Dave Mustaine kijött a sokezres tömeg elé, barátságosan üdvözölt minket, elnézést kért, hogy nem tarthatják meg a koncertet, majd máskor, puszi, pá!
Az esőben, szélben kitartó közönség még negyed óra múlva is ott állt döbbenten, nem tudva eldönteni: ez most valami rossz vicc, és mindjárt kijön a banda, vagy sem? Közben a keverőpultos ember szépen becsomagolta a keverőpultot, és vette a kabátját.
A színpadra tévedt egy szervezőnek látszó magyar ember, aki megerősítette: a koncert elmarad. Azok is értsék, akik nem tudták követni Mustaine angolját.
A tömeg nem mozdult. Néha anyázott.
Varga Zoltán, a fesztivál főszervezője nagysokára kijött a színpadra, keserűen remegő hangon tájékoztatta a közönséget, hogy a Megadeth két lesötétített terepjáróban már elhagyta a fesztivál területét, Budapest felé száguldanak, a Hotel Kempinski-beli szállásukra. Dave Ellefson belerúgott egy betondarabba, eltört a lábujja, kórház, gipsz, vállalta a koncertet, ám Mustaine úgy döntött, ez így nem lenne az igazi, majd máskor.
Varga Zoltán nem igazán diplomatikus módon osztotta ki a Megadetht. Elmondta, hogy rájuk építették föl a 10 napos fesztivált, nem tudja, mit mondjon nekünk, 45 ezer dolcsiba fájt a banda, plusz az európai ügynökség 10%-a, plusz a magyar ügynökség 7%-a, a másfél millió forintos hotel. A külön fesztiváli étterem Ellefsonéknak, avokádó…
Na, de kezdjük az elején!
Nagyon készültem erre a koncertre. A Rockmaraton egész programja marha impozánsnak tűnt, nyálcsorgatónak, európai fesztivál színvonalú felhozatalnak. Ha Dunaújban élnék, biztos minden nap ott lettem volna.
A legkecsegtetőbb, és egyértelműen ott volt a helyem, az a Megadeth estéje volt, amikor ráadásul az Amon Amarth és az Airbourne is fellép, ár-érték arány, kiváló gondoltam. A Dystopia album a leghallgatottabb lemez ebben az évben nálam, Mustaine-ékat pedig a Slayerrel közös arénás fellépésük óta nem láttam.
Már a hét elején be voltam sózva, egyfolytában az időjárás-jelentéseket bújtam, holott felőlem szakadhatott volna az eső, akkor is ott vagyok a színpad előtt.
Eljött a nap. Leértünk, és hazaérkeztem.
Ez az a fesztivál, ahol a közegem van, szemben pl. a VOLT-tal, itt velem egyivású metáltesók özöne közt igazán az otthonosság érzése tölt el. A budapesti koncertjáró csókák mellett nem győztem üdvözölni a pécsi, paksi, szekszárdi, zalaegerszegi, szegedi, debreceni spanokat, akik mind-mind a fesztivál leginkább várt, pénteki, hétvégi, megadethes napjára gyűltek össze. Ez az esemény még a családot is összehozza. (Üdv, Miki!) Fontos és kellemes társasági esemény! Na és hol iszol happy hourban 200 forintért korsó sört manapság. Nem is haboztunk, ahogy a lé sem.
Persze a német Varg, a finn Battle Beast, a svéd Amon Amarth, vagy az ausztrál Airbourne csak felvezetéséül szolgált volna az amerikai thrash-speed ikonoknak. Előbbi kettőt egyáltalán nem ismertem, ez volt az első találkozásunk, utóbbi kettő közül a svédekre nagyon kíváncsi voltam. Előreszaladva: a nap headlinerévé váltak igazán nagyszabású, tökéletes koncertjükkel!
A német farkasmetálos VARG este hét órakor startoló koncertjéből leginkább a kétlábdobok ereje, valamint a végül a színpadra invitált öt lány képe maradt meg bennem, akik tehették-vehették magukat a gomolygó füstködben. A zene… na, az messze van a maradandó élménytől, himnikus germán izé, amihez jó érzés kifestve lenni, öklöt rázni (nekik), Németország egyik válasza az Akelára, tudom is én… nem volt velük semmi gond, söralátétnek tökéletes volt.
A finn BATTLE BEAST viszont tarolt. Nem is gondolnád, mi?! Először finntorogtunk a ’80-as évekbeli popzene gitáron zenéjükre, amelyet jelenkori Bonnie Tylerként adott elő a Mad Max-es színpadi külsővel rendelkező fronthölgy, Noora Louhimo, ám menet közben légvonal 50 méterről is heves vonzalom alakult ki a hangja és előadásmódja iránt. Az egész zenei produkció egy 30 évvel ezelőtti kicsit stadionrock, nagyon szintipop – „disco time”, ahogy maguk is konferálták – újrahasznosított, és némileg fémesített változata volt, de szerethető módon. Ám egy pillanatra sem véve komolyan, pláne nem otthoni hallgatás céljából. A billentyűszóló(!) közben a hangszeres(?) sörrel itatása, szinkronmozgás, aktív kommunikáció a közönséggel – tényleg lelkesítő. Noora hangja pedig egyenesen kiváló, egy karcos AOR-lemez nagyon kinéz neki szerintem.
Utóbb kiderült, az est fénypontja következett. Nem a lehulló csapadékra gondolok, ami 21 óra után előbb cseperészett, majd ha nem is zuhogott, de kitartóan hullott alá a svéd AMON AMARTH műsora alatt. Akiket legutóbb 2008-ban Bécsben láttam a The Unholy Alliance III turné keretében a Slayer, a Trivium és a Mastodon társaságában a Gasometerben. Jó rég volt. Na, majd decemberben frissítünk, hiszen akkor ismét jönnek Budapestre. A rockmaratonos koncert alapján, nem vitás, ott kell lenni! (Persze a Grand Magus is vonzó.)
Már a színpadkép is grandiózus volt a két hatalmas hajóorr-sárkányfejjel, amiknek világított a szeme, orrlyukaik, szájukból füstöt okádtak, s voltak annyira stabilak, hogy Johan (vagy a húrtépő szekció tagjai) számtalanszor megmászva őket, a fejük tetejéről énekeljen. De a háttérvászon és a két óriási, világító, runákkal televésett kőtábla is lenyűgözött.
Hegg magyarul köszöntötte az egybegyűlteket, és az egészségünkre ivott, ahogy a többiek is, a szokásos ivótülkös söráldozat során, a Raise Your Horns előtt. Baromi jó hangzással bírtak, de ez mindegyik fellépő műsorára igaz, élőn lüktetett a produkció, és minden teatralitása mellett, nagyon emberközeli volt. És élvezetes élmény. Persze játszottak minden idők legdallamosabb, legslágesebb death metal lemezéről, a Jomsvikingről (First Kill) is, de megidézésre került a Ragnarök, Fenrír, a farkas, valamint a skandináv isten- és félistenvilág is. Én a Deceiver of the Godsnál aléltam el. Képletesen.
Pizzaevés következett. Majd az AC/DC. De nem Axl Rose-zal, hanem az AIRBOURNE nevű tribute banda előadásában. Nem akarom bántani őket, ellenben dicsérni sem, de ha ausztrál kocsmazenét, boogie-t szeretnék hallgatni AC/DC-t vagy Rose Tattoo-t hallgatok. Ugyanakkor, tagadhatatlan, hat éve lelkesebb voltam még irántuk. A piaci résre rányomuló, egy az egyben ikonja zenéjét játszó társulat esetében ma már nincs az a sörmennyiség, amire táncra perdülnék a műsorukon, még ha jól is nyomják, és az O’Keeffe tesók vezette kvartett nagyon jól nyomja, de hát… minek? A kinek nem kérdés, mert lelkes, nagyszámú csápoló tömeg vette le az amúgy igen energikus előadásukat.
Mi azért Maci barátommal, akit leginkább bosszantott ez a tufaság, inkább a nagyszínpad elé igyekeztünk, hogy meglessük a Megadeth-készülődést, és vagy ezer ember tömörült már a színpad elé hasonló okokból, várva a szupersztár Mustaine-t és csapatát. Mindez egy órával a fél éjféles kezdés előtt. Megéri a várakozás, tudtuk, miközben kiépült a disztópikus színpadkép. No de mit keres Ellefson mikrofonja mögött az a bárszék, kérdezte Maci, igencsak messzelátóan!
Amikor aztán a távolságból közelség lett és Mustaine gitár nélkül színpadra lépett, hogy barátságosan elbúcsúzzon tőlünk, értelmet nyert a bekészített szék…
Persze már ott heves találgatásokba bocsátkozott az igen csalódott, dühös tömeg: mi a fasz történt, ki a hibás? Ellefson, mert eltörte a lábujját, mi a szarért mondja le ezért a másik Dave a koncertet, basszus nélkül is jó lesz, játsszon a basszusgitártechnikus, ha más nem. Megsértették Dave-éket, ezért mondják le, nem fizették ki őket, vagy egyszerűen hisztis a vörös ördög, és…
Lesznek, nyilván, közlemények, mindkét oldalon, mi miért történt. Az biztos, renomét vesztett a fesztivál, aki erre az estére jegyet váltott, a Megadethre váltott jegyet, aminek árát soha nem fogja visszakapni, hiszen a felvezető bandák koncertjén ott lehetett. Én csak 60 km-ről autókáztam le kellemes társaságban, de aki Debrecenből jött vagy messzebbről, az igazi szívás. És ez a jövő évi fesztivált már előre beárnyékolja. Mert miért mennék el, ha nem biztos a fellépés. Persze vis major bárhol, bármikor…
Keserű szájíz azért marad. De főleg Varga Zoltán minősíthetetlen, szerepéből nagyon kieső kommentálása miatt, mert még ha el is uralkodott rajta a kétségbeesés („nem tudom, mi van”), ilyen módon kiosztani egy zenekart egy szervezőtől nem hogy nem diplomatikus, de úriemberként sem lehet eztán hivatkozni rá. Minősíthetetlen volt, na!
Még szerencse, hogy jó társaságban voltam, a veszteségért kárpótolt, ahogy az Amon Amarth nagyon metál és a Battle Beast nagyon szórakoztató koncertje is.
ROCKMARATON 2016
Amon Amarth (S), Airbourne (AUS), Battle Beast (FIN), Varg (D)
Dunaújváros, Szalki-sziget, 2016. július 15.
Belépőjegy ára: 6990 Ft
