látványos is.
Sírkert és templom vegyesházassága épült eztán a színpadon. Az olasz ABYSMAL GRIEF nem keveset ad a látványra. Logók, fáklyák, gyertyák, mécsesek, élővirágcsokrok, műanyag virágkoszorúk, lándzsás sírkerítés, Szűz Mária-szobrok, koponyák díszítették a fellépőteret. Középütt persze a hatalmas kereszttel ékített orgonával, ami egyben oltár is volt e blaszfém közegben. A füstgépek okádta füstben tanyázó gitáros pap, a csuhás basszer és dobos előtt pedig ott volt a sántaságát most levetkőző, menekülését támadásba váltó kántor, azaz az AG zenei agya, Labes C. Necrothytus. Aki a súlyos ütemekre templomi és horrorfilmzenét komponál, teljesen sajátos szereplőjévé avatva így a zenei palettán zenekarát. A múltkori Roham bárbeli koncertjük is meggyőző volt, és akkor is ellepett bennünket, nézőket a füstköd, ahogy most is, és az agyunkat pedig e különleges monumentális blaszfém-egyházi zene. Az a 70 fő körüli közönség, aki most is jelen volt, nem mondhatja: mintha mi se’ történt volna (bocs!). Most még ráadásul főzenekarként sokkal erősebb volt a körítés, és jobb a hangzás, megadták a módját, nem vitás. Ilyesfajta éjféli misékre szívesen járok.
Abysmal Grief (I), Svoid, Lepra
Budapest, Dürer-kert, kisterem, 2016. szeptember 18.
Belépőjegy ára: 1500 Ft
