Fémkereső

Rendkívül mód ki voltam éhezve egy Primordial-koncertre. Az ír zenekar 5 és fél éve járt nálunk utoljára, akkor a Moonsorrow társaságában. Ráadásnak az új lemezük is egy hete jelent meg, amit azóta egyfolytában hallgatok. Persze – kapcsolt áruként, bocs – a Paradise Lost sem megvetendő, főleg, hogy afféle bestoffal, fesztiválos programmal készültek; őket sem ma, hanem 2017-ben néztem meg utoljára (a 2019-es rockmaratonos bulit kihagytam). Szóval minden adott volt a vasárnap esti tartalmas kikapcsolódáshoz, aléláshoz – a baráti társaság jelenléte csak tovább növelte a jó érzést.

Az osztrák HARAKIRI FOR THE SKY nem az én esetem, belefüleltem a tavalyi kettő (2!) lemezükbe, de nem bírtam sokáig – unalmasnak tartottam. Aztán a színpadi jelenlétük (18.15-ös kezdés, 45 perc műsor) arról győzött meg, hogy külön utakon járunk. Azt különösen nagy merészségnek tartom, hogy J. J. a meglévő hangi adottságai birtokában kiáll a színpadra, hangja ugyanis nincs, sem énekelni, sem hörögni nem tud, valamiféle szavalat-kiábálás a sajátja, ami arra a véleményre ösztönöz, hogy mennyivel jobb lenne az összkép, ha pusztán instrumentális formáció lenne a banda. A zene folyondár- (vagy flow-)típusú, valamiért posztblacknek titulálják, szerintem tévesen, amibe bele-belepilickázik a gitáros, érzelmi húrokat pengetve meg – már akiben, mert zeneileg ezt már Skandináviában ellőtték párszor kb. 30 éve.

A finn OMNIUM GATHERUM aktuális lemezét mindig meghallgatom, és nyugtázom, hogy jó-jó, de semmi extra. Így tettem a nyári megjelenésű Slasher EP-vel is. Ám a koncertjükre egy rossz szavam nem lehet (az, hogy nekem eleve nem örömteljes a billentyűs hangszer jelenléte, nem bír kritikai jelentőséggel). Egy rendkívül energikus frontember énekes, kiváló – szólózó! – gitárosok, jó hangzás. A dalok is visznek, amíg hallgatod őket (sajnos, ha elhalnak, nem maradnak emlékezetesek). Megérdemelten éltette a hattagú társaságot a nagyérdemű. De kitörniük az előzenekari pozícióból nem túl valószerű.

És akkor! PRIMORDIAL. A How It Ends lemezbe elég erőteljesen belepistultam. Külön kíváncsi voltam, hogy Ó Floinn gitáros távozásával hogyan oldják meg a hangzást. Hát egy új gitáros személyében, kinek a nevét sajnos nem tudom, de nagyon elszántan nyomult a rendezői balon mindvégig.

Szóval az írek a rendelkezésükre álló 60 perc alatt felégették Rómát, minden birodalmat megdöntöttek, a kettő között hóhérkodtak, behajóztunk… a szemünket mindvégig A. A. Nemtheangán tartottuk, akinek a jelenléte a legmarkánsabb volt aznap este – ahogy az lenni szokott! Ő egy előadó és nagybetűs metál-frontember, hatalmas karizmával! Jég- és sárlavina öntött el, elszorult torokkal vergődtem a kötél végén, tengerbe fúltam, farkaskodtam… Odavoltam. Meg vissza. Remélem, hamarosan újra jönnek, főbandaként!

As Rome Burns (To The Nameless Dead); How It Ends (s/t); To Hell or the Hangman (Exile Amongst the Ruins); The Coffin Ships (The Gathering Wilderness); Victory has 1000 Fathers, defeat is an Orphan (How It Ends); Lain with the Wolf (Redemption at the Puritan’s Hand); Empire Falls (To The Nameless Dead)

Ha nem jött volna a Primordial, nem látogatok el a PARADISE LOST koncertjére – jó sokszor láttam őket az elmúlt évtizedekben, és egyre inkább a korai korszak lemezei felé ácsingózom stabilan, az újak nem annyira fognak már meg, ahogy a koncertjeik sem. Nem azért, mert rosszak (ez mindig Nick lelkiállapotától és hangjától függ amúgy), csak semmi újat nem adnak – ami önmagában nem baj, de én tőlük mégis többet várnék.

Kijött most is a tartós félhomályba borult színpadra ez az öt ember, akikből négyen már együtt vannak 35 éve, az új dobos Guidóval, és egy nagyon hangulatos slágerválogatást nyújtott, ami a turné mindezidáig állandó szettje.

Enchantment (Draconian Times); Forsaken (Obsidian); Faith Divides US – Death Unites Us (s/t); Requiem (In Requiem); One Second (s/t); Hallowed Land (Draconian Times); The Enemy (In Requiem); As I Die (Shades of God); No Hope in Sight (The Plague Within); Embers Fire (Icon). Ráadás: Just Say Words (One Second); Ghosts (Obsidian).

Meglepő módon, a ráadással együtt ők is egy órát játszottak – nekem végülis így esett a legjobban, hiszen vasárnap éjjel volt. Mackintosh a szokásos vad figurát hozta, Aedy az évtizedes táncos, derékból hajló mozgását, Edmonson a megingathatatlanságát, Guido Zima Montanarini, az új srác a dobemelvény köré húzott plexifal mögött a bizonyítási vágyát. Holmes pedig, nos, ő kulturáltan, angolos higgadtsággal elénekelte a dalaikat – kellően fátyolosan, hol gótosan, hol a tudjátok, kiknek a stílusában… Volt egy rutinfaktor, érzésem szerint, de nem bántam, mert jók a dalaik, mégha úgy is tűnt, lassabban játsszák őket a megszokottnál. Lehet, már nemcsak én voltam álmos 22 és 23 óra között.

Az pedig, hogy a koncert végén újra találkoztam – több évtized után – az egykori, magasságos Black Hód fanzine szerkesztő-készítőjével, feltette az i-re a pontot!

VLTIMA RATIO FEST 2023
Paradise Lost (GB), Primordial (IRL),
Omnium Gatherum (FIN), Harakiri For The Sky (A)
Budapest, Barba Negra Red Stage, 2023. október 8.
Belépőjegy ára: 9999/11.999 Ft/12.999/14.999 Ft

Kurt! – kiáltott bele a mikrofonba a nagyszakállú basszer Greg Orr, a csapat énekese után érdeklődve, mert már vagy 10-15 perce álltak a zenészek a színpadon, de Brecht úrnak se híre, se hamva nem volt. Aztán hála égnek megérkezett a merchpult irányából, át a tömegen, és 21 óra magasságában betámadhatták a deszkákat a tavaly óta tartó 40. jubileumi turnécsomag budapesti állomásán. A mintegy 300 hű – és korosabb – rajongó aktív részvételével. Hamar elszállt az az egy óra…

Szinte hihetetlen, hogy létezik ez a zenekar, hiszen a mérvadó lemezeik mind az 1980-as években készültek, s legutoljára az 1989-es Thrash Zone című albumuk kapcsán kerültek igazán a figyelem fókuszába. Az azóta eltelt időben nemigazán kaptak reflektorfényt, bár a kilencvenes évek első felében még elpottyantottak két nagylemezt, de azok már haloványabbak voltak, s szerintem sokan nem is értesültek róla a mai napig. Szóval 1995 óta valójában új LP nélkül koncerteznek.

Nálunk most jártak negyedik alkalommal, legutóbb pedig 11 éve, akkor a 30. jubileumi turnéjuk keretében. Vártam hát nagyon, felkészülve a tinédzserkor nosztalgikus érzetére – ezzel a közönség nagy része így volt, viccelődtünk is, hogy nyugdíjas klub, mert 40-en alul nemigen volt érdeklődő erre a crossover muzsikára. Annyi baj legyen!

Visszaolvasva a 11 éve írt beszámolómat, vigyorogtam, hogy anno mennyire elszálltnak gondoltam a 3500/4000 forintos pólóárakat – na, most a 3-szorosa volt, de sajna most sem lettem gazdagabb D. R. I.-T-shirtből, elég gyatra volt a kínálat (a csapat honlapja alapján messze jobbra számítottam), ellenben ismét maga Kurt Brecht állt a pult mögött eladóként, s készségesen dedikálta a rajongók által elétett relikviákat.

Az előzenekari posztot betöltő CRIPPLED FOX-ot legutóbb április végén a MADVillen lestem meg, most a félórás programjuk még annál is intenzívebb, sűrűbb, durvább volt. Az adrenalinszintet és a hangulatot maximálisan felkorbácsolták. A dobos irgalmatlan tempót diktált, Speedy gitáros-énekes pedig nemcsak a riffjei, de az üvöltésével is megidézte a Slayert és Arayát. Volt, amikor hirtelen angolul válaszolt a közönség soraiból érkező kérdésre, de gyorsan váltott magyarra – s ez tényleg nem az egóról szólt, hogy megszokásból englishül szólal meg, ők a koncertjeik 98%-át tényleg külföldön abszolválják. A színpadi énje angolul kommunikál, na! A nézőtér közepén időközben óriási haddelhadd alakult ki, gondosan felépített imidzsű (hajzat, ruha) punkok és metálosok tomboltak a thrashcore muzsikára, alaposan beszorítva ezzel a közönség további részét a terem falai mellé. Jó kezdés volt, mindenki feldobódott!

A D. R. I. 20.30-as kezdése kérdésessé vált, amikor kb. ekkor kezdték belőni a hangzásukat a zenészek, hogy aztán közeledve a kilenchez az énekesük után érdeklődjenek, akinek holléte ismeretlen volt számukra. Bizonyára a merchárusítás, dedikálás tartotta vissza Kurtöt, aki aztán végre – kicsit kínos volt már – megérkezett, s pár korty dobozossör után beindította a tömör sorokban várakozó közönséget.

Természetesen egy best of classic műsort kaptunk, amelyben a Violent Pacification például rögtön második dalként érkezett. Az alacsony termetű, hatalmas ősz szakállt viselő Spike gitáros hozta a klasszikus riffeket, Kurt pedig a belénk rögzült sorokat – az ő hangján, ahogy a szeme alatt is, nyomot hagyott a kor (61 éves, akárcsak Spike), már nem olyan erőteljes az orgánuma, mint egykoron volt, de semmi megbocsáthatatlan. Az egy órás műsoruk sem volt olyan feszes, mint ahogy remélné az embert, de messze nem tétova bénáskodás, nagyon korrekt volt, és jól is szólt. Klassz volt rá bangelni, emlékeket idézni – a terem közepi forrongó katlan pogója is üzembe lépett, ha lehet, még nagyobb intenzitással, hőfokon. Semmi hiányérzet. Így amikor Maci barátom a koncert végén megkérdezte, vajon lesz-e ráadás, nemigazán tudtam mit felelni, csak azt, hogy nem hiszem, mert minden slágert eljátszottak már az egy óra alatt – a Suit & Tie Guy-tól a Who am I-on át a Thrashard-ig.

Találkozunk 10 év múlva?

40TH ANNIVERSARY TOUR – D. R. I. (US),
Crippled Fox
Budapest, Instant, 2023. július 27.
Belépőjegy ára: 5500/6000/7000 Ft

Heeey marijuana! A mexikói drogkartell grindshow Budapestre érkezett első magyar önálló klubkoncertjére, hogy dealereivel és fogyasztóival együtt ünnepelje meg a 30 éve kiadott első lemezét. Igazi boszorkányság zajlott a színpadon, makarénázó lányok, levágott fej, bozótvágók – a poroltó ezúttal nem került elő, pedig Pinche Peach rágyújtott egy cigire a színpadon…

A bakancslistám B oldalán (enyhe képzavar) szerepelt a Brujeria koncerten való részvétel – ami azt jelenti, erőfeszítést nem teszek érte, de ha az utamba kerülnek, örömmel állok a színpadjuk elé. A mostani alkalom ilyen volt, a korábbi hazai fellépéseik (Sziget, 2009; Rockmaraton, 2018) nekem kimaradtak. Viszont örömmel szedtem elő a lemezeiket, amiket szerintem évtizedekbe mérhetően nem pörgettem, mert az agyamban ők valamiért beragadtak a ’90-es évek egyik rekeszében, ahogy kb. az őket övező (háttér)sztorik is, amelyek a sikereiket megalapozták – az ultimatív bandatagokról nem is beszélve persze: Billy Gould, Shane Embury, Dino Cazares, Raymond Herrera, Nicholas Barker, Jesse Pintado, Jeff Walker. Noha soha nem tudtak nálam a Terrorizer, a Repulsion, a Meathook Seed, a Lock Up vagy épp az Asesino zenei és hallgatási rotációjának szintjére lépni, egy „közös” koncertet mindenképpen ki akartam pipálni tőlük.

Majd egy hónapja (június 25.) a Vektor koncertről kb. épp egy perccel azelőtt távoztam, hogy valaki vagy valami miatt elszabadult egy poroltó a felszabadult hangulat közepette, s csak a beszámolókból értesültem róla, miről is maradtam le… Így aztán volt bennem némi aggodalom, amikor ismét a Dürer kistermébe léptem, nem közlekedik-e valaki suttyomban a változatosság kedvéért most haboltóval… Felesleges volt nyugtalankodnom: senki sem habozott… jól érezni magát! Az első pillanattól kezdve a szűk egy órával odábbi koncertvégig mindenki bedobta magát a nagy mexikói partiba – sokan szó szerint is (bodysurf).

Mivel a Beneath The Voidot legutóbb épp a Vektor előtt hallgattam meg, így most rájuk nem neveztem be, s épp a műsoruk negyed kilences végére értem a tett színhelyére, gyorsan elfogyasztva egy puffadást előidéző 0.0-s seritalt, s lelkesen bámulva a Brujeria merchpultja mögött pólót áruló Brutal Truth- (Lock Up-, Venoumous Concept-) énekes Kevin Sharpot (kilétét Andró a Maledictionből fedte fel előttem).

Kb. kilenckor kezdődött a nagy mexikói boszorkányság a Pinche Peach által korábban egy magyar lobogóval, s annak rúdján egy levágott fejjel feldíszített színpadon. Mexikói dallamokra besorjáztak az arcuk előtt kendőt, a fejükön a zenekari logós baseballsatyót viselő zenészek (a Criminalból és a Lock Upból ismert Anton Reisenegger, Fantasma basszer és kis-Brujo dobos, azaz Juan Brujo főszövegdaráló fia), aztán Henry Sanchez, azaz El Sangrón vokalista, végül az alapító atya. Vicces volt, hogy a kendőkön a szájnál lyuk volt, de elkerülhetetlenül praktikus, ha az ember közölni-hörögni akar valamit a nagyérdeműnek. Mégha spanyolul is, ami számomra kínai – de az első sorokban több spanyol ajkú csápolt hatalmas lelkesedéssel, néha párbeszédbe is elegyedve a színpadon állókkal.

A műsor két részből állt, a Matando güeros eljátszásából, egy perc pihenőből, majd újbóli félórás szettből. Ahogy a nyelvet sem értettem, úgy a számok szövegeihez (netán valami utcai bandajelekhez) kapcsolódó gesztusaikat sem, pedig nem volt hiány belőlük, az akkor már a társaihoz aktívan – vokálisan és showmanként – csatlakozó Pinche Peachcsel az élen (ő egyedül nem takarta el az arcát kendővel).

De a lényeg a hangulaton volt, ami a dühkitörős grindmuzsika és a metálkodó (sátán, halál)-drogbandaharcos pergő spanyol nyelvű kiabálással gerjedt a lucskosra nedvesedett közönségben (telt ház!). Nyilván marijuanát is tarháltak a néptől, valaki fel is adott egy cigit a színpadra, de PP tesztje alapján az csak tabaco volt.

Circle pit, pogo, testemelés és -úsztatás, minden játszott, míg végül eljött a búcsú pillanata, nem mással, mint a Los Del Rio Macarena című sikerdalának átiratával (Marijuana). Két fiatal hölgy a közönség soraiból egyből a színpadon is termett, hogy táncukkal tovább fokozzák mind a saját, mind a mi derünket – cuki volt az egy perce még machetével hadonászó tesztoszterontúltengő machók sora között a csípőringató lejtés.

Hazafelé autózva nekem ehhez a rádión még hozzájött a 4 F Club Balatoni láza („egy szál bikinit hoztam el az útra”) és a Coco Jumbo…

Legközelebb a csütörtöki, 40. jubileumát prezentáló D. R. I.-koncerten találkozunk!

MATANDO GÜEROS 30 AÑOS ANIVERSARIO TOUR
Brujeria (US)
(Beneath The Void)
Budapest, Dürer-kert, 2023. július 22.
Belépőjegy ára: 10.900 Ft

A tavalyi Gojira koncert után nem volt kérdés, hogy idén sem lehet kihagyni a francia metál szcéna óriásbálnáját. Nagy bánatomra az őslénytárs Mastodon (micsoda páros!) az európai körre nem csatlakozott, de mind az Urne, mind a Conjurer igen figyelemreméltó albummal jelentkezett legutóbb, így igazi 3 in 1 csomagot kaphattam az est során. Pláne, hogy egy fárasztó könyvhét után nem is reménykedhettem tökéletesebb levezetésben.

A vezérszerep természetesen a létszámon is érződött. A nyári barlangra átszerelt Red sátra – a VIP-szektorok kongását nem számolva – csurig megtelt, de szerencsére kényelmesen lehetett közlekedni. A műsor előtt még gyorsan csekkoltam a merchpultot. És ugyan tavalyról volt tapasztalatom, de reménykedtem, hogy akárcsak az ingatlanpiacon, itt is lenyugszanak kicsit az indulatok. Hát röhejes volt a naivitásom. Az árak alapján is érződött, hogy ez bizony a Premiere League. Már azt se nagyon értettem, miért kell az előzenekaroknak árban a főzenekarhoz illeszkedni, de hogy egy Pantera-póló olcsóbb legyen, mint egy Gojira, az csak egy hülye vicc kezdete lehetne legfeljebb. Szóval valaki fordítva ül ezen a lovon, az biztos, és egyre gyanúsabb, hogy nem a zenekarok. De mit pofázok én, az áru szépen fogyott az est folyamán, én meg a saját kis vonalamat meghúzva, megnyugodva távozhattam. Mindenki boldog.

Az URNE kb. fél hétkor bele is csapott a Serpent & Spirit felvezetésébe, és már a kellemesen telt basszushangzás szirénként csalogatott előrébb és előrébb. A sludge/hardcore mezsgyéjén egyensúlyozó trió kényelmesen belakta a színpadot, nem zavartatta magát, remek hangzást kaptak, az ízes dobjátékhoz kellett is, Joe Nally hangja pedig élőben is meggyőző, akár dallamokról, akár üvöltésről legyen szó. Eljátszották még a debüt két dalát (Tomb So Frail, The Palace of Devils & Wolves), majd érkezett a Becoming the Ocean a kanyarban lévő új albumról. Aztán hirtelen vége szakadt a koncertnek, mint egy korai dalömlés. Alig hittem el, de valóban mindössze 24 perc jutott nekik. Fájóan keveset játszhattak. Szerencsére a közönség már őket is tömegesen és hatalmas tapssal fogadta. Reméljük, jönnek még erre egy hosszabb programmal.

A CONJURER Pathos című lemezét igencsak szerettem tavaly, fel is került az egyik listámra. Az előzetes elvárásaim alapján arra számítottam, majd jól megéneklik, hogy a bánat egy nagy óceán, mi meg bólogatunk a hatalmas riffekre, kizokoghatjuk egy kicsit a fáradt mindennapokat, és kicsit azért megsimogatják a lelkünket. Nos, ez a valóságban úgy történt, hogy kitépték a szíveket, földhöz vágták őket, és még rájuk is tapostak egy bakanccsal. A mai napig nem tértem magamhoz. Atyaég, mi volt ez?

A Conjurer az első pillanattól kezdve brutális intenzitást mutatott. Jó vendégként csengetés nélkül rúgták ránk az ajtót. Bár egy Suffer Alone alapján ezen nincs min csodálkozni. Meglehet torta helyett ezúttal spenótot kaptak a backstage-ben a zenekarok? A két gitáros, Dan Nightingale és Brady Deeprose a két szélen osztotta meg a magasabb és mélyebb fekvésű hörgést. Szerencsére mindenkinek külön dobja volt, mert Noah See dobos mindet szétverte volna. És mint kiderült Conor Marshall basszusgitáros a Corpsegrinder Egyetemen doktorizik heabangelésből, végig ment a propellerezés, amihez alkalomadtán Dan is csatlakozott. Ha nem tudom, hogy ők azok, akkor simán azt gondoltam volna, hogy valami floridai death metal banda van a színpadon. A valamivel hosszabb, de még így is szerény programba az új és régi dalok vegyesen szerepeltek (Scorn, Suffer Alone, Retch). Az Amenra és a Nile után egy újabb lehengerlő produkciót láthattunk. Nomen est omen: szó szerint pátosz, megrázó testi, lelki élmény volt. Nálam biztos, hogy előrébb kúszott a legutóbbi album a tavalyi év létráján.

A GOJIRA hosszú éveken át tökéletesítette művészetét, és talán őket is meglephette, hogy végül micsoda magasságokat értek el. Manapság már érződik is, hogy kicsit intézményesülni kezd a státusz, de így is kétségtelenül az ezredforduló utáni évtizedek egyik legfontosabb zenekaráról beszélhetünk. Mindenesetre az est folyamán sokszor azon gondolkodtam, vajon hogy tudott egy ennyire extrém és progresszív zenekar, mint a Gojira, ilyen népszerűségre szert tenni, és a lehető legváltozatosabb közegből megszólítani embereket. Még ha le is veszem a legutóbbi lemez slágeresebb, befogadhatóbb számait, akkor is még mindig zömében a durva riffek uralkodnak. Remélhetőleg a Duplantier fivérek józan tudatossága mindig megőrzi majd ezt a kincset.

A fenséges tapasztalatát úgy írhatnánk le, mint találkozni valami olyan hatalmas képződménnyel, ami egyszerre tölt el csodálattal, de nyomokban azért némi rettenetet, szorongást is kelt benned. A magyar nyelvben az élménynek ezt a kettőségét zseniálisan adja vissza a lenyűgöző szavunk. A Godzilláról elnevezett zenekar produkciójáról pedig elég lenne mindössze ezt az egy szót leírnom beszámolóként, hiszen zeneileg, szövegileg és vizuálisan is erre az esztétikai tapasztalatra építenek. Az Oroborus–Backbone–Stranded hol döngölős riffekkel, hol pedig intenzív kétlábgépes őrlésekkel érkező nyitányát nevezhetjük akár tökéletesnek is. Az első pillanattól fogva térdre borulva, hatalmas ovációval áldoztunk a MOL-tornyot lezúzni készülő hatalmas szörny előtt.

Már a kezdetben felvonultatták a teljes színpadot beborító, több emeletes fénytechnikát, aminek segítségével a legkülönfélébb motívumokat, grafikákat vetítették ki a háttérbe, letarolva érzékszerveinket. (A jegybevételek jelentős része alighanem a rezsire megy el a részükről.) Ez a nem öncélú látványorgia mindenképp komoly előrelépés volt a tavalyi koncerthez képest. Akik azon is ott voltak, azoknak talán kevesebb meglepetést tartogatott az este, hiszen ez még messze a Fortitude turnéköre. Így mindaz, amit akkor elmondtunk, alighanem itt is érvényes lenne. Az új lemez ugyan kezd visszaszorulni (7 helyett 5 szám), a helyeket pedig leginkább a The Way of All Flesh kapta meg, és persze bekerült az azóta megszületett Our Time is Now is. De vissza a menühöz!

A nyitómondat utáni felkiáltójel akkor jött, mikor felcsendültek a Flying Whales a bálnaszimfóniái, és beúszott egy hatalmas hosszúszárnyú bálna a háttérben. És bármennyire is ez lett Joe számára a Master of Puppets (bár még messze elmarad számokba), amit kénytelen-kelletlen el kell játszani, a közönség továbbra is cefetül imádja, és én is kitérő örömmel fogadtam e mesterművet. És persze ekkor már a zenekar is maximális fordulatszámon pörgött: Mario 1 dobütő/30 mp sebességgel szórta a készletét, igazolva miért is van szükség komoly dobszponzorra, a basszeros Jean-Michel a kilencvenes éveket megidézve hatalmasakat ugrálva repkedett a lépcsőkről, a két gitáros, Joe és Christian pedig szépen bejárta a teret vadul riffelgetve, tappingelve, szólózva. Az ének bal elől kicsit gyengébb volt, de a koncert első harmadában így is ott maradtam a látványos produkciót élvezve. Mire felcsendült az Art of Dying, már szó szerint is ebbe az állapotba kerültünk, miközben Joe a vetítésnek köszönhetően hatalmas szárnyakat „öltött” a színpad csúcsán. (Bárcsak egyszer a Magmát is hallhatnám már élőben.)

Aztán következtek Mario szokásos percei. Őszintén szólva én a dobszólót egy Gojira koncerten az abszolút felesleges időhúzás kategóriájába sorolom, mert Mario minden dalban dobszólókat játszik, csak zenei kísérettel, de gondolom, az öcskösnek is jár a reflektorfény, belefér. A kedélyes táblamutogatás ezúttal elmaradt, helyette viszont magyarul köszönte meg Joe a közönség elkötelezettségét. Nekem jól is jött egy kis szünet, miután valaki „meghívott” egy italra, csak sajnos ismeretlen tettestársam a torkom helyett a tarkómat kívánta hűsíteni a fesztiválok ambróziájának számító fröccsel. De még a rögtönzött zuhany se vethette vissza a lelkesedésem.

A koncert második felét pedig már elsősorban Fortitude dalai uralták (Born For One Thing, Another World), de megkaptuk a L’enfant sauvage-t, és ekkor hangzott el az Our Time… ami persze a hozzám hasonló jégkorongkedvelők másik szívkamráját is megdobogtatta. Természetesen első zárásként nem maradhatott ki a szinte külön életet élő The Chant és az Amazon, a számomra továbbra is stílusidegen konfettizéssel (még mindig nem találtam erre érdemi magyarázatot a zenekartól). De a zenétől bódult nép megkaphatta a cirkuszt is, felszabadulhatott a kitörni vágyó üvöltés és tapsvihar. A tényleges zárás viszont igencsak szépen felépített katarzis lett: egészen idáig kellett várnunk a Silvera és a Vacuity kettősére, amik gyakorlatilag az első hangjuktól kezdve a Gojira védjegyének számítanak, és szerintem minden rajongó álmából felébredve is felismeri, és vad headbangelésbe kezd. Gyönyörű vég, fájdalmas mondanivalóval. Lenyűgöző.

AdamG

Gojira (F), Conjurer (GB), Urne (GB)
Budapest, Barba Negra Red Stage, 2023. június 12.
Belépőjegy ára: 10.900/12.900/14.900 Ft

„Tinédzser voltam még, amikor Away megkérdezte, nem akarok-e csatlakozni a zenekarához – eltelt 40 év, s itt vagyunk” – foglalta össze Snake a zenekar történetét. Repesett a szívem, hogy az évfordulós turnénak magyar állomása is van, így együtt ünnepelhetünk. De még hogy! (Mert én is kamasz voltam még, amikor összehozott velük a sors.) Mind a zenekar, mind a közönség odatette magát maximálisan: éljen még soká a Voivod!

Nem fogom bő lére ereszteni a Voivod előtt fellépő zenekarokról szóló beszámolót (sem) – én a kanadaiak 9. magyar koncertje miatt voltam ott, a többi számomra csak sallangnak tűnt.

A görög PLANET OF ZEUS-t már többször láttam (kutasd a címkefelhőt), mindig jók voltak, ahogy most is a bő fél órás műsoruk alatt. Kihoztak a lehetőségből mindent, ami kihozható. Nagyon szimpatikus banda, akik a stoner felől indultak, s a jószerivel beskatulyázhatatlan keményebb rockhoz jutottak. Érzéssel, hangulatosan eljátszott számokkal – amiket otthon soha nem hallgatnék, de koncerten jólesik, bár maradandó hatásuk nincs. Az énekes-gitáros Babis Papanikolaou külön dicsértet érdemel, igazi hangulatcsináló, közönséggel kommunikáló frontember, s még meg is énekeltetett bennünket. Sok sikert nekik!

A CROWBAR-t legutóbb is elszalasztottam, a Sepultura előtt mindössze az uccsó két számukat sikerült elcsípnem. Bár akkor sem bántam olyan nagyon. Most meg kifejezetten irritált, hogy még őket is végig „kell” hallgatnom a nagyon várt Voivod előtt. Tudom, s látszott is, sokan kifejezetten az ő kedvükért váltottak jegyet. Engem viszont nem érdekelt igazán, amit előadtak, Kirkön kívül az egész banda arctalan és a ’90-es évek közepi megjelenésükkel ellentétben ma már a zenéjük is elvesztette a vonzerejét, legalábbis számomra biztosan. Bő egy órát játszottak – átfolyt rajtam… zajként.

Magamat is meglepve, mohóság csillant a szememben, meglátva a VOIVOD merchkínálatát, nem is haboztam, mert az 5 évvel ezelőtti koncert (35. évforduló) óta ki voltam már nagyon éhezve egy-két újabb pólóra – és a fellépésükre, naná! A szombaton frissen átadott Dürer-kerti nagyterem hangzása-hangosítása pedig kitűnőnek bizonyult! Minden tökéletesen hallatszott. Az hogy a tető beázik, és az esőlé tócsát képez a színpad és a keverőpult között, viszont elég lelombozó. De legyen ez a karbantartók baja.

Azon szerencsések közé tartozom, akik 1999-ben részt vettek az Almássy téri első hazai Voivod-koncerten.

Az akkor trióban, Eric Forresttel és Piggyvel fellépő csapat most már stabilan Snake-kel, Chewyvel és Rockyval ezúttal a 9. magyar – zseniális – buliját adta (korábbi koncertek beszámolóit lásd a címkefelhő szerint). Az első, izgalommal várt pillanattól a legeslegvégéig egy óriási koncert részesei lehettünk!

A program a hamarosan megjelenő, ünnepi Morgöth Tales album számaira épült, s az újrafelvett 9 szám mellé került még négy. Természetesen ez csak egy szűk keresztmetszete a 40 évnek és a 15 nagylemeznek, de nagyon szépen fel lett építve és kellő áttekintést adott, még ha komplett albumok maradtak is így ki a válogatásból. Ugyanakkor a Phobos lemezről is játszottak, ahogy megemlékeztek Piggyről, Ericről (E-Force, lásd magyar koncertekről a címkefelhőben) és Jasonicről is. A legutóbbi Synchro Anarchyról persze 3 szám is elhangzott!

Killing Technology – Obsolete Beings – Synchro Anarchy – Macrosolutions to Megaproblems – Rise – Rebel Robot – Thrashing Rage – Holographic Thinking – Nuage Fractal – Sleeves Off – Pre-Ignition – Fix My Heart – Voivod

Felőlem persze játszhattak volna bármit, én oda meg vissza vagyok értük. Ahogy Away átéléssel üti egyszerű dobszerkóján a legbonyolultabb ütemeket is, ahogy Rocky játékosan és intenzíven ugrálva dörmögteti a rakéta alakú (Flying-V) basszusgitárját, ahogy a zseniális és zeneművész, nevető arcú állandóan tréfás kedvű Chewy kisujjból kirázza a korszakos témákat, s ahogy a gumiarcú Snake – robotot játszva – játszva kenyérre keni a közönséget, köztük engem is! Pacsizik, bőgőhúrt penget, grimaszol, totyog, hálálkodik, nagy bohóc!

Hatalmas energiák lökődtek a közönség és a zenekar között, fergeteges volt az egész, mihamarabbi viszontlátást követelek!

40 YEARS OF MORGÖTH TALES – Voivod (CAN),
Crowbar (US), Planet of Zeus (GR)
Budapest, Dürer-kert, 2023. június 7.
Belépőjegy ára: 11.400 Ft

Kétségtelen, hogy az utóbbi időben kevés koncert kapott ekkora visszhangot, mint a két egykori tag által életre hívott Pantera-emlékturné. Magam is a jegyvásárlás „bűnébe esve” tartottam a helyszínre, hiszen a mai napig nagy kedvenc, és élénken él bennem nem csak a zene egykori hatása, hanem hogy unokabátyám milyen lelkesedéssel tudta mutogatni nekem Vinnie Paul lenyűgöző játékát. Vagy hogy mennyire irigylem még mindig egyik barátomat (még a bordarepedését is), aki ott volt az 1998-as budapesti, eredeti felállású Pantera-koncerten. A rajongóknak 25 évvel később – és a pár évvel ezelőtti megboldogult rockmaratonos Anselmo „illegális” koncertje után – lehetősége volt még egy régi motoros látni az egykori tagok közül. Sajnálatos okokból a hátramaradottaknak élőben már csak ezek a morzsák maradtak.

Gyorsan el is spoilerezem az egészet. Nem, természetesen Zakk Wylde nem változott át hirtelen a riffkirály Dimbag Darrellé, ahogy Charlie Benante sem üti olyan feszesen és mégis lazán a bőröket, ahogy Vinnie Paul. Rex Brown pontosan olyan volt, mint egy 58 éves Rex. Phil Anselmo pedig továbbra sem hozta vissza fénykorát, ha esetleg valaki az elmúlt éveket egy kő alatt töltve más várt volna. Összeségében pont olyan volt, mint egy idősödő, régi tagokat és profi kiegészítő zenészeket magában tudó nosztalgia-, avagy Pantera-tribute-zenekar. Se több, se kevesebb. Azok járhattak a legjobban, akik minden előítéletet félretéve, elvárások nélkül csak azért jöttek, hogy élőben is halhassák ezeket a legendás dalokat. Meg persze azok, akik Ticketswampon olcsóbban juthattak jegyekhez az utolsó pillanatokban (Hey, Andor!).

A hírhedt turnésorozat előzményei persze közismertek, alighanem kevés eseményre készültek ennyien kapával és kaszával. Előbb az alapítás ténye és a kiválasztott zenészek kavartak indulatokat. Természetesen tisztában vagyok a tagok között elmérgesedő és sajnos halálig megőrzött ellentétekkel, és gyorsan le is szögezem: a módosított névválasztást én is szerencsésebbnek tartottam volna, ahogy ezt teszik például a Death volt zenészei. Ettől még nem igazán értettem azt a fokozódó, erős indulatoktól és túlhabzásoktól sem mentes, rögtön hullarablókat (zenekar) és nekrofil hullagyalázókat (közönség) kiáltó, a jegyvásárlókra statáriumot hirdető morális pánikot, ami ennek nyomán kialakult. Én mindenesetre ebből a poros kis országból nem venném az arcot, hogy úgy osszam az „igazságot”, mintha belátnék a színfalak mögé. Hosszan lehetne vitatkozni pro és kontra érvekkel, hogy kinek milyen és mennyi joga lenne és mire, a véleményt viszont annyira egyszerűen ki lehet fejezni, hogy valaki nem veszi meg a jegyet. Azt mehet mindenki isten hírével! A józan ész és a tolerancia megőrzése (valamint némi közösségimédia-diéta) a zenében és a zenei közösségben is fontos lenne, de tudom, hogy ez manapság hiánycikk. Sajnos a szomorú tényen nem változtathatunk: a Pantera lelkének számító zenész testvérpár, Dimebag és Vinnie Paul már elhunyt.

Ha ez a nyitány nem lett volna elég, akkor mindezek után pedig egy részegen karlendítőző Phil Anselmóról előkerült videó kavart botrányokat (egy Phil Anselmo milyen legyen, ha nem botrányos). És a karlendítést (se a Pantera énekesét) még életében nem látott Európa felhördült. A tett maga persze nem elfogadható meg nettó idiótaság – ahogy az is közismert, hogy az úr visszaeső winepowerező, és nem is feltétlenül százas ideológiailag –, a kissé South Parkba illő következmények súlyán viszont megint lehet lamentálni. A videó csodálatos mód az egész újmédiát meghazudtolva valahogy lappangot a német és osztrák koncertszervezők előtt, de aztán győzött a cancel culture az igazság, no meg a népharag, így a Pantera non comme il faut lett két fesztiválon is. És mivel kicsiny és hazafias fitneszországunkban amúgy is megszokottabb jelenség a karok felemelgetése, könnyebb volt beugrónak jelentkezni, germán rajongótestvéreink pedig dühönghettek a fesztiválok oldalán. A támadó lepattanóra természetesen a Barba Negra repülhetett rá.

És mire eljött a nagy nap, nemcsak a Cowboys From Hell virradt platinalemezre, hanem a budai csengettyűszótól elvarázsolódott Phil Anselmót is megcsodálhattuk. Mindenesetre nekem nagyon is úgy tűnt, a kedd este a Barba Negrát választó, vadul villázó, a dalokat egyként üvöltő több ezres tömeg mégis inkább a jó kedv és a szórakozás mellett döntött. Nem volt ez ennyire egyszerű menet persze. A hangosítás újfent akadozott és hát ez a sold out már a nyári strandalakot felöltő helyszínnek is sok volt, és nem tudta hibátlanul levezényelni ezt a tömeget. Szót kéne ejtenem még az előzenekar Live Life Hard teljesítményéről is, de ezt nem teszem meg. Egyrészt 2023-ban ennél anakronisztikusabb rapmetált már rég hallottam, holott az est során csak egy nosztalgiazenekarra készültem. Másrészt nem fogtam fel, hogy két ekkora zenésszel, mint Takács „Jozzy” József vagy a Nevermore-t(!) is megjárt Vörös Attila – aki simán ott állhatna akár Zakk helyén is –, miért ilyen zenére fecsérlik az irgalmatlan nagy tehetségüket. Az elől állók élvezték, ahogy láttam, szóval nekik feladat letudva, számomra inkább meg csak egy bábzenekarnak tűntek sajnos, és mindössze arra tudtam gondolni, hogy mennyivel jobban jártak a szerdaiak a Teeth Markkal. Szerencsére ez az időszak amúgy is az akklimatizációval telt, így a hömpölygő tömeg közti szambázás amúgy is jobban lekötötte az energiáimat. És szinte perce pontosan 20 órakor el is érkezett az est fénypontja.

A koncert az Abbott tesókról készült felvételekkel indítva támadta a könnycsatornáinkat, majd a nosztalgiafaktort feltekerve lehullt a nagy lepel. És a Pantera 2.0 bele is csapott az A New Levelbe. Szívesen mondanám, hogy még hangja is volt ennek az arculcsapásnak, de ekkor még a barlangszerűen kialakított sátor hátsó szektorában álltam (az előrébb lévő sorok ekkor már esélytelennek tűntek). Konstatálnom kellett, hogy itt bizony ma a kamion nem fog átgázolni rajtam, legfeljebb egy stresszmentesen tartott texasi disznó. Maradt a szerény bólogatás meg vigyorgás az olyan tételekre, mint Mouth for War, Strength Beyond Strength, Becoming. Nagyjából 25 perc és az I’m Broken után untam meg a tompa dobozhangzást (feltételezem, előrébb jobb lehetett), és az állandó zarándoklatot tartó áthaladókat, így hátrébb kerestem helyet. És láss csodát, out of the box sokkal erőteljesebben érvényesült a hangzás, elfért a terpesz, előkerülhetett a léggitár, és mélyebben lehetett tolni a nyaktornát. Szinte már olyan érzés volt, mintha egy Pantera-koncerten lettem volna. (Ha esetleg véletlenül a görög színház lett volna a minta a kialakításra, akkor jelentem, azok nem így működnek.) Ennek köszönhetően 5 Minutes Alone, This Love, Yesterday Don't Mean Shit és a Fucking Hostile megvadult kvartettjét már a szabad ég alatt élvezhettem. Akárcsak a működésbe hozott, a színpad mellett és hátul is beállított kivetítőket, vagy megfelelő pillanatokban feltörő lángcsóvákat. Mikor váratlanul felcsendültek a Cemetery Gates hangjai, elfogott a félsz, hiszen az énekes teljesítményét megismerve erősen öngyilkos küldetésnek tűnt, de szerencsére ezt csak újabb emlékvetítést vezette fel, majd inkább átment az egész a Planet Caravanbe, amit még Anselmo is szépen hozott le. Tényleg jó volt látni ezeket az örömködő turnéképeket az Abbott tesókról. Elgondolkodtató, vajon mi lett volna ebből a két jobb sorsa érdemes emberből és az önsorsrontó zenekarból, ha az ego, a drog, a pia, a betegség meg egy rohadék őrült nem vet véget ennek az egésznek. És bár azért arról én sem vagyok teljesen meggyőződve, hogy ez a turné valóban ennyire őszintén csak az ő emlékükre született, szépen átterelték ebbe az irányba a régi tagok, amit nemcsak Benante dobszerkóján megjelenő testvérpár, hanem a mörcspultban a turnépólók mellett kapható Dime- és Vinnie-pólók is tükröztek (ezek szükségességét nyilván ítéljen meg mindenki a maga vérmérséklete szerint). Mint később kiderült, máshol ez a rész lett volna a levonulásra szánt rész, mert utána még bőven kaptunk még egy vulgáris adagot (Walk és a közismert Domination/Hollow páros), majd levezetőként a Cowboys From Hell.

Bár nem vagyok gitáros, laikusként nekem úgy tűnt, a kissé visszafogott színpadi jelenlétet (ám a vizualitással tökéletesen összehangolt szikrázó villámokkal díszített gitárt) mutató Zakk a Vulgar… dalainak (no meg a Cowboys From Hell) szólóiban tette oda magát jobban, a többi kissé haloványabbra sikeredett. Látható (és némileg meglepő) módon tényleg küzd a hatalmas gitárörökséggel. Ennek ellenére is azt gondolom, továbbra is ő tudja a leghitelesebben képviselni az elhunyt „testvérét” (és nyilván ő lenne a legboldogabb, ha erre a „cserére” nem került volna sor). És bár Vinnie Paul farmermellénye nagykabát lenne bárkinek, Benante szerintem tisztességgel helyt állt, élvezettel játszotta a dalokat. Akárcsak Steve Buscemi metálverziója, Rex, aki számomra alapbasszer, így rohadt jó volt élőben látni. Pont. Anselmót már ismerhettük korábbról, a sokat próbált vén tengerész már tényleg erre az öreg medvére áthangolt teljesítményre képes, brummog, hörög, szerencsére nem erőlteti, amit nem kell, és a lelkesedést kihasználva jó érzékkel akkor énekelteti a közönséget, mikor jól jönne neki egy kis pihenő, miközben feltörnek benne egykori színpadi ugrásainak emlékei. A felkonferálásokat sem bonyolította túl, elvárások szerint két káromkodás között gyakran hivatkozott az égben figyelő testvérpárra.

Annyira gyorsan elrepült az idő, hogy engem teljesen váratlanul ért, mikor a Cowboys után váratlanul elköszöntek – utálom a kötelező visszatérést, erre meg most azt kívántam, jöjjön még –, de el kell ismerni, hogy így is tisztességgel és üresjáratok nélküli bruttó másfél órát játszottak. Így szokatlan matiné időpontban, már fél 10-kor véget ért a koncert, és még jutott is idő kis kiértékelésre a mindig otthonos BlastBeat Barban. Objektíve azt gondolom, hogy ez egy korrekt megemlékezés, tisztelgés volt a metálzene két meghatározó alakja előtt. Ha már így döntöttek a zenészek, akkor mi mással lehetett volna róluk jobban megemlékezni, mint hogy játszák a számaikat, mi pedig meghallgatjuk? Szóval, ha valaki nem csillaghullást várt, hanem egy kellemes kikapcsolódást, akkor az igazán nem távozhatott elégedetlenül. 

És akkor egy kis appendix, hiszen mint említettem, ez volt a nyári Red nyitánya is számomra, egy-két gondolatig visszatérnék a költözéshez. A koncertélményből a felemás hangzás mellett sokkal inkább a helyszín vett le. Meggyőződésem, hogy ennyi embert már egész egyszerűen nem bírt kiszolgálni a helyszín (szerintem volt, aki a koncert nagy részét a pult felé kanyargó sorban töltötte), nem volt elég a pult, holott láthatóan így is maximálisra volt állítva a fokozat (még a Kékben is működtek), nem lettem volna pult mögött, az tuti. Eleve nem értem, hogy ha egy sokkal nagyobb helyszínre költöztek, akkor miért nem használják ki a terület adottságait, méreteit. A sátor tényleg egy barlang volt, oldalról lezárt, szűkös, nehezen átjárható, és a merőlegesen beállított pultoktól kígyózó tömegek jelentősen elállták az utat a közlekedők elől. Ez a helyzet akárcsak az utakon, itt is dugókhoz (és felesleges konfliktusokhoz) vezetett. Ha más nem egy rögbiedző is megmondta volna, hogy igen, már egy vízszintesen belógó embertömeg is falat fog alkotni, elzárva ezzel az átjárhatóságot, nemhogy több. Ez már az előző helyszínen sem működött, és így leginkább csak a problémát sikerült átmenteni, adaptálás helyett, adoptálás lett a vége. (Hallom is már a pr-választ: „Kérem, vegyék igénybe VIP szolgáltatásainkat.” Köszi, puszi.) Nem bánnám, ha erre kitalálnának valamit, bár ahogy eddig láttam, a koncertlátogató közönség visszajelzésére mérsékelten nyitottak, de talán a net elbírja, ha leírom a véleményem. Persze van egy rövidebb konklúzió is, és végső soron ez már nem a helyszín hibája: ez a koncert bizony nagyobb várat követelt volna magának. A rangjának megfelelően.

AdamG

FOR HE FANS, FOR BROTHERS, FOR LEGACY
Pantera (US)
Budapest, Barba Negra Red Stage 2023. május 30.
Belépőjegy ára: 18.999 Ft

Memoria teneo

Két nap, 20 zenekar, 80-100 fellépő zenész, kétszer 11 órás program, a metál durvább-érdesebb-hasítósabb műfajaiból, az underground bugyraiból, elsősorban magyar bandákat felsorakoztatva, de olasz, lengyel és osztrák zenekarokkal megspékelve, igen baráti áron – ezt kínálta ez a remek kezdeményezés, amit vétek lett volna kihagyni május utolsó (hosszú) hétvégéjén.

Mostanság nem erőltettem meg (túl) magam a koncertbeszámolók terén. Idő/kedv/szavak hiányoztak ahhoz, hogy emlékeztető (pláne emlékezetes) szövegekkel szórakoztassam magam (és talán másokat is). Így nem írtam a svéd Avatarium május elsejei Barba Negra-beli diadalmenetéről, amikor feledhetetlen koncertet adtak, kicsit feledtetve is mind az előttük, mind az utánuk fellépő zenekarok máskülönben nagyon is nívós műsorát. Nem írtam arról, ahogy önfeledten, legyökerezett lábakon billegve a szemetelő esőben, lenyűgözve bámultam a műalkotássá lényegülő Thy Catafalque-koncertet a Budapest Parkban. Nem számoltam be a kanadai Riot City penge és zseniális Dürer-kertes fellépéséről, noha a technika ördöge igen csak alájuk tett; és arról sem, ahogy a retinámba ég, amint Metal Lady alias Bíró Ica a Stress zenekar kíséretében elénekli többek közt az Indulj! című klasszikust („Egy falka, egy vér”), igazán szürreális élményt nyújtva egy keddi nap végén. Ám most, néhány amatőr és sikerületlen fotográfiával illusztrálva, elkerülhetetlenül naplózom a hétvége töménységét.

május 27., szombat

Nem sokkal a 13 órás kezdés után értem a helyszínre, a soproni KILLERSICK – mely előadásmódját „brutális pizza thrash zúzda”-ként jellemzi – már javában játszott a színpadon. Igen fiatal srácok, old school thrash-ivadékok, jól nyomják. Egyetlen, azonnal orvosolandó „hiba”: a gitárosi feladatokat is ellátó énekes hangja, pontosabban hanghiánya, antihangja – ez még a legkülönfélébb thrashorgánumokon edződött fülnek is fájdalmas. A We are toxic című közönségaktivizáló dalukkal búcsúztak az igen szép számú közönségtől fél órás programjuk lezárásaként.

(Naivitásom újra és újra meglep: a nézőszám sajnos az általam várt, remélt módon nem terebélyesedett a szombati nap, saccra 150-en voltunk terepen, de ebben a zenekarok fellépői is beszámítottak.)

Különféle fanzinokban már olvastam a CRYPTIC REMAINS-ről, de látni soha nem láttam még őket színpadon – ezért is tartom ezt a fesztivált többek között baromi jónak, látleletet ad az underground egy jelentékeny részéről, ahogy tette ezt nemrég a MAD Vill is. Mondjuk az Esztergomból indult ötfős csapat jó ideig nem is működött, majd nemrég feltámadtak hamvaikból, új felállással, amit most le is csekkolhattunk. Jó kis, technikás, fülbemászó death metalt nyomtak, bejövőst. Csak két dolgot jegyeznék meg: szerintem dramaturgiailag sokkal hatásosabb lett volna, ha a 30 percüket – amúgy slayeresen – a számok közti leállások nélkül döngölik végig, az igen súlyos adrenalinbomba lett volna. Ám ha szükségük van a pihire, akkor a máskülönben közönségkedvenc (sok ismerőssel) énekes frontember a mikrofonba horkantásnál(?) több kommunikációt engedhetne meg magának – mert hiszen az érdeklődés kellő mértékű volt. És tényleg energikus volt az egész produkció, megalapozva a hangulatot. Fura mód a közönség jó részének ezek után már kellett is némi szusszanás, így a két következő fellépő gyérebb nézősereg előtt játszott. (Ebben talán a teremben uralkodó párás, magas hőfokú időjárás is szerepet játszhatott.)

A Needless-frontember, Forczek Ádám „másik” zenekara következett, a budapesti NEFALEM, akiknek már itt van a kanyarban a debütlemezük. Ádám karizmatikus jelenség, ám most nem csillogtatta közönségkommunikációs képességeit, a dalok elbömbölésére koncentrált. Kellemes, dallamoktól sem mentes félórás death-döngölés zajlott.

Közben kezdett kiteljesülni az udvaron felállított mörchstand – a fesztiválpólókra szinte mindenki lecsapott. Még otthon megkérdeztem a kislányomat, milyen szuvenírt hozzak neki, ő azt mondta, cicásat, amire nem sok reményt láttam, de hihetetlen: volt! Igaz, ennek az animeszemű cicának kosszarvai is akadtak (Hail Lucipurr!), de hát azért nem semmi! A már megszokott szivárványos unikornis és a Burn your local church választéka mellett…

Szintén fanzinokból ismerős, és már régóta szerettem volna megtekinteni a Somogy megyei EVIL CONQUEROR-t, akik ráadásul most ünneplik fennállásuk 10. évfordulóját. Nem elég tájékozottan az ügyben, meglepett, hogy a türböwitches Harsányi Zsolt az egyik gitáros (de a fesztivál ideje alatt volt még néhány átfedés a zenekarok között). A black/death/thrash mixet játszó banda énekese kis termettel, de nagy arccal rendelkezett, vagy mondjuk úgy: végre egy kommunikatív és magabiztos, kellően exhibicionista frontember! Eljátszott a Bob Marley-nyomatos törölközővel, nem finomkodva köszöntötte barátait – „buzik”, „köcsögök” –, akik közül kettőt a színpadra is invitált egy kis közös ünnepi dalolászásra (egyikük a Türböwitch dalnoka, „Zslöd”, a másik fiatalember nevét sajnos nem értettem a bemutatásánál). Az ő műsoruk alatt alakult ki az est első moshpit-pogója – jelezve az energiákat, az intenzitást! Felpörögtek, felpörgettek rendesen! (Fuck/Hate/Death)

Az utánuk fellépő EXODIKON volt ez első aznap, aki 30 helyett 45 perc játékidőt kapott, s ők voltak a nap első (és egyetlen), magyarul éneklő csapata is. Nagyon profi volt a kiállásuk, a műsoruk, ám engem személy szerint most nem szólított meg annyira a zeneiségük, pedig a 2 éve megjelent Árnyam útján című lemezüket is többször hallgattam, és totál igényesnek, minőséginek tartom. Az énekes-basszer Borhidi Gábor megemlítette, hogy felvették már az új lemezt, s egy dalt el is játszottak róla. Na, majd talán annak révén létrejön újra a vonzalom. Mindenesetre rossz szavam nincs rájuk, ez pusztán hangulati faktor, a koncertjük objektíve nagyon is jó volt.

A budapesti PURULENT RITES koncertjének idején éreztem először, hogy na, kell egy kis felfrissülés, és az első két pörgős, riffben gazdag számukba való belekóstolást követően tettem egy egészségügyi sétát a környéken, levegőt-szendvicset-üdítőt-kávét vételezve, remélve, hogy visszatértemkor a műsoruk végét még el fogom csípni. Ám ebben tévedtem, a rendelkezésükre álló idő előtt befejezték a műsorukat, már kint volt a közönség a szabad ég alatt, mikor befutottam.

Hétkor lépett színpadra a fesztivál első külföldi fellépője, a nem rég alakult lengyel R. I. P. – nagyon szimpatikus nekem ez a név… Már a beállásuknál csekkoltam, hogy fura fazonok, különösen az énekes srác a maga Robert Plant-féle hajzatával és mozgásával, de a magas-cingár basszusgitáros is egy nyolcvanas évekbeli NSZK-banda tagjára emlékeztetett a kónya bajsza miatt.

A konferálás lengyel és angol nyelven váltakozott, a lengyel számcímek sokatmondóan érdekesen hangzottak. A zenéjük amolyan heavy/speed, néha thrashbe hajlóan, a gitárosuk szólótudománya kiemelkedő, ahogy ezt megtapasztaltuk. Közben az énekes, aki „Szerbusz”-szal indított, amikor élénk és hangos beszédet hallott a közönség soraiból, azt hiszem, a Whiskey Ritual városból visszaérkező tagsága volt a ludas, jól beszólt nekik egy tirádában, hogy fogják be, most ő van a színpadon, ő konferál!…

Nagyon fura, hogy ők sem használták ki a játékidejüket, mindössze félórás műsort adtak, zárásképp egy feldolgozás feldolgozását – amit, lehet, ismernem kéne, de nem, a nagyrésze punkos volt, a vége Black Sabbath-os. A messzi Lengyelhonból 30 percért ideutazni, meglepő… Ám az biztos, szint vittek a fesztiválba, zeneileg is, előadásmódban is!

Vártunk, vártunk. Az általam igencsak várt ARCHAIC fellépésére – ezidőtájt már a két fellépő közti átszerelési idő több volt, mint maguk a fellépési idők. Rájuk azonban nyilván érdemes, ha rákattintasz a blog címkefelhőjében a nevükre, láthatod majd, nem titkolom rajongásomat a zenekar iránt…

Nota bene: a nap zenészei mind férfiak voltak, ergo egyetlen hölgy sem akadt köztük, ám az Analog bártermében párhuzamosan éppen Wonder Women Night zajlott a Vasmacska, a Pink Dragon és a NuNix zenekarok közreműködésével – ez volt a „hölgyválasz”; a kihallatszódó zene kellő aláfestésként szolgált a várakozáshoz.

…miközben az Archaic mörcskínálatukat néztem: 10 féle pólóminta, köztük 3 vadiúj, és banyek, egy sem volt a méretemben, ej!, széldzseki, rövidnaci, bakelit, mindhárom lemezük CD-n, logós pohár több színben, erős szósz a zenekar márkanevével – ahogy nemsokára a színpadon is bizonyították rátermettségüket, úgy a „körítés” is abszolút profi!

Meg is dördültek, akár egy ágyúsor, úgy szóltak, mint a mennydörgés, különösen Szabó Csaba dobjai, a gitárok is hasítottak, Püski László fenomenálisan szólózott, nem egyszer, Illés Gábor basszer egy élő, túlmozgásos energiabomba, Erdélyi Péter meg az egyik legszimpatikusabb frontember, akit csak ismerek, amellett persze, hogy eszement jó gitáros (nemcsak most, de bolondok napján is elaléltam a játékától, amikor ugyanitt, az Analogban lépett fel a Salvusszal, amiről szintén nem született beszámolóm, de világszínvonalú volt a koncert).

Zárásként a Time has come… című első lemezről toltak el egy számot – a 2006-os lemezt limitált példányszámban most a Metal.hu ismét kiadta. Találkozunk ismét (részemről) az augusztusi Kreator–Biohazard-minifesztiválon! (Anikónak nagy köszönet az Archaic-pengetőért!)

Ismét várakozás, kicsit már kókadok, de azért kíváncsi vagyok a számomra korábban teljesen ismeretlen olasz WHISKEY RITUAL-ra. Azért a koncert előtt meghallgattam az első (In Goat We Trust, 2010) és az utolsó/ötödik (Kings, 2022) albumukat és ez a black ’n’ thrash ’n’ roll nem rossz muzsika, szegről-végről rokon a Türböwitchével, de a motörheades alapok okán a Midnight is közel esik hozzá.

A koreai származású dobosukkal a háttérben vadakként dúltak a színpadon az olaszok. (A közönség soraiban eközben feltűnt egy fiatalember női ruhában lepkeszárnyakkal a hátán, láthatóan tüll... akarom mondani, túl víg állapotban.) Jó nagy hangerővel szólt a rituálé, és sajnos jelentős gerjedéssel, ami a befogadhatóságukat részemről kicsit korlátozta. Közben meg feldobott… aztán lábon kihordtam egy szívinfarktust.

Rájöttem ugyanis, hogy elhagytam a slusszkulcsomat. Kerestem égre-földre, de nem találtam sehol. Rövidre fogva, végül utolsó mentsvárként a pultnál érdeklődtem, nem-e?… És DE! Valaki megtalálta a sötétben a klub padlójára óvatlanul kiszórt kulcsot és volt szíves leadni! Örök hála, Kedves Megtaláló!

Ezt követően azonban már nehezemre esett volna a koncertre koncentrálás, így hazafelé vettem az irányt – a kocsival! Fel kell épülnöm holnapig, kell az energia a vasárnapi koncertekre is! Mint utólag hallottam, elszabadult a banzáj, a WR utolsó száma alatt a közönség ellepte a színpadot, s ott örömködött a bandával. Ez így volt tutto bene.

május 28., vasárnap

A zenei kontinuitás megőrzése végett a fesztivál második napját a TÜRBÖWITCH koncertjével kezdtem. Az ötös fél ötkor lépett színpadra, hogy aztán negyvenöt percre kiengedje a démonokat a pokol bugyraiból. Én élvezem ezt a karakán-öszönös-parasztlengetős módit, s láthatóan nagyot gurítottak a tavaly megjelent második, Fullmoon Liquorthropy című lemezükkel, sokaknak tetszik: a kifinomult zeneiségre törekvő, agyonpolírozott, művészieskedő zenekarok mellett/ellenében nagyon jóleső együttrezonálni ezzel a sörben és mocsokban áztatott thrash ’n’ dirty roll-lal. LOL!

Most sem finomkodtak – Napalm to Posers –, inkább legyalulták a népeket, akik a tegnapinál sokkal nagyobb számban – úgy duplán, vagy még többen, hiába az est főbandája a Tormentor! – képviseltették magukat. Hamar kialakult az indián körtánc a placcon, új látványelemként azonosítottam a közönség soraiból feltörő szappanbuborékokat, Harsányi Zsolt gitáros, aki a fesztivál egyik szervező főkolomposa, pedig a színpadról köszöntötte a közönség „legrégebb óta legfiatalabb” tagját, a nagymamáját, aki a nézőtér bal oldalán egy széken ülve figyelte, mit is művel az ő szeretett unokája odafönn. Hát szólózott, mint az istennyila, nagyokat és jól. Igazán büszke lehet rá! Ahogy mindenki más a dobosra is, akit az énekes Lédeczi Zsolt méltatott a koncert végén, hogy az elmúlt 24 órában négy zenekarban is remekül teljesített. No, ez se semmi!

Hamar elröppent a játékidő, ha jól mulatt az ember, szinte észrevétlenül. Következett a BENEATH THE VOID, akiknek a mörchválasztéka még az Archaicét is felülmúlta, úgy színgazdagságban, mind tárgyi mivoltában: BTV-strandpapucs! trikók, szósz, rövidnaci stb. Az …into Oblivion lemezük remekül sikerült, és amit a koncerten ránk zúdítottak, az death metal non plus ultra volt. Olyan töménységben dózeroltak, hogy azzal városrészt lehet a földdel egyenlővé tenni. Gyémánt Krisztián mély bömbölése előbb elkásásította az agyamat, Pornói Patrik basszer magas fekvésű rikácsolása meg még szögeket is ütött belé. És hát maga a zene is hengerelt. Engem laposra.

A Varsóból érkezett CHAINSWORD kvintettje 19 órakor kezdte war metal elemeket is tartalmazó műsorát. Láncfűrészes párhuzamként a Bolt Thrower, Hail of Bullets vagy a Memoriam ugrik be. Egyik számuknál a honfitárs R. I. P.-énekes is társult vokálozni – múltat idéző kempingnaciban(!), baseballsapival a fején. Jó és színvonalas koncertet adtak, bár kezdtem fáradni, és igyekeztem erőt tartalékolni a következő két bandára, a vasárnap fő előadóira.

A Conan-kultuszban utazó, bécsi TULSADOOM nem először jár nálunk, ráadásul az első két albumukat dupla kazin a magyar Total Darkness Propaganda adta ki, én is büszke tulajdonosa vagyok egy példánynak. Az első pillanattól taroltak, a közönség meg nagyon élte a barbárok zenéjét, ami tényleg kiemelkedően hallgattatja magát. Rick, az énekes-basszer persze a konferálásaiba bele is fűzte magyar tudását, ami jobbára a káromkodás szavainak ismeretéről tanúskodott, de persze az énekes-gitáros Nagy Csörsz is kivette a részét a budapesti közönség üdvözléséből, ő nyilván nagyobb szókinccsel és ékes magyarsággal. Nagy volt a vidámság, két srác a színpadot is megmászta és ott headbangelt tovább, egyikük kezében kartonlap, kézzel írt logóval éltette a bandát. Nem mondom, hogy nem inogtam meg, hogy beszerezzem az LP-iket a mörchstandról… A banda beugrós dobossal adta ezt a parádés koncertet, akinek csak pár napja volt betanulni a programot. Szívesen látom őket legközelebb is, és ha kérhetem, hozzák magukkal a szintén bécsi Mortal Strike legénységét is, na, akkor leszakadna a nyakam…

Szolid egy órás várakozás következett az est, de az egész fesztivál főattrakciójára. Mert a Tormentor külön kategória. Csihar meg ezen belül is önálló entitás, ha szabad ezt mondanom.

Némi bizonytalanság lett úrrá rajtam, amikor a hosszas beállás közben azt láttam, hogy a basszusgitár a Malediction-ös Gábor András, Andró nyakában lóg, a gitárt Harsányi Zsolt hangolja, a szintetizátor(!) mögött pedig nekem az egykori Karstból ismerős Czakó Dániel mozgatja az ujjait. De a dobok mögött azért Machát Zsolt ült! Talán valami totál alkalmi felállás keretében lép színpadra a TORMENTOR?

Nos, az alkalmiság – mint minden koncertjük – helytállónak bizonyult, de a hangszereket azért Farkas György és Szigeti Attila kezelte, és noha Charles a Mayhemből nem jelent meg a másik gitárosi poszton, a szinti mögött helyet foglaló fiatalember őt hívatott pótolni, illetve hangszerét.

Tíz előtt két perccel végül belevágtak, s Csihar Attila is megerősítette az alkalmiságot. Míg a többiek hullasminkben, ő a szokásos extravagáns, mindig más „kosztümjében” jelent meg: ezúttal katonai zubbonyban, fején kucsma, arca a fel- és kiismerhetetlenségig maszkírozva. Kezében egy hatalmas keresztfa, rajta Krisztus (ha már pünkösvasárnap), de persze mindig fejjel lefelé fordítva – a produkció során hol mikrofonállványként, hol gitárként, hol evezőlapátként, hol papi füstölőként, hol támadófegyverként, vagy csak áldást/átkot szóró kellékként hasznosult.

Ahogy korábban egy interjúban utalt rá, Attila tényleg a műsoruk részévé tette az életműben megosztó pozíciójú évezredfordulós nagylemez, a Recipe Ferrum 777 egyes dalait. Én meghökkentem, az biztos. Habár a Tormentorral kezdtek, nehezen oldódtam a rákövetkező számoktól, és az ütemezéstől, de sikerült akklimatizálódnom – várd a váratlant! Most is ez történt, valójában nagyon különös szett és előadás történt a rendelkezésükre álló egy órában.

Attila időközben átöltözött: őrült orosz(?) hadifogolyból(?) valami ókori, ősöket idéző nem kevésbé bizarr sámánná lényegült át és fura hangokat hallatott, olykor egyszerre két mikrofonba is, miközben zajlott a rituálé (sajátos párhuzamban az előző nap itáliai záróaktusával). Volt, hogy teátrálisan megalázta a szintis fiút, hol tört döfött zenésztársai szívébe, hol zászlót lengett és borította be a gitárosok fejét vele. Mialatt elhangzott az Elisabeth Bathory, a Transsylvania, a Beyond, az Apocalypse, a 7th day of Doom, vagy zárásként az Anno Domini, bennem az az érzet támadt, mintha némileg belassították, doomosították volna ezeket a szörnyszülötteket, összhangba hozva a RF-dalaival és a köré tett, lényegi előadással, rituáléval – mert valójában ez zenés színház volt, koncertkörülmények között. Nem akarom túlragozni, fejbekólintóan sajátos volt, amit előadtak – nem kétséges, megkoronázása a fesztiválnak!

Remélem, jövőre ismét találkozunk!

INSANE HELLRIDE FEST 2023
Budapest, Analog Music Hall, 2023. május 27–28.
Belépőjegy ára: 14.990/15.990 Ft

május 27., szombat: Whiskey Ritual (I), Archaic, R. I. P. (PL), Purulent Rites, Exodikon, Evil Conqueror, Nefalem, Cryptic Remains, KillerSick (Vile Disgust)
május 28., vasárnap: Tormentor, Tulsadoom (A), Chainsword (PL), Beneath the Void, Türböwitch, (MWS, Rivers Ablaze, Skog, Neuropsy, Wolverine Blues Brothers)

A héten hömpölyögtek tovább a hellén hullámok hazánk felé. Ezúttal az Analog Hallba vezetett az út, és bár a korábbi tapasztalatok után kissé furcsálltam a helyszínválasztást a mérete miatt, a célobjektumot elérve láttam, az épület kisebb bárrészlegén leszünk, így garantáltan családias környezetben élvezhetjük majd a koncerteket. Ez olyannyira meg is valósult, hogy a zenekari tagok és a közönség a teraszon vegyülve sörözgettek mindvégig a kellemes nyári estében.

ALLOCHIRIA

"mikor színpadra kerültek, egy sima beállásból szépen folyatták át magukat a zúzásban."

Az estet a számomra eddig ismeretlen hazai KINGSEEKER nyitotta, de a 2018 óta létező zenekar a találatok alapján bizony szépen, lassan ereszkedik lefelé az undergroundba. Mint kiderült, mostanában készülnek kiadni első kislemezüket is. Készséggel be is mutatták, hogy mi várható majd a jövőben. A trió zúzós stoner/sludge zenéje több mint ígéretesnek hangzik. A rövid 4-5 szám alatt Jakab Ákos (basszusgitár/vokál) és Beyer Fülöp (gitár/vokál) osztotta meg egymás között a károgós és hörgős részeket, míg Molnár Ádám ütötte a bőröket. Látható mód megvan az összhang. A közönség pedig lelkesedve fogadta őket, míg a később érkező zenekaroknak pedig remek alapot adott nyújtáshoz és bemelegítéshez. Érdemes lesz odafigyelnünk rájuk, mert hamarosan újra vaddisznók fognak elszabadulni Budapesten.

A folytatást a görög THEIR METHLAB vállalta magára, akik a meghatározó kortárs alapzenekarhoz hasonló Joánina városából indultak, és csak később telepedtek át Athénba. A Mihalisz (gitár) és Dimitrisz Szpanosz (basszusgitár) testvérpár, valamint Nikosz Vatalahosz dobos alkotta trió a honfitárs Tuber és Dystopian Pleasureshez (vagy éppenséggel a God is An Astronauthoz) hasonlóan instrumentális pszichedelikus/postrock vonalon kalandoznak, bár az utóbbi időben kísérleteztek már énekkel is. Nem profi zenei szakértőként a leghálátlanabb dolgok egyike instrumentális zenékről írni, hiszen ennél impresszionistább műfaj kevés létezik. Ezek alapján valahogy úgy jellemezném, hogy kevésbé a nagy előd elszállós-utaztatós vonalán mozognak, sokkal inkább a meditatív életképek dominálják a dalokat. Persze nagyon is fel tudnak pörögni és oda tudnak röffenteni, ha éppen azt kívánja a dallamszerkezet. Amit szépen le lehetett követni a gitáros az idővel (és a riffekkel) exponenciálisan növekedő headbangelésén is. Röviden igen hangulatos és inspiratív zenét játszanak. Ha szerényebb ismereteim alapján jól vettem ki, akkor zömmel a The Last Second című legutóbbi lemez került elő (pl. A Call to Arms, Muktuk), de voltak az új kislemezes dalok is (Venice). Erre a Methlabre bizony nem csak én, de még Walter White is elégedetten bólogatott volna.

Az estet végül a poszt-sludge vonalas ALLOCHIRIA zárta, akik pár hetes, új, Omonia című albumukkal szerintem a Predatory Void mellett a műfaj egyik kiemelkedő lemezét szállították az első félévben. Ráadásul ékes példája annak, hogyan lehet albumról albumra fejlődni. Őszintén szólva én elsősorban miattuk is látogattam el a koncertre. A zenekari tagok egyébként végig lelkesen árulták a cuccokat a mörcspultnál, szóval már előtte lehetett velük pár kedves szót váltani. Aztán mikor színpadra kerültek, egy sima beállásból szépen folyatták át magukat a zúzásban.

Az Allochiria egyik legnagyobb ereje kétségtelenül a rendkívül szimpatikus Irene énekes (a másik kíméletlenül döngölő riffelés), aki szerény termete ellenére igazi oroszlánszelídítő hanggal van megállva. (Inkább Angela Gossow, de bizony ott rejlik benne egy kevésbé őrült Karyn Crisis is, ami bármikor kitörhet.) Kíváncsi is voltam, hogy mi lesz élőben, de simán hozta a lemezes színvonalat. És bizony, ahogy befont haját lóbálva tombolt a színpadon, vonzotta a tekintetetek, és vitte a hátán a flow-t. Miközben Sztefanosz (dob) és Thodorisz (basszus) a betonozást, míg Jannisz és Sztavrosz (gitárok) pedig a fűrészelést és fúrást vállalta magára. A setlist természetesen az új lemezre fókuszált, így meghallgathattam az olyan kedvenceimet, mint a 9, a We have nothing, a Still Life vagy a Darklight.

A 25-30 fős közönség végig lelkesen fogadta a zenekarokat, szóval hangulatra egyáltalán nem lehetett panasz. A legszerencsésebb pedig alighanem az a hölgy lehetett, aki már a 8 évvel korábbi koncerten is ott volt. Azt pedig csodálatos volt látni, hogy a két zenekar mennyire támogatólag viszonyult egymáshoz mind technikai értelemben, mind a figyelem szempontjából. A zenekar kitörő örömmel és hálálkodva ígéretet tett arra, hogy mihamarabb visszalátogatnak. Legyen így.

A sorozatot a másnapi Thrax Punksszal illene folytatnom, de nagy szívfájdalmamra róluk sajnos (ismét) lemaradtam, így készülhetek végül a Planet of Zeusra, akik olyan legendás nevek előtt játszhatnak újra, mint a Crowbar és a Voivod. Addig is persze lesz pünkösdi pokoli lovasroham az Analog Music Hallban, meg hát mostanában kétnaponta gyereknap van a metálzene rajongóinak, bármikor lehet pénztárcadiétát tartani.

AdamG

Allochiria (GR), Their Methlab (GR), Kingseeker
Budapest, Analog Music Hall, 2023. május 22.
Belépőjegy ára: 3000/4000/5000 Ft

Szép lassan kijelenthetjük, hogy miközben számos izgalmas nagy produkció elkerüli hazánkat, a klubszinteken szépen pezseg az élet, ennek köszönhetően többek közt a kortárs görög rock/metál színtér színe-java is már megfordult nálunk. Így volt ez a legutóbbi hétvégén is, amikor az athéni Godsleep és thesszaloniki doomster The Temple koncertjeiből lehetett hangmintákat vételezni.

Nem szunnyadó istenek

Szombaton a Robot volt a célállomás, és látható mód vidékiként néha olyannyira keverem a legalább kéttermes háromnevű komplexum különböző helyszíneit, hogy némi kavarodásnak köszönhetően majdnem a Tiansen lemezbemutatóján kötök ki. Bár szívesen meghallgattam volna őket is, ezúttal más teendők vártak rám.

A hellén zenekar estje némi spéttel indult, javában a zenekari beállások mentek, mikor leengedtek minket, így az előzenekarnak, a BLACK MUERTE CLUB-nak sajnos kevesebb idő jutott. Az öndefiníció szerint posztmexikói rockot játszó trió a név ellenére nagyon is helyiek, szépen lassan körbejárják a budapesti klubokat ők is, szerencsére, mert így nagyobb eséllyel el lehet őket kapni. A pszichedelikus és garázsrockot keverő zenekar kellemes meglepetés volt. Az elszállós, nyugis részeket bármikor képesek megszakítani egy kis sivatagi riffelés kedvéért. Egy átmelózott, sűrű hét után kiváló levezető, és egyúttal jó átvezetés is egy pörgősebb buli felé. Gyarmati Balázs basszusa kellemesen gurgulázott, kitöltötte a hátteret Iklódi Tomi dobtémái mellett, míg Tájnek Ákos gitárja remekül hozta a bontásokat, riffeket és a hangulatos szólókat. Simán elfértek volna az Alkonyattól pirkadatig filmzenéi közt is. Kurta setlistjük egyébként a nemrég megjelent Life is for Beginners című debütlemez dalaiból állt. A srácok amúgy nem szívbajoskodtak az idő miatt, mindent beleadtak, főleg a dobos vitte az átkötéseket, és persze az is érződött, hogy a szerény közönség egy nagyobb szeletét bizony ők hozták az estre.

A GODSLEEP elég kalandosan jutott el hazánkba, hiszen pár nappal korábban lerobbant a buszuk, így két lengyel buli törlése mellett még kénytelenek voltak be is újítani egy négykerekűt, ami hatalmas érvágás lehetett egy ilyen turnén. De mindezt már maguk mögött hagyták. És hogy a vulkán épp kitörni készül, azt már abból sejteni lehetett, hogy az énekesnő már a kezdés előtt 15 perccel ugrálva kardiózott a színpadnál. Aztán végül ki is tört a láva, ami leginkább Amie Makris énekes/gitáros szuggesztív előadásmódjának volt köszönhető. Végig nagy lendülettel mozgott, énekelt, szövegmondott, gesztikulált, gyakorlatilag akkor fogta csak kissé vissza magát, ha gitárt kellett a nyakába vennie. Vannak, akik egész egyszerűen figyelmet követelnek maguknak a színpadon. Kétségtelen, hogy a punkos lendületet ő hozhatta be a bandába, mikor 2018-ban, a második lemeznél csatlakozott. Nem csoda, hogy az első pár szám után már neki is vetkőzött, és a technikusuk is alig bírta lekövetni az újabb és újabb frissítők iránti igényét. Persze mindez nem domborodott volna ki a kiváló sludge/rock zenei alapok nélkül, amik a koncerten csak még hangsúlyosabban jelentek meg a hangzásnak köszönhetően (nevezzük is meg a csapatot: John Tsoumas gitáros, Dennis Panagiotidis dobos, Fedonas Ktenas basszusgitáros).

Rendesen odatette magát mindenki, érződött, hogy élnek-halnak ezért a zenéért. A setlist az idén áprilisban megjelent harmadik, Lies to Survive című albumukra fókuszált, amivel én kicsit hadilábon állok még. Számomra továbbra is kevésbé meggyőzőek azok az új számok, amikor bizonyos énektémákkal beoltják a grunge-ot a produkcióba (lásd Crack, Pots of Hell), de el kell ismerni, hogy zeneileg ezek a számok is hasítanak rendesen. És persze az emelkedett hangulatban jól elfértek ezek is. Jobban estek a második Coming of Age lemez riffelős-bólogatós dalai (Ex-Nowhere Man, Ded space, Unlearn, Celestial) És érdekes volt hallani az első lemezes, eredetileg férfihangra komponált számokat Amie előadásában.

Bőségesen el voltunk látva hát gitárriffekkel az este során, tökéletes szombat esti koncert volt. És bár nem 300, sokkal inkább 30 lelkes zenerajongó hallgatta csak a Godsleepet, mégis hatalmas ovációval fogadták, és alig akarták leengedni őket a színpadról. Aztán persze némi visszajátszást követően engedett a nézői „szigor”, de csakis a mörcspultig kaptak kimenőt a zenészek, ahol szintén ugyanazt a közvetlenséget mutatták, mint korábban, és bárkivel eldumálgattak egy sör társaságában. Ősszel újra turnéra mennek, remélhetőleg, akkor is útba ejtik Budapestet.

Templomi kóristák

A vasárnapi időjárásnak köszönhetően minden adott volt, hogy az ember ki se akarjon mozdulni a lakásból. De a töméntelen mennyiségű, véget érni nem akaró csapadék épp ennyire illett egy doomesthez is (nomen est omen), tökéletes alkalom a melankóliára. Szerencsére a kutyámnak hála addigra már kétszer szétáztam, így este már fittyet hánytam az egész rohadt esőre, és még az sem szegte kedvemet, hogy a Riff lépcsősorának tetején épp belépés előtt áztatott el egy busz. Bármennyire is próbáltam ráhagyni, mégis elég korán érkeztem, és az ismételt technikai problémák miatt késéssel induló est végül jó hosszúra nyúlt.

Az est kakukktojása díjat alighnem a NÍS zenekar kaphatta volna. A progresszív metált némi sludge- és grunge-elemekkel vegyítő zenekar stílusa valóban elütött az est többi szereplőjétől, de nem úgy a zenei színvonal. Régóta szerettem volna őket elkapni egy koncert erejéig, mert eleve bejön ez az A Perfect Circle (és némi Tool) párhuzamokat is felvillantó zene, és mind az első self-titled lemez, mind a foehn EP igen magas nívót képvisel itthon (különösen az utóbbi kedves számomra). Örülök, hogy végre sikerült a találkozó.

Mindig őszintén csodálom, hogy a legegyszerűbb 3+1 felállású metálzenei formáció is mennyire gazdag, sokszínű rétegeket tudnak megmutatni a zenéből. Legyen szó Kleinheinz Zoltán gitáros visszafogottabb, mégis varázslatos, szépen építkező témáiról, vagy a feszes, ám a kellő helyeken megfelelő teret kapó ritmusszekcióról. Zsíros Ádám énekes gyorsan feloldotta amúgy a helyszín szűkösségét, és ő maga foglalta el a küzdőteret, sugárban bejárva annak minden pontján. Kellemes hangtónusa a durvább részekkel váltakozott, és beleüvöltött az arcodba, ha kellett, vagy éppen artisztikusan hozta az „őrültebb” hangszíneket (lásd Bitchcraft). Máris Viktor „Nárcisz” pedig remekül kiegészítette a háttérből. Sajnos már az első fellépőnél felbukkant a koncertek egyik gyengesége: az énekmikrofon sokszor elég gyatrán szólt végig az est folyamán. Ezt azért is sajnálom különösen, mert a beálláskor sikerült hallanom önmagában az éneket, és igazán kár, hogy most nem érvényesülhetett megfelelően. De majd legközelebb. Mondanom sem kell, várok egy új lemezt, és szívesen begyűjteném fizikai formátumban is, a többivel együtt.

A DEVIL SEED okkult doomja már jobban igazodott a főzenekarhoz. A női énekkel előadott klasszik doom itthon ritka, mint az a bizonyos holló, de tegyük hozzá azt is a rövid zenekari bióhoz is, hogy ők lehetnének a Candlemass (és persze korai Black Sabbath) hazai helytartói is, amit nemcsak a névválasztással, de olykor feldolgozásokkal is igazolnak. Ezt pedig én maximálisan respektálni és támogatni tudom.

A koncertre ugyan némileg kiszorultam a könnyen feltölthető teremből, így kevésbé tudtam jól lekövetni a számokat, már csak az énekmikrofon említett anomáliái miatt is, de azért amikor a szintén az előteret elfoglaló énekesnő Stragessa megvillant (pl. Doomsday Riders, Firecult, Heinrich Kramer), akkor bizony átütött a zajon keresztül is. A tisztelendő Hopkins gitárja pedig a nagy elődöket megidézve dörgött vagy éppen rimánkodott az égiekhez, különösen a szólók voltak élvezetesek. Szerencsére Black atya billentyűit is lehetett hallani, ami elég meghatározó szerepet kap a zenekar hangzásában. (A basszusgitárosi fronton ezúttal nem Rowena állt, de végül nem derült ki, hogy alkalmi cseréről volt-e szó.) Eddig egy nagy- és egy kislemez készült a zenekari üstben, és még ha bőven van is tér a fejlődésre, a tehetséges zeneszerzői véna kétségtelen. Doom- és heavyfanoknak mindenképpen érdemes követni a zenekar munkásságát.

