Felszabadító, csodás érzés – a fagyos-szeles éjszakában a svéd varbergi bluestrió KAMCHATKA szívet melengető koncertjén, ha csak hallgatóként is, de részese lenni a színpadon létrejövő zenének. Thomas Juneor Andersson gitáros zseninek a hatalmas szakálla sem rejthette el a fülig érő mosolyát az egész fellépés alatt – nem csak mi, ő is nagyon élvezte a zenét, hogy zenélhet, hogy a muzsika által kifejezheti érzéseit, gondolatait. Örömzene ez, magasan kvalifikált. Pengeéles, arányos, telt hangzás, érzelmek keltésére alkalmas remek, kreatívan megírt dalok és egyenrangú zenésztársak: a Kamchatka tavaly is jó volt, de most talán még jobb. Kétszer akkora teremben játszottak ezúttal, kétszer annyi lelkes közönség előtt – csak így tovább, az aranyért!
Az est már fél nyolckor jól indult: a budapesti OZONE MAMA hallójáratokat kellemesen bizsergető hard rock muzsikája magához rántotta a már jelentékeny számban összegyűlt (50-60 fő; később lehettünk vagy 200-an) közönség figyelmét. A tavaly ősszel második lemezével (Sonic Glory) általános közmegelégedést kivívó, szintet ugró kvartett a rendelkezésére álló fél órában öt dalát vezette elő, Székely Márton pedig nem csak kiváló énekhanggal bír, de igazi frontember is. Dalaik annak ellenére, hogy a ’70-es évek zenei világát is megidézik, a ’90-es évekből is merítenek, ugyanakkor az aktuális jelen korszerűségét is felmutatják. Kedvet kaptam egy önálló koncertjükre.
Ma már mindennapos, hogy az extrém műfajok képviselői előbb-utóbb visszaásnak gyökereikhez, és a durvulat sulykolását követően a ’70-es évek analóg hangzásvilágából építkezve folytatják karrierjüket – a carcassos Bill Steer a Firebirdben, újabban a Gentlemens Pistolsban gitárvarázsol, de nem kell messze menni, Mike Amott az Arch Enemy mellett tolja a Spiritual Beggarst, vagy említhető még Shagrath a Dimmu Borgirból, aki a Chrome Divisionban rockandrollerkedett stb. stb. Boudewijn Vincent Bonebakker sem habozott sokat, mikor a Gorefest másodjára is feloszlott, megalapította a jazzrock fúziós trióját GINGERPIG néven, ma már a harmadik lemezüket (Ghost on the Highway, 2015) turnéztatják. A holland gitáros tréfásan – remélem – meg is jegyezte a koncerten, hogy ugyan már járt Budapesten, de akkor a death metal fogat tagjaként – azóta viszont felnőtt. (A Gorefest a szépemlékű Kultiplexben lépett föl 2007 októberében a Rise To Ruin lemez turnéján.) Sokat elárul a megváltozott érdeklődésről, hogy a bongyor hajú gitáros a koncertet megelőző nap a Budapest Jazz Clubból posztolt a közösségi oldalon. S valóban a Gyömbérsertés (amúgy létező háziállat) sokat táplálkozik a jazzből, épp ahogy ez a ’70-es években is dívott rock körökben. 50 perces előadásuk azonban nem volt annyira magával ragadó, jó, amit összemuzsikálnak, de ahogy a lemezt hallgatva, úgy az élő fellépésen is hiányzik az a valami plusz, ami kiemelné a középszerűségből bandát. Bonebakker mindenesetre nem győzte dicsérni fővárosunk szépségeit.
A „beautifulcityzés” a Kamchatkát is elkapta, örülök neki, de erős bennem a kérdőjel, melyik beautiful részét látták, amikor egész nap esett az eső, és marha hideg volt. De ahogy az ő kedvüket sem szegte az égi áldás, a miénket pláne nem, amint az első gitárhang felcsendült az éjszakában. Egyből barátságos légkör alakult ki. (Megjegyezendő: mind a három zenésszel összefutottam az este a DK (nem a párt!) folyosóin, mindhárman barátságosan mosolyogtak, köszöntek…) A jó ízlés, a tehetség, a zenei művészi önkifejezés, az őszinte, hiteles hozzáállás atmoszférát teremtett. Leesett állal egy emberként meredtünk a dalok közti improvizációs produkciókra, amikor tényleg nem a begyakorolt repertoár eljátszására kellett bólogatni, hanem ott született a zene a színpadon (illetve recepcióesztétikai alap: a zenekari árokban, zenész és hallgató között…).
Andersson a sapkájával, szakállával, vidám, sugárzó tekintetével egy jelenség, nemkülönben a basszer Per Wiberg indiánarcával, segg alá érő hajával. Tobias Strandvik dobos pedig most sem csak a Kylesa-pólójával keltett figyelmet és elismerést, ágyúként szólaltak meg kezei alatt a dobok, hol pedig finoman-simogatóan követte a szólózó Anderssont. Mert neki aztán elszabadult a keze rendesen – önfeledten pengetett, hihetetlen könnyedséggel pattantak ki a zenei földrengések a gitárjából. És nem utolsósorban az énekhangja is remek, kifejező – amikor egyre elhalkult a zene, csak a szuggesztív éneke hangzott, a közönség is úgy cipzárazta be a száját, s leste kábultan, mi ez a varázslat.
Az előadás színpadi mozgás tekintetében sem szenvedett hiányt, Andersson és Wiberg helycserés támadások sorát, egymás felé fordulások tucatját mutatta be, mégsem volt egy pillanatig sem klisés, magától értető módon, természetesen, a zene lüktető ritmusára mozogtak. És Wibergről ismét kiderült, mennyire jól énekel ő is, ha úgy kívánja a dal, a helyzet, valamint nem egyszer megcsillantotta fanyar humorát is.
A nézősereg alig akarta elereszteni őket, valódi üdvrivalgás kényszerítette vissza a zenészeket a színre, hogy két további dalt előadjanak, s nem spóroltak az idővel (setlistfetisisztáknak: a zenekar honlapjára kikerülnek a fellépéseik játszási számsorrendjei).
Kicsit tartok is tőle, hogy a holnapi The Vintage Caravan–Dead Lord-koncert túl hamari élmény lesz, mert még ezt a nagyszerű élményt sem dolgoztam teljesen föl, kitart bőven – egészen következő Kamchatka-fellépésig!
LONG ROAD MADE OF GOLD TOUR 2016
Kamchatka (S), Gingerpig (NL), Ozone Mama
Budapest, Dürer-kert, Room 041, 2016. március 1.
Belépőjegy ára: 2900/3900 Ft