A címmel ellentétben nem volt drámai a tegnap esti koncert, még a közönség számát tekintve sem. Az azért elgondolkodtatott, míg a november 8-i Lord Vicaron – amiről különböző okokból nem emlékeztem meg itt a blogon, s most sem fogok – telt ház volt a Vörös Yukban, addig az én felfogásom szerint szemléletben nem oly távoli Year of the Goatra (YOG) max. ötven dallambarát gyűlt össze. Lehet, hogy a jegyár miatt? Nem hiszem. Vagy talán. De míg a The Hillls, a Karst és a HAW jelentős saját közönséget vonzott, akik aztán jobb híján ott maradtak a világszerte ismert és underground szinten hype-olt sabbathistákon és a másnap éjjel kezdő norvég Purple Hill Witchen, addig a Svoid láthatóan hozzájuk képest kevésbé népszerű. Pár év múlva persze ez a koncert is kultikus státuszba kerül, amin „mindenki ott volt”, nekem viszont lesz bizonyítékom is erre, a jegyem – nem mintha ez az egész bárhol is számítana!...
Mikor negyed kilenckor a színpad előtti hordókordonra hat szál füstölőt helyezett és gyújtott meg egy fiatal lány, kicsit megrémültem, hogy a felvezetőnek szánt, bejátszott muzsikával karöltve, addig kell majd várni a kezdésre, míg a szálak leégnek – kb. tízen, ha lézengtünk a szórakozóhelyen. De nem, hála az aláságosnak! Húsz húszkor a Svoid tagsága elfoglalta helyét és belecsaptak negyven perces műsorukba. Arcfestésben álltak ki és korrektül nyomták. Amellett, hogy kedvelem az idén kiadott debütlemezüket, ez este egyáltalán nem voltam ráhangolódva a black metaljukra (nyilván a sátáni kapcsolat játszott közre abban, hogy a YOG előtt felléptek); rituálisnak elgondolt, a már említett füstölők (amitől behányok egyébként…) és ráhangoló/felvezető zene (hosszú intro) alkotóelemeivel megtámogatott széles gesztussal kísért programjuk nekem most üresnek tűnt. Azon filóztam, vajon a rituálé, a megjátszott rituálé, a rituálénak szánt előadás között mennyire keskeny a mezsgye, van-e jelentősége, lehet-e az agyonkoptatott kliséket új tartalommal, jelentéssel felruházni? Elképzelhető, de a Svoidnak most nem sikerült. Levonulásuk után a füstölők még mindig parázslottak.
Ahogy a Lord Vicar és tsai-ra sem azért mentem el, mert a rajongójuk lennék, úgy a YOG koncertjére is az érdeklődés vezetett. No persze a lemezeik hanganyagának ismeretében. A külsőleg viking hordára hasonlító hattagú zenekar mintha a metalizált Eagles lenne, de ez az összevetés nyilván cizellálható még, annak, aki jobban beleásta magát a hatvanas-hetvenes évek (Sabbath előtti) elektromos gitárral kísért, progresszívnek tekintett zenei világába. Hogy ez mitől okkult, azt csak a szövegek magyarázhatják. Nekem akár matinén is megállná a helyét, annyira simulékony, annyira dallamos, a fronton lévő három(!) gitáros is inkább szelídnek tűnt, semmint bárdját lóbáló vadembernek. A központi szerepet betöltő, nem kicsit túlsúlyos, szénné tetovált karú Thomas Sabbathi viszont angyali(!) hanggal rendelkezik, és a rendkívül melodikus gitárharmóniák mellett az ő orgánuma adja a banda vonzerejét. Meg persze a szintén nagydarab melotronos Pope (Mikael Popovic) jelenléte, aki, ha kellett shake-elt is (csörgőzött). Nagyon hangulatos és vonzó volt a koncert kiállás és teljesítmény tekintetében egyaránt. Kellemes gitárzenekar!...
A fotó a tavalyi Roadburn fesztiválon készült
A norrköpingi ősrockhívők novemberi fellépései elsősorban a német nyelvterületeket érintették, a magyar kitérő kivételes esemény volt, amiért köszönet a lelkes szervezőknek.
Year of the Goat (S), Svoid
Budapest, Kék Yuk, 2013. november 21.
Belépőjegy ára: 3500 Ft