Végül igencsak belenyújtózkodtunk az éjszakába, mire sor került a görög THE TEMPLE produkciójára. De hát nem is reggeli misére készültünk. A Riff bensőséges méretének köszönhetően persze a tagok végig ott járkáltak fel-alá az est során, szinte már régi ismerősként köszönthettük őket a színpadon. A „Mit várhatunk az esttől?” kérdésre viszont a rövid választ a két oldalra berakott egy-egy, terebélyes fekete gyertyával ékesített tartó, majd a vészjósló intró adta meg. Készülődhettünk a szeánszra, aminek az elsőként felcsendülő The Foundations hömpölygő nyitótémái rögtön a mélyére is rántanak minket…

A helyi zenekarok temetőjéből a régi motoros Father Alex (ének/basszus) által 2006-ban újjászülető banda minden téren önazonos doom zenekar, hiszen csak 2016-ban jelentették meg bemutatkozó lemezüket. Úgy tűnik a kimért tempó maradt is, hiszen hat évet kellett várni a tavalyi folytatásra. És bár azt nem gondolnám, hogy a The Temple lenne a legegyedibb karakterisztikával rendelkező zenekar a hellén színtérről (sajnos a görög nyelvű Ena To Helidoni alkalmi kitérő volt, ellenben a Candlemass-párhuzam itt is helytálló lenne), de ami jó, az jó. Remekül hozzák a templomi kórusokkal, témákkal is színesített szomorú epikus doom muzsikát. Egészen más hőfokon égett ez a koncert, mint a szombati, mégis hasonló élvezeti faktorral működött.

A hangulatos címet viselő Of Solitude Triumphant lemezbemutatója lévén, az újabb szerzemények kerültek terítékre. Nekem ugyan egy ponttal talán jobban bejött az első album, amit a The Blessing képviselt, de ez nagyjából odáig tart, amíg meg nem hallom az A White Flame for the Fear of Death vagy Premonitions of the Final Hour című dalokat az újról, és nagy örömömre ezek helyet is kaptak a setlistben. Az énekkel egyébként itt volt a legkevesebb probléma, így komolyabb fennakadás nélkül lehetett élvezni Alex szomorú orgánumát. A két gitáros Stefanos és Felipe pedig felváltva adogatták egymásnak a fő riffeket és a dallamvezetéseket, szólókat. A kinti eső ütemére záporoztak ezek a melankolikus dallamok. Felemelő és lélekölő volt egyszerre.

Bár sokáig rezgett a léc, el tudok-e jutni mindkét estre, de örülök, hogy végül sikerült dupláznom a hétvégén. Már korábban is említettem, hogy igen színvonalas zenekarokat lehet a görög színtérről megismerni, ráadásul a balkáni turnéútvonalak errefelé vezetnek át, és árérték-arányban is maximálisan megtérülő produkciókról beszélhetünk. Legközelebb például május 22-én a Their Methlab és az Allochiria érkezik hozzánk. Még nem késő becsatlakozni.

AdamG

Godsleep (GR), Black Muerte Club
Budapest, 2023. május 13., Robot
Belépőjegy ára: 2500/3500/4500 Ft

The Temple (GR), Devil Seed, nís
Budapest, 2023. május 14., Riff
Belépőjegy ára: 2500/3000 Ft

A Nile manapság olyan ritkán látni, mint az egyiptomi íbiszt a Duna felett, így nem volt kérdés, hogy kötelező a megjelenés az A38-on. Máig emlékszem, kölyökként milyen mágikus hatással volt rám az Among The Catacombs of Nephren-Ka album fenséges egzotikuma és nyers brutalitása. Gyakorló blackerként akkoriban ez vezetett el a death metal mélyebb rétegeibe, utólag visszagondolva hamarabb hallgattam Nile-t, mint Cannibal Corpse-t, bár ez idővel azért megfordult. S bár igaz, hogy később hullámzó volt a kapcsolatunk, mint a Balaton, de az utóbbi időben szerencsére rendeződött minden. Ráadásul a zenekar családi kedvenc, a jegy tökéletes alkalom volt születésnapi ajándéknak is.

A hajóra érve még javában a születésnapos harcostársra várunk, így beszorulunk a bejáratnál, pont a dübörgő riffáradatat és huppogó technoütemek közé. Az A38 bulijainak Janus-arcúsága: fent a nagymenők koktéloznak, a riffmunkások meg az alagsorban lapátolnak keményen. Leo és Kate közt sem lehetett ilyen erős a szakadék. A szürreálisan furcsa kakofóniát csak másodpercekre lehet élvezni, mikor a két ütem pillanatokra legalább találkozik.

És mikor végre lefelé haladunk a katakombákban, a pultosok riadva menekülnek szembe velünk. Egyre izgatottabban várjuk, hogy szembe nézzünk akár a Krakennel is, de leérve az első zenekar orkánszerű hangzása fogad. A gitárok szinte felhasítják a hallójárataimat, és én magam szeretném letépni a fülemet. Valaki ráaludhatott a hangerőre. A színpadon kisebb tömegjelenet, részben a bárdisták és az énekest kiegészítő egy sampleres-énekesnek köszönhetően. A riffcunamiban azért komoly death-hullámok vehetők ki, csak sajnos a fő énekes mikrofonja torzít mindent. A maradékot elégedetten bólogatva hallgatom végig, majd csekkolom otthon.

Némi tanácstalanság után sikerült megállapítani, hogy valóban helycsere történt. Hallójárataink megnyúzásáért a CONFESS a felelős, és a VAPOR lép fel másodikként. A merchpultból feltekintve egy pillanatra elbizonytalanodom, mert olyan mintha Bátky Zoltán (At Night I Fly et al.) tolná a thrasht Zahorán Csabival (Ektomorf et al.) az oldalán. De ez csak érzékcsalódás, hiszen itt a sörényzet is jóval tekintélyesebb. A hangzás jóval barátibb, nincs szükségem a bejáratnál átvehető füldugókra. Ezek a riffek bizony nem Kalifornia szőlővesszein csepegtettek, sokkal inkább a Death Valley homokjából születnek. A Vapor inkább thrash, mint death metálja, ami igazán beindítja a hangulatot. Pár nap és új album, amit a magam részéről kíváncsian várok.

Úgy tűnik a legutóbbi együttműködés annyira olajozott volt, hogy a svájci OMOPHAGIA erre a körre is becsatlakozott a Nile mellé. Persze ebben alighanem Karl Sanders vendégszereplése is szerepet játszhatott a legutóbbi 2022-es Rebirth in Black albumon. A zenéjüket leginkább a Bal-Shagoth, valamint a hazai Needless és a Beneath The Void jellemezhetnék. (A dresszkód viszont a szakáll volt a zenekarban.) Az együttes kellemesen belakta a teret, leginkább a bömbölő-sivító énekes mozgott, de hát ennyire komplex, technikás death metal sok szünetet nem enged a mozgásra. Nem úgy a színpad előtt. Látható módon a közönség otthonosabban mozog a lemezek közt, mint a honi zenei kritika, mi pedig higgyünk az előbbieknek, az Omophagia mindenképp érdemes a figyelemre. Élvezetes volt a dobos témáit hallgatni, aki visszafogottabb jelenlétéből ítélve inkább matekpéldákon agyalhatott, ettől függetlenül órásmesterként ütötte a ritmusokat. Utólag úgy rekonstruálom, hogy leginkább az új albumra koncentráltak, plusz a „slágeresebb” 646965 is elhangzott.

A szünetben nézzük, ahogy épül a dobpiramis, és közben azon tanakodom, hogy a fenébe nem nézik csempésznek George Kolliast, amikor beállít ezzel a rakat cinnel a repülőtéren. Végül minden a helyére került, megnyílhattak Ishtar kapui. Rögtön megállapítom, hogy mindig érdemes élmény egy-egy NILE-koncert. A banda a lemezeken a monumentalitásával, teatralitásával Wagnert idézi, míg a koncerteken inkább Rahmanyinov szenvedélyes ereje jelenik meg. Nyers, brutális, őszinte death metal. Tulajdonképpen lenyűgöző az élő koncertek egyszerűsége. Ez a zenekar építhetne hatalmas, drága díszleteket, a tagok beöltözhetnének fáraónak, múmiának, Anubisznak akár, és idehurcolhatnák a kairói múzeum össze tárgyát, mégis az egyetlen díszletnek ható tárgy a színpadon az Karl Sanders nyakában lógó (kabala) ankh-kereszt. Ennyi. Ez is csak a témához való komolyság jele számomra, az anyagiak mellett persze, hogy azért nem a kairói piacon vagyunk egy Nile-koncerten. Zseniális minimalizmus. De nem úgy a zene. Az maga a felsőfok. A tanszékvezető Sanders professzor és társa Kollias professzor – ne legyenek kétségeink, hogy ők a motorjai a történetnek – a tehetséges oktatókkal kiegészülve olyan death metalt mesterkurzust vezetnek elő, hogy bizony nagyon nehéz lesz a záróvizsga a többieknek. Ez bizony doktori szint. A Philip Seymour Hoffman-hasonmás versenyen is kvalifikálható Karl Sanders tökéletesen uralja a szólókban és őrült riffekben szaharai homokviharként kitörni akaró gitárját, és előzékenyen adogatja a témákat alkalmi társának, a frontot elfoglaló Scott Eamesnek, akiben remek gitáros-frontember beugrót találtak (akár állandósíthatnák is harmadikként). Julian David Guillen basszeros-énekes is megdolgozik a sessionfizetésért, és bár kevesebb sávot kap, hörgéseivel kellemesen színesíti az összképet. A három énekes miatt egy Nile-koncertet hallgatni olyan, mint egy bugyborékoló, gonosz, death metal a capella, állandóan követned kell a hangokat. Körbe-körbe hömpölyögnek a térben a medveüvöltések és a démoni sikolyok a katakombákban. Az egyetlen problémám, hogy a doboknak kevesebb fény jut, így csak erősen hunyorogva lehet kisilabizálni, miket üt ez a feltámasztott a dobisten. De addig is leesett állal hallgatom. Azon persze mosolygok, hogy az átkötő szövegek egész este megmaradnak a „Fuck, yeah, fuckthankyou, fuckingfuck”-féle minimalista vonalon, de hát nem is akadémiai székfoglalókra készültünk. Mindenki ugyanarra vágyott, hogy ledarálják és elássak egy piramis mélyére.

A setlist, ahogy mostanra már megszokhattuk, ismét inkább az életmű egészéből szemezgetett. Hét lemez került terítékre, mindössze az Ithyphallic és az At the Gate of Sethu maradt ki. Számomra a Sacrifice Unto Sebek és a Defiling the Gates of Ishtar kiváló bemelegítése után érkező Kafir!, majd a Sarcophagus, The Howling of the Jinn és a záró Black Seeds of Vengeance jelentették a csúcsot, de bármelyiket kiemelhetném.

A végén persze nincs lerohanás a színpadról, csak a rajongók részéről a színpadhoz. A zenészek vidáman ökölpacsiznak mindenkivel és adják a rögtönzött dedikációkat. Tényleg rendkívül közvetlenül viselkednek. Ha a remek előzenekarokat is figyelembe veszem, akkor ez egy újabb kiváló és ár-érték arányban is megtérülő turnécsomag volt. 2019 már rég messze van, remélhetőleg, sem a Nile új albumára, sem az újabb magyarországi koncertjére nem kell majd ennyit várnunk.

AdamG

VILE NILOTIC RITES – EUROPEAN TOUR 2023
Nile (US), Omophagia (CH), Confess (IR/N), Vapor (US)
Budapest, 2023. május 4. A38 Hajó
Belépőjegy ára: 6990/8990/9990 Ft