– Na, milyen volt a tegnapi koncert?
– Ahogy vártam, a Kreator szuper, a többi sajnos alig értékelhető. A magyarok levizsgáztak, értsd: leégették magukat mind szervezésileg, mind hangzásilag, de a legnagyobb kontraszt a zenei ambíciók terén akadt…
– 3-0?
– Mi van?
– Tegnap Magyarország és Németország Eb-felkészülési meccset játszott, csak kerestük a labdát, meg öngólt is rúgtunk, 2-0-ra kikaptunk. De ezen a pályán, ahogy mondod, megsemmisítőbb vereséget szenvedtünk.
– Ez valami sport?
– Foci.
– Közöm nincs hozzá. A zene amúgy sem verseny. Habár látványosan behozhatatlan elmaradásaink vannak ezen a téren is, ez igaz.
– Azért ezt a tegnapi példán részletezhetnéd.
– Kezdem ott, hogy a Kreatoron kívül egyik fellépő neve sem dobogtatta meg túlságosan a szívem, holott ez a félnapos thrash-maraton elég jó ötletnek tűnt – Barba Negra Thrash, ahogy Oláh Zsolt a Remorse-ból el is ejtette a nap első poénját. Megjegyzem: Magyarországon, úgy tűnik, csupán vidéken él a műfaj, kivétel nélkül onnan érkeztek a bandák: Ózd, Komárom, Mezőkovácsháza, Lábatlan és Sopron. A Remorse-on és a Christian Epidemicen kívül – mindkettőhöz szép és régi emlékek fűznek még a kazettás korszakból – tényleg nem csigázott föl senki a résztvevők közül, gondoltam, eliszogatok majd abból a sörnek csúfolt csapolt vízből, amit ilyen helyeken mérnek, elbeszélgetek, amíg a többiek háttérzeneként szólnak.
– Aznap szakadt, villámlott, dörgött az ég.
– Ja, tartottam is tőle, mi lesz így az estével, de végül csak a délutáni gyerekszigeti családi programunk esett ennek áldozatául, nem mentünk ki a Hajógyári-szigeti Halász Judit-koncertre – gumicsizmában? –, pedig így szó szerint megúszhattam volna a magyarok bénázásait, miközben a valóban leges-leges-legnagyobb hatású magyar zenei előadót néztem volna. De majd legközelebb.
– Szóval ott voltál nyitásra?
– Négykor, igen. És a REMORSE is a deszkákon volt már, csak éppen kezdeni nem tudtak még jó 40 percig. Még csak akkor álltak be, elég dühítő és kínos volt az egész, a jellemzően magyar mentalitás tüköre, egy külföldi bandánál ez elő nem fordulhat, de évtizedek óta ez van, nem változott semmi. Akkor kezdtek végre, amikor a kiírás szerint már be kellett volna fejezniük, közben a kisszínpadon menetrend szerint elstartolt a Vesztegzár. De ahogy Oláh Zsolt és a daluk is mondja: Soha nem adom fel. Rövidített programot játszhattak, úgy, hogy nem volt kontrolljuk, nem hallották magukat, és kifelé is nagyon fosul szóltak. Sajnos. Át is sétáltam a VESZTEGZÁRra, akik jól nyomják ugyan, de egysíkúan, az innováció legkisebb igénye nélkül – náluk a lelkesedést tudom értékelni. A távolból látom aztán, hogy egy hölgy is a Remorse színpadára keveredett, visszatértem hát. De csak alkalmi hörgővel volt dolgunk, semmi extra.
– Farkas Zotya és bandája, az EKTOMORF jól nyomta?
– Lehet. Aki szereti a kilúgozott Sepultura/Soulfly-dalokat hét- vagy nyolchúroson előadva (tök mindegy), a faék-egyszerűséget, az bekajálja.
– Te meg ittad a vizes sört.
– Találó hasonlat. De a következő vis major mégis hozzájuk köthető. A CHRISTIAN EPIDEMICen végre azt hittem, minden klappolni fog, mert ott a zenével legalább nincs gond. Na erre, amikor a basszer-énekes Széles L. Zsolt beszólt az Ektomorfnak, hogy nyilván nem miattuk vannak itt ennyien, paff, elment az áram. Az amúgy is kicentizett, rövid programjuk így tovább kurtult, de hát minek savazza a kollégákat?!... Aztán 7-10 perc múlva ismét volt áram, bele is kezdtek a Háttal Mekkánakba, de befejezni ezt már nem tudták, ismét kivágták a biztosítékot!...
– Nálad is a technikusok…
– Várd csak ki, még nem ért véget a malőrsorozat! Kezdve, ugye, a soproni FEHÉR BÁLNÁval.
– Az ország egyik sikerbandája biztos jó volt.
– Ha engem kérdezel, a lehúzott WC vízzubogása zeneibb…
– Ne ragadtasd el magad, tuti, hogy neked is megvolt az Ugass, kutya!
– Ja, vinylen, persze, meg voltam is az Ugass, kutya!-turnén Dunaújba, a Kegyetlen évekén meg Szekszárdon, aztán szem- és fültanúja voltam anno a Diákszigeten, ahogy a Tankcsapda lemossa őket a nagyszínpadról. Akkor kellett volna abbahagyniuk… De számomra ezek a buta, primitív szövegek akkor se jöttek be, a helyzeti előnyüket pedig elvesztették, ahogy a korábbi „nagy” magyar bandák is, hiszen akkorra már bárki hozzáférhetett a külföldi zenékhez, nem csupán a lebutított hazai verzióikhoz.
– Sokak lelkébe beletaposol most.
– Ugyan már, tök nagy sikere volt a best of-programjuknak, ha valaki szereti ezt, magasról tesz rá, mit gondolok én. Hogy a legkisebb zenei ambíció sincs egy magát 35 évesnek valló bandában, mindig csak a megúszás, a „jól lesz ez ezeknek” típusú innen-onnan összelopkodott riffek egymásutánja – ez nem az én bajom; a legnagyobb slágerük egy gyerekmondóka ritmikájú dal az első lemezről, a Keresztes vitéz!
– Az neked bejön, nem? Ha már Halász Jutka és a többiek is.
– Persze, mert vicces. Legalább van egy ilyen daluk, ez is valami. A tehetség kevesek kiváltsága.
– A Kreatort vezető Milléé pl?, róluk lesz pár jó szavad?
– Volt még a gitáros-dob duó, a német MANTAR.
– Ja tényleg! De minek? Vajon mit kerestek itt, még csak nem is thrasht játszanak.
– Jó kérdés, biztos a KREATOR-csomaggal kaptuk. Nem hoztak izgalomba, ebben a műfajban, nyilván a White Stripes után… csak vicceltem, a Black Cobra viszi nálam a pálmát.
– Négy éve jött ki a Phantom Antichrist, azóta turnéznak vele, 2012 novemberében láttad is őket. Most milyen volt?
– Hála az égnek nem ugyanolyan. Itt azért a precíz pontosság mellett van koncepció és fejlődés, old school thrash ide vagy oda. Ahogy 30 év alatt többször is sikerült megújulniuk, annak ellenére, hogy jó pár lemezen ment az útkeresés, de legalább kísérletezés, meg az önismétlés, míg végül kifőzték a sláger-thrash koktélt a Ph. Antichrist képében.
– Mille jól bírja?
– Mi az hogy! Ez az ő látomása, az ő előadása, a többiek csak nagyon fontos asszisztensek, akikkel megszólaltatja a muzsikáját. A gitáros Sami is inkább a Barren Earth-ben mutatja meg a tudását. De ez mindegy, mert olyan pazar koncertet prezentáltak, pontosan kezdve, fasza hangzással (egy kis gitárt még elbírtam volna, de ez egyéni ízlés kérdése), kiváló számokkal, hogy most is repkedek az elragadtatástól. Apropó, jó dalok, na, ebben van a hatalmas rejtély, ha mindent lebontunk, és odébbtoljuk a sallangot az összehasonlításban: míg az európai thrash pillére jó dalokat írt, ez nem mondható el a fikázott magyar zenekarokról.
– Most is a Ph. Antichrist adta a műsor gerincét?
– Meg az Extreme Aggression! Az Enemy of Goddal indítottak, és egy jó kis old school bevezetést adtak, elég csak az Endless Paint említeni. Aztán mintegy újrakezdték a Ph. A. intrójával és a From Flood into Fire, Civization Collapse mellett mindkét nagyhatású album címadója elhangzott – tkp. a Dying Alive (kurva jó koncertlemez!) egy verzióját hallhattuk. Gondolhatod, léggitár és nyakszaggatás!... Közben meg füst-, konfetti- és szerpentinlövegek, tűzcsóvák, hatalmas fénypászmák. Ventor akár egy cséplőgép! Még az ingyen koncertező, a hídfő korlátjánál ácsingózók is jócskán kaptak az élvezetből, Mille is többször kiszólt hozzájuk.
Ahogy egyfolytában circle pitre bíztatta a benti nagyérdeműt is, „hungarian style”-t emlegetett, nem tudom, mit értett alatta: csárdás-mosh? – de hát, mindenki vágta a műsort, és hatalmas érzés volt élőben magunkra zúdítani a Kreator-dalzuhanyt.
Volt, hogy Mille kezébe nyomták a füstágyút, azzal szórta meg a közönséget, aztán a program végén egyszer csak feltűnt a színpadon egy szerelő-mindenes-karbantartó-féle fazon. Először azt hittem, a műsor része…
– Mi van?
– Az egyik piroeszköz parázslott, erre a basszer hívta föl a figyelmet, mire szám közben bejött egy pasi, le se szarva, hogy éppen megy a thrash-fröcsögés, húzta maga után a piros habtartályt, majd nagy akkurátusan nekikészült, hogy eloltja a színpad széli tüzet. Mille eközben gyorsan fölment a dobállvány melletti dobogóra, mindkét felén volt ugyanis mikrofonja. A fickó meg nem boldogult a csővel, ami megtört, ezért nem jött az oltóhab. Aztán nagy sokára sikerrel járt. De egy kicsit megtört a dinamika is. Még ha Mille magasra is emelte a gyűlöltet zászlaját. – Érdekes, korábban még a zene békét teremtő jellegéről beszélt, ami a különböző vallású, társadalmú, hátterű embereket összefogja…
Hát igen, a befejezés is fergeteges volt: a szimplább Violent Revolution után Pleasure To Kill, Flag of Hate és Betrayer. Mintha csak ránk szabták volna. De nem, mert egy nappal korábban – elnézve a listát – Bukarestben is hasonló volt.
– Szóval jól érezted magad.
– De még mennyire, a Kreator hatalmas formát mutatott, profizmusból meg magasiskolát. Amúgy Mille elmondta: júliusban vonulnak stúdióba, jövőre lemez – és remélem, ismét magyar koncert. Én ott leszek.
(- Mentél volna most is inkább Halász Jutkára!...)
KILL ANYTHING THAT MOVES
Kreator (D), Moby Dick,
Ektomorf, Remorse, Mantar (D), Christian Epidemic, Vesztegzár
Budapest, Barba Negra Track, 2016. június 4.
Belépőjegy ára: 3999/4999/5999 Ft